Magyar Nyelvőr – 137. évfolyam – 2013.
2013 / 1. szám - Bárdosi Vilmos: Tulajdonneves frazeológiai reáliák fordítási nehézségei
MAGYAR NYELVŐR 137. ÉVF. * 2013. JANUÁR-MÁRCIUS * 1.SZÁM Tulajdonneves frazeológiai reáliák fordítási nehézségei1 1. A Krisztus előtti 2. század óta folyik a vita arról, hogy milyen jelentősége van a nyelvben a szabálytalanságnak. Kissé leegyszerűsítve a dolgot, az analógia elméletének hívei azt hangoztatták, hogy a nyelvi jelenségek alapjában véve szabályosak, és csak kivételesen szabálytalanok. Az anomália hívei viszont azt hirdették, hogy a nyelvekben a szabálytalanságok, a kivételek nagyobb szerepet kapnak, mint a szabályszerűségek. A modern nyelvészet atyjának tekintett Ferdinand de Saussure ezt írta a Bevezetésben (Saussure 1967: 148): „Ugyanazon a nyelven belül mindazok a szavak, amelyek rokonfogalmakat fejeznek ki, kölcsönösen korlátozzák egymást.” Helyesen állapítja meg e kijelentésről Franz Josef Hausmann német romanista, hogy az egykontúros, jól lehatárolható, rendszerszerű szókincs délibábját villantja föl, holott abban többnyire minden elmosódott, és folyamatos mozgásban van. A szókincs - főleg az idegen nyelvet tanulóknak - igen gyakran nem előre látható módon megkomponálható, kombinálható, hanem leginkább labirintusszerűen és kaotikusan idiomatikus (Hausmann 1997: 288). Anyanyelvünkön mintegy 10-15 évbe is beletelik, amíg megszőjük a magunk „Ariadné fonalát”, amelynek segítségével minden nehézség nélkül és oly magabiztosan igazodunk el ebben a labirintusban, hogy végül már nem is érezzük, hogy labirintusban mozgunk. Ha azonban egy másik nyelv nem kevésbé bonyolult és szerteágazó labirintusába tévedünk, kudarcaink, tapogatózásaink gyorsan rádöbbentenek bennünket arra, hogy Ariadné-fonalunk itt mit sem ér, és hogy mindent elölről kezdve új fonalat kell szőnünk. Hogy is lehetne ez másképp? A szókincs a nyelvek legantropomorfabb része, ez áll legközelebb a folyamatosan változó élethez, így nem szabad meglepődnünk azon, hogy annak alkotóelemei igencsak egyediek, vagy ha úgy tetszik idiomatikusak, összessége pedig kaotikusnak tűnő (Hausmann 1997: 289). Fő jellemzője nem annyira a lexémák kombinálhatósága, hanem a kombinációk idiomatikussága. Az idiomaticitás tehát távolról sem a nyelvek és a nyelvtanulás perifériájára tartozó jelenség. Az maga a nyelv, annak éltető ereje és a jó nyelvtudás kulcsa. Ennek nehézségeit nap mint nap, holtig tanulva fedezzük fel. E rögös úton pedig a nyelvtan és a kiejtés buktatói, valamint a frazémákat és a reáliákat is magukba foglaló szókincs nyelv- és kultúrspecifikus csapdái között kell manővereznünk. " Az MTA Modern Filológiai Társasága tudományos konferenciáján (Budapest, 2012. június 20-21.) elhangzott előadás írott, bővített változata.