Magyar Polgár, 1867. március-december (1. évfolyam, 1-93. szám)

1867-10-09 / 59. szám

ik szám. le?......... Sadova. Miért? Mert a magyar katona nemzetü­nk érdekeivel ellenkező ily czélért nem lelkesülhetett. Elannyira nem , hogy a hősiességet ősi tulajdonul biró magyar katonák, tös­gyökeres csongrádi magyar fiuk, Pólába relegáltattak — — gyávaságért !*) Irtózatos tévelygés! A magyar katona soha sem fog Bécsnek németországi felsőbb­­ségéért lelkesülni. Ellenkezik ez a természettel, s a nemzeti önfenntartás ösztönével, mely a magyar népben csodás öntudattal él. Soha sem fog ezért lelkesülni ! ! De Bécsben ezt sem belátni nem tudták, sem hinni nem akarták. A hatalomnak szokott hibája (az Önöké is, ott a „Pesti Napló“ oldalán), hogy obligatus cotteriáik zsongását a sphaerák harmó­niájának veszik. Absolutismussal, rettegtetéssel nem ment a dolog. Azt gondolták Bécsben, hogy csak az út téves, nem a czél, és azt gondolták : csak egy kissé menayirozni kell a magyar érzékenysé­get, csak egy kis constitutionális formákkal, nevek­kel és cerimoniákkal kell őt jó kedvbe hozni, s ezeket hasogató dörgéssel kiáltja el a „vitam et sang vine­m“-et, a­nélkül, hogy a „mi végett ?“ iránt nagyon scripulózuskodnék. Ez a közösügyi alkunak nyitja, tisztelt szer­kesztő úr ! A mi rugója volt 1848-ban a császári fegyveres megtámadásnak, az rugója 1867-ben a közösügyi transactiónak — Sem­­fer idem. Önök a birodalom népeivel szövetkezés köd fátyol képét lebegtetik a nemzet szemei előtt . A közösügyi alku nem népszövetkezés. Az osztrák birodalom helyzetében népszövetkezésről beszélni általában is anomália, mindenesetre pedig az a transactio, melyet Önök összegyártottak, nem szö­vetségi transactio, hanem repartitiója annak, hogy a népek érdekei felett lebegő udvari politika vér és pénz eszközeihez minő mértékben járuljon a bi­rodalom egyik fele (hogy már Magyarország ! ) és járuljanak a birodalom másik felének népei (minő borzasztóan hangzik magyar ember fülében ez az „egyik meg másik fele!“) .— Ezt csináltak Önök, nem szövetséget Avvagy szövetség az, mely minden érdeket sért és senkit sem elégít ki ?--------íme, ott van a „kedvencz“ központ, Ausztria. Annak egyik je­les vezérpublicistája azt mondta Napóleon császár­nak Salzburgban, hogy a közösügyi alku nem transactio, hanem capitulatio Ausztria részéről Magyarország irányában ! — Önök oda adták Ausz­triának a magyar hadsereggeli rendelkezést s a közös költségek elköltésének jogát (nem ők adták Önöknek, hanem Önök nekik), oda adták a közös delegatiónak a hadi költségek megszavazásának s vele a háborúnak jogát, és elvállalják az osztrák államadósságok 30 percentjét. És azok, a­kiknek mindezt oda­adták, azt mondják : héjas! ők ca­pituláltak nekünk! Törököt fogtunk, de vi­szem — Népszövetség ez? És ott van Csehország. Ennek épp oly két­­ségbevonhatlan joga van a nemzeti önállásra, mint nekünk. Önök azt mondják: legyen egy egységes birodalom ; annak egyik fele leszünk mi (nem Ma­gyarország többé, hanem Translajthania), má­sik fele meg lesz Cislajthania, s abba Cseh­országot és a vele történelmi kapcsolatban levő tartományokat, mint a fél almának egyik integráns gerezdjét, s a kis Ausztria appendix­ét incorporál­­ják. S Önök azt hiszik szövetségesünkké tették Csehországot ? Tették ellenségünkké. Figyelmeztes­sem-e Önöket, kinek készítettek szövetségest Cseh­országban?-------Az orosznak. Nem is késett hasz­nát venni. Ugyancsak szórja a magot. Hogy is ne? Hiszen Önök ugyancsak elkészítették számára a földet. Nem mondom, hogy szándékosan, de elké­szítették. És itt vannak testvéreink, a horvátok. Én lelkemben meg vagyok győződve , hogy ha gróf Andrássy Gyula, az 1848-as törvények értelmében „független“ magyar miniszterelnök volna (pedig az volna, ha a Deák-párt az 1861-iki alapot el nem hagyja) nyolcz nap alatt kiegyezkednék Horvát­országgal. De a közösügyi transactio alapján lehe­tetlen. A horvátok nagyon megunták — és méltán — a bécsi politikának gendarmejai lenni. Tudják, hogy politikai absorptióval őket, jövendőjüket, fejlő­désüket nem Buda­ Pest, hanem Bécs fenyegeti. De hát mi kedvük legyen hozzánk csatlakozni, midőn látják, hogy az, a­mi a birodalmi absorptio ellené­ben biztosítékul szolgálhatna, Szt István koronájá­nak önállása és állami függetlensége, fel van adva, s Magyarország maga is absorbeáltatta magát a birodalomba. Hiszen, ha már a bécsi udvari politi­ka szögén kell függni, bizony nem igen vigasztaló kilátás, hogy a magyar karikán lógva függjenek a bécsi szögön. Aztán az utóbbi években nagyon ki­fejlett Horvátországban a határőrvidéki osztrák szer­vezet eltörlésének s a határőrvidék polgáritásának óhajtása. És méltán, ők ettől el nem állnak. Mert, merheti-e a magyar korona honvédelmi minisztere ezen óhajtást teljesíteni, vagy csak annyit decretál­ni, hogy az ottani határőrvidék Horvátországnak politikailag integráns része ? Nem meri, nem mer­heti. Tehát csináltak Önök szövetségest nekünk az orosz ellen Horvátországban? — Csináltak és folyvást csinálnak az oroszoknak mi ellenünk. — Nem mondom szándékosan, de csinálnak. Azt is mondják Önök, és mindig mondják , hogy a közösügyi transanctió kölcsönös védelmi transactió. — Nem az. Ha a bécsi kormány védel­mi állást akart volna magának biztosítani és véd szövetséget létrehozni , azon alapra fektette volna szervezetét, melyet váczi levelemben kijelöltem : a personális unió alapjára; ez, minden nemzetet elégedetté téve, s honvédelmi rendszerének saját geniusa szerinti kifejtésére képesítve, egy m­egtá­madhatlan, aláaknázhatlan, megdönthetően biztos védelmi positiót adott volna. — Közbevetőleg szól­va : ugyan miként sikamolhatott tisztelt Szerkesztő úr azon óriási elferdítésre, miszerint azt fogná rám, hogy én nemzetiségek szerint akarnám a birodal­mat is, Magyarországot is feldarabolni. — Bizony eltanulja munkatársaitól­ a gyanúsítások „n­o­n­­sens­éjét. Sajnálom és csodálkozom. Én nem­ze­tekről szólottam, tehát történelmi alappal bíró állami személyességekről, nem nemzetiségekről, melyekről épp azon levelemben is mondottam, s példákkal is bizonyítottam, hogy azok különfélesé­ge egy létező nemzet politikai egységességét nem akadályozza Hazánkra nézve pedig én, ki a nem­zetiségi kérdésnek igazi testvéries bőkezűséggel kiegyenlítését a legégetőbb szükségnek, sőt azon külpolitikai complicatiók mellett, melyeknek feléje sodorják Önök a nemzetet, valóságos életkérdésnek tartom, mindig de mindig kijelentettem, hogy a kiegyenlítésnél az ország területi épségét és politi­kai egységét sértetlen fenntartani mulaszthatlan kö­telesség. Nem, Uram! A közösügyi alku vezéreszméje (nem mondom Önök szándékaiban, hanem tény­leg is) a hatalomnál nem a védelem, hanem a támadó tehetség. Megmondták Önöknek, hogy a „birodalom egysége és nagyhatalmi állása előtt, minden más tekintetnek háttérbe kell állani.“ És Önök mégha­joltak ez intimatió előtt. És báró Be­cst (kit bizonyosan nem azért ültettek át Dresdából, hogy a bécsi udvart elszok­tassa a németségtől) teljességgel nem ámítgatta Önöket. — Férfias nyíltsággal kimondotta február 4-ki köriratában (a Landtagokhoz), hogy Magyar­országgal azért kell kiegyezkedni, mert különben a „birodalomnak nagy és régi történel­mi állása viasza nem szerezhető.“ Nem szólt egy szót sem védelemről, hanem szólt „nagy és régi történelmi állásáról s visz­szaszerzéséről. És hol van ezen nagy és régi történelmi ál­lás? Van Németországban, és lehet az olasz­országi veszteségek compensatiójának kérdésében Keleten. így értette azt minden ember Európában, így értette Napóleon császár is. S azért ment Salz­burgba, mert igy értette. És jól tű­nt fel fel után, hogy a német kér­dés újra háborúval fenyeget. Nem magam vagyok e hitben. Egész Európa abban van hónapok óta. És én kérdem magamtól: érdekünkben állhat-e most, mit 1848-ban pártkülönbség nélkül jobb­oldal, bal­oldal, miniszter és oppositio, Gorove és Kemény, mint Nyáry és Teleki, nemzetünk életfenntar­tási érdekeivel ellenkezőnek hittünk, tudtunk, val­lottunk ? Eszem, szívem, tapasztalásaim, a történelem intése, az események szava, minden, a­mi csak be­folyhat a meggyőződésre, azt sugalta nekem, hogy most, és a közösügyi alku után, és olyan körülmények közt, hogy a német kérdés miatti há­ború okvetlenül komplicálódnék a keleti kérdéssel és orosz inváziót hozna nyakunkra, e háborút pro­­vokálni nemcsak inkább, mint valaha ellenkezik hazánk érdekeivel, de sőt halálosan veszélyes volna.­­Megfontoltam, hogy nemzeti hadseregünk nincs, s a mi hadseregünk van, az nemzeti geniusának, zászlójának, vezényszavának lelkesítő befolyásától meg van fosztva. Megfontoltam azt, hogy a közös ügyi alku egész Európában, s különösen Keleten consistentiát adott a compensationalis vágyak felöli hitnek, s hogy e hit keleti szomszédainknál félté­kenységet, sőt elidegenedést szült a bécsi politika horgára akasztott Magyarország iránt ; és megfon­toltam azt, hogy ezen elidegenedésnek a hazánk iráni rokon népfajokra visszahatásánál fogva még annak is ki lehetnénk téve, hogy ily körülmények közt az orosz invasiót belháború is aggraválhatná. És mindezt megfontolva, a fejünk felett le­begő háborút olyannak láttam és látom, melyben a megveretés enyészettel fenyeget, a győzelem sem­mi kigondolható hasznot nem, de sőt ez is csak bajt, kárt, veszedelmet hozhat hazánkra; míg or­szágunk territoriális épsége és politikai egysége már a harcz folyama alatt is oly megszokgatások­­nak lehetne kitéve, melyeket — bármi lenne is a háború végkimenetele — nagyon bajos volna össze­­férczelni. Hazámat hőn szeretve, keblem e nagy ag­godalmában figyelmeztettem honfitársaimat, hogy ha nem akarják hazánkat a veszélybe sodortatva látni, siessenek a közvéleménynek határozott nyilatkoza­tát törvényes úton, törvényes módon belevetni az események még függő mérlegébe. Önök is szeretik a hazát. Önök sem kíván­hatják, idegen érdekek iránti kíméletből, hogy ha­zánk veszélybe kerüljön.­­ Önöknek kötelességük volt volna : vagy kezet fogni, hogy a veszély a hazáról elháríttassék, vagy ha alaptalan, eloszlatni az aggodalmat, mely a czél miatt, a­mely sugal­lotta, még ellenektől is tiszteletet érdemel. Önök e helyett piszkos sértegetésekhez, okta­lan gyanúsizgatásokhoz folyamodtak. Ezzel gondol­ják a veszélyt elhárítani? Önök ezzel csak meg­erősítettek engem, s higgyék el, megerősítették a nép romlatlan millióit is azon meggyőződésben, hogy aggodalmaim nagyon is alaposak. Minek egyébiránt okokkal is kimutatását, s Önök rakásra halmozott fallad­ái közül a legkiál­­tóbbaknak eloszlatását, harmadik (utolsó) levelemre tartom fel. Kossuth Lajos: Mi történt a honvédügy­gyel ? (A.) —Alamizsnát a koldusoknak, segélyt a bé­náknak minden nemes szivü emberbarát szokott nyújtani; s nem kérdi: hol hagyta a béna, egy vagy mindkét lábát, vagy épen karját? A társada­lom a nyomorultak támasza. Műveit ember nem szokottt szemrehányást tenni még azoknak sem, a kikről bizton tudja, hogy saját bünk­k miatt lettek nyomorulttá. Ezek között fetrengett a hazáért, a nemzetért, a népért s a népszabadságért megbé­nult honvéd is, mint azok, titkolván nyomorának eredetét. Bizalmas körökben megvallá egynéhány, de több volt a ki elhallgatta, s számos olyan béna volt, ki soha részt nem vett az édes­anyáért ví­vott küzdelemben, s szégyenletes helyen nyert se­beit úgy mutogatta, mintha a hazáért szenvedné azokat. Végre aztán a társadalom kezdé egynek te­kinteni a nyomorultakat: nyomorultnak, egyéb , semminek. A­mint a haza egy derülni kezdett, szerettük­­ volna a nyomorultak közül kiválogatni azokat, a­ki­ket nem nyomoz, de kitüntetés illet. Nem azért, hogy vesztett végcsata után diadal­szekérre ültessük őket, s meghordozzuk a győze­lem mezején, újabb lelkesedésre hini a hazát és nemzetet; de azért, hogy betölthessük emberi kö­telességünket, s hazafiai érzelmeinket ne kelljen meg­csalni, azon altatással, hogy mi úgy is jó hazafi­ak vagyunk, ha a hazáért szenvedők nyomora fölött szemet hunyunk, így alakultak a vi­diki honvédsegélyző egy­letek. Hogy ezen egyesületek itt-ott tán tüntetéssel cselekedtek jót a rég nyomorgókkal, s hogy talán egy két ilyen egyesület még a demonstrátiókba annyira mert menni, hogy az elesetteknek emlék­oszlopot mert emelni, biz ezzel is csak emberi kö­telességét teljesíté , nehogy valaha bitót emeljenek a csonthalom fölé, mint valamely bitang magas­latra, mely jeltelenül termi a bürköt és bojtorjánt. A provisorium basái betilták az egyleteket. A társadalom tovább nyögte bánatát. A b­­rszéd­­i nyomorultak viszszamerültek az emberiség többi nyomorultjainak tengerébe. A­mint újba derengni kezdett, a társadalom újra teljesítő kötelességét. Mire a koronázás minden tekintetben nagy napjai bekövetkeztek, a honvédsegélyző-egyletek már újra alakultak. Az óriás veszteglés után fölébredő közszel­lemnek maga ő Felsége a király adott egy lova­gias emeltyűt, s ő­felsége a királyné a szeretet napját látszott földeríteni a fagyos közönyös em­berek fölé. Végre az országgyűlésre került a tárgy: a Deákpárt, a miniszeriális többség hideg vízzel ön­tötte nyakon a bénákért és nyomorultakért „ra­jongókat!“ S hogy ne morogjanak, alamizsnát dugott a szenvedők markába. „Nem alamizsna kell nekem — mondta több önérzetes volt honvéd — emelt fővel akarok járni , nyomoromat nem szégyenlem­, a történeti igazság, a becsületes küzdők, a szabadság harczosok joga kell nekem!“ De az egyletek kevesebbet mertek követelni. Elismerték a többség hatalmi jogát, s meg­hajoltak a nagy határozat előtt. Több egyesület kimondá, hogy nem mint po­litikai, kevésbé mint katonai egylet akar fönállani, csak mint humánus emberbaráti egyesület, azon jo­gos kikötéssel, hogy csupán azokat fogja a nyo­mor emberei közül kiragadni, kik erre már azon hazaftui jognál fogva is érdemeket szereztek, a me­lyet ö­felségeik is elismertek. Az egyesületek közelebb folyamodtak a belügy­­ministeriumhoz a segélyegyletek szentesítése végett E közben a városok hatóságai megbizattak a volt honvédek összeírásával. Nem értettük, hogy ezen összeírást több vá­rosban a főkapitányok, mint rendőrfőnökök, s nem az egyletek, de egyátalában a hatóságok teljesítik. Végre közelebb megtudtuk, hogy a belügy­­miniszer úr ama humánus irányú folyamodásokat is a rendőri osztályhoz tette át. Igen is az i­f­j. Ráday gróf kezében vannak, mint a rendőri osztály főnök­éj­ében. Tehát nem lehetett volna ezen „honvéd se­­gélyző“ egyleteket megkülönböztetni a csupán „honvédegy­letektől?“ Ha már policiális megszorítás alá esnek a „honvédegyletek“ s nem lehet őket sanctionálni , nem lehetett volna a segélyző egyleteket megerő­síteni. Hisz ez csak szelíd folytatása lett volna ő Felségeik nemes ösztönadásának. Mi tudunk ilyen segélyző egyletet, a­melyben igen sok jobboldali férfi van, s mi­den a megerősí­tés helyett tudomásukra jutott, hogy rendőri szem­pontból fogatott fel a kérelem, s midőn belátták, hogy a rendőrfőnök grófnál heverő kérelemre vagy semmi kedvező, vagy, hogy semilyen válasz sem érkezik , egy kis ugrással azon jó deákpárti férfiak másnak küldtek üdvözletet neve napjára. Lehet, hogy mi talán nem jutottunk volna zászlóinkkal Aradra. De a­ki elment volna, várjon zajosabb kebellel tért volna meg a nagy temetőből, mint a­milyen érzelmeket az által nyert, hogy oda sem mehet?! A lovagról, sarkantyújáról és lováról szóló adoma eszünkbe jut... Valami! vagy: semmi! de az alkotmányos szabad polgárokat félrendszabályokkal nem lehet kormányozni, még kevésbbé homályos irányzatok­kal üdvözíteni akarni. Mi nem sürgetünk a méltá­nyosnál többet, vagy kevesebbet, csak hatá­rozott valamit. Még ma is lehet a segélyzőegy­­leteket megerősíteni , s azon múltat, melynek — ha­bár romjain — de mégis alapján a ministerium áll, önnön talaját önmaga által beismerve látni. —­­24‘2 —a Audiatur­át.......... ( Folytatás és vége.) Nem lehet nem mosolyogni az A. ur „egy­szerű“ előadásán, azt mondván: a választás az al­ispán Hosszú Theofil szállásán „nyilvánosan“, a H. J. testvérei „illetéktelen jelenlétekben“ történt meg. Hát a régebbi választások nem ott történtek, s ha nem volt czélszerű a hely, az elnök miért nem tette máshová? S miután nyilvános volt és kellett hogy legyen a szavazás, miért volt illetéktelen a H. J. pap-testvéreinek jelenléte? Hisz ott volt az önök jelöltjének két veje is, nem mindannyian he­lyükön voltak-e? Aztán mondja ön, hogy 101 szavazattöbbség gyenge bizalmi nyilatkozat a „méltóságos tanácsos“ úrra nézve. Hát erre mit mondjon az ember? Azt, hogy a méltóságos b. urra nézve még gyengébb? Nem — mi ezt nem mondjuk, mi sokkal inkább tiszteljük választókerületünknek ezen, igazán köz­szeretetben álló férfiát, mintsem A. ur kevés jóin­dulattal, de még kevesebb tapintattal irányzott té­teleit a b. ur ellen visszafordítanék , s igen sajnál­juk, hogy a báró úr fellépése által azon helyzetbe jöttünk, hogy a szív gerjedelme és politikai meg­győződésünk közé állítva, utóbbi előtt meghajolni voltunk kénytelenek. Mi és elvbarátaink­­ként vagyunk meggyő­ződve, miszerint az 1848-ban a népképviselet és felelős kormányzat elveire fektetett szabadelvű al­­kotmányművek csak­is oly szellem­ben­ tovább­fej­­­­lesztése, s ebből kifolyólag úgy a nemzetiségi és megyék szervezése, valamint más függő kérdések­nek is szabadelvű megoldása képes hazánknak benn jóllétet, kifelé erőt kölcsönözni. Miután azonban mi a tisztelt báró úr politi­kai irányáról sem a választás előtt, sem az alatt tájékozást nyerni nem tudtunk, s minden igyekezet mellett csak annyiban nyertünk felvilágosítást, mi­szerint a „jobb­oldal“-hoz fog csatlakozni, s miu­tán ezen fogalom oly széles körű­, hogy a szabad­­elvűségre nézve még a kormány háta megött is messze hátraálló, különben „jellemben szilárd, ha­­zafiságban rendületlen“ képviselők egész tisztes sorát fogllalja magában : mi és elvtársaink már csak azért sem tudtunk volna a báró úr mellett lenni, mert iránya fölött meggyőződést szerezni nem lehetett. A­mi pedig a hivatalnokok általi képviselte­­tést illeti, magunk is óhajtjuk a végrehajtó hata­lomnak a törvényhozóktóli elkülönítését; magunk is hisszük, hogy ha a követi padok csak is, vagy csak nagyrészben is a kormány tagjai által foglal­tatnak el, a parlamentáris kormányzat felelőssége illusóriussá válhatik. De miután ezen kérdést csak­is a megoldandó, de jelenben még nem­ az „égető“ kérdések közé sorozandónak tartjuk , miután továb­bá Kolozs megye felső kerülete Zeyk Károly állam­titkár urat kineveztetése daczára is újból megvá­lasztotta, s miután végre Hosszú József egyike azon románoknak, vagy jobban mondva, az egyetlen ro­mán volt, ki úgy az irodalom, valam­int a politika terén a magyar alkotmány helyreállítása mellett nemcsak az absolutismus hőseivel, de félrevezetett nemzetével is harczraszállani, és a harczot nyoma­tékosan, sőt néha vakmerőleg és mindig rendíthet­­lenül folytatni kész volt : mi és elvbarátaink nem tartottuk sem az eszély-, semi a politikai morállal megegyeztethetőnek, hogy azon román, ki a felfelé való kibékülés előtt ily hazafiasan teljesítette köte­lességét, az az egyetértést lefelé is megszilárdító országgyűlési intézkedések közepette és előtt, s mig eddig vallott elveihez hű­ marad, mellőztessék akkor, midőn megyénk másik követének hasonló okokbóli mellőztetése szükségesnek nem tartatott. Örömmel megjegyzendőnek véljük, hogy a román papság és intelligentia ezen elvi küzdelem­ben osztatlanul mellénk sorakozott. Üdvözöljük a román intelligentiát e téren, hogy elhagyva az op­­portunitás mocsárjába eltünedezni szokott petrogok bolygó fényei utáni kapkodást, sorakoztak a férfi körül, kinek működési alapja a históriai jog, útja a törvényesség és iránya a szabadel­vű haladás. Iránya és nemzetisége biztosíthatja önöket, a választott működési alap és eszközök October 9

Next