Magyar Nyelvőr – 138. évfolyam – 2014.
2014 / 1. szám - Szili Katalin: A hanghatások és az emberi testrészek mozgásainak képe a magyar nyelvben
2 Szili Katalin Forsyth 1970), de véleménykülönbség tapasztalható a formai kérdésekben is (lásd alább), arról nem beszélve, hogy jószerivel annyi akcióminőség-fajta létezik, ahány klasszifikáció. E bizonytalanságok, ellentmondások a magyar szakirodalomban is tetten érhetők. A legnagyobb egyetértés talán a funkciója körül van. Noha ma akcióminőségként azonosított jelentéseket nagyon korán elkülönítettek nyelvtanaink (Szenczi 1610: 143-5; Komáromi Csipkés 1655: 104), maga az akcióminőség terminus első említéséhez képest (Brugmann 1885) viszonylag későn tűnt fel a magyar nyelvészeti szakirodalomban. Jómagam a Mai magyar nyelvben találkoztam elsőként vele (Bencédy et al. 1971: 23). A talált definíciók azonban harmonizálnak egymással: a főként gyakorító és mozzanatos képzős igék tartalmát a cselekvés, történés lefolyásának módjaként, a cselekvés, történés minőségeként értelmezik (Balassa 1943: 185; Temesi 1961:1. 208-10; Bencédy et al. 1971: 23). Az utóbbi évtizedek írásai, amelyek főként német és orosz munkákra támaszkodnak, hasonlóképpen vélekednek a szerepéről. Pete István az 1980-as orosz akadémiai nyelvtant idézve a cselekvések időbeli, mennyiségi és eredményességi módosulásairól szól ezzel kapcsolatban (Pete 1983: 137-49). Kiefer Ferenc (1992: 817-23; 2006: 137-204) ugyancsak a cselekvések, történések lefolyásának a módjával azonosítja. Éles különbség mutatkozik ellenben formai megjelenítésének a megítélésében. Kiefer (2006) Isacenko (1962) felfogását elfogadva akcióminőséget csak olyan igéknek tulajdonít, amelyekben a bázisigékhez valamilyen affixum kapcsol új jelentéselemet (agyondolgozza magát, megvakar, írogat, integet). „Az akcióminőség a morfológiailag összetett ige toldalékolással vagy igekötővel termékeny módon bevezetett járulékos tulajdonsága” (i. m. 146), vagyis elveti azt a gondolatot, hogy minden ige kifejezhet valamilyen cselekvési módot (ezzel ellentétesen vélekedik például Fülei-Szántó 1980: 330). A nézet képviselői (Kiefer-Ladányi 2000: 475-80; Pátrovics 2004) a magyar nyelvben ezt a funkciót az igekötőkön kívül mindössze agót képzőben találják meg. A kétféle formai megítélés között feszülő ellentmondás nyilvánvaló: a Mai magyar nyelv - de A mai magyar nyelv rendszere is - az igeképzők tucatjában talál akcióminőséget: 18 féle gyakorító és 10 mozzanatos képzőt sorol fel (Bencédy et al. 1971: 121-5). Helyszűke miatt csak a termékenyebbnek ítélteket idézem közülük: -gAt, -Og, -Ong, -Ozik ,—• -An, -Int. Ha végignézünk a grammatika által megadott példákon, azt tapasztaljuk, hogy vannak köztük olyanok, amelyekben a derivátum jelentése az alapszó és a képző jelentésének eredője (köp+dös, kever+-észik, dolgoz+gat), de léteznek köztük olyanok is (ezek vannak többségben), amelyekben a képzés bázisát jelentő tő úgynevezett passzív vagy fiktív tő: vagy+og, vis+ong, köh+int stb. (Első elemük morfológiai megítéléséről lásd: Laczkó 2000: 38; Fehér 2013: 162; H. Varga 2014.) Pete fentebb idézett dolgozatában szintén említést tesz alapigét tartalmazó (el-olvas gat, el-adogat) és a nélküli formákról (hajl+eng, fesz+eng, pukk+an, lebb+en). Az Isacenko- és Kiefer-féle hozzátoldó felfogásban az előbbiek akcióminőség hordozói lennének, az utóbbiak azonban nem. Az első eldöntendő kérdés számomra az volt, vonatkoztassak-e el a passzív vagy fiktív tövű szavak szerkezeti felépítésétől, tegyek-e úgy, mintha a többtucatnyi