Magyar Polgár, 1874. július-december (8. évfolyam, 146-297. szám)
1874-11-21 / 266. szám
a választási jog alapját képező jövedelmek akkor is csak a mostaninak arányában változzanak. Az értekezlet elfogadja a főrendi módosítást. Máday Sándor óhajtaná, ha a biztosi kérést a felvitel czéljából pártkérdésnek jelentetnék ki. Az értekezlet a pártkérdést kimondja mindazon tagjaira nézve, kik nem nyilatkoztak a módosítás ellen. — A magyar Újság a következő noticet közli: aA napirenden levő jegyzékcsempészés az ipar- s kereskedelmi minisztériumból, nagy élénkséggel tárgyaltatik; ez ügyben bár fentartással közöljük az esti órákban hozzánk küldött következő levelet: „Tisztelt szerkesztő úr, Matlekovics Sándor, tiszt, osztálytanácsos és Mihók segédhivatali aligazgató azon vád folytán függesztettek fel, hogy a „N. fr. Presse” levelezőjének ők vagy közülök valamelyik adta át a jegyzéket. Ez ügyben a vizsgálat már folyamatban van s biztosan mondhatom, hogy Matlekovics Sándor, ki a ,N. fr. Presse"-nek munkatársa is volt, fog lakosni. .Azonban egy körülményre hívom fel figyelmét. A miniszteri hivatalnokok körében s onnan tovább hatol az a hir, hogy valamint Ghyczy javaslatai a londoni memoranduma, úgy e jegyzék is egyenesen a közlekedési miniszter, Zichy József kezéből ment a „N. fr. Presse” levelezőjéhez.“ „Ha e levél nem egy jól ismert egyéniségtől származott volna, figyelembe sem vennék, mert közleményének utolsó része hihetetlent tartalmaz. „Tekintve azonban azt, hogy már Ghyczy javaslatai közlése alkalmával, igen — igen elterjedt azon hír, hogy azok a közlekedési miniszter úr útján jutottak Bécsbe, — közlöttük a fentebbi levelet, hogy legyen értesítve a miniszter úr arról, hogy — lehet egészen ártatlanul — a közvélemény ajkán forog, s igyekezték a terjedő gyanúnak határt szabni.* Ez furcsán hangzik. Levelezés. St.-Somlyó, 1874. nov. 16-án. Külföldi politikai szemle. A germánok harcza. Érdekes parkolást visznek egymáson véghez a bécsi ,független és a berlinifüggő* lapok az Arnitn ügy miatt. A .Nordd. Alig. Ztg.* egy eléggé meggondolatlan czikkben formed a bécsi lapok ellen az Amim - ügyben tanúsított magatartásuk miatt s nem is szólva arról az ízetlenségről, hogy a bécsi sajtót a közvélemény hű visszatükröztetőjének rágalmazza, egy igen tapintatlan junkeres példálódzással él, midőn afrancziák katastróphájára s arra a részre emlékeztet, mely ennek előidézéséből a párisi sajtóra esik. Ez esetlen torzalkodás édeskeveset érdekel bennünket. Szerencsére a monarchia külügyi viszonyait nem a bécsi sajtó határozza meg, s szeretjük hinni, hogy még a német birodalom végzete sem forradt össze végkép ama személyes susceptibilitással, melynek kifakadásait a .Nordd. Alig. Ztg.'pöngi. — A .Nrdd. Ztg.* kérdésben forgó czikke különben igy szól: .A benyomás, melyet itt a bécsi lapok nyilatkozatai az Arnim-ügyben kellettek, nem fog egyhamar elmosódni. Legfőbb hatóságaink folytonos gyalázása, a porosz bíróságok gyanúsítása, többszörös czélzások a .lettres de cachet*-re, a „Bastille"-re, a .berlini bírókra" meg fognak maradni emlékünkben. Tudjuk — és ezt nem is szükséges különösen hangsúlyozni , hogy az osztrák sajtó szabad. Elhatározó befolyást akarni gyakorolni rájuk, — távol van tőlünk. De ez nem enyhíti, sőt inkább súlyosbítja ama szomorú benyomást, hogy egy szabad sajtó nyilatkozataival van dolgunk, mely arra tarthat és valószínűleg tart is igényt, hogy népe érzelmeinek és felfogásának hű kifejezést adjon. Mert, ha ama sértő hírlapi czikkek megbízás folytán írattak volna, ezáltal csak az illető megbízók volnának jellemezve. De a dolog roszabbul áll, mert úgy tűnik föl, hogy ama gyűlöletességek az osztrák németek hangulatát fejezik ki szemben a mi kormányunkkal és intézményeinkkel. És ebben mindenesetre egy igen elszomorító jelenség van, mely előtt nem lehet szemet hunyni. Eszerint Ausztriában a régi előítéletek verleitásai Németország iránt még nem szűntek meg ; a régi ellenszenv nem adott ott helyet a népben az egészségesebb felfogásnak és a barátság érzetének, mint melyek a két birodalom uralkodóit és kormányait összefűzik ; nem szűntek meg azok örök időkre , hanem csak egy mesterkélt barátsággal vannak leplezve. Tegyük föl, hogy hasonló pör folytatnék Bécsben egy osztrák (!) főhivatalnok ellen, minő jelenleg Berlinben van folyamatban az ezelőtti párisi német követ ellen, vájjon a szabad német sajtó is ily gyűlöletes hangon törne ki, minőt most a bécsi lapok tanúsítanak ellenünk ? És vájjon akkor Ausztria ebben államférfiai és intézményei iránti jóakaró tisztelet jelét látná ? Azt hisszük, hogy ítélet és érzelem másként hangzottak volna. Történeti tapasztalat, mely elől nem lehet kitérni, hogy egy nemzet sorsa sajtójának magatartásáról van föltételezve, mihelyt az bírja a szabad mozoghatás jogát. Francziaország mostani sorsában megvan a főváros sajtójának eltagadhatlan része, mert ez volt a Németország ellen folytonosan szított gyűlöletnek főtűzhelye. Minél szabadabb a napi sajtó, annál nagyobb a felelőssége is. A következtetés az osztrák németek hangulatára Németország ellen, igen komoly. Mi ott más, barátságos érzületeket tételeztünk föl, melyek most, fájdalom, ha meg is vannak, nem gyökerezhetnek valami nagyon mélyen, miután az osztrák sajtó, mint az ezen országban uralgó közvélemény közege, oly sajnos módon járt el a német kormány és a porosz igazságszolgáltatás ellen. Ha valahol, úgy épen itt lett volna helyén a mérsékelt, várakozó ítélet és magatartás, nem pedig az elsietett és boszantó előítélet. — A bécsi sajtó nem marad adós a felelettel, s ez egyszer nagy igaza van. Valamennyi lap a „Norddeutsche Allgemeine Zeitung” czikke ellen fordulva, visszautasítja annak a bécsi sajtóra vonatkozó tételeit, nevezetesen azon következtetést, hogy az osztrák népben még megvannak a régibb előítéletek Németország irányában. Erre nézve mondják a lapok: Ha ez igaz volna, akkor már korábbi események alkalmasabb okul szolgálhattak volna ennek kimutatására, mint Arnim grófnak politikailag közönyös esete. \\ Tegnap estre élénk fényözön áramlott ki muzsánk szerény csarnokának ablakaiból, s mig künn a ,ködös, borongó» őszi este uralgott, itt benn a színművészet ülő ünnepét. Műkedvelőink 101. előadásul másodszor hozák színre Szigligeti .Fenn az ernyő nincsen kas* czimű vígjátékát, természetesen egészen uj szerepkiosztásra volt szükség, mert hiszen aVén bakancsoak-beli Pista bojtár fia már a darab hősévé nőtte ki magát, és akik abban az időben még bábáikkal játszadoztak, most már mint Gizella és Etelka személyesíték a szende szerénységet , a fényfizésvágyó hiúságot, az akkori Gizella most már boldog családanya , Etelkát pedig már a sír hideg hantja fedi, — legyen áldott drága emlékezete . Az előadás igen jól sikerült, ifj. Dombi Lászlóné (Donátijáé) a leghívebben alakított, főérdeme különben szavalló előadásában állott, mindenütt kellően hansúlyozott, figyelve a mértékre és rímelésre, úgy hogy minden jelenése tapsokat aratott, Lázár Mari és Szathmáry Jolán szerepeiket szintén teljesen betölték, és az ellentét, mely előbbinek élénk, utóbbinak szerény kedélyében nyilatkozott, hiven tükrözte vissza az író felfogását;— a férfiak közül ifj. Dombi László (Donátfi), Somogyi Kálmán (Várkövi) és Kovács István (Rejtei) kitegyönyörködött Orloff félelmében, eltorzult arczában. „Felséged nem értheti ezt komolyan,“ — rebegé a gróf. „Sőt ellenkezőleg ! Vegye a fegyvert !“ „Lehetetlen — mondá Orloff némi daczczal — egy tábornok nem állhat őrt.“ „Azt hiszem, a tábornoknak is mindenekelőtt kötelessége engedelmeskedni“ — felelt a czárné szigorral. „Én csak a törvénynek engedelmeskedem, melyet felséged maga hozott,“ — kiáltá Orloff bátrabban. „És e törvény.—“ „Azt mondja, hogy a tábornoknak semmi körülmények közt nem kell őrt állania.“ E pillanatban ördögi mosoly villant át Katalin arczán, úgy látszott, valami különösen gyönyörködtetni ígérkező eszméje támadt. „Tehát soha, — ismétlé — ne az tetszik nekem Orloff Grégor, hogy oly hiven engedelmeskedel a törvénynek, melyet, mint mondod, én adtam, következőleg mindenekelőtt nekem kell szem előtt tartanom, de akkor mit tegyek, mert, amint tudod, soha sem szoktam visszavonni, amit egyszer kimondtam ?“ Orloff vállat vont. A czárné szvitelte, mintha gondolkoznék, aztán hirtelen felkiáltott: ,,Ah, megvan! Minthogy a tábornoknak sohasem szabd őrt állani, tehát megfosztalak e rangodtól, Orloff Gregor, és vagy most törzstiszt _“ „Fölség — m ’ím ~szott Katalin gonosz monolylyal,— megvan most nyugatva lelkiismereted?“ „Még nem egészen, fölsét. .. telt kegyencz kihivólag — mert az on‘riot törzstiszt nem állhat őrt u gat sze A czárné közönyösen vállat vont. „Na hát légy egyszerű tiszt. Lehetsz most őr ? “ Orloff láthatólag halványult s zavarában a szép deszpotát meg folyton ingerelve, mondá : „Most sem, felség, a szabályzat értelmében csak közlegény . “ A végzetes szó ki volt mondva, azon pillanatban, midőn kiszalasztá, maga Orloff megijedt tőle, de már késő volt. „No hát tudd meg, mit tesz az ellene szegülni akaratomnak s tanulj meg engedelmeskedni, te porszem, nyomorult rabszolga! — kiáltá a czárnő haraggal; — ezennel megfosztalak minden czimeidtől, hivatalaidtól, méltóságaidtól, rendjeleidtől s leszel jövőre egyszerű közlegény !“ — E szavaknál letépte Orloff rendszalagját és vállrojtjait. „És most — folytatá hideg kegyetlenséggel, gúnyosan szegezve rá tekintetét — most mi sem akadályoz többé, hogy őrt állj, s tanácsolom egyszersmind : ne feledd, hogy ezentúl alávetve vagy a kaptárpálczának s a legcsekélyebb engedetlenségre vagy hibára kancsuka vár reád.“ Orloff halotthalvány lett s egész testén remegett a dühtől, de nem mert többé ellentmondani, még egy pillantással sem ismerte H. Katalint és képesnek tartotta rá, hogy őt, a birodalom leghatalmasabb férfiát, kiteszi nyilvános megfenyítésnek, számos ellenségei gúnyának s a csőcselék hahotájának. A czárnő erre szabályszerűen fölválta az őrt, Orloffot a fegyverrel kezében ott hagyta az ajtó előtt és távoztakor még egy megsemmisítő pillantást vetve a lealázott kegyenetre, Jadvigával visszavonult a palota belsejébe. VII. Midőn a czárné megérkezett keleti fényűzéssel berendezett hálótermébe, hangos kaczajba tört ki s egy fiatal, vidor leányka kedves pajzánságával a bársony pamlag párnái közé veté magát. „Valóban — kiáltá — alig tartoztathattam már magam, olyan szörnyű nevetséges volt a szegény gróf! Nem láttad, Jadviga, mint halványult el és mint reszketett. Gonosz órája van most, mert csakugyan veszve hiszi magát. Oh, majd meghalok a nevetéstől , de megérdemli a büntetést, megérdemli és térden állva kell tőlem bocsánatot kérenie. Fogadok, meg van győződve, hogy ennél marad, s közlegénynek fog besoroztatni, s aligha most nem azon jelenet élénk kifestővel tölti az időt, midőn az egész világ szeme láttára megkorbácsoltatom. Oh, az nagyszerű.“ Az északi Semiramis túlságos jókedvében hentergett a párnák között. „De ő bizonyára ismeri fölségedet“ — suttogá Jadviga kissé félénken. „Igen, ismer, és épen azért retteg tőlem, ügy van, retteg tőlem s nem is tanácsolnám neki, hogy ezt ne tegye, mert akkor igazán el lenne veszve , ha sejteném, hogy csak egy pillanatra kétkedik, hogy remélni mer, képes volnék . “ A czárnő nem fejeze be mondatát, de ajkaiba harapott s szép szemeiben, melyek oly kedvesen, oly megnyerőleg tudtak nézni, most nem fénylett egyéb rémes kegyetlenségnél. „Oh, te nagylelkű és jó vagy!“ — kiálta Jadviga, leborulva a czárnő előtt és kezeit forró csókokkal áraszta el. Katalin a kedves leányt keblére ölelte. „Én nem vagyok jó, vagy csak olyanok iránt, kik érdemesek rá, mint például te, gyermekem.“ „És Orloff nem érdemli-e fölséged kegyét?“ — kérdő Jadviga. A czárnő mosolygott s gondosan kisimitágástalanul játszottak, játékukban nagy könnyüsséget tanúsítottak s kivált a látogatási jelenet élénken sikerült; egyátalában igen kellemes estét töltöttünk, s reméljük, hogy nemsokára ismét lesz részünk benne, mert amint tudjuk — míg a Nagy apák zene részeinek betanulása megtörténhetik, közbe ismét két kis vígjáték van előadásra kiszemelve. A viszontlátásig tehát. Incognito. Harminczadik közlemény a háromszéki Erzsébet leányárvaház javára történt szives adakozásokról. Vallás és közoktatásügyi miniszter nagy méltóságú Trefort Ágoston úr a háromszéki tanfelügyelőség utján a k.vásárhelyi adóhivataltól utalványozott 500 frtot az árvaháznak taneszközökkel leendő ellátására és felszerelési költségeire. Ezen nagylelkű adomány újból világos bizonysága , excellentiája emelkedett lelkének s bölcs gondolkozásának, mely szerint mindenütt a mivelődést akarja mozgatni s arra irányozza az intézők figyelmét. Fogadja ő nagyméltósága legforróbb hálánkat s ígéretünket, hogy magas és nemes intenzióinak jótékonysági intézetünk híven megfelelni kötelessének ismeri. Báró Szentkereszty Stéphánie gyűjtésének folytatása: nagyméltóságu Mihálovics József zágrábi érsek 25 frt. ajándék. Pocsa Józef ivén Dicső-Szentmártoni Gerendi István 5 frt. Pataki László 2 frt. összeg 7 frt. Hankó Lászlóné iván K.Vásárhely : Szacsva Jánosné 2 frt. Bokros Mari ivén Papolcz: Imre Mózes 80 kr. Námid Ábrahám 23 kr. összesen 1 frt 3 kr. Al-Torja községe 150 frt alap. és évenként egy öt tűzifa helyett 6 frt. Péterfy Lőrincz 6 frt. Tölcséres János 1 frt. Barta Lajos 1 frt. K. Szentlélek község 2 frt. Fel-Torja községe 2 szekér tűzifa az 1875-ik évre. Zágon községe 200 frt. Gelencze községe 20 frt. Petöfalva községe 5 frt. Páva községe 10 frt. Imesfalva községe 3 frt. Haraj községe 10 frt. Hilib községe 8 frt. Fogadják a jótevő adakozók és a buzgó gyűjtők az árvák nevében hálás köszönetünket. Zágon, 1874. nov. 12, Báró Szentkereszty Stephanie, elnök. Nagy Gábor, titkár. Külföldi vegyes hírek. — Emlék a királyné számára. London egyik első szőrmekereskedőjénél jelenleg egy Vadászati trophea látható, mely a királynénak Vid szánva. A trophea az angol vadászatok szárnys jelvényén kívül egy róka fejét és farkát is foglalja magában, melynek elfogásában ő Felsége v Vipht szigetén tartózkodása idején szintén részt vett melyet a vadásztársaság tagjai ő Felségének szántak ajándékul. A nagy ízléssel összeállított trophea a legközelebbi napokban küldetik el Bécsbe és újabb jelét képezi azon nagy tiszteletnek, melyet Wight sziget lakói királyi vendégük iránt táplálnak. — Zubovics Fedor honvédhadnagy, kit jelenleg annyira ünnepelnek Párisban, 28 éves,Barsmegyében született, de gyermeksége óta a Jászkunságban tartózkodván, jászkunnak mondja magát Mint hadnagy a szegedi kerülethez tartozik,de egy év óta szabadságon van. Zubovics ez év május havában jött Kairóból Európába Klapka tábornokkal, ki jelenleg szintén Párisban időzik. A hírnevessé vált lovas Seller pasának titkára s nemsokára ismét visszamegy Egyptomba, hol egyéb megbízatásán kívül Rothschild számára néhány arab paripát vásárol. Az angol királynő a követség utján gratulált Zubovicsnak és a magyar honvédségnek, melynek ily jó lovasai vannak. Távirati után üdvözölte őt a dán király is, és a német birodalom minden sporttársasága. — Eugenia napját e hó 15-én ünnepelték meg a bonapartisták Párisban szent Ágoston templomában. Elég nagy számútömege volt jelen, de annál kevesebb bonapartista előkelőség. Csak egyszer hangzott fel a „Vive l’ Emperorl* melyet azonnal elnyomott a gyülekezet erélyes pisszegése. Kívül nagy számmal sereglettek össze bámészkodók és kiváncsiak, de semmi különös nem fordult elő. Chielehurstban pedig egész csendben és vendégek nélkül ünnepelte nevenapját az özvegy császárné, csak mint a .Standard* jelenti az Asturiai herczeg látogatta meg a császári herczeget — uralkodósdit játszani. — Hugó Viktor beszéde. E hó 15-ként emelték el polgári szertartással Párisban a,Rappel* szerkesztőjének feleségét, Meuricené asszonyt, s e temetés az által lett nevezetessé, hogy a simái Hugó Viktor tartotta a beszédet. Több mint kétezer ember követte a Pére la chaise temetőbe a gyászos menetet s Hugó Victor fedetlen fővel ment koporsó után s gyalog az egy mértföldnyire eső temetőig, ami általános feltűnést okozott. Beszéde könyekre fakasztotta az egész hallgatóságot. Hugó az igaz meghatottság nyelvén szólott. Kiemelte mindenekelőtt, hogy azért, mivel a papság nincs jelen a sírnál, ez nem bélyegzi atheismussal vagy impietással a szertartást. Kegyeletes vonásokkal rajzolta aztán az elhunyt erényeit, s különösen azon hősies önfeláldozását s bátorságát emelte ki, melyet Páris ostromakor tanúsított. Páris asszonyai, — úgymond, — halhatatlan hírnevet vívtak ki az ostrom alatt tanúsított magatartásukkal. Volt idő, mikor úgy látszott, hogy a nők lelke magasabban szárnyal a férfiakénál, s példát adott ezeknek a szilárdságra és önfeláldozásra. Meurice asszony, midőn a vad ellenség a kiéheztetés fegyverével kezdé támogatni az ágyuk tüzét, ilyen hősies példát adott környezetének, s tiszteletet csatolt a szeretethez, melylyel eddig elhalmozák. Ne mulasszuk el ez alkalmat se — téve hozzá — leróni köszönetünk adóját Párisnak, e szent városnak, mely hősies ellentállásával megmenté Franleány homlokáról a lecsüngő hajszálakat. .Nem,“ — mondá aztán. „Hogyan fölség?“ „Én becsülöm tehetségeit — szólt Katalin — s teljesen birja kegyemet, de ő maga tudja legjobban, hogy nem nélkülözhetlen rám nézve s e vad orosz jegesmedve durvaságát csak azzal tudom fékezni, nyers, makacs természetének csak az által tudok ura lenni, hogy olykor-olykor emlékeztetem arra, hogy nem egyéb rabszolgánál, kit én tetszés szerint lábbal tiporhatok.“ „Hogy értsem ezt fölség?“ — kérdé meglepetten a leány. „Mindjárt meg fogod érteni — szólt Katalin — sól, de ne ijedj meg attól, amit látni fogsz.“ Jadviga némi szívdobogással követé az uralkodónőt, ki a hálószobája előtti kis terembe lépett, melyben csak legbizalmasabb barátjait: Daskoff herczegnőt, Saltikoff grófnőt, Mellin asszonyt, a két Orloffot s Panin grófot szokta fogadni. E szépen díszített és bútorozott teremből két egymás mellett levő ajtó nyílt; az egyik a czárnő hálószobájába, a másik egy helyiségbe, melyet Katalin most nyitott ki egy kis kulcscsal. A szoba, melybe a két hölgy most belépett, sajátságos mystőriös benyomást tett. Négy üres fal meredt a belépő elé s csak egy kis vasrácsozatu ablak fenn a padlózatban terjesztett némi világosságot a helyiségben. Az ajtóval szemközt levő falba embermagaasságnyira egy massiv vasgyárű volt beverve, odább egy szegen nagy kancsuka függött, a padozaton kötelek hevertek. Egyéb semmi sem volt a szobán. (Folytatása köv.)