Magyar Polgár, 1867. március-december (1. évfolyam, 1-93. szám)
1867-10-09 / 59. szám
ik szám. le?......... Sadova. Miért? Mert a magyar katona nemzetünk érdekeivel ellenkező ily czélért nem lelkesülhetett. Elannyira nem , hogy a hősiességet ősi tulajdonul biró magyar katonák, tösgyökeres csongrádi magyar fiuk, Pólába relegáltattak — — gyávaságért !*) Irtózatos tévelygés! A magyar katona soha sem fog Bécsnek németországi felsőbbségéért lelkesülni. Ellenkezik ez a természettel, s a nemzeti önfenntartás ösztönével, mely a magyar népben csodás öntudattal él. Soha sem fog ezért lelkesülni ! ! De Bécsben ezt sem belátni nem tudták, sem hinni nem akarták. A hatalomnak szokott hibája (az Önöké is, ott a „Pesti Napló“ oldalán), hogy obligatus cotteriáik zsongását a sphaerák harmóniájának veszik. Absolutismussal, rettegtetéssel nem ment a dolog. Azt gondolták Bécsben, hogy csak az út téves, nem a czél, és azt gondolták : csak egy kissé menayirozni kell a magyar érzékenységet, csak egy kis constitutionális formákkal, nevekkel és cerimoniákkal kell őt jó kedvbe hozni, s ezeket hasogató dörgéssel kiáltja el a „vitam et sang vinem“-et, anélkül, hogy a „mi végett ?“ iránt nagyon scripulózuskodnék. Ez a közösügyi alkunak nyitja, tisztelt szerkesztő úr ! A mi rugója volt 1848-ban a császári fegyveres megtámadásnak, az rugója 1867-ben a közösügyi transactiónak — Semfer idem. Önök a birodalom népeivel szövetkezés köd fátyol képét lebegtetik a nemzet szemei előtt . A közösügyi alku nem népszövetkezés. Az osztrák birodalom helyzetében népszövetkezésről beszélni általában is anomália, mindenesetre pedig az a transactio, melyet Önök összegyártottak, nem szövetségi transactio, hanem repartitiója annak, hogy a népek érdekei felett lebegő udvari politika vér és pénz eszközeihez minő mértékben járuljon a birodalom egyik fele (hogy már Magyarország ! ) és járuljanak a birodalom másik felének népei (minő borzasztóan hangzik magyar ember fülében ez az „egyik meg másik fele!“) .— Ezt csináltak Önök, nem szövetséget Avvagy szövetség az, mely minden érdeket sért és senkit sem elégít ki ?--------íme, ott van a „kedvencz“ központ, Ausztria. Annak egyik jeles vezérpublicistája azt mondta Napóleon császárnak Salzburgban, hogy a közösügyi alku nem transactio, hanem capitulatio Ausztria részéről Magyarország irányában ! — Önök oda adták Ausztriának a magyar hadsereggeli rendelkezést s a közös költségek elköltésének jogát (nem ők adták Önöknek, hanem Önök nekik), oda adták a közös delegatiónak a hadi költségek megszavazásának s vele a háborúnak jogát, és elvállalják az osztrák államadósságok 30 percentjét. És azok, akiknek mindezt odaadták, azt mondják : héjas! ők capituláltak nekünk! Törököt fogtunk, de viszem — Népszövetség ez? És ott van Csehország. Ennek épp oly kétségbevonhatlan joga van a nemzeti önállásra, mint nekünk. Önök azt mondják: legyen egy egységes birodalom ; annak egyik fele leszünk mi (nem Magyarország többé, hanem Translajthania), másik fele meg lesz Cislajthania, s abba Csehországot és a vele történelmi kapcsolatban levő tartományokat, mint a fél almának egyik integráns gerezdjét, s a kis Ausztria appendixét incorporálják. S Önök azt hiszik szövetségesünkké tették Csehországot ? Tették ellenségünkké. Figyelmeztessem-e Önöket, kinek készítettek szövetségest Csehországban?-------Az orosznak. Nem is késett hasznát venni. Ugyancsak szórja a magot. Hogy is ne? Hiszen Önök ugyancsak elkészítették számára a földet. Nem mondom, hogy szándékosan, de elkészítették. És itt vannak testvéreink, a horvátok. Én lelkemben meg vagyok győződve , hogy ha gróf Andrássy Gyula, az 1848-as törvények értelmében „független“ magyar miniszterelnök volna (pedig az volna, ha a Deák-párt az 1861-iki alapot el nem hagyja) nyolcz nap alatt kiegyezkednék Horvátországgal. De a közösügyi transactio alapján lehetetlen. A horvátok nagyon megunták — és méltán — a bécsi politikának gendarmejai lenni. Tudják, hogy politikai absorptióval őket, jövendőjüket, fejlődésüket nem Buda Pest, hanem Bécs fenyegeti. De hát mi kedvük legyen hozzánk csatlakozni, midőn látják, hogy az, ami a birodalmi absorptio ellenében biztosítékul szolgálhatna, Szt István koronájának önállása és állami függetlensége, fel van adva, s Magyarország maga is absorbeáltatta magát a birodalomba. Hiszen, ha már a bécsi udvari politika szögén kell függni, bizony nem igen vigasztaló kilátás, hogy a magyar karikán lógva függjenek a bécsi szögön. Aztán az utóbbi években nagyon kifejlett Horvátországban a határőrvidéki osztrák szervezet eltörlésének s a határőrvidék polgáritásának óhajtása. És méltán, ők ettől el nem állnak. Mert, merheti-e a magyar korona honvédelmi minisztere ezen óhajtást teljesíteni, vagy csak annyit decretálni, hogy az ottani határőrvidék Horvátországnak politikailag integráns része ? Nem meri, nem merheti. Tehát csináltak Önök szövetségest nekünk az orosz ellen Horvátországban? — Csináltak és folyvást csinálnak az oroszoknak mi ellenünk. — Nem mondom szándékosan, de csinálnak. Azt is mondják Önök, és mindig mondják , hogy a közösügyi transanctió kölcsönös védelmi transactió. — Nem az. Ha a bécsi kormány védelmi állást akart volna magának biztosítani és véd szövetséget létrehozni , azon alapra fektette volna szervezetét, melyet váczi levelemben kijelöltem : a personális unió alapjára; ez, minden nemzetet elégedetté téve, s honvédelmi rendszerének saját geniusa szerinti kifejtésére képesítve, egy megtámadhatlan, aláaknázhatlan, megdönthetően biztos védelmi positiót adott volna. — Közbevetőleg szólva : ugyan miként sikamolhatott tisztelt Szerkesztő úr azon óriási elferdítésre, miszerint azt fogná rám, hogy én nemzetiségek szerint akarnám a birodalmat is, Magyarországot is feldarabolni. — Bizony eltanulja munkatársaitól a gyanúsítások „nonsenséjét. Sajnálom és csodálkozom. Én nemzetekről szólottam, tehát történelmi alappal bíró állami személyességekről, nem nemzetiségekről, melyekről épp azon levelemben is mondottam, s példákkal is bizonyítottam, hogy azok különfélesége egy létező nemzet politikai egységességét nem akadályozza Hazánkra nézve pedig én, ki a nemzetiségi kérdésnek igazi testvéries bőkezűséggel kiegyenlítését a legégetőbb szükségnek, sőt azon külpolitikai complicatiók mellett, melyeknek feléje sodorják Önök a nemzetet, valóságos életkérdésnek tartom, mindig de mindig kijelentettem, hogy a kiegyenlítésnél az ország területi épségét és politikai egységét sértetlen fenntartani mulaszthatlan kötelesség. Nem, Uram! A közösügyi alku vezéreszméje (nem mondom Önök szándékaiban, hanem tényleg is) a hatalomnál nem a védelem, hanem a támadó tehetség. Megmondták Önöknek, hogy a „birodalom egysége és nagyhatalmi állása előtt, minden más tekintetnek háttérbe kell állani.“ És Önök méghajoltak ez intimatió előtt. És báró Becst (kit bizonyosan nem azért ültettek át Dresdából, hogy a bécsi udvart elszoktassa a németségtől) teljességgel nem ámítgatta Önöket. — Férfias nyíltsággal kimondotta február 4-ki köriratában (a Landtagokhoz), hogy Magyarországgal azért kell kiegyezkedni, mert különben a „birodalomnak nagy és régi történelmi állása viasza nem szerezhető.“ Nem szólt egy szót sem védelemről, hanem szólt „nagy és régi történelmi állásáról s viszszaszerzéséről. És hol van ezen nagy és régi történelmi állás? Van Németországban, és lehet az olaszországi veszteségek compensatiójának kérdésében Keleten. így értette azt minden ember Európában, így értette Napóleon császár is. S azért ment Salzburgba, mert igy értette. És jól tűnt fel fel után, hogy a német kérdés újra háborúval fenyeget. Nem magam vagyok e hitben. Egész Európa abban van hónapok óta. És én kérdem magamtól: érdekünkben állhat-e most, mit 1848-ban pártkülönbség nélkül jobboldal, baloldal, miniszter és oppositio, Gorove és Kemény, mint Nyáry és Teleki, nemzetünk életfenntartási érdekeivel ellenkezőnek hittünk, tudtunk, vallottunk ? Eszem, szívem, tapasztalásaim, a történelem intése, az események szava, minden, ami csak befolyhat a meggyőződésre, azt sugalta nekem, hogy most, és a közösügyi alku után, és olyan körülmények közt, hogy a német kérdés miatti háború okvetlenül komplicálódnék a keleti kérdéssel és orosz inváziót hozna nyakunkra, e háborút provokálni nemcsak inkább, mint valaha ellenkezik hazánk érdekeivel, de sőt halálosan veszélyes volna.Megfontoltam, hogy nemzeti hadseregünk nincs, s a mi hadseregünk van, az nemzeti geniusának, zászlójának, vezényszavának lelkesítő befolyásától meg van fosztva. Megfontoltam azt, hogy a közös ügyi alku egész Európában, s különösen Keleten consistentiát adott a compensationalis vágyak felöli hitnek, s hogy e hit keleti szomszédainknál féltékenységet, sőt elidegenedést szült a bécsi politika horgára akasztott Magyarország iránt ; és megfontoltam azt, hogy ezen elidegenedésnek a hazánk iráni rokon népfajokra visszahatásánál fogva még annak is ki lehetnénk téve, hogy ily körülmények közt az orosz invasiót belháború is aggraválhatná. És mindezt megfontolva, a fejünk felett lebegő háborút olyannak láttam és látom, melyben a megveretés enyészettel fenyeget, a győzelem semmi kigondolható hasznot nem, de sőt ez is csak bajt, kárt, veszedelmet hozhat hazánkra; míg országunk territoriális épsége és politikai egysége már a harcz folyama alatt is oly megszokgatásoknak lehetne kitéve, melyeket — bármi lenne is a háború végkimenetele — nagyon bajos volna összeférczelni. Hazámat hőn szeretve, keblem e nagy aggodalmában figyelmeztettem honfitársaimat, hogy ha nem akarják hazánkat a veszélybe sodortatva látni, siessenek a közvéleménynek határozott nyilatkozatát törvényes úton, törvényes módon belevetni az események még függő mérlegébe. Önök is szeretik a hazát. Önök sem kívánhatják, idegen érdekek iránti kíméletből, hogy hazánk veszélybe kerüljön. Önöknek kötelességük volt volna : vagy kezet fogni, hogy a veszély a hazáról elháríttassék, vagy ha alaptalan, eloszlatni az aggodalmat, mely a czél miatt, amely sugallotta, még ellenektől is tiszteletet érdemel. Önök e helyett piszkos sértegetésekhez, oktalan gyanúsizgatásokhoz folyamodtak. Ezzel gondolják a veszélyt elhárítani? Önök ezzel csak megerősítettek engem, s higgyék el, megerősítették a nép romlatlan millióit is azon meggyőződésben, hogy aggodalmaim nagyon is alaposak. Minek egyébiránt okokkal is kimutatását, s Önök rakásra halmozott falladái közül a legkiáltóbbaknak eloszlatását, harmadik (utolsó) levelemre tartom fel. Kossuth Lajos: Mi történt a honvédügygyel ? (A.) —Alamizsnát a koldusoknak, segélyt a bénáknak minden nemes szivü emberbarát szokott nyújtani; s nem kérdi: hol hagyta a béna, egy vagy mindkét lábát, vagy épen karját? A társadalom a nyomorultak támasza. Műveit ember nem szokottt szemrehányást tenni még azoknak sem, a kikről bizton tudja, hogy saját bünkk miatt lettek nyomorulttá. Ezek között fetrengett a hazáért, a nemzetért, a népért s a népszabadságért megbénult honvéd is, mint azok, titkolván nyomorának eredetét. Bizalmas körökben megvallá egynéhány, de több volt a ki elhallgatta, s számos olyan béna volt, ki soha részt nem vett az édesanyáért vívott küzdelemben, s szégyenletes helyen nyert sebeit úgy mutogatta, mintha a hazáért szenvedné azokat. Végre aztán a társadalom kezdé egynek tekinteni a nyomorultakat: nyomorultnak, egyéb , semminek. Amint a haza egy derülni kezdett, szerettük volna a nyomorultak közül kiválogatni azokat, akiket nem nyomoz, de kitüntetés illet. Nem azért, hogy vesztett végcsata után diadalszekérre ültessük őket, s meghordozzuk a győzelem mezején, újabb lelkesedésre hini a hazát és nemzetet; de azért, hogy betölthessük emberi kötelességünket, s hazafiai érzelmeinket ne kelljen megcsalni, azon altatással, hogy mi úgy is jó hazafiak vagyunk, ha a hazáért szenvedők nyomora fölött szemet hunyunk, így alakultak a vidiki honvédsegélyző egyletek. Hogy ezen egyesületek itt-ott tán tüntetéssel cselekedtek jót a rég nyomorgókkal, s hogy talán egy két ilyen egyesület még a demonstrátiókba annyira mert menni, hogy az elesetteknek emlékoszlopot mert emelni, biz ezzel is csak emberi kötelességét teljesíté , nehogy valaha bitót emeljenek a csonthalom fölé, mint valamely bitang magaslatra, mely jeltelenül termi a bürköt és bojtorjánt. A provisorium basái betilták az egyleteket. A társadalom tovább nyögte bánatát. A brszédi nyomorultak viszszamerültek az emberiség többi nyomorultjainak tengerébe. Amint újba derengni kezdett, a társadalom újra teljesítő kötelességét. Mire a koronázás minden tekintetben nagy napjai bekövetkeztek, a honvédsegélyző-egyletek már újra alakultak. Az óriás veszteglés után fölébredő közszellemnek maga ő Felsége a király adott egy lovagias emeltyűt, s őfelsége a királyné a szeretet napját látszott földeríteni a fagyos közönyös emberek fölé. Végre az országgyűlésre került a tárgy: a Deákpárt, a miniszeriális többség hideg vízzel öntötte nyakon a bénákért és nyomorultakért „rajongókat!“ S hogy ne morogjanak, alamizsnát dugott a szenvedők markába. „Nem alamizsna kell nekem — mondta több önérzetes volt honvéd — emelt fővel akarok járni , nyomoromat nem szégyenlem, a történeti igazság, a becsületes küzdők, a szabadság harczosok joga kell nekem!“ De az egyletek kevesebbet mertek követelni. Elismerték a többség hatalmi jogát, s meghajoltak a nagy határozat előtt. Több egyesület kimondá, hogy nem mint politikai, kevésbé mint katonai egylet akar fönállani, csak mint humánus emberbaráti egyesület, azon jogos kikötéssel, hogy csupán azokat fogja a nyomor emberei közül kiragadni, kik erre már azon hazaftui jognál fogva is érdemeket szereztek, a melyet öfelségeik is elismertek. Az egyesületek közelebb folyamodtak a belügyministeriumhoz a segélyegyletek szentesítése végett E közben a városok hatóságai megbizattak a volt honvédek összeírásával. Nem értettük, hogy ezen összeírást több városban a főkapitányok, mint rendőrfőnökök, s nem az egyletek, de egyátalában a hatóságok teljesítik. Végre közelebb megtudtuk, hogy a belügyminiszer úr ama humánus irányú folyamodásokat is a rendőri osztályhoz tette át. Igen is az ifj. Ráday gróf kezében vannak, mint a rendőri osztály főnökéjében. Tehát nem lehetett volna ezen „honvéd segélyző“ egyleteket megkülönböztetni a csupán „honvédegyletektől?“ Ha már policiális megszorítás alá esnek a „honvédegyletek“ s nem lehet őket sanctionálni , nem lehetett volna a segélyző egyleteket megerősíteni. Hisz ez csak szelíd folytatása lett volna ő Felségeik nemes ösztönadásának. Mi tudunk ilyen segélyző egyletet, amelyben igen sok jobboldali férfi van, s miden a megerősítés helyett tudomásukra jutott, hogy rendőri szempontból fogatott fel a kérelem, s midőn belátták, hogy a rendőrfőnök grófnál heverő kérelemre vagy semmi kedvező, vagy, hogy semilyen válasz sem érkezik , egy kis ugrással azon jó deákpárti férfiak másnak küldtek üdvözletet neve napjára. Lehet, hogy mi talán nem jutottunk volna zászlóinkkal Aradra. De aki elment volna, várjon zajosabb kebellel tért volna meg a nagy temetőből, mint amilyen érzelmeket az által nyert, hogy oda sem mehet?! A lovagról, sarkantyújáról és lováról szóló adoma eszünkbe jut... Valami! vagy: semmi! de az alkotmányos szabad polgárokat félrendszabályokkal nem lehet kormányozni, még kevésbbé homályos irányzatokkal üdvözíteni akarni. Mi nem sürgetünk a méltányosnál többet, vagy kevesebbet, csak határozott valamit. Még ma is lehet a segélyzőegyleteket megerősíteni , s azon múltat, melynek — habár romjain — de mégis alapján a ministerium áll, önnön talaját önmaga által beismerve látni. —24‘2 —a Audiaturát.......... ( Folytatás és vége.) Nem lehet nem mosolyogni az A. ur „egyszerű“ előadásán, azt mondván: a választás az alispán Hosszú Theofil szállásán „nyilvánosan“, a H. J. testvérei „illetéktelen jelenlétekben“ történt meg. Hát a régebbi választások nem ott történtek, s ha nem volt czélszerű a hely, az elnök miért nem tette máshová? S miután nyilvános volt és kellett hogy legyen a szavazás, miért volt illetéktelen a H. J. pap-testvéreinek jelenléte? Hisz ott volt az önök jelöltjének két veje is, nem mindannyian helyükön voltak-e? Aztán mondja ön, hogy 101 szavazattöbbség gyenge bizalmi nyilatkozat a „méltóságos tanácsos“ úrra nézve. Hát erre mit mondjon az ember? Azt, hogy a méltóságos b. urra nézve még gyengébb? Nem — mi ezt nem mondjuk, mi sokkal inkább tiszteljük választókerületünknek ezen, igazán közszeretetben álló férfiát, mintsem A. ur kevés jóindulattal, de még kevesebb tapintattal irányzott tételeit a b. ur ellen visszafordítanék , s igen sajnáljuk, hogy a báró úr fellépése által azon helyzetbe jöttünk, hogy a szív gerjedelme és politikai meggyőződésünk közé állítva, utóbbi előtt meghajolni voltunk kénytelenek. Mi és elvbarátainkként vagyunk meggyőződve, miszerint az 1848-ban a népképviselet és felelős kormányzat elveire fektetett szabadelvű alkotmányművek csakis oly szellemben továbbfejlesztése, s ebből kifolyólag úgy a nemzetiségi és megyék szervezése, valamint más függő kérdéseknek is szabadelvű megoldása képes hazánknak benn jóllétet, kifelé erőt kölcsönözni. Miután azonban mi a tisztelt báró úr politikai irányáról sem a választás előtt, sem az alatt tájékozást nyerni nem tudtunk, s minden igyekezet mellett csak annyiban nyertünk felvilágosítást, miszerint a „jobboldal“-hoz fog csatlakozni, s miután ezen fogalom oly széles körű, hogy a szabadelvűségre nézve még a kormány háta megött is messze hátraálló, különben „jellemben szilárd, hazafiságban rendületlen“ képviselők egész tisztes sorát fogllalja magában : mi és elvtársaink már csak azért sem tudtunk volna a báró úr mellett lenni, mert iránya fölött meggyőződést szerezni nem lehetett. Ami pedig a hivatalnokok általi képviseltetést illeti, magunk is óhajtjuk a végrehajtó hatalomnak a törvényhozóktóli elkülönítését; magunk is hisszük, hogy ha a követi padok csak is, vagy csak nagyrészben is a kormány tagjai által foglaltatnak el, a parlamentáris kormányzat felelőssége illusóriussá válhatik. De miután ezen kérdést csakis a megoldandó, de jelenben még nem az „égető“ kérdések közé sorozandónak tartjuk , miután továbbá Kolozs megye felső kerülete Zeyk Károly államtitkár urat kineveztetése daczára is újból megválasztotta, s miután végre Hosszú József egyike azon románoknak, vagy jobban mondva, az egyetlen román volt, ki úgy az irodalom, valamint a politika terén a magyar alkotmány helyreállítása mellett nemcsak az absolutismus hőseivel, de félrevezetett nemzetével is harczraszállani, és a harczot nyomatékosan, sőt néha vakmerőleg és mindig rendíthetlenül folytatni kész volt : mi és elvbarátaink nem tartottuk sem az eszély-, semi a politikai morállal megegyeztethetőnek, hogy azon román, ki a felfelé való kibékülés előtt ily hazafiasan teljesítette kötelességét, az az egyetértést lefelé is megszilárdító országgyűlési intézkedések közepette és előtt, s mig eddig vallott elveihez hű marad, mellőztessék akkor, midőn megyénk másik követének hasonló okokbóli mellőztetése szükségesnek nem tartatott. Örömmel megjegyzendőnek véljük, hogy a román papság és intelligentia ezen elvi küzdelemben osztatlanul mellénk sorakozott. Üdvözöljük a román intelligentiát e téren, hogy elhagyva az opportunitás mocsárjába eltünedezni szokott petrogok bolygó fényei utáni kapkodást, sorakoztak a férfi körül, kinek működési alapja a históriai jog, útja a törvényesség és iránya a szabadelvű haladás. Iránya és nemzetisége biztosíthatja önöket, a választott működési alap és eszközök October 9