Magyar Polgár, 1874. július-december (8. évfolyam, 146-297. szám)

1874-11-21 / 266. szám

a választási jog alapját képező jövedelmek akkor is csak a mostaninak arányában változzanak. Az értekezlet elfogadja a főrendi módosítást. Máday Sándor óhajtaná, ha a biztosi kérést a felvitel czéljából pártkérdésnek jelentetnék ki. Az értekezlet a pártkérdést kimondja mind­azon tagjaira nézve, kik nem nyilatkoztak a mó­dosítás ellen. — A magyar Újság a következő notice­t közli: aA napirenden levő jegyzék­csempészés az ipar- s kereskedelmi minisztériumból, nagy élénk­séggel tárgyaltatik; ez ügyben bár fentartással közöljük az esti órákban hozzánk küldött követ­kező levelet: „Tisztelt szerkesztő úr, Matlekovics Sándor, tiszt, osztálytanácsos és Mihók segédhivatali al­igazgató azon vád folytán függesztettek fel, hogy a „N. fr. Presse” levelezőjének ők vagy közülök valamelyik adta át a jegyzéket. Ez ügyben a vizs­gálat már folyamatban van s biztosan mondhatom, hogy Matlekovics Sándor, ki a ,N. fr. Presse"-nek munkatársa is volt, fog lakosni. .Azonban egy körülményre hívom fel figyel­mét. A miniszteri hivatalnokok körében s onnan tovább hatol az a hir, hogy valamint Ghyczy ja­vaslatai a londoni memoranduma, úgy e jegyzék is egyenesen a közlekedési miniszter, Zichy József kezéből ment a „N. fr. Presse” levelezőjéhez.“ „Ha e levél nem egy jól ismert egyéniségtől származott volna, figyelembe sem vennék, mert közleményének utolsó része­­ hihetetlent tar­talmaz. „Tekintve azonban azt, hogy már Ghyczy javaslatai közlése alkalmával, igen — igen elter­jedt azon hír, hogy azok a közlekedési miniszter úr útján jutottak Bécsbe, — közlöttük a fentebbi levelet, hogy legyen értesítve a miniszter úr ar­ról, hogy — lehet egészen ártatlanul — a közvé­lemény ajkán forog, s igyekezték a terjedő gya­núnak határt szabni.* Ez furcsán hangzik. Levelezés. St.-Somlyó, 1874. nov. 16-án. Külföldi politikai szemle. A germánok harcza. Érdekes parkolást visznek egymáson véghez a bécsi ,független és a berlini­­függő* lapok az Arnitn ügy miatt. A .Nordd. Alig. Ztg.* egy eléggé meggondolatlan czikkben formed a bécsi lapok ellen az Amim - ügyben tanúsított magatartásuk miatt s nem is szólva arról az ízetlenségről, hogy a bécsi sajtót a közvélemény hű visszatükröztetőjének rágalmaz­za, egy igen tapintatlan junkeres példálódzással él, midőn a­­francziák katastróphájára s arra a részre emlékeztet, mely ennek előidézéséből a pá­risi sajtóra esik. Ez esetlen torzalkodás édeskeve­set érdekel bennünket. Szerencsére a monarchia külügyi viszonyait nem a bécsi sajtó határozza meg, s szeretjük hinni, hogy még a német biroda­lom végzete sem forradt össze végkép ama sze­mélyes susceptibilitással, melynek kifakadásait a .Nordd. Alig. Ztg.'pöngi. — A .Nrdd. Ztg.* kér­désben forgó czikke különben igy szól: .A be­nyomás, melyet itt a bécsi lapok nyilatkozatai az Arnim-ügyben kellettek, nem fog egyhamar elmo­sódni. Legfőbb hatóságaink folytonos gyalázása, a porosz bíróságok gyanúsítása, többszörös czélzá­­sok a .lettres de cachet*-re, a „Bastille"-re, a .berlini bírókra" meg fognak maradni emlékünk­ben. Tudjuk — és ezt nem is szükséges különö­sen hangsúlyozni , hogy az osztrák sajtó sza­bad. Elhatározó befolyást akarni gyakorolni rájuk, — távol van tőlünk. De ez nem enyhíti, sőt in­kább súlyosbítja ama szomorú benyomást, hogy egy szabad sajtó nyilatkozataival van dolgunk, mely arra tarthat és valószínűleg tart is igényt, hogy népe érzelmeinek és felfogásának hű kifeje­zést adjon. Mert, ha ama sértő hírlapi czikkek megbízás folytán írattak volna, ez­által csak az illető megbízók volnának jellemezve. De a dolog roszabbul áll, mert úgy tűnik föl, hogy ama gyű­löletességek az osztrák németek hangulatát fejezik ki szemben a mi kormányunkkal és intézménye­inkkel. És ebben mindenesetre egy igen elszomorító jelenség van, mely előtt nem lehet szemet hunyni. E­szerint Ausztriában a régi előítéletek verleitásai Németország iránt még nem szűntek meg ; a régi ellenszenv nem adott ott helyet a népben az egész­ségesebb felfogásnak és a barátság érzetének, mint melyek a két birodalom uralkodóit és kormányait összefűzik ; nem szűntek meg azok örök időkre , hanem csak egy mesterkélt barátsággal vannak lep­lezve. Tegyük föl, hogy hasonló pör folytatnék Bécsben egy osztrák (!) főhivatalnok ellen, minő jelenleg Berlinben van folyamatban az ezelőtti párisi német követ ellen, vájjon a szabad német sajtó is ily gyűlöletes hangon törne ki, minőt most a bécsi lapok tanúsítanak ellenünk ? És vájjon akkor Ausztria ebben államférfiai és intézményei iránti jóakaró tisztelet jelét látná ? Azt hisszük, hogy ítélet és érzelem másként hangzottak volna. Történeti tapasztalat, mely elől nem lehet kitérni, hogy egy nemzet sorsa sajtójának magatartásáról van föltételezve, mihelyt az bírja a szabad mo­zoghatás jogát. Francziaország mostani sorsában megvan a főváros sajtójának eltagadhatlan része, mert ez volt a Németország ellen folytonosan szí­tott gyűlöletnek főtűzhelye. Minél szabadabb a napi sajtó, annál nagyobb a felelőssége is. A kö­vetkeztetés az osztrák németek hangulatára Né­metország ellen, igen komoly. Mi ott más, barát­ságos érzületeket tételeztünk föl, melyek most, fáj­dalom, ha meg is vannak, nem gyökerezhetnek valami nagyon mélyen, miután az osztrák sajtó, mint az ezen országban uralgó közvélemény köze­ge, oly sajnos módon járt el a német kormány és a porosz igazságszolgáltatás ellen. Ha valahol, úgy épen itt lett volna helyén a mérsékelt, várakozó ítélet és magatartás, nem pedig az elsietett és boszantó előítélet. — A bécsi sajtó nem marad adós a felelettel, s ez egyszer nagy igaza van. Va­lamennyi lap a „Norddeutsche Allgemeine Zeitung” czikke ellen fordulva, vissza­utasítja annak a bécsi sajtóra vonatkozó tételeit, nevezetesen azon kö­vetkeztetést, hogy az osztrák népben még meg­vannak a régibb előítéletek Németország irányá­ban. Erre nézve mondják a lapok: Ha ez igaz volna, akkor már korábbi események alkalmasabb okul szolgálhattak volna ennek kimutatására, mint Arnim grófnak politikailag közönyös esete. \\ Tegnap estre élénk fényözön áramlott ki muzsánk szerény csarnokának ablakaiból, s mig künn a ,ködös, borongó» őszi este uralgott, itt benn a színművészet ülő ünnepét. Műkedvelőink 101. előadásul másodszor hoz­­ák színre Szigligeti .Fenn az ernyő nincsen kas* czimű vígjátékát, természetesen egészen uj sze­­repkiosztásra volt szükség, mert hiszen a­­Vén bakancsoak-beli Pista bojtár fia már a darab hő­sévé nőtte ki magát, és a­kik abban az időben még bábáikkal játszadoztak, most már mint Gi­zella és Etelka személyesíték a szende szerénysé­get , a fényfizésvágyó hiúságot, az akkori Gi­zella most már boldog családanya , Etelkát pedig már a sír hideg hantja fedi, — legyen áldott drága emlékezete . Az előadás igen jól sikerült, ifj. Dombi Lászlóné (Donátijáé) a leghívebben alakított, fő­­érdeme különben szavalló előadásában állott, min­denütt kellően hansúlyozott, figyelve a mértékre és rímelésre, úgy hogy minden jelenése tapsokat aratott, Lázár Mari és Szathmáry Jolán szerepeiket szintén teljesen betölték, és az ellentét, mely előb­binek élénk, utóbbinak szerény kedélyében nyilat­kozott, hiven tükrözte vissza az író felfogását;— a férfiak közül ifj. Dombi László (Donátfi), Somogyi Kálmán (Várkövi) és Kovács István (Rejtei) kite­gyönyörködött Orloff félelmében, eltorzult arczában. „Felséged nem értheti ezt komolyan,“ — re­­begé a gróf. „Sőt ellenkezőleg ! Vegye a fegyvert !“ „Lehetetlen — mondá Orloff némi daczczal — egy tábornok nem állhat őrt.“ „Azt hiszem, a tábornoknak is mindenek­előtt kötelessége engedelmeskedni“ — felelt a czárné szigorral. „Én csak a törvénynek engedelmeskedem, melyet felséged maga hozott,“ — kiáltá Orloff bátrabban. „És e törvény.—“ „Azt mondja, hogy a tábornoknak semmi kö­rülmények közt nem kell őrt állania.“ E pillanatban ördögi mosoly villant át Ka­talin arczán, úgy látszott, valami különösen gyö­nyörködtetni ígérkező eszméje támadt. „Tehát soha, — ismétlé — ne az tetszik ne­kem Orloff Grégor, hogy oly hiven engedelmes­­kedel a törvénynek, melyet, mint mondod, én ad­tam, következőleg mindenekelőtt nekem kell szem előtt tartanom, de akkor mit tegyek, mert, a­mint tudod, soha sem szoktam visszavonni, a­mit egyszer kimondtam ?“ Orloff vállat vont. A czárné szvitelte, mintha gondolkoznék, az­tán hirtelen felkiáltott: ,,Ah, megvan! Minthogy a tábornoknak sohasem szab­­d őrt állani, tehát megfosztalak e rangodtól, Orloff Gregor, és vagy most törzstiszt _“ „Fölség — m ’ím­ ~­szott Katalin gonosz monolylyal,— megvan most nyugatva lelkiismereted?“ „Még nem egészen, fölsét. .. telt kegyencz kihivólag — mert az on‘­riot törzstiszt nem állhat őrt u g­at sze A czárné közönyösen vállat vont. „Na hát légy egyszerű tiszt. Lehetsz most őr ? “ Orloff láthatólag halványult s zavarában a szép deszpotát meg folyton ingerelve, mondá : „Most sem, felség, a szabályzat értelmében csak közlegény . “ A végzetes szó ki volt mondva, azon pilla­natban, midőn kiszalasztá, maga Orloff megijedt tőle, de már késő volt. „No hát tudd meg, mit tesz az ellene sze­gülni akaratomnak s tanulj meg engedelmeskedni, te porszem, nyomorult rabszolga! — kiáltá a czár­­nő haraggal; — ezennel megfosztalak minden czi­­meidtől, hivatalaidtól, méltóságaidtól, rendjeleidtől s leszel jövőre egyszerű közlegény !“ — E sza­vaknál letépte Orloff rendszalagját és vállrojtjait. „És most — folytatá hideg kegyetlenséggel, gúnyosan szegezve rá tekintetét — most mi sem akadályoz többé, hogy őrt állj, s tanácsolom egy­szersmind : ne feledd, hogy ezentúl alávetve vagy a kaptárpálczának s a legcsekélyebb engedetlen­ségre vagy hibára kancsuka vár reád.“ Orloff halotthalvány lett s egész testén re­megett a dühtől, de nem mert többé ellentmon­dani, még egy pillantással sem­ ismerte H. Ka­talint és képesnek tartotta rá, hogy őt, a biroda­lom leghatalmasabb férfiát, kiteszi nyilvános meg­­fenyítésnek, számos ellenségei gúnyának s a cső­cselék hahotájának. A czárnő erre szabályszerűen fölválta az őrt, Orloffot a fegyverrel kezében ott hagyta az ajtó előtt és távoztakor még egy megsemmisítő pillantást vetve a lealázott kegyenetre, Jadvigával visszavonult a palota belsejébe. VII. Midőn a czárné megérkezett keleti fényű­zéssel berendezett hálótermébe, hangos kaczajba tört ki s egy fiatal, vidor leányka kedves pajzán­­ságával a bársony pamlag párnái közé veté ma­gát. „Valóban — kiáltá — alig tartoztathattam már magam, olyan szörnyű nevetséges volt a sze­gény gróf! Nem láttad, Jadviga, mint halványult el és mint reszketett. Gonosz órája van most, mert csakugyan veszve hiszi magát. Oh, majd meghalok a nevetéstől , de megérdemli a büntetést, megér­demli és térden állva kell tőlem bocsánatot kére­­nie. Fogadok, meg van győződve, hogy ennél ma­rad, s közlegénynek fog besoroztatni, s aligha most nem azon jelenet élénk kifestővel tölti az időt, midőn az egész világ szeme láttára megkor­­bácsoltatom. Oh, az nagyszerű.“ Az északi Semi­­ramis túlságos jókedvében hentergett a párnák között. „De ő bizonyára ismeri fölségedet“ — sut­­togá Jadviga kissé félénken. „Igen, ismer, és épen azért retteg tőlem, ügy van, retteg tőlem s nem is tanácsolnám ne­ki, hogy ezt ne tegye, mert akkor igazán el lenne veszve , ha sejteném, hogy csak egy pillanatra két­kedik, hogy remélni mer, képes volnék . “ A czárnő nem fejeze be mondatát, de ajkaiba­­ harapott s szép szemeiben, melyek oly kedvesen, oly megnyerőleg tudtak nézni, most nem fénylett egyéb rémes kegyetlenségnél. „Oh, te nagylelkű és jó vagy!“ — kiálta Jadviga, leborulva a czárnő előtt és kezeit forró csókokkal áraszta el. Katalin a kedves leányt keblére ölelte. „Én nem vagyok jó, vagy csak olyanok iránt, kik érdemesek rá, mint például te, gyermekem.“ „És Orloff nem érdemli-e fölséged kegyét?“ — kérdő Jadviga. A czárnő mosolygott s gondosan kisimitá­­­gástalanul játszottak, játékukban nagy könnyüssé­­get tanúsítottak s kivált a látogatási jelenet élén­ken sikerült; egyátalában igen kellemes estét töl­töttünk, s reméljük, hogy nemsokára ismét lesz részünk benne, mert a­mint tudjuk — míg a Nagy apák zene részeinek betanulása megtörtén­hetik, közbe ismét két kis vígjáték van elő­adásra kiszemelve. A viszontlátásig tehát. Incognito. Harminczadik közle­mény a háromszéki Erzsébet leányárvaház javára történt szives adakozásokról. Vallás és közoktatásügyi miniszter nagy mél­tóságú Trefort Ágoston úr a háromszéki tanfelügye­­lőség utján a k.­vásárhelyi adóhivataltól utalvá­nyozott 500 frtot az árvaháznak taneszközökkel leendő ellátására és felszerelési költségeire. Ezen nagylelkű adomány újból világos bizony­sága , excellentiája emelkedett lelkének s bölcs gondolkozásának, mely szerint mindenütt a mive­­lődést akarja mozgatni s arra irányozza az intézők figyelmét. Fogadja ő nagyméltósága legforróbb hálánkat s ígéretünket, hogy magas és nemes intenzióinak jó­tékonysági intézetünk híven megfelelni kötelessé­­nek ismeri. Báró Szentkereszty Stéphánie gyűjtésének folytatása: nagyméltóságu Mihálovics József zágrábi érsek 25 frt. ajándék. Pocsa Józef ivén D­icső-S­ze­ntm­ár­toni Gerendi István 5 frt. Pataki László 2 frt. összeg 7 frt. Hankó Lászlóné iván K.­Vásárhely : Szacsva Jánosné 2 frt. Bokros Mari ivén Papolcz: Imre Mózes 80 kr. Nám­id Ábrahám 23 kr. összesen 1 frt 3 kr. Al-Torja községe 150 frt alap. és évenként egy öt tűzifa helyett 6 frt. Péterfy Lőrincz 6 frt. Tölcséres János 1 frt. Barta Lajos 1 frt. K. Szentlélek község 2 frt. Fel-Torja községe 2 sze­­kér tűzi­fa az 1875-ik évre. Zágon községe 200 frt. Gelencze községe 20 frt. Petöfalva községe 5 frt. Páva községe 10 frt. Im­esfalva községe 3 frt. Haraj községe 10 frt. Hilib községe 8 frt. Fogadják a jótevő adakozók és a buzgó gyűj­tők az árvák nevében hálás köszönetünket. Zágon, 1874. nov. 12, Báró Szentkereszty Stephanie, elnök. Nagy Gábor, titkár. Külföldi vegyes hírek. — Emlék a királyné számára. London egyik első szőrmekereskedőjénél jelenleg egy Va­dászati trophea látható, mely a királynénak Vid szánva. A trophea az angol vadászatok szárnys jelvényén kívül egy róka fejét és farkát is foglalja magában, melynek elfogásában ő Felsége v Vipht szigetén tartózkodása idején szintén részt vett melyet a vadásztársaság tagjai ő Felségének szán­tak ajándékul. A nagy ízléssel összeállított tro­phea a legközelebbi napokban küldetik el Bécsbe és újabb jelét képezi azon nagy tiszteletnek, me­­lyet Wight sziget lakói királyi vendégük iránt táplálnak. — Zubovics Fedor honvédhadnagy, kit jelenleg annyira ünnepelnek Párisban, 28 éves,Bars­­megyében született, de gyermeksége óta a Jászkun­­ságban tartózkodván, jászkunnak mondja magát Mint hadnagy a szegedi kerülethez tartozik,de egy év óta szabadságon van. Zubovics ez év május ha­­vában jött Kairóból Európába Klapka tábornok­kal, ki jelenleg szintén Párisban időzik. A hírne­vessé vált lovas Seller pasának titkára s nemso­kára ismét visszamegy Egyptomba, hol egyéb megbízatásán kívül Rothschild számára néhány arab paripát vásárol. Az angol királynő a követség utján gratulált Zubovicsnak és a magyar honvédségnek, melynek ily jó lovasai vannak. Távirati után üd­vözölte őt a dán király is, és a német birodalom minden sport­társasága. — Eugenia napját e hó 15-én ünnepelték meg a bonapartisták Párisban szent Ágoston templo­mában. Elég nagy számú­­tömege volt jelen, de annál kevesebb bonapartista előkelőség. Csak egy­szer hangzott fel a „Vive l’ Emperorl* melyet azonnal elnyomott a gyülekezet erélyes pisszegése. Kívül nagy számmal sereglettek össze bámészko­dók és kiváncsiak, de semmi különös nem fordult elő. Chielehurstban pedig egész csendben és ven­dégek nélkül ünnepelte nevenapját az özvegy csá­szárné, csak mint a .Standard* jelenti az Astu­­riai herczeg látogatta meg a császári herczeget — uralkodósdit játszani. — Hugó Viktor beszéde. E hó 15-ként e­melték el polgári szertartással Párisban a,Rappel* szerkesztőjének feleségét, Meuricené asszonyt, s e temetés az által lett nevezetessé, hogy a simái Hugó Viktor tartotta a beszédet. Több mint két­ezer ember követte a Pére la chaise temetőbe a gyászos menetet s Hugó Victor fedetlen fővel ment koporsó után s gyalog az egy mértföldnyire eső temetőig, a­mi általános feltűnést okozott. Beszéde könyekre fakasztotta az egész hallgatóságot. Hugó az igaz meghatottság nyelvén szólott. Kiemelte mindenekelőtt, hogy azért, mivel a papság nincs jelen a sírnál, ez nem bélyegzi atheismussal vagy impietással a szertartást. Kegyeletes vonásokkal rajzolta aztán az elhunyt erényeit, s különösen azon hősies önfeláldozását s bátorságát emelte ki, melyet Páris ostromakor tanúsított. Páris asszo­nyai, — úgymond, — halhatatlan hírnevet vívtak ki az ostrom alatt tanúsított magatartásukkal. Volt idő, mikor úgy látszott, hogy a nők lelke magasabban szárnyal a férfiakénál, s példát adott ezeknek a szilárdságra és önfeláldozásra. Meurice asszony, midőn a vad ellenség a kiéheztetés fegy­verével kezdé támogatni az ágyuk tüzét, ilyen hő­sies példát adott környezetének, s tiszteletet csa­tolt a szeretethez, melylyel eddig elhalmozák. Ne mulasszuk el ez alkalmat se — téve hozzá — leróni köszönetünk adóját Párisnak, e szent város­nak, mely hősies ellentállásával megmenté Fran­leány homlokáról a lecsüngő hajszálakat. .Nem,“ — mondá aztán. „Hogyan fölség?“ „Én becsülöm tehetségeit — szólt Katalin — s teljesen birja kegyemet, de ő maga tudja legjobban, hogy nem nélkülözhetlen rám nézve s e vad orosz jegesmedve durvaságát csak azzal tu­dom fékezni, nyers, makacs természetének csak az által tudok ura lenni, hogy olykor-olykor emlé­keztetem arra, hogy nem egyéb rabszolgánál, kit én tetszés szerint lábbal tiporhatok.“ „Hogy értsem ezt fölség?“ — kérdé meg­lepetten a leány. „Mindjárt meg fogod érteni — szólt Katalin — sól, de ne ijedj meg attól, a­mit látni fogsz.“ Jadviga némi szívdobogással követé az ural­kodónőt, ki a hálószobája előtti kis terembe lé­pett, melyben csak legbizalmasabb barátjait: Das­­koff herczegnőt, Saltikoff grófnőt, Mellin asszonyt, a két Orloffot s Panin grófot szokta fogadni. E szépen díszített és bútorozott teremből két egy­más mellett levő ajtó nyílt; az egyik a czárnő hálószobájába, a másik egy helyiségbe, melyet Ka­talin most nyitott ki egy kis kulcscsal. A szoba, melybe a két hölgy most belépett, sajátságos mys­­tőriös benyomást tett. Négy üres fal meredt a belépő elé s csak egy kis vasrácsozatu ablak fenn a padlózatban terjesztett némi világosságot a helyiségben. Az ajtóval szemközt levő falba embermagaas­ságnyira egy massiv vasgyárű­ volt beverve, odább egy szegen nagy kancsuka függött, a padozaton kötelek hevertek. Egyéb semmi sem volt a szo­bán. (Folytatása köv.)

Next