Magyar Polgár, 1873. július-december (7. évfolyam, 148-298. szám)

1873-07-15 / 160. szám

VIL toljam. 161 szám. r ,i'i POLITIKAI NAPI LAP. Egész évre Félévre .­­ Egy negyedre Egy hónapra SZERKESZTŐSÉGI IRODA: ^ A lyceumi nyomdában. Kiadó In­Vitál: A lyceam­i nyomda „központi Irodájáéban, főtér, gr­­ifj Teleki Domokos-ház. Új hirdetési DIJAK 2- or ha,abo­ott sor ára 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték. Nagyhirdetéseknél kedvezmények. _^ Kolozsvárit, szerda julius 16. 1878 # NYILTTÉR soronként, vagy annak helye 86 kr. Reklamok, hirfüsérbe soronként 1 ft. KOLOZSVÁR, JULIUS 15. 1873 Ha úgy tetszik legyenek hát „nagysá­gosnak ! ”. ígéretem szerint folytatom bonczolgatá­­gát ama nyilatkozatnak, mely hovatovább mind nagyobb curiosumként tűnik fel a köz­vélemény előtt. Visszautasítják „nagyságtok azon állítá­somat, mintha feltűnő cinismussal követelték volna bárkitől is „az őket megillető nagyságos“ czímet, vagy csak fel iS Világo­sították volna. . . . . Sajnálom (éppen az egyetem érdekében), hogy provokálva vagyok személyes térre is átvinni e kényes ügyet, azonban sokszor a tárgyat nem lehet elválasztani az ü­g­y­­től, s nekem, ha állítottam valamit, vagy bizonyítanom kell, vagy azzal vádolhatnának .nagyságtok“, hogy olyan mendemondákra építettem felszólalásomat, melyek a legkissebb elfogadható alapot is nélkülözik. Lássunk tehát csak néhány jellemző tényt, melyeket meg vagyok győződve azon „nagyságos” egyetemi tanár urak, kikkel meg­történt, nem fogják elvitatni. Martin Lajos ő nagysága az egyetemnek egyik tisztviselőjét, ki elmulasztá neki a nagy­­ságos czimet megadni, szobájából csaknem ki­­ntasitá, s ki sem akará addig hallgatni, mig a hivatalnok botlását helyre nem hozá. Dr Török Aurél ő nagysága, midőn ta­pasztalta, hogy az egyetem egyik tisztviselője (L. ur) elkerüli vele szemben a nagyságos czimet, rendre utasítá, kijelentve, hogy csak szólítsa az őt jogosan megillető nagyságos czimmel. Mióta e vita foly, alkalmam volt I .nagyságos“ Török Aurél urat e lapok kia­dóhivatalában tisztelhetni, s ott tanúja voltam,­­ midőn a „M. Polgár“ szerkesztője éppen ő­­nagyságának“ felemlítő azon „állítólagos“ hírt, melyet Dr Török Aurel ” nagysága be­cs­ülendő őszinteséggel vallott be, kijelentve, hogy ... egyetem tisztviselőitől jo­gosan követelheti az őt megillető hivatalos czimet. Köztudat Dr Kani­cz Ágost ő nagyságá­nak is azon buzgósága, melylyel e czimnek érvényt akar szerezni, sőt buzgósága odáig megy, hogy tanártársait is nagyságolja, — bi­zonyosan nem azért, hogy azok vele szemben elfeledjék e „miveltségi” kérdést. A sok közül felhozott enéhány példa is elegendő lesz talán annak a bebizonyítá­sára, hogy nincs elfogadható ok visszautasí­tani azon állításomat, hogy cinizmussal köve­telik a czímzést. Felsorolhatnék még egy csomó érdekes episodot,­­ de nem akarom nyilvá­nosan megrabolni a „Cholera cseppek“ czimű rovatomat. De a czirakérdésről „fel sem vilá­gosítottak senkit sem.“ Dr Ajtai Sándor ő nagyságától, éppen azon alkalommal, midőn a nyilatkozat közlése ügyében nagyságos Dr Plosz Sándor úrral szives volt látogatásával megtisztelni e lapok szerkesztőjét, hallottam elbeszélni, hogy az egyetemi ifjúság báli meghívóját kénytelen volt visszautasítani a helytelen czimezés miatt, s felvilágosítá az érdekletteket, hogy olyan czimzésben, melyen „Tis Ajtai Sándor ur“ áll, magára nem ismerhet, mert „Tis Ajtai Sándor ur“ lehet egy suszter is, holott ő egyetemi tanár, s igy joggal megvárhatja com­­petens czimét. Felemlíthetném itt amaz isme­retes indítványt is, melyet az egyetemi tanács jegyzőkönyvébe felvétetett ő nagysága, s mely­nek következtében határoztatott el, milyen czimeket használjanak ; de nem vitatom to­vább e tárgyat, nehogy akaratom ellenére is érzékeny­yé tegyek olyan férfiakat, kiket az egyetem kitűnő és hasznos tagjainak ismerek el, s kiket sérteni legtávolabbról sincsen szándékomban. Ha nem provokáltatom, hall­gatok, így azonban (valóban nem örömest) az elmondottakat szükségesnek találtam felsorolni. Logóját a Zsófia mecsetre! A nép üdvözölni fogja a távolból, a Beiram ünnep lángjai mellett!“ E szavaknál egy tiszt el akart sietni, a paran­csot teljesítendő , azonban az oldalvást ülő Mus­tapha, ki előbb gyönyörrel, majd nyugtalanul néz­te e különös játékot, útját akarta állani. „Haggi Mohammed! — dörgé az­­ad-inter.'m szultán, — tedd, mit mondtam!“ Az aga meghajtotta magát s kirohant. Me­hallé folytatá: „Az imámok menjenek a mecsetekbe, s imád­kozzanak az új szultánért! Cadiliskier, megnyitot­tad-e Scutariban Mustapha számára a sírt?“__A szultán megkísértette mosolyogni. — „Kincstárnok“ — folytatá Mehallé — oszd szét a volt szultán megtakarított vagyonát Stambul szegényei között!“ „Elég, bohócz!“ kiáltá Mustapha ingerült hangon, látva, mily készségessen engedelmeskednek szolgái e különös rendeleteknek. „Még parancsolok, — felelt Mehallé nyugodt hangon, — még nincsen nyolcz óra. Oly türel­metlen vagy-e megtudni a sorsot mi reád vár ?“ — Az udvaron ezek roppant zavarban voltak, nem tudták mire magyarázzák e jelenetet. Rettegve tekintettek a bátor ifjúra, s a bostangi roppantul bámult, hogy ura reszket e gézengúz szemfény­vesztő előtt. „Mustapha, — folytatá a hatalom jelvényei­vel díszített Mehallé, — kész vagyok tudatni ve­led halálod óráját, az esti csillag már feljött. Mufti, lépj előle Az ulemák főnöke előlépett. „Je, ki naponta olvasod prófétánk könyvét, s ezt a népnek magyarázod, mond, mivel bünte­tendő a fösvénység és uzsora, ittaskodás és gyil­kosság, hűtlenség és kegyetlenség!“ A mufti lassú, komoly hangon felelt: „A korán értelmében, e bűnök mindenike halállal büntetendő.“ „Hallod Mustapha ? A próféta az, ki téged elitél!“ — Ezt mondva, intett a némáknak. Mus­tapha megkísértette a divánhoz rohanni, de a rabszolgák, kik megtanulták a Medallén levő hatalom-jelvényeket tisztelni, megragadták s a végzetes zsinórt nyakára vetették. A nyilatkozatnak van egy érdekes pas­­susa, mely azt tanácsolja, hogy leghelyesebb valakit állása, vagy rangjából levont czimmel szólítani meg, például „orvos“, „tanár“, „kir. tanácsos“ stb., a­mint ez a miveit nyugaton dívik!!— de nem találjuk ezt sem minden körülmények között czélszerűnek, különösen ott, „hol azt tapasztaljuk, hogy az egyetemi tanár szándékosan kicsinylőleg czimeztetik; hol azt tapasztaljuk, hogy az ismeretlenül jó kabátja miatt nagyságosnak czimzett, midőn magát mint egyetemi tanár praesentálja, a so­­ciális állás és czimlétra legalsóbb fokára de­­gredáltatik — ott talán a tudomány érdekében is áll a czimezést fen­­tartani.“­­ Tehát nálunk Kolozsvárt a tudomány érdekében áll e czimzést fenntartani ! Valóban érzem, hogy erre nekem nagyon bajos felelnem, mert félek, hogy elfogult le­szek szemben ezzel a miveletlen tudatlan kö­zönségünkkel, mely akkor, midőn nagyságtok Kolozsvárra jöttek, valóságos tüntetéssel fo­gadta az akkor még tekintetesnek vélt tanár urakat, félek, hogy elfogulttá tesz azon város iránti szeretetem, melynek képviselete ezreket sietett áldozni a hazának ezen egyik oltárán, mely mellé a kormány nagyságtokat hivta meg, hogy felgyújtsák az örök lángot, a tu­domány és ismeretek örök szövétnekét. Jól emlékezem ez ünnepélyes szép na­pokra én is. Kolozsvár polgárai nagyságtokat nem „jó k­a­bá­t­­­o­k“-ért fogadták a legme­legebb magyar vendégszeretettel, nem keres­ték czímeiket, hanem keresték a férfiakat, az embereket, kik a tanszabadság minden reform apparátusaival lépjenek fel cat­­hetrákra, hogy a legszabadelvűbb irányban neveljék az egyetem polgárait. „Nagyságtok“ elégedetlenek társadalmi korhadt állapotainkkal. Bizony itt sok a tenni való,­­ ez tagadhatatlan, de a czim- és rang­­kórság cultiválásánál nem kezdjük meg sem a dolgot. Nálunk erre absolute nincsen szüksé­günk. Ha „nagyságtok“-nak czim kell, im­iórád elérkezett ! Én Solim­an fia vagyok, ki tizenöt évvel ezelőtt ugyane helyen hullott el, kiadva lelkét a kardod által vert sebekben ! Te családom minden tagjának fejét megszámláltad, de urad fiát, egy rabszolganő gyermekével cseré­led fel. Én vagyok az esti csillag: én vagyok Amurath szultán! “ Míg így szólt, a fiatal herczeg egy lépést tett előre. Magas homloka, arczvonásai, hangja s magatartása, személye méltósága, mind mély be­nyomást tettek a gyülekezetre. Egy pillanat múlva felhangzott a kiáltás: „Éljen Amurath !“ s ugyane pillanatban Mustapha teste élettelenül hullott a a márványpadozatra. Az óra nyolc­at ütött. Mielőtt a mutató még egyszer bejárta volna az óralapot, a szambuli nép közé roppant összegek szorattak, az államhivatal­nokok feleskettettek s a proklamátió: „ő fensége fenséges urunk és parancsolónk, Abdul Aziz Amu­rath szultán trónra lépett!“ hangosan kihirdette­­tett a nyilvános kikiáltó által a Zsófia-mecsetről, ajánlhatok egyet jó lelkiismeretie: szerezzék meg maguknak egyenként a „népszerű“ czímet cathetrájukon, s ez ezerszer szebb és jobban hangzó a „méltóságos“-nál. A tanári állás tekintélyét ne abban keressék, hogy ez a hivatalnok, vagy az a szolga amott meg­­adja-e a nagyságos czímet, hanem emeljék ma­gasra egyenként személyes érdemeik, munkás­ságuk által tanári székeikben. És ekkor nevök font és alant becsüit, tekintélyük megingathatlan lesz! Szívemből fogok örvendeni, ha a nyilvá­nosság előtt — a megtámadások helyett — mentői többször lesz alkalmam egyetemünk szellemi és anyagi haladásáról szólhatni, örülni fogok, ha mentői előbb láthatom, hogy az egyetem fordí­ozott nagyságos tanárai sze­rény munkásai lesznek a még csak ez­után betetőzhető nagy épületnek! Addig is béke velünk! Jónás. TÁRCZA. Tíz percz egy szultán életéből (A „The Argosy Magazinéiból) (Vége). (v) Mehallé szavai végeztével a szultán han­gosan felnevetett. „A kalifák trónján szeretnél ülni? Nem félsz-e, hogy e turbán súlya behorpasztja együgyű fejedet? Pompás alak lennél a szultánok trónján! Csaku­gyan szeretném látni, mint adsz kihallgatást a ve­drek s pasáknak!“ „Csak tőled függ uram, hogy magadnak e mulatságot megszerezd“. „Legyen — kiáltá Mustapha­ — áll a tétel. A szemfényvesztő a trónon ! Ilyet Kelet még nem Ütött soha ! “ A játék rövid volt. Bárha ügyesen játszott, a Máltán csakhamar elveszte a játszmát. A „matt“ becsületesen volt megadva, s Mustapha készült ígé­­rete beváltásához. Letette övét, turbánját, levete padisahi fel­hőjét, míg egy rabszolga segített Mehallénak az oslkodó öltönyeit magára venni. Miután ez meg­­ürtént, a szultán egy órához lépett, s kezét rá lőve az óralapra, így szólt: „Ha a mutató nyol­­c 2011 lesz, játéktartozásom le leend fizetve, s ek­­ör Csillagjósomnak nevezlek ki“. A szemfényvesztő a divánra lépett, s görbe adját félretéve, parancsot adott az ajtók meg­­nyitása s a künn várakozó udvaron ezek bebocsát­ása. A terem, melyben már félhomály ural­­ook, csakhamar megtelt muftikkal, ulemákkal, ja­­tsár-agák és pasákkal, förangyakkal s idegen or- K°k követeivel. Mindenekelőtt azt parancsolta hogy a mostani örök másokkal váltassanak ’ s a szultán szolgái vonuljanak vissza. Ez egy ,Dat műve volt. Az új őrök megjelenésekor, tAa'^*ntésére fáklyákat gyújtottak s a káprázta­­](v,,n^rban állt most büszkén, fogadva a jelen­­ty . hódolatát, a bibortollas turbánt, a hatalom L- oiu®át jobban erősítve meg fején, parancsoló kiáltott fel: „Tűzzétek ki a prophéta l”­ Egy keletindiai angol leveléből. („All The Year Round.“ Az utazásnak Khodjenttől Saraarkandig ter­jedő második része ép úgy tele van festői vidék­kel, mint az első, — de annál még sokkal fárasz­tóbb, miután itt oly nyaktörő­ utakon kell haladni, melyet csak Magas-Tatárország, vagy Ábrahám ide­jében a Szentföld volt képes felmutatni. Minden­felé buja növényzet mutatkozik ugyan, de az a va­lóságban kevés hasznot hajt, minthogy a talaj túl­ságos vizenyőssége,hozzájárulván az ázsiai embernek a kertek iránt való előszerelte akadályozzák, hogy­­sem a gabona nagyobb mennyiségben termeltessék. E mellett a belföldiek a földmivelésnél általában kez­detleges alakú faeszközöket használnak, s eszkö­zeiknél semmivel sem jobb a rendszer, melyet a gazdászaiban követnek. — A köznép általában gyü­mölcscsel és buzakenyérrel él, s a hús fény­űzési czikk lévén, csak a tehetősbek által szereztethetik meg; italuk pedig zöld b­ea, tej­e egy neme a sörnek, mely borsóból készíttetik. Az éghajlat ál­talában egésséges, s az uralkodó betegségeket a nép tisztátalanságának lehet tulajdonítani, a­mi­Zarándm­egyében mindenesetre sajnos, s ál­lami fejlődésünkre rosz hatást gyakorló események folytak le az elmúlt napokban. Az a súrlódás, mely a kormány s a megye között támadott, arra jogosít fel bennünket, hogy a valódi tényállásról tiszta tudomást nyerve, egyé­ni nézetemet — meglehet eltérőleg sokak nézetétől — elmondjam annál is inkább, mert a sajtóban más e kérdésben tett nyilatkozatok — meglehet a va­lódi tényállás nem ismerése miatt — Zaránd megye eljárását elitélték. Az új főispán Höszler, az alispánhoz intézett megkeresvényében azt a körülményt constatálja, hogy e megye közigazgatása terén egyedül a ro­mán nyelv van használatban , felhívja tehát az al­ispánt, hogy az eddigi usus mellőzésével a belső ügyvitel terén kizárólag a magyar­ nyelv alkalmaz­tassák.­­ Az alispán erre azon felvilágosítást adja, hogy a megye bizottmánya a magyar és román­­nyelvet fogadta jegyzőkönyvi nyelvnek s a mennyi­után Turkestánban valamint Indiában s sok más meleg földévi tartományban a falvak egy-egy fol­tot képeznek a tájképen. Az utczák kimondhatom piszkosak, s a házak paptól szántott agyaghalma­­zokhoz hasonlítanak, melyeken egyetlen nyílás van, az ajtó, ablak és füstjárat számára. Ezen ország­ban mi sem lepi meg annyira az utazót, mint a középületek és magánlakások közt mutakozó nagy ellentét, mi különben az ázsiai népek történeté­ben is igen jellemzőleg szemlélhető, hol egy cso­port névtelen vadember tömegéből néhány hatal­mas alak emelkedik ki. Baber, Tamerlan, s a vad, miveletlen barbárok közt, kik fölött uralkodtak, ép oly nagy külömbség van, mint a magas tornyú és titokteljes rejtekekkel biró moskeok, és sötét, bű­zös és füstös viskók között, melyekben ember és állat együtt lakik.­­ A benszülötteknek egyik ked­­vencz mulatsága a „Kok-Bari,* mely a turkomá­­nok vigalmainál ép oly nélkülözhetlen, mint egy­kor az az angoloknál a „vak ember bőre* volt. A gazda egy tréfás történetet beszél el, mialatt egyik vendégének kezébe egy jól kiszáritott bárány, vagy gida csontvázat helyez, ki azzal rögtön elvágtat, mig a többiek őt üldözik, azon igyekezve, hogy azt kezéből elkapják; de ha sikerül a vivőnek bi­zonyos határ eléréséig meghiusitani üldözői szán­­dékát, mi oly lovasok közt mint a­ turkoman, nem csekély ügyességet kiván, a vár verseny dijául neki adatik. Ugyanezen mulatság szemlélhető Mexikó benszülötteinél, Samarkandtól mintegy tizenhárom angol mér­­földnyire az út Tschepan-Atin hegygerinczet met­szi át, melyen 1866-ban a bokharaiak a város vé­delmében utolsó állást foglaltak volt, s Kaufmann tábornok hadteste legfényesebb fegyvertényét haj­totta végre. Az ütközet alatt Zah­avshen folyó hir­telen áradása elbob­ta az egész síkságot, és a vé­dők tüzérsége uralgott az egész támadási vonal fölött, úgy hogy állásukat bevehetlennek tartották. Kaufmann tábornok mindazonáltal rohamot vezé­nyelt a jobb szárny ellen, hol a hegy keg a volt meredek. A százados, ki a r° . Így szólott embereihez : „Gyermekek atyánk a tá­bornok megparancsolta, hogy ezen állást elfoglal­juk, a azért annak meg kell történnie. Előre! A A zarándmegyei dolgok. I.

Next