Magyar Polgár, 1872. január-június (6. évfolyam, 1-147. szám)

1872-02-14 / 35. szám

KOLOZSVÁR, FEBR. 13. 1872. Erdély koldusbotja. ii. Elszólták magukat Erdély jobboldali képvi­selői abban a páratlan emlékiratban! A számadás órája küszöbén elvesztették azt a mesés óvatosságot, mely személyes érdeküket megvédte mind e mai napig, mely mindig meg­­gyű­jté a port, a biztatások porát, a­melyet oly pazarul szórtak a nép szemébe. Nekik is ütött az az óra, mely előbb-utóbb megzavarja a legjobban kifőzött tervet, a­mely tiltott utakon törekszik tiltott czélok felé. Elemezzük kissé a dolgot. Az „öntudatos magatartást“, más szóval az erdélyi provisorium fentartásához szük­séges beleegyezést avval indokolják, hogy a hely­zet sajátságánál fogva nem tehettek másként, mint hogy „a kevésbbé roszat“ válaszszák. E „kevésbbé rosz“ valódi nevén szólítva nem egyéb Erdély hat éves nyomoránál. Az ennél roszabb szerintük az lett volna, hogy a baloldal felülkerekedik itt Erdélyben, kö­vetkezésképpen az országgyűlésen is, és veszé­lyeztette volna a kiegyezési alapot, a remek kö­zös ügyet. Más szóval: a kiegyezés fontosabb volt előt­­tök Erdély jogainál, érdekeinél. Megtörténik az életben, hogy a rész speciá­lis érdekét fel kell áldozni az egész érdekének, ez esetben tehát Erdély speciális érdekét a tíz évre megkötött kiegyezés érdekének. Ha így áll vala a dolog, akkor csak a meg­győződés kérdése forgott vala fenn s Erdély csak hibás meggyőződésrel vádolhatná jobboldali kép­viselőit. De nem úgy áll a dolog! Az emlékirat világosan és egész határozott­sággal vádolja a kormányt Vádolja Erdély iránt tanúsított figyelmet­lenségről, Erdély sebeinek felszalgatásáról,­ tehát oly bűnökről, a­melyek a kiegyezés érdekén túlmentek. A vád világosan kimondja, hogy a kormány oly dolgokat mulasztott el, oly sebeket szakgatott fel, a­melyek nem állottak semmiféle kapcsolatban a kiegyezéssel, e kiegyezést nem is veszélyeztet­hették s éppen ebből kifolyólag a vád fősulya nem a kormányra, hanem megsemmisítőleg vissza­esik azokra a képviselőkre, a­kik öntuda­tosan és tétlenül nézték a sebek felszak­ga­­tását. Bevallják Erdély jobboldali képviselői, hogy érezték s tudták „helyzetük visszás“ voltát, látták, hogy a kormány nem csak ta­pintatlanságot, hanem mulasztásokat­­­ követ el Erdélylyel szemben, de a­helyett, hogy a képviselő legszebb jogát, a kormány feleletre vonását bár csak meg is kísértették volna ,gyá­ván hallgattak, sőt gáncsot vetettek után útfélen Erdély ellenzéki képviselőinek, valahányszor csak gondolták, hogy a szabad szó, a képviselői köte­lesség gyakorlása kellemetlenséget okozhatna a *) Lásd tegnapi vezérczikkünk első citátumát. *) Lásd tegnapi v. ez. második citátumát. kormányon levő személyeknek. Virágzott, a „le­­kiabálás.* És itt fenekült meg a baj. Nem Erdély joga, nem érdeke, nem a kie­gyezés, hanem a személy cultusa vezérlé e szolgalelkü csoportot, mely „képviselőnek“ nevez­tette magát akkor, a mikor e fenséges czímből gúnyt űzött. És hogy e szolgalelküség még annál kirívóbb legyen: sarat dobálnak most az istenre, a kinek vak imádói voltak! Ügyes kortesfogást véltek, kerestek ez ok­mányban s letették benne a szégyen lajstromát. Erdély okulhat belőle. A­mi az emlékiratban elősorolt elintézendő ügyeket illeti, ezeknek sorát így állítják meg: „Az úrbéri kárpótlás ügyének gyors lebonyo­lítása, az úrbéri viszonyokból való kibontakozás, a tagosztály, a telekkönyvezés, a bányászat ügye, a Királyföld rendezése, a közlekedési eszközök fej­lesztése a központon, az erdélyi viszonyo­kat ismerő tisztviselők alkalmazása és a kolozsvári egyetem felállítása.“ Mező felszín az egész­ legjellemzetesebb ré­sze „az erdélyi viszonyokat ismerő tiszt­viselők alkalmazása.“ Szeretnék tudni, vár­jon ily tisztviselők alkalmazása az emlékirat kia­dása napjáig szintén veszélyes volt-e az oly félté­kenyen őrzött kiegyezésre ? és akkor is, a­midőn e kiegyezést tíz évre törvény biztosítja, oly tör­vény, a­melyet minden roszasága mellett a balol­dal is tisztelni köteles ? Megzavarodtak ezek az urak! tájékozott tisztviselőket említgetnek, a­midőn k­é­s­z­­pénz tőkével dotált industriát csi­náltak abból, hogy tökéletesen tájé­kozatlan képviselőket importáljanak! Hat év nyomoráért az egyetem ígéretével tö­­mögetnek szegény Erdély! Míg itt Erdélyben a kormány esztelen mu­lasztásai, a jobboldali képviselők hallgatása, lep­­lezgetése folytán a nemzetiségek ügye élére van állítva, a nemzetiségek fa idegen propaganda kar­jaiba vágynak s méltán, mert a lefolyt hat évnek csak keservét érezték, addig a kormány, bízva mamelukjai feltétlen engedelmességében, milliókat pazarol sugárutakra ex offició, üres fényűzésre s az összetolódó körülmények veszélyében egyetemet ad Erdélynek, melyet éppen a kormány mulasztá­sai, a mameluk sereg „öntudatos“ gyávasága Eris almájává alakított az a nélkül is elkeseredett faj­­harcz számára! A ki Erdély viszonyait ismeri, az felismeri a veszedelmet s tudni fogja, hogy okozói e veszede­lemnek azok, kik mulasztottak, sebeket felszakgat­­tak, főleg pedig azok, a kik megbízásukkal vissza­élve, hat hosszú éven át öntudatosan támogatták a mulasztókat, a sebek felszakgatóit, okozói Er­dély jobboldali képviselői! Forduljunk el e corruptio szülte képtől. Nincs földi, nincs mennyei hatalom, a­mely visszaváltsa az elmúlt időt, a­mely semmivé tegye a kiállott nyomort. Ébredj Erdély! tiéd a jövő, küszöbén állasz az uj megbízások idejének s győzni fogsz, győz­nöd kell! Hat év nyomorával megfizetted tapasztaláso­dat. Most előre a szabadelvüség lobogója alatt! Tirez le rideau, le jeu est fait! Herman Ottó. 1 TÁRCZA. Az én kortársaim. — Jókai Mórtól. — A később támadtakat Szász Károly, Tóth Kálmán, Vadnay, Szathmáry korszakából azért nem zavarom e korszak emberei közé, mert ők még a mi időnkben gyermekek voltak De mi már mind végzett emberek voltunk. Kérem ! Petőfin kívül az elszámláltak legnagyobb részének zsebében volt az ügyvédi diplomája. De csak a zsebében. Bogdán Lajost kivéve pert soha­sem folytatott egy is, pedig mind ügyvéd volt De bocsánatot kell kérnem, egyet mégis csak folytattam én is. S mint hogy egy életk­om ez egyet­len peremet szíves volt felemlíteni, de nem helye­sen értesülve, ne­hogy az utókor félrevezettessék, inkább elmondom magam az egész történetét első és utolsó ügyvédi működésemnek. Tehát a Nagy Komló tulajdonosa, a­ki sör­­főző volt, indított kárpótlási pert a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a korcsmáros édes ételeket ad fel a vendégeknek, a­mire azok aztán inkább kívánnak bort inni, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég mennyi­ségben. Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én te­hát megesküdtettem hat juratust és tíz mesterle­gényt mint kompetens tanukat arra, hogy édes ételr­e­ppen sert kíván az ember inni, ámde a fel­peres ügyvéd megesküdtetett tizenkét juratust és husz mesterlegényt arra, hogy az édes ételre bort kíván az ember. Persze hogy mind arra a kérdés­re, hogy ki ihatnék sert, mind arra hogy ki ihat­nék bort? tanút annyira lehetett kapni a hány peres és boros pohár van a világon. Végre ítélet alá került a processzus. Az első bíróság azt ítélte hogy édesre bort kell inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megappelláltam. A királyi tábla jobb ízléssel bír, ott a sernek ítélték oda az igazsá­got. Győztem. Hanem akkor az ellenfél még fel­lebbezte a perét a hét személyes táblára. Akkor aztán megharagudtam: „nem bánom igyatok akár sört, akár bort, én jóllaktam, nem veszekedem további“ És soha többet engem a magistrate nem látott Elhatároztam hogy h­ó leszek és semmi más. Ez sokkkal könnyebb és sokkal nehezebb volt akkor, mint most. Könnyebb volt azért, mert az életmód mesé­sen olcsó volt akkor. Talán el sem fogják hinni, ha elmondom mi költségem volt kezdő hró korom­ban ! Hat forintot fizettem egy bútorozott szobá­ért havonként Szigligetinek, ő volt a házi­gazdám. Öt forintért kaptam pompás ebédet, egy forintért kiszolgáltak, regge­lizni nem szoktunk, vacsora he­lyett pedig valamennyi fiatal i­ó pajtás, velem együtt egy tejes boltba járt és tejet, vajat ozsonázott, a­mi került 3 forintba. Ennek a tejes boltnak a gazdáját Depecher uramnak hívták és annál én bölcsebb politikust nem ismertem 1847-ben felakasztott a falára , arczképet: Széchenyit, Deákot és Klauzált, még most is ott függ mind a három, soha sem cserélte fel őket. Hanem a fejétől milyen tüzes álmok jöttek reánk ! !á hogy el ne veszítsem a fonalat: (az álmok­éi majd később,­ e szerint 15 forintból úri módon lehetett akkor megélni. no Hanem az volt a baj, hogy ezt a tizenöt fo­rintot volt nehéz megkeresni irodalmi úton. Akkor nem volt ám 194 lap Pesten,­hanem volt két olyan politikai lap, a­melyikhez magára tartó írónak lehetett szegődni. Az egyiknek kellett két rendes munkatér, a másiknak három. Volt 3 divatlap is, de S közül az egyik anathema alá volt vetve, abba nem lehetett írni, a másik kettő honorált, de szűk a Petőfi kapott egy verséért öt forintot, nekem az első novellámért adott Frankenburg harminczat Hanem enyhité a kezdet terheit az akkori öregírók, a koszorúsok patriarchális szívessége Irá­nyunkban. Azok nem nézték le, nem ignorálták a fiatal irodalmat. Vörösmarty maga volt az, ki a még ismeret­len Petőfi első kötet verseinek kiadását az ellen­zéki körnek ajánlotta s mert az ellenzéki körnek pénze nem volt, Tóth Gáspár derék magyar sza­bómester ajánlkozott a nyomtatási költségek vise­lésére. Az én legelső reményemet maga Nagy Ignácz vitte el Hartlebenhez s el is adta neki háromszáz R­ománlapok szemléje. (M. G.) A „Gazet­a Transilvaniei“ 9-dik számában a deák­párt ellen zúdul fel; jelesen azt mondja, miszerint a románok a deákpárt részlel­­kűségéről és méltánytalanságáról meg vannak győ­ződve; az említett párt eddigi magaviselete csak bizalmatlanságot szülhetett. Megemlíti, hogy ha de­ák-clubban jelenleg a választási törvény­javaslat­tal foglalkoznak; e javaslatról azt állítja, hogy a románokra nézve semmi jót sem foglal magában, a most érvényben lévő választási törvény hiányait legkevésbé sem pótolja ki, s ha az országgyűlés ezen javaslatot jelenlegi alakjában elfogadja, bolond lesz az, ki állítni fogja, hogy Magyarországon sza­badelvű férfiak is élnek. A „Magyar Állam“ és jelesen dr. Józsika Kálmán a Gazetának különös kegyébe esett. Leg­újabb számában két czikkben is foglalkozik vele, hatvan forintért, s akkor találkoztunk életünkben először. És midőn első színművem a drámabíráló bizottmány előtt megjelent, annak két tagja, Vö­­rösmarthy és Bajza nem restelték a fáradságot, összeülni velem, tanakodni annak hiányai fölött, hogyan lehetne rajta igazítani; akkor a kritikát előre adták ki, nem utólagosan; s mikor színmű­vem színpadra került, a jó öreg kritikusok dehogy mondták róla azt, hogy megbukott, pedig én tud­tam, hogy úgy volt , biztattak, hogy ne féljek sem­mit, majd jobbat írok eztán. Szigligeti, a­kinek versenytársa akartam lenni, meg épen a házához fogadott, s mikor halálos beteg lettem, úgy ápolt családjával együtt, mint a saját fiát. Öreg drámaíró kezdő drámaírót! Furcsa idő volt az. Még a censorok is kegyelettel voltak hozzánk. Soha se törült ki az én munkámból censor egy lényeges sort sem, s mikor az öreg Rezetának nem teszett Petőfinek egy verse, a censor könyör­­gött neki, hogy inkább megadja az árát, csak hagy­ja ki a versei közzül. Ki is hagyta azt Petőfi a gyűjteményéből, pedig egy korábbi censor előbb már keresztül eresztette azt egy divatlapban. Azt tehát nem mondhatjuk, hogy „fiatal Ma­gyarországot* „öreg Magyarország“ ne pártfogolta volna. A tragoedia elmélete. (Ötven aranynyal jutalmazott pályamű, irta Névy László Antal. Pest, 1871.) A Kisfaludy-társaság igen helyesen cseleke­dett, midőn az 1871-ik évre a tragoedia elméletére tűzött ki pályadijat. Alig van költői műfaj irodal­munkban, mely kevesebb remeket mutat föl, mint éppen a tragoedia; s alig van költői műfaj, a mely körül nálunk az érzék kifejletlenebb s a nézetek ingadozóbbak lennének. Ha jól meggondoljuk a dolgot, „Bánk bán­on és a ..h eg­y e n e z“-en kívül nem találunk a magyar irodalomban oly mű­vet, a mely a szó szoros értelmében tragoediának lenne nevezhető. S még ezek is mennyi kifogás alá esnek! Bánk többet reflectál, mint cselekszik; a „Kegyencz“ igen szövevényes és terjedelmes. Közönségünk pedig annyira hozzászokott az érdek­­feszítő, érzékeny, hatásos drámákhoz, hogy a nagy szabású tragoediákat csak nagy nehezen tudja élvezni, annyival kevésbé fölfogni a magok valódi nagyságukban. Szükséges tehát tisztába hozni az ide vágó legfontosabb kérdéseket: mi a tragicum? mi a tragoedia? Ezt teszi Névy László pályanyer­tes munkája. A bíráló bizottság következőleg nyilatkozott ezen értekezésről: „A pályázatra beérkezett három mű közül az első számú teljes sikerrel oldja meg feladatát. A tragikum minden egyes elemeit meg­fejti és a már tisztán elméleti részben is az illető költészeti irodalom legfőbb jelenségeit megvilágo­­sítja. Az egész értekezés, kiindulásától fogva az utolsó betűig egymásból folyó fogalmak helyes és tiszta megfejtéséből áll, és ennélfogva szervesen összefüggő, életrevaló művet képez, melyben széleskörű olvasottság gyümölcseit nem összehord­va, hanem egy tudományosan gondolkozó ész által kellőleg átsimitva találjuk. Szóval e kérdéses mt1 szerzője, tárgyát kellően kimerítvén, világosan tanítja, hogy mi a tragicum s a tragoedia, *'.■, amellett oly magaslatra vezeti olvasóit, melyről az illető költészeti és elméleti irodalom, könnyen át­tekinthető. Ezeknél fogva a 2. és 3. számú műves mellőzésével az 50 arany dij az 1 -fő számú pálya­­műnek adatik ki, mely fenndicsért tulajdonainál fogva széptani irodalmunkra nézve nyereségnek mondható.“ Az idézett bírálat oly kedvező s talán hízel­gő is, hogy nem lehet csodálkozni, ha Névy ur előszó helyett ezt a dicsériádát bigyesztette müve elé. Hanem aztán Névy ur se csodálkozzék vagy pláne rész néven ne vegye, ha ily előszó nagyon felfokozza a kíváncsiságot, felébreszti a bírálati kedvet. Mert ha reclame nélküli művet veszünk kezünkbe, lehet hogy figyelmes átolvasás után is jóakaró megjegyzések kíséretében szólunk róla, de ha oly munkáról kell nyilatkoznunk, melyet egy Kisfaludy társaság bíráló bizottsága halmoz el magasztalásokkal, kétszer is meggondoljuk, hogy kontrázzunk-e vagy pedig nyíltan és őszintén meg­mondjuk kifogásainkat. ilyenek pedig vannak, mondjuk ki jóelőre. Elismerjük, hogy az előttünk fekvő munka széles körű­ olvasottságról, aláp°s tanulmányról tesz bizonyságot. Szerző nemcsak a tragicus költőket forgatta, hanem ismerni látszik- Bayert, Schillert, Hegelt, Freytagot, Vischert, Gottschallt, Lessinget, Aristotelest és Kölcseyt- Hanem éppen mert a nevezett írókból túlságosan mitn­tett, mert kiválólag olyan német aestheticu­­sokkal foglalkozott, a­kikben a philosophiai elem Politikai vegyes hírek. Ausztria. A lajthántali dolgok közötts a lengyel kér­dés az, mely e perezben legfontosabb, s melynek megoldása legkétségbeesettebb. Erre nézve a leg­­ellentétesb hírek is szárnyalnak aztán. Míg a foe­­deralisták közlönye, a „Waterland“ határozottan állítja, hogy a lengyelek csak a kedvező perezre várnak, melyben a reichsrathot a legnagyobb ha­tással hagyhatják oda, addig a N. Fr. Pr.­ egész határozottan állíthatni véli, hogy a lengyel resolu­­tióra nézve az alkotmánybizottság albizottságában a lengyeleket is kielégítő megállapodás történt. Az alkotmánybizottság irányadó tagjainak utóbbi idő­ben a lengyelek iránt tanúsított magatartása azon­­ban ezt ép oly valószínűtlenné teszi, mint a minő kívánatos. * Poroszország. A porosz kamarában az iskolafelügyeleti tör­vény folytatólagos tárgyalása volt napirenden. Bis­marck Maliwkrottal szemben oda nyilatkozik, hogy a katholikus papság mindenütt nemzeti érzelmű, és csak Németországban állanak hozzá közelebb Róma, mint a haza érdekei. *) Bismarck kijelenti, hogy ő szilárdul ragaszkodik a keresztyén hithez s ezért kötelességének ismeri, védeni az állam alapelveit úgy a republikánusok, mint bármely más oldalról jövő támadás ellen. A törvény végül név­szerinti szavazás útján 197 szavazattal 171 elle­nében elfogadtatott. Ellene szavaztak a központ, a lengyelek és a konservartivek. * *) Tévedett a canc­ellár, mert nálunk sem áll jobban a dologi_________________Szerk. ..................... . I. .i j Br. Jósika azt tanácsolta a „Magyar Állam­“-ban a magyaroknak, hogy miután a horvátokkal való kiegyezés nem­ sikerült, forduljanak a románokhoz, s nyújtsanak nekik békülő kezet. A Gazeta kü­­lön­ben Józsikának sem h­isz egészen, ilyen szava­kat hallott ő már olykor olykor, különösen követ­­választások előtt s annyi megcsalatás után nem csoda, ha a román ember már a „magyarok Krisz­tusának“ sem tud hinni. Ez a Gazeta kifejezése Az erdélyi képviselők memorandumáról is m­egemlékszik e lap. Nincs megelégedve azzal, mert román ügyekről nem szól, külön fejezeteket nem szentel a román sérelmek felsorolására A memorandumban különben felhozott sérelmek va­lódiságát elismeri, csak azt teszi hozzá, hogy Er­dély ezen nyomorúságos állapotát Magyarország­­nak köszönheti és igaza volt Csereinek akkor, midőn azt állítá, hogy Erdély minden veszedelme Magyarhonból ered. A „Federatiunea“ nem szereti Lónyai minisz­ter­elnöknek eljárását a horvátokkal szemben. Azt vitatja, miszerint Lónyai s egyátalában a magyar kormány furfangjainak köszönhető, hogy a honi­tokkal való kiegyezés nem sikerült Az „Albina" 8-ik száma, hogy az általa annyira magasztalt Babesiu Vincze neve hangoz­tatásár­a újabb alkalmat nyerjen, megtámadja egyik román lapszemlénket, melyben az volt mondva Babesiuról, hogy nincs tisztában a határőrvidékkel mert sem polgárosítni, sem volt szerkezetében, fenntartani nem akarja. A nekünk adott, különben igen illedelmes feleletből megtudjuk, miszerint Bebesiu­s egyltalában a nemzeti párt képviselői a contitutionalismus egyik carricaturájának tartják azt mondani, hogy a határőrvidék a constitutiona­­lismusnak megnyeretett, m­ás részről pedig vagyo­náról és érdekeiről rendelkezni, a­nélkül, hogy őt kihallgattuk volna. A kérdés eldöntését (t. i. hogy polgárosutni, vagy jelen szerkezetben megtartani kell- e a határőrvidéket) magára a határőrvidékre kell bízni, e tekintetben a lakosságot kihallga­­tandónak véli.­ ­ A keleti vasút ügye. Az „Ellenőr“ ez ügyre­ vonatkozólag illeté­kes helyről következő helyreigazító iratot vett, melyet mi is közlünk, miután az első czikket is lapunk szombati számában közöltük. Az Ellenőrz­s. hó 7-ki 30. számában a ma­gyar keleti vasút ügyéről olvasható közleményben egyes oly állítások foglaltatnak, melyeket, daczára annak, hogy a magy. kormányhoz beadott emlék­irat érdemleges elintézése s a közgyűlés megtar­tása előtt hírlapi vitatkozásokba bocsátkoznunk nem lehet, egy pillanatig sem hagyhatunk c­áfo­­lat nélkül. Az utondatik ugyanis a kérdéses czikkben, hogy az igazgatótanács a vasút állásáról egyre a legkedvezőbben szóló tudósításokat küldte a világ­ba mindaddig, míg a részvényekre az utolsó rész­let is be lön fizetve, hogy továbbá a befizetett pénzösszegek az egész vonal kiépítésére untig ele­gendők lettek volna, de elprédáltattak s Waring testvérek milliókra menő összegeket kaptak elő­­legezésképen, melyekkel aztán tovább álltak. Az első állítást illetőleg meg kell jegyezni, hogy a vasút állásáról havonként megjelent tudó­sítások nem a társulat, hanem a volt fővállalko­zók, Waring testvérek részéről tétettek közzé, s a­mi ezeknek eltávozása után a lapokban a tár­sulat részéről közöltetett, egyedül az építési mun­kálatok fokonkénti előhaladására vonatkozott. A befizetéseket az igazgatótanács a fennálló szerző­dések értelmében az Angol-osztrák bankkal egyet­értőig rendelte el, sem előbb, sem utóbb, mint midőn annak szüksége kitűnt Hogy a megszabott alaptőke a vonal kiépí­téséhez elégséges lett volna, ezen állítást tagad­nunk kell, miután a szükséglet az engedélyezés alkalmával részlet­tervek hiányában előre tüzete­sen meghatározható nem volt, utólagosan pedig tényleg elégtelennek tűnt ki. Hogy Waring testvé­rek, mint eredeti engedélyesek és későbbi építési fővállalkozók e tekintetben csalódtak, csak azon körülményre utalunk, hogy az engedélyért ver­senyző két másik consortium mérföldenként mint­egy tíz, s illetőleg húsz­ezer forinttal nagyobb biztosítéki összeg megállapítását kérte. A Waring testvéreknek állítólag adott előle­geket illetőleg végre kiemeljük, hogy az igazgató­­tanács a fővállalkozóknak ilyeneket soha nem en­gedélyezett - csak is azt utalványozta ki, a­mit azok a havi munka kimutatások alapján a társulat megalakulásakor már megkötve előtalált s a magy. kormánynak is azonnal bemutatott szerződések ér­telmében a társulati mérnöklönök szakértő­i rész­letes vizsgálaton alapuló véleménye szerint köve­telhettek. Mindezt egyébiránt jelenleg is csak a czél­­ból kívántuk megjegyezni, hogy a közönség ítélete a részletes körülmények ismerete hiányában, tév­útra ne vezettessék.

Next