Magyar Polgár, 1867. március-december (1. évfolyam, 1-93. szám)

1867-10-09 / 59. szám

Elsó évi folyam. Előfizetési feltételek : Évre . . • • . . 1» frt Félévre . • • • * * Negyedévre *■ • • » r Havonként . . . . 1 . Megjelenik hetenkint háromszor: Vasárnap, Szerdán és Pénteken. So­­k szám. Kolozsvárit szerda, Oktober 9. 1867 Szerkesztőség és kiadó-hivatal : Szentegyház­ utca, 467. sz. POLGÁR.­­ LAP. Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor­­ra 6 kr. b­élyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­ményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiók-kiadó-hivatalok : Décsen : Krémer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Tordán: Papp Lukács és fia. Szamosujvártt : Csausz testvérek. Az ellenállási jog. (B­M­) Nincs kényelmesebb dolog, mint ha­­lászgatni a zavarosban. E szerepet, talán éppen­­ mert kényelmes, elvállalom. A Bad Károly úr zavarosa még aug. 27-én megjelent a „Kolozsvári Közlöny“ ben. Meglehet, a­kik olvasták is, azóta elfeledték, és hogy én ily későn jelenek meg a sorompók között, azt ne tes­sék feltudni. Vártam, hogy hivatottabb kéz vegye bonczkés alá a hullát. Szolgáljon ennyi igazolá­­­­sornul. Most sincs szándékomban elemezni az egész­­ czikksorozatot­, a kiviteli kérdéseket teljesen érin­tetlenül hagyom. Egy pár elvi nézetre szorítkozik minden megjegyzésem. Mivel a közlekedési eszközök gyorsabbak, tökéletesebbek, czikkíró nem hiszi, hogy a megyék ellenállási jogával kormányozni lehessen. De itt még nem állunk meg. „Villany és gőzerővel­­ keltenék ma kormányzatot vezetni... ha azt akar­juk, hogy túl ne szárnyaltassunk.“ Meg kell vallanunk, B. K. sz igen elmés­em , bér Ki hinné? Még kaczagó pajtásokat is gyűjt, nevetségessé kivánja tenni az ellenvéleményt. Min­den választmányi taghoz egy sodronyt és egy moz­donyt vezetett. Ez aztán okos módja az irányczikk írásnak ! Aztán elkezd B. K. ur­­ajgatni: mikép le­gyen felelős a kormány, ha a megyék nem telje­sítik rendeleteit? A szegény kormány! De hát ki is kíván itt felelősséget? Nézetem szerint csak egyéni felelősségről lehet szó. A miniszer felelős czélszerűtlen vagy törvénytelen intézke­déséért a parliament­nek , ámazért cs­a­k megbuk­tathatják, ezért vád alá is helyeztethe-­­­tik. A megyei tisztviselő legyen felelős a népkép- s viselet alapján szervezendő megyei bizottmánynak.­­ Maguk a bizottmányi tagok, kik a vis m­ertist gya­korolják, legyenek egyénenként felelősek akár a parlamentnek, akár mint ezt Tisza Kálmán jeles hazánkfia indítványozta, egy e végre felállítandó bíróságnak, mely egyszersmind hivatva legyen a kormányrendeletnek törvényes vagy törvénytelen, czélszerű vagy czélszerűtlen voltát meghatározni. Ki hazánk sajátságos politikai helyzetére gon­­dol, lehetetlen nézetem szerint, hogy ne kívánja fenhagyni a vis m­ertis jogot. Meg kívánom itt je­­­­gyezni, hogy ezen par excellence elvi kérdésnél, mint eddig, úgy ezután sem jöhet szóba a tényleg kormányzó ministérium. Én általában magyar fele­lős parlamenti kormányról szólok. Törvényhozá­sunknak körül kell magát bástyázni a kormányha­talom túlterjeszkedési vágya ellen. Igaz, megvan erre biztosítékunk: a felelősség. Ámde ki biztosít az államcsínyekkel szemben? És hát ha ez állam­csíny érdekeink világos összeütközésével azon ál­lam előnyére követtetnék el, melylyel megközös- Ügyesedtünk ? ! Én csakis a megyék ellenállási jo­gában látok itt garantiát. Aztán nem tudom felfogni, mi veszély létezik az ellenállási jogban a kormányzat gyorsaságára nézve? Hiszen ha a gyorsaság annyira érdekében van a kormánynak, ne bocsásson ki soha törvény­­avagy czélszerűtlen rendeletet, s akkor soha sem is fog összeütközésbe jöni a megyével. Legyen meggyőződve B. K. úr, hogy csak egy darabocska alkotmányosdi eljátszásáért a kormánygépezetet nem fogja egy megye is megakasztani; legyen meggyő­ződve, hogy csupán akadékoskodás, csupán ellen­zéki viszketegből egy megye se fogja gyakorolni a vis m­ertist. Megsúgom miért. Mert e jog gyakorlatáért minden egyes bi­zottmányi tag felelős. Felelős nemcsak saját lel­kiismeretének, de felelős egy tekintélyes hatóság­nak. Feltehető­­, hogy egy testület könnyelműen koc­káztasson oly lépést, mely a felelősség terhé­vel jár. Tehát a gyorsaság csak ott szenvedhet, a végrehajtás csak ott tagadtathatik meg, hol a kor­mányintézkedés k­áros, hol a felelősség ter­hét ellensúlyozza a veszély élénk érzete. S ez lenne szálka a B. K. úr szemében ? Hiszen ha a küllőt megakasztjuk a meredélyen, a kocsi tulajdonos csak köszönettel tartozhatik, bár ezáltal gyors haladásá­ban akadályoztatik meg. De miért is lenne valaki­nek eszménye a kormányformák közül csupán a gyorsaság? A végrehajtás, a kormányzás szalad­jon villanyszerűleg. Igen szép. Ámde mozgás köz­ben az erők gyakran ezélt tévesztenek. A felsod­­ronyzott sebességű intézkedés az egyéni, vagy köz­szabadságon ejtett csorbát. Nem örömest engedne-e valamicskét ekkor B. K. úr a gyorsaságból, csak hogy vele a csorbát betömje? Kinek állhat érde­kében, ki javasolhat gyorsaságot a végrehajtásban, ha az a közérdeket veszélyezteti? Bod K. úrról meg kell vallani, hogy igen siet. Az ellenállási jogot illetőleg lehet még egy scrupulusa B. K. úrnak. Hát h­a a kormánynak egy czélszerű rendeletét a megyei hatóság a féltékeny­ség szemüvegén át nézvén, czélszerűtlennek látja, s hona tide felfüggeszti? Mint fönnebb jelzem, a kiviteli kérdésekbe nem bocsátkozom, s azért e tételre nézve rövid lesz válaszom. Nézetem szerint az nem fog megtörténni­ Támogatja e nézetemet egy helyesen kidolgozandó codex, melynek rendszere biztosít a törvényességek feletti kételyek ellen; támogat törvényhozásunk bölcsessége, mely a kormányrendeletek hatáskörét lehető legszigorúabban kürüli randja , támogat a népképviselet alapján szervezendő megyei hatóság érettsége , értelmes belátása, azon hatóságé, mely egy megye legintelligensebb bajnokaiból van szer­vezve. És ha mindezek daczára megtörténnek, megvédené kormányzatunkat a körülírás , mely határt szab a protestatiók végtelen sorának. Higgye el B. K. úr, az ellenállási jog nem nehezíti, de sőt nagyban elősegíti a kormányzást. A kormány a népért létezik, s más czélja nem lehet, mint népboldogítás. És ha felteszszü­k is, hogy a kormány e czélt soha szem elöl nem téveszti, mindazonáltal nem megtörténhető-e, hogy helytelen tanácsokkal félrevezetik, mistificálják? Lehet k­edvösebb expediens ily alkalmakra, mint a vis m­er­­tia fenntartása, mely figyelmezteti a kormányt a tévútra s elejét veszi a közérdekeket veszélyeztető intézkedések végrehajtásának.Egy példát hozok fel. Bírjon a kormány indemnitással s sodródjék belé botorul egy a nemzet érdekeivel sehogy meg nem egyeztethető bábomba. Ujonczoztat a megyékben. Ezek látják a vészt, de nincs ellenállási joguk. Minden a leggyorsabban megtörténik, mint azt B. K. úr óhajtja; minden egyöntetűleg a legjobb rend­ben foly, csak a hadsereg szaladása lesz zavart, csak az lesz rendetlen. És a botorul vérpadra vitt ezer meg ezer áldozatokért kártalanítva lesz-e a nemzet, kormánya vád alá helyezésével? Mind­ez nem fog megtörténni, vetik oda, mert a kormány­­­férfiakban több h­azafiságot­ feltételezhetni. Részem­ről nem óhajtanám egy nemzet szabadságát, az egyé­­nilarcoktól függővé tenni. Nem a kormá­nyok jellemében, hanem a törvények érettségében látok biztosítékot. Kossuth Lajos levele a „Pesti Napló“ szerkesztőjéhez. Köszönöm első levelem legális felvételét. Míg várnám, ha felvétetik-e? Wenkheim minister úr engem hivatalosan notóriusnak nyi­latkoztatott. Köszönöm a bókot. Merci d­er ba­ron! Nem rosz compániába jutottam, ha nem ro­­szul tudom a történelmet. Mert tény, hogy a kö­rülbelöl három század óta a magyar nemzet azok­nak emlékén csügg a legnagyobb pietással, s a magyar történelem azoknak nevére tűzte a hazafius hűség legszebb koszorúit, kiket a hatalom hi­t­­lenségi nótával bélyegzett meg. Szomorú, hogy ennek igy kellett lenni, mert e constans tény arra mutat, hogy ezen egész hosszú idő alatt ha­zánk állami viszonyai nem voltak harmóniában a nemzet érzelmeivel. Pedig a magyar nemzet nem csinál professiót a forradalmi viszketegből. (bizony én sem!) Rendszerető, türelmes, és nagyon leyális nemzet az . — nagyon ! Nem gondolja, szerkesztő úr, hogy ama három százados tény három száza­dos alapnak is vétethetnék arra, a­minek csak puszta megemlítése is Wenkheim urat amolyan Narvaez féle nemes indignatiora gyulasztotta ? Hogy a bók teljes legyen, csak még az kel­lene, hogy az országgyűlés meg proscribáljon. Meg­érhetjük. Mért ne? Hiszen Rákóczi is proscribál­­tatott. Igaz, hogy azért Rákóczi mégis — — — Rákóczi maradt ! — Ő nagy ember volt, a szó nemesebb értelmében — Én igen kicsi, mindennapi ember vagyok. Nekem nem a n­a­p, legfeljebb egy kis harmatocska szerény kis szerepe jutott. Hanem bár „n’en deplaise á Mo­nsieur Wenk­heim“ minden fulminatoriumai daczára, én is csak Kossuth Lajos maradok. De a nemes báró roszul választotta az alapot. Mert a hitnek azon enuntiatiója, melyre haragját concentrálni látszik, nemcsak nem „evidens erec­tio contra Statum publicum“, de még csak nem is agitatio, sőt ha ki nem szakittatik „egy ga­ras áru a vörös posztó közepéből“, igen legális nyilatkozat, mely (miért tagadnám?) egy kis önle­­győzésembe is került, de­­ őszinte volt. Minek is agitálnék? Hiszen agitál helyettem eleget a ministerium, a Deák-párt, a „Pesti Napló“ és (előttem ismeretlen) collegái, a közös ügy, a, quota, az idegen érdekek végetti háború felé so­dortatát­, a hivatali és fizetési cumulatiók, az ezek­kel terjedő politikai depravatio, s a mindennemű elégedetlenségnek teli lapátokkal szórt magvai. Szerkesztő úr szives volt engem halottnak­­ nyilatkoztatni. Bizony megérem, hogy ezek az agi­tátorok felélesztenek: De d­er Baron Wenk­­hei­m­. De én Tamás vagyok benne, hogy a lap-le­foglalásokat, sajtó­pereket, nótázásokat amaz irtó­zatos három sor okozta. — Mert hiszen más, de nem kevésbbé világos szavakban megmondtam én ugyanazt Deák Ferenczhez intézett nyilt levelem­ben is. — Deáknak az 1848 ki törvényeket vissza­követelő 1861 -ki feliratáról szólva, azt mondtam ott, hogy „engem, ki bizonyos kapcsola­tokban az ellentéteket kiengesztelhet­­leneknek ítélem, nem elégített ki a ha­tár, melyet kitűztél“ — és szóltam nyitott térről a jövendije számára. Biztosíthatom szerkesztő urat, hogy még Ka­rakán Marczi is tökéletesen megértette, hogy mik azok a „kiengesztelhetlenül ellentétes kapcsolatok, és mi az a jövendő, mely több, mint 48, de, mert valamint váczi levelemben megmondtam, hogy „ha a 48-ki alkotmány helyreál­l­i­ttatik és meg­­tartatik, az én incompatibilitási hitem meg lesz Czáfolva, s a nemzet elégedett lesz,“ épp úgy a „Nyilt levelében is oda nyilat­koztam, hogy „ha nemzetünk 1848-hoz békés után eljut, lesz oka többet nagy szenve­dések árán nem m­erény­len­i,és sem szer­kesztő úr nem dobta Nyilt levelemet a romkosárba, sem a ministerium nem vette azt üldözőbe, s nem fenyegetődzött miatta nótával. Másutt van a nagy harag kútfeje. ” A „Nyilt levél“ csak azt mutogatta, hogy nem jó az a kö­­zösügyi transactio ! S erre mosolyogva azt gondolta a hatalom: beszélhetsz — az már megvan. — De a váczi levélben azt mondottam, hogy ne hagyja magát a nemzet háborúba sodortatni a vé­gett, hogy a bécsi kormány az elveszett németor­szági állást visszaszerezni megkísértse. És — hi ne tantae animis coelestibus irae —Ezt na­gyon nem szeretik Pécsben, s a Pécsből inspirált körökben hallani. De hát oda jutott-e magyar hazánk az al­­kotmány-visszaállítás boldog évében, hogy még ily életbe vágó nemzeti érdekekről se legyen szabad sem komoly, mérsékleti hangon véleményt monda­ni, sem a nemzetnek törvényes úton és módon nyi­latkozni? Tisztázzuk egy kissé a tényállást, és n e­m-­­ eke­zz­­­nk régiekről,­ ha megengedi szer­kesztő úr! Hogy nekünk, magyaroknak, fontos okaink vannak rokonszenvvel viseltetni Németország egy­­ségi törekvése iránt, de azon feltétel alatt, hogy ne azon uralkodóház legyen Németor­szág fejévé, amely Szent István koro­nájának is birtokában van, ezen igazság fel­fedezését oly kevéssé van jogom magamnak vindi­­­álni, mint Széchenyi amaz angoljának volt hinni, hogy ő fedezte fel Buda­pestet, a porost. A magyar nemzet, hacsak pár hónapig is megszabadul az idegen járszalagozástól, nyomban bámulatos tapintattal bírja eltalálni a szegnek fejét. Ezer huszonnégy esztendeje (a 843-ban kelt verduni kötés óta,) hogy Németország van. E h­osz­­szas időn át mindig bírt az egységnek némi sym­­bolumával, s belső szétszaggatottsága a westpha­­liai békekötésen és a bécsi congressuson keresztül, mindég összébb és összébb szorult, de valósággal egységes soha sem volt, s mert ez nem volt, idegen befolyásoknak — 1815 óta főleg orosz befo­lyásnak volt játéktere. Pedig természetes, hogy egységes, tehát füg­getlen akar lenni. S mert természetes, tehát lesz. Ez a történelem logicájában fekszik. A­ki azt meg akarja akadályozni, lehetetlent akar. Pedig „il ne faut jamais vouloir l’impossible.“ Ez a szó III dik Napóleon császár szava. * A németországi egység kérdésének megoldá­sát a mi korunkban hozták válságra a körülmé­nyek , tehát oly korban, midőn a monarchicus elv országos Európa felett. Mi lehetne, ha Francziaországban valami „véletlen“ nemcsak történnék, hanem consolidálni is találná magát? Vagy mi lesz akkor, ha az éj­­­szak-amerikai fiatal óriás lakkossági censusa száz milliót fog mutatni (nem kell reá száz év), s a vi­lágon irányadó hatalommá válik? Az más kérdés. Most a monarchiai elv itt az uralkodó, most tehát Németország egysége is csak a monarchicus elvvel kapcsolatban létesíthető. Ez igy lévén, ha Németország fejévé, vagy egységi kapcsává az válnék, ki Magyarországnak is királya, ugyan csak meggyűlne hajunk a germa-nisatio átkával, melylyel már annyi küzdelmünk volt. A „germanisatio“ szót főkép politikai értelem­ben kérem vétetni, ámbár tudva, minők voltak még most nem rég, és részben minek még most is „ma­­gassabb“ köreink, tán nemzetiségi tekintetben sem volnánk túl minden bajon. De annyi bizonyos, hogy a német irány, német hatalmi érdek, német politi­ka volna a vontató gőzös. Hazánk pedig az utána akasztott lakható, mely szenet viszen a gőzös számára. Ha ellenben oly dynastia lesz Németország fejévé, vagy egységi kapcsává, mely nem egyszers­mind Szent István koronájának is birtokosa, egy­szer mindenkorra megmenekszünk a hatalom ger­­manisationális irányzataitól. — Ez világos. Aztán az így egyesült Németországnak na­gyon érdekében lesz: nem tűrni, hogy az orosz még messzebb nyújtsa máris túl hosszú karjait. Te­hát nekünk természetes szövetségesünk az orosz ellenében. — Ez is világos. Sőt ha egyszer Németország egysége többé nincs contestatio alatt, az is érdekében lesz, hogy közte és az orosz közt újra felálljon a lengyel vá­lasztó fal, melyen a közvetlen contactus megtörik . Ezerszer nagyobb nyereséget igér ez a nagy Né­metországnak, mint a heterogén kis Posen kénysze­rű birtoka. Úgy hogy a consummált németországi egység nagyobb kilátást nyújtana a szintoly nemes, mint szerencsétlen lengyel nemzetnek az újjászüle­tésre, mint felosztása óta valaha birt. — Ez is na­gyon érdekünkben van. Ugyancsak hatalmas okaink vannak tehát ro­­konszenvel viseltetni Németország egységi törek­vése iránt, a mondott feltétel alatt. Volt idő, midőn ez nem is volt pártkérdés ha­zánkban. Ebben mindnyájan egyetértünk, hajdani és mostani miniszterek, jobb és baloldal, minden­ki, maga b. Kemény Zsigmond úr is. 1848 ban is munkában volt a németországi egység kérdése, még pedig oly módon, miszerint kezdet óta mindenki tudta, hogy a német császári korona a porosz királynak fog megajánltatni. Úgy is történt. De Pécs ellenzése miatt akkor hiába. És mi történt a saját lábára állott Magyaror­szágon?— Történt az, hogy 1848-ban augustus 3- án a magyar országgyűlés képviselőháza egyhangú­lag, közakarattal, legmelegebb rokonszenvet szava­zott Németország egységi törekvése iránt. És ki indítványozta e rokonszenvi szavaza­tot? — Talán én? — Koránsem , hanem Gorove István, mostani miniszter úr. Nemcsak rokonszenvet, hanem szövetség­kötési készséget is indítványozott. Az indítvány pártolására szólók közt, feled­­hetlen Teleki Lászlónk e szavakkal végezte beszédét: „Mint a civilisatió védője, mint szabad ember, mint magyar, örvendek, hogy Német­ország egysége nagy napjának hajnala halad, és árulóknak nyilvánítom azokat, kik ez ellen tenni mernének, akár magyarok, akár németek lennének azok.“ A képviselők háza, köztük három mostani miniszter (E­ö­tvö­s, Horváth és Lónyay urak) és Kemény Zsigmond úr is, egyhangúlag, közakarattal elfogadták Gorove indítványát.­ S még többet is elfogadott. Nyáry Pál indítványára kimondta azt, hogy „ha a bécsi kormány, az összpontosított német hatalommal,, a német egység kérdése miatt háborúba keverednék, Magyarország képviselői kijelentik, hogy azon esetben Magyar­­ország pártolására n­e szám­í­tso­n.“ Kitörő helyeslés közt, közakarattal ez is vég­zéssé emeltetett. Négy mostani miniszter, és a „Pesti Napló“ szerkesztője, ezen végzésben is részesek voltak. De az uralkodó háznak dynastialis eredete, történelmi fejlődése, múltjának emlékei, s az első­­ségi állás, melyet a német confoederatióban birt, predominánsokká tették a bécsi kormánynál a né­met nagyhatalmi állás vágyait. így jön, hogy ama rokonszenvi, s a német egység elleni háborúba sodortatást nemzetünktől elutasító országgyűlési végzéseket a bécsi kormány nagyon zokon vette, elannyira, hogy elhatározná Magyarországnak az­­ 1848-ks törvényekkel biztosított függetlenségét, ha másként nem lehet, fegyverrel is megsemmisíteni, minthogy az a Németország feletti felsőségre vá­gyásban nem akart eszközül szolgálni. A vágy, Magyarország erejével e czélra rendelkezhetni, hozta nyakunkra a császári seregek­et és az orosz invasiót. Elkövetkezett a világosi catastrópba, s a terro­­r­rismus, majd az elmállasztás hosszú időszaka. Rendelkezhettek szabadon erőnkkel. És rendelkez­tek. És elkövetkezett az osztrák porosz rivalitás történelmi kényszerűségű válsága. És lett bele-

Next