Magyar Polgár, 1872. január-június (6. évfolyam, 1-147. szám)
1872-02-14 / 35. szám
KOLOZSVÁR, FEBR. 13. 1872. Erdély koldusbotja. ii. Elszólták magukat Erdély jobboldali képviselői abban a páratlan emlékiratban! A számadás órája küszöbén elvesztették azt a mesés óvatosságot, mely személyes érdeküket megvédte mind e mai napig, mely mindig meggyűjté a port, a biztatások porát, amelyet oly pazarul szórtak a nép szemébe. Nekik is ütött az az óra, mely előbb-utóbb megzavarja a legjobban kifőzött tervet, amely tiltott utakon törekszik tiltott czélok felé. Elemezzük kissé a dolgot. Az „öntudatos magatartást“, más szóval az erdélyi provisorium fentartásához szükséges beleegyezést avval indokolják, hogy a helyzet sajátságánál fogva nem tehettek másként, mint hogy „a kevésbbé roszat“ válaszszák. E „kevésbbé rosz“ valódi nevén szólítva nem egyéb Erdély hat éves nyomoránál. Az ennél roszabb szerintük az lett volna, hogy a baloldal felülkerekedik itt Erdélyben, következésképpen az országgyűlésen is, és veszélyeztette volna a kiegyezési alapot, a remek közös ügyet. Más szóval: a kiegyezés fontosabb volt előttök Erdély jogainál, érdekeinél. Megtörténik az életben, hogy a rész speciális érdekét fel kell áldozni az egész érdekének, ez esetben tehát Erdély speciális érdekét a tíz évre megkötött kiegyezés érdekének. Ha így áll vala a dolog, akkor csak a meggyőződés kérdése forgott vala fenn s Erdély csak hibás meggyőződésrel vádolhatná jobboldali képviselőit. De nem úgy áll a dolog! Az emlékirat világosan és egész határozottsággal vádolja a kormányt Vádolja Erdély iránt tanúsított figyelmetlenségről, Erdély sebeinek felszalgatásáról, tehát oly bűnökről, amelyek a kiegyezés érdekén túlmentek. A vád világosan kimondja, hogy a kormány oly dolgokat mulasztott el, oly sebeket szakgatott fel, amelyek nem állottak semmiféle kapcsolatban a kiegyezéssel, e kiegyezést nem is veszélyeztethették s éppen ebből kifolyólag a vád fősulya nem a kormányra, hanem megsemmisítőleg visszaesik azokra a képviselőkre, akik öntudatosan és tétlenül nézték a sebek felszakgatását. Bevallják Erdély jobboldali képviselői, hogy érezték s tudták „helyzetük visszás“ voltát, látták, hogy a kormány nem csak tapintatlanságot, hanem mulasztásokat követ el Erdélylyel szemben, de ahelyett, hogy a képviselő legszebb jogát, a kormány feleletre vonását bár csak meg is kísértették volna ,gyáván hallgattak, sőt gáncsot vetettek után útfélen Erdély ellenzéki képviselőinek, valahányszor csak gondolták, hogy a szabad szó, a képviselői kötelesség gyakorlása kellemetlenséget okozhatna a *) Lásd tegnapi vezérczikkünk első citátumát. *) Lásd tegnapi v. ez. második citátumát. kormányon levő személyeknek. Virágzott, a „lekiabálás.* És itt fenekült meg a baj. Nem Erdély joga, nem érdeke, nem a kiegyezés, hanem a személy cultusa vezérlé e szolgalelkü csoportot, mely „képviselőnek“ neveztette magát akkor, a mikor e fenséges czímből gúnyt űzött. És hogy e szolgalelküség még annál kirívóbb legyen: sarat dobálnak most az istenre, a kinek vak imádói voltak! Ügyes kortesfogást véltek, kerestek ez okmányban s letették benne a szégyen lajstromát. Erdély okulhat belőle. Ami az emlékiratban elősorolt elintézendő ügyeket illeti, ezeknek sorát így állítják meg: „Az úrbéri kárpótlás ügyének gyors lebonyolítása, az úrbéri viszonyokból való kibontakozás, a tagosztály, a telekkönyvezés, a bányászat ügye, a Királyföld rendezése, a közlekedési eszközök fejlesztése a központon, az erdélyi viszonyokat ismerő tisztviselők alkalmazása és a kolozsvári egyetem felállítása.“ Mező felszín az egész legjellemzetesebb része „az erdélyi viszonyokat ismerő tisztviselők alkalmazása.“ Szeretnék tudni, várjon ily tisztviselők alkalmazása az emlékirat kiadása napjáig szintén veszélyes volt-e az oly féltékenyen őrzött kiegyezésre ? és akkor is, amidőn e kiegyezést tíz évre törvény biztosítja, oly törvény, amelyet minden roszasága mellett a baloldal is tisztelni köteles ? Megzavarodtak ezek az urak! tájékozott tisztviselőket említgetnek, amidőn készpénz tőkével dotált industriát csináltak abból, hogy tökéletesen tájékozatlan képviselőket importáljanak! Hat év nyomoráért az egyetem ígéretével tömögetnek szegény Erdély! Míg itt Erdélyben a kormány esztelen mulasztásai, a jobboldali képviselők hallgatása, leplezgetése folytán a nemzetiségek ügye élére van állítva, a nemzetiségek fa idegen propaganda karjaiba vágynak s méltán, mert a lefolyt hat évnek csak keservét érezték, addig a kormány, bízva mamelukjai feltétlen engedelmességében, milliókat pazarol sugárutakra ex offició, üres fényűzésre s az összetolódó körülmények veszélyében egyetemet ad Erdélynek, melyet éppen a kormány mulasztásai, a mameluk sereg „öntudatos“ gyávasága Eris almájává alakított az a nélkül is elkeseredett fajharcz számára! A ki Erdély viszonyait ismeri, az felismeri a veszedelmet s tudni fogja, hogy okozói e veszedelemnek azok, kik mulasztottak, sebeket felszakgattak, főleg pedig azok, a kik megbízásukkal visszaélve, hat hosszú éven át öntudatosan támogatták a mulasztókat, a sebek felszakgatóit, okozói Erdély jobboldali képviselői! Forduljunk el e corruptio szülte képtől. Nincs földi, nincs mennyei hatalom, amely visszaváltsa az elmúlt időt, amely semmivé tegye a kiállott nyomort. Ébredj Erdély! tiéd a jövő, küszöbén állasz az uj megbízások idejének s győzni fogsz, győznöd kell! Hat év nyomorával megfizetted tapasztalásodat. Most előre a szabadelvüség lobogója alatt! Tirez le rideau, le jeu est fait! Herman Ottó. 1 TÁRCZA. Az én kortársaim. — Jókai Mórtól. — A később támadtakat Szász Károly, Tóth Kálmán, Vadnay, Szathmáry korszakából azért nem zavarom e korszak emberei közé, mert ők még a mi időnkben gyermekek voltak De mi már mind végzett emberek voltunk. Kérem ! Petőfin kívül az elszámláltak legnagyobb részének zsebében volt az ügyvédi diplomája. De csak a zsebében. Bogdán Lajost kivéve pert sohasem folytatott egy is, pedig mind ügyvéd volt De bocsánatot kell kérnem, egyet mégis csak folytattam én is. S mint hogy egy életkom ez egyetlen peremet szíves volt felemlíteni, de nem helyesen értesülve, nehogy az utókor félrevezettessék, inkább elmondom magam az egész történetét első és utolsó ügyvédi működésemnek. Tehát a Nagy Komló tulajdonosa, aki sörfőző volt, indított kárpótlási pert a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a korcsmáros édes ételeket ad fel a vendégeknek, amire azok aztán inkább kívánnak bort inni, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég mennyiségben. Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én tehát megesküdtettem hat juratust és tíz mesterlegényt mint kompetens tanukat arra, hogy édes ételreppen sert kíván az ember inni, ámde a felperes ügyvéd megesküdtetett tizenkét juratust és husz mesterlegényt arra, hogy az édes ételre bort kíván az ember. Persze hogy mind arra a kérdésre, hogy ki ihatnék sert, mind arra hogy ki ihatnék bort? tanút annyira lehetett kapni a hány peres és boros pohár van a világon. Végre ítélet alá került a processzus. Az első bíróság azt ítélte hogy édesre bort kell inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megappelláltam. A királyi tábla jobb ízléssel bír, ott a sernek ítélték oda az igazságot. Győztem. Hanem akkor az ellenfél még fellebbezte a perét a hét személyes táblára. Akkor aztán megharagudtam: „nem bánom igyatok akár sört, akár bort, én jóllaktam, nem veszekedem további“ És soha többet engem a magistrate nem látott Elhatároztam hogy hó leszek és semmi más. Ez sokkkal könnyebb és sokkal nehezebb volt akkor, mint most. Könnyebb volt azért, mert az életmód mesésen olcsó volt akkor. Talán el sem fogják hinni, ha elmondom mi költségem volt kezdő hró koromban ! Hat forintot fizettem egy bútorozott szobáért havonként Szigligetinek, ő volt a házigazdám. Öt forintért kaptam pompás ebédet, egy forintért kiszolgáltak, reggelizni nem szoktunk, vacsora helyett pedig valamennyi fiatal ió pajtás, velem együtt egy tejes boltba járt és tejet, vajat ozsonázott, ami került 3 forintba. Ennek a tejes boltnak a gazdáját Depecher uramnak hívták és annál én bölcsebb politikust nem ismertem 1847-ben felakasztott a falára , arczképet: Széchenyit, Deákot és Klauzált, még most is ott függ mind a három, soha sem cserélte fel őket. Hanem a fejétől milyen tüzes álmok jöttek reánk ! !á hogy el ne veszítsem a fonalat: (az álmokéi majd később, e szerint 15 forintból úri módon lehetett akkor megélni. no Hanem az volt a baj, hogy ezt a tizenöt forintot volt nehéz megkeresni irodalmi úton. Akkor nem volt ám 194 lap Pesten,hanem volt két olyan politikai lap, amelyikhez magára tartó írónak lehetett szegődni. Az egyiknek kellett két rendes munkatér, a másiknak három. Volt 3 divatlap is, de S közül az egyik anathema alá volt vetve, abba nem lehetett írni, a másik kettő honorált, de szűk a Petőfi kapott egy verséért öt forintot, nekem az első novellámért adott Frankenburg harminczat Hanem enyhité a kezdet terheit az akkori öregírók, a koszorúsok patriarchális szívessége Irányunkban. Azok nem nézték le, nem ignorálták a fiatal irodalmat. Vörösmarty maga volt az, ki a még ismeretlen Petőfi első kötet verseinek kiadását az ellenzéki körnek ajánlotta s mert az ellenzéki körnek pénze nem volt, Tóth Gáspár derék magyar szabómester ajánlkozott a nyomtatási költségek viselésére. Az én legelső reményemet maga Nagy Ignácz vitte el Hartlebenhez s el is adta neki háromszáz Románlapok szemléje. (M. G.) A „Gazeta Transilvaniei“ 9-dik számában a deákpárt ellen zúdul fel; jelesen azt mondja, miszerint a románok a deákpárt részlelkűségéről és méltánytalanságáról meg vannak győződve; az említett párt eddigi magaviselete csak bizalmatlanságot szülhetett. Megemlíti, hogy ha deák-clubban jelenleg a választási törvényjavaslattal foglalkoznak; e javaslatról azt állítja, hogy a románokra nézve semmi jót sem foglal magában, a most érvényben lévő választási törvény hiányait legkevésbé sem pótolja ki, s ha az országgyűlés ezen javaslatot jelenlegi alakjában elfogadja, bolond lesz az, ki állítni fogja, hogy Magyarországon szabadelvű férfiak is élnek. A „Magyar Állam“ és jelesen dr. Józsika Kálmán a Gazetának különös kegyébe esett. Legújabb számában két czikkben is foglalkozik vele, hatvan forintért, s akkor találkoztunk életünkben először. És midőn első színművem a drámabíráló bizottmány előtt megjelent, annak két tagja, Vörösmarthy és Bajza nem restelték a fáradságot, összeülni velem, tanakodni annak hiányai fölött, hogyan lehetne rajta igazítani; akkor a kritikát előre adták ki, nem utólagosan; s mikor színművem színpadra került, a jó öreg kritikusok dehogy mondták róla azt, hogy megbukott, pedig én tudtam, hogy úgy volt , biztattak, hogy ne féljek semmit, majd jobbat írok eztán. Szigligeti, akinek versenytársa akartam lenni, meg épen a házához fogadott, s mikor halálos beteg lettem, úgy ápolt családjával együtt, mint a saját fiát. Öreg drámaíró kezdő drámaírót! Furcsa idő volt az. Még a censorok is kegyelettel voltak hozzánk. Soha se törült ki az én munkámból censor egy lényeges sort sem, s mikor az öreg Rezetának nem teszett Petőfinek egy verse, a censor könyörgött neki, hogy inkább megadja az árát, csak hagyja ki a versei közzül. Ki is hagyta azt Petőfi a gyűjteményéből, pedig egy korábbi censor előbb már keresztül eresztette azt egy divatlapban. Azt tehát nem mondhatjuk, hogy „fiatal Magyarországot* „öreg Magyarország“ ne pártfogolta volna. A tragoedia elmélete. (Ötven aranynyal jutalmazott pályamű, irta Névy László Antal. Pest, 1871.) A Kisfaludy-társaság igen helyesen cselekedett, midőn az 1871-ik évre a tragoedia elméletére tűzött ki pályadijat. Alig van költői műfaj irodalmunkban, mely kevesebb remeket mutat föl, mint éppen a tragoedia; s alig van költői műfaj, a mely körül nálunk az érzék kifejletlenebb s a nézetek ingadozóbbak lennének. Ha jól meggondoljuk a dolgot, „Bánk bánon és a ..h egy e n e z“-en kívül nem találunk a magyar irodalomban oly művet, a mely a szó szoros értelmében tragoediának lenne nevezhető. S még ezek is mennyi kifogás alá esnek! Bánk többet reflectál, mint cselekszik; a „Kegyencz“ igen szövevényes és terjedelmes. Közönségünk pedig annyira hozzászokott az érdekfeszítő, érzékeny, hatásos drámákhoz, hogy a nagy szabású tragoediákat csak nagy nehezen tudja élvezni, annyival kevésbé fölfogni a magok valódi nagyságukban. Szükséges tehát tisztába hozni az ide vágó legfontosabb kérdéseket: mi a tragicum? mi a tragoedia? Ezt teszi Névy László pályanyertes munkája. A bíráló bizottság következőleg nyilatkozott ezen értekezésről: „A pályázatra beérkezett három mű közül az első számú teljes sikerrel oldja meg feladatát. A tragikum minden egyes elemeit megfejti és a már tisztán elméleti részben is az illető költészeti irodalom legfőbb jelenségeit megvilágosítja. Az egész értekezés, kiindulásától fogva az utolsó betűig egymásból folyó fogalmak helyes és tiszta megfejtéséből áll, és ennélfogva szervesen összefüggő, életrevaló művet képez, melyben széleskörű olvasottság gyümölcseit nem összehordva, hanem egy tudományosan gondolkozó ész által kellőleg átsimitva találjuk. Szóval e kérdéses mt1 szerzője, tárgyát kellően kimerítvén, világosan tanítja, hogy mi a tragicum s a tragoedia, *'.■, amellett oly magaslatra vezeti olvasóit, melyről az illető költészeti és elméleti irodalom, könnyen áttekinthető. Ezeknél fogva a 2. és 3. számú műves mellőzésével az 50 arany dij az 1 -fő számú pályaműnek adatik ki, mely fenndicsért tulajdonainál fogva széptani irodalmunkra nézve nyereségnek mondható.“ Az idézett bírálat oly kedvező s talán hízelgő is, hogy nem lehet csodálkozni, ha Névy ur előszó helyett ezt a dicsériádát bigyesztette müve elé. Hanem aztán Névy ur se csodálkozzék vagy pláne rész néven ne vegye, ha ily előszó nagyon felfokozza a kíváncsiságot, felébreszti a bírálati kedvet. Mert ha reclame nélküli művet veszünk kezünkbe, lehet hogy figyelmes átolvasás után is jóakaró megjegyzések kíséretében szólunk róla, de ha oly munkáról kell nyilatkoznunk, melyet egy Kisfaludy társaság bíráló bizottsága halmoz el magasztalásokkal, kétszer is meggondoljuk, hogy kontrázzunk-e vagy pedig nyíltan és őszintén megmondjuk kifogásainkat. ilyenek pedig vannak, mondjuk ki jóelőre. Elismerjük, hogy az előttünk fekvő munka széles körű olvasottságról, aláp°s tanulmányról tesz bizonyságot. Szerző nemcsak a tragicus költőket forgatta, hanem ismerni látszik- Bayert, Schillert, Hegelt, Freytagot, Vischert, Gottschallt, Lessinget, Aristotelest és Kölcseyt- Hanem éppen mert a nevezett írókból túlságosan mitntett, mert kiválólag olyan német aestheticusokkal foglalkozott, akikben a philosophiai elem Politikai vegyes hírek. Ausztria. A lajthántali dolgok közötts a lengyel kérdés az, mely e perezben legfontosabb, s melynek megoldása legkétségbeesettebb. Erre nézve a legellentétesb hírek is szárnyalnak aztán. Míg a foederalisták közlönye, a „Waterland“ határozottan állítja, hogy a lengyelek csak a kedvező perezre várnak, melyben a reichsrathot a legnagyobb hatással hagyhatják oda, addig a N. Fr. Pr. egész határozottan állíthatni véli, hogy a lengyel resolutióra nézve az alkotmánybizottság albizottságában a lengyeleket is kielégítő megállapodás történt. Az alkotmánybizottság irányadó tagjainak utóbbi időben a lengyelek iránt tanúsított magatartása azonban ezt ép oly valószínűtlenné teszi, mint a minő kívánatos. * Poroszország. A porosz kamarában az iskolafelügyeleti törvény folytatólagos tárgyalása volt napirenden. Bismarck Maliwkrottal szemben oda nyilatkozik, hogy a katholikus papság mindenütt nemzeti érzelmű, és csak Németországban állanak hozzá közelebb Róma, mint a haza érdekei. *) Bismarck kijelenti, hogy ő szilárdul ragaszkodik a keresztyén hithez s ezért kötelességének ismeri, védeni az állam alapelveit úgy a republikánusok, mint bármely más oldalról jövő támadás ellen. A törvény végül névszerinti szavazás útján 197 szavazattal 171 ellenében elfogadtatott. Ellene szavaztak a központ, a lengyelek és a konservartivek. * *) Tévedett a cancellár, mert nálunk sem áll jobban a dologi_________________Szerk. ..................... . I. .i j Br. Jósika azt tanácsolta a „Magyar Állam“-ban a magyaroknak, hogy miután a horvátokkal való kiegyezés nem sikerült, forduljanak a románokhoz, s nyújtsanak nekik békülő kezet. A Gazeta különben Józsikának sem hisz egészen, ilyen szavakat hallott ő már olykor olykor, különösen követválasztások előtt s annyi megcsalatás után nem csoda, ha a román ember már a „magyarok Krisztusának“ sem tud hinni. Ez a Gazeta kifejezése Az erdélyi képviselők memorandumáról is megemlékszik e lap. Nincs megelégedve azzal, mert román ügyekről nem szól, külön fejezeteket nem szentel a román sérelmek felsorolására A memorandumban különben felhozott sérelmek valódiságát elismeri, csak azt teszi hozzá, hogy Erdély ezen nyomorúságos állapotát Magyarországnak köszönheti és igaza volt Csereinek akkor, midőn azt állítá, hogy Erdély minden veszedelme Magyarhonból ered. A „Federatiunea“ nem szereti Lónyai miniszterelnöknek eljárását a horvátokkal szemben. Azt vitatja, miszerint Lónyai s egyátalában a magyar kormány furfangjainak köszönhető, hogy a honitokkal való kiegyezés nem sikerült Az „Albina" 8-ik száma, hogy az általa annyira magasztalt Babesiu Vincze neve hangoztatására újabb alkalmat nyerjen, megtámadja egyik román lapszemlénket, melyben az volt mondva Babesiuról, hogy nincs tisztában a határőrvidékkel mert sem polgárosítni, sem volt szerkezetében, fenntartani nem akarja. A nekünk adott, különben igen illedelmes feleletből megtudjuk, miszerint Bebesius egyltalában a nemzeti párt képviselői a contitutionalismus egyik carricaturájának tartják azt mondani, hogy a határőrvidék a constitutionalismusnak megnyeretett, más részről pedig vagyonáról és érdekeiről rendelkezni, anélkül, hogy őt kihallgattuk volna. A kérdés eldöntését (t. i. hogy polgárosutni, vagy jelen szerkezetben megtartani kell- e a határőrvidéket) magára a határőrvidékre kell bízni, e tekintetben a lakosságot kihallgatandónak véli. A keleti vasút ügye. Az „Ellenőr“ ez ügyre vonatkozólag illetékes helyről következő helyreigazító iratot vett, melyet mi is közlünk, miután az első czikket is lapunk szombati számában közöltük. Az Ellenőrzs. hó 7-ki 30. számában a magyar keleti vasút ügyéről olvasható közleményben egyes oly állítások foglaltatnak, melyeket, daczára annak, hogy a magy. kormányhoz beadott emlékirat érdemleges elintézése s a közgyűlés megtartása előtt hírlapi vitatkozásokba bocsátkoznunk nem lehet, egy pillanatig sem hagyhatunk cáfolat nélkül. Az utondatik ugyanis a kérdéses czikkben, hogy az igazgatótanács a vasút állásáról egyre a legkedvezőbben szóló tudósításokat küldte a világba mindaddig, míg a részvényekre az utolsó részlet is be lön fizetve, hogy továbbá a befizetett pénzösszegek az egész vonal kiépítésére untig elegendők lettek volna, de elprédáltattak s Waring testvérek milliókra menő összegeket kaptak előlegezésképen, melyekkel aztán tovább álltak. Az első állítást illetőleg meg kell jegyezni, hogy a vasút állásáról havonként megjelent tudósítások nem a társulat, hanem a volt fővállalkozók, Waring testvérek részéről tétettek közzé, s ami ezeknek eltávozása után a lapokban a társulat részéről közöltetett, egyedül az építési munkálatok fokonkénti előhaladására vonatkozott. A befizetéseket az igazgatótanács a fennálló szerződések értelmében az Angol-osztrák bankkal egyetértőig rendelte el, sem előbb, sem utóbb, mint midőn annak szüksége kitűnt Hogy a megszabott alaptőke a vonal kiépítéséhez elégséges lett volna, ezen állítást tagadnunk kell, miután a szükséglet az engedélyezés alkalmával részlettervek hiányában előre tüzetesen meghatározható nem volt, utólagosan pedig tényleg elégtelennek tűnt ki. Hogy Waring testvérek, mint eredeti engedélyesek és későbbi építési fővállalkozók e tekintetben csalódtak, csak azon körülményre utalunk, hogy az engedélyért versenyző két másik consortium mérföldenként mintegy tíz, s illetőleg húszezer forinttal nagyobb biztosítéki összeg megállapítását kérte. A Waring testvéreknek állítólag adott előlegeket illetőleg végre kiemeljük, hogy az igazgatótanács a fővállalkozóknak ilyeneket soha nem engedélyezett - csak is azt utalványozta ki, amit azok a havi munka kimutatások alapján a társulat megalakulásakor már megkötve előtalált s a magy. kormánynak is azonnal bemutatott szerződések értelmében a társulati mérnöklönök szakértői részletes vizsgálaton alapuló véleménye szerint követelhettek. Mindezt egyébiránt jelenleg is csak a czélból kívántuk megjegyezni, hogy a közönség ítélete a részletes körülmények ismerete hiányában, tévútra ne vezettessék.