Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-01-22 / 17. szám

IX. évfolyam. 17-dik szám. Kolozsvárit, péntek, 1875. január 22. POLITIKAI NAPILAP. “3. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre.......................................16 ft. — kr. Félévre.............................................8 „ — „ Egy negyedre............................. 4 „ — „ Egy hónapra ........................ 1 „ 50 „ In n5 SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A l y c e n mi nyomdában. II.facLóhivatal : A lyceumi nyomda „ központi iroájában“-ban, főtér gr. uj Teleki Domokos-ház. gu 1 HIRDETÉSI DIJAK: 2/1 Ötször hasábozott garmond sorára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 30 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények: 15 NYILTTÉRDír soronként, vagy annak helye 25 kr. Reclamok: hirfüzérbe soronként 1 frt. KOLOZSVÁR, JANUÁR 21. A királyi tábla köréből. (Válaszul dr. Apor Károly és Gyarmathy Sámuel uraknak.) II. Most áttérek dr. Apor Károly úr válaszára. Úgy a főügyész úr, mint a nemes báró czikkeinek alapeszméje az, hogy az állami hivatalok egyes állásai nem lehetnek fentartva egyes nemzetiségek számára. E hangzatos phrázis czikkemet követkőztetni szándékozik valódi lényegéből. Ugyan mutassa meg a nemes báró czikkemben azon helyeket, melyekben én az ilynemű fentartást hangsúlyoztam, vagy e fentartás szükségét és helyességét felhordottam volna. Nem kívánom az állam hivatalait a nemzetiségek között kiosztani, sem román bírói székeket megalapítani nem óhajtok s azért engedje meg a nemes báró, ha válaszának erre vonatkozó részeit az igazsággal s valódi tényállással merőben ellenkezőnek nyilatkoztatom ki; egyúttal kinyilvánítom azt is, hogy a nemes báró úr azért bocsátkozott ferdítésekbe, mert egyedül e ferde alapon volt képes álláspontját megvédelmezni és arra a jogosság s méltányosság, valamint az elégültség színét ráerőszakolni. A nemes báró úr is hivatkozik arra, miszerint nincs törvény, mely a bírói állásokat egyes nemzetiségek szerint parancsolná betölteni. E mondat azon gyanút ébreszti bennem, hogy úgy a kir. főügyész úr, valamint a nemes báró úr czikke egy pennából kerültek ki. Most is elismerem, hogy erre nézve nincs törvény, ne is legyen, de sok olyan dologra nézve nincs törvény, melyeknek a törvényhozás általi rendezése nem vált szükségessé és mégis léteznek, mégis hódolunk az ész által e végre diétáit elveknek. Arra sincs törvény, hogy a honpolgár tartozzék magának barátot tartani; de daczára annak, hogy e tekintetben törvény nins, mindenki iparkodik közelíteni egy idegen kebelhez, mely osztani tudná bánatát sz örömét. Nincs törvény arra, hogy embertársaink iránt ildomosak, gyöngédek, őszinték s jóakarók legyünk, positiv törvények hiánya daczára ezek még is léteznek, s hogy a társadalomban mennyire üdvösek bizonyítja a mindennapi tapasztalás. Ne tekintsen a nemes báró úr mindig a törvényre, mert az sokszor megölte az igazságot is. A szív is beszél néha s vannak másnemű tekintetek is, melyeknek hódol az ember a nélkül, hogy törvényt sértene. Azt mondja a nemes báró úr, hogy a birói állomások betöltésénél senkinek nemzetisége akadályul nem szolgálhat, hanem ha alkalmasnak és érdemesnek találtatik, kineveztetik. Ez igen sikamlós kifejezés, a mennyiben az alkalmas és érdemes igen széles értelmű s mert e két szó melléknév, három fokkal bir. Annál sikamlósabb, mert érdemes és alkalmas volta valakinek egy két személy által állapittatik meg, s igen sokszor megesett, hogy hamis informatiók alapján a legérdemesebb lett mellőzve, amint igen érdekesen sejti a nemes báró ur Tribusz eseténél. Engedje meg a nemes báró úr, ha fennebbi állítása valótalanságát a legújabb : Bömches Gyula kinevezésével bizonyítom be. A „Reform,” mely közel áll a kormányhoz, e kinevezést igen szerencsétlennek tartja, mert Bömches Gyula urban nem találja azon kellékeket, melyek okvetlenül szükségesek egy kir. táblai biróban. A kir. táblai biráktól mindenesetre több készültség és tapasztalat kívántatik, ezt a nemes báró úr is hangsúlyozza válaszában s azért felette csodálkozom, hogy az oly fiatal s érdemekben oly szegény Bömhesnek máris sikerült e magasabb polctot elérnie. Ezekből kifolyólag engedje meg a nemes báró úr, ha kétségbevonom, miszerint hazánkban azok között, kik e bírói állásra aspiráltak, Bömches lett volna a legalkalmasabb és legérdemesebb; e szavaknak Bömchesre való alkalmazása valóságos nevetség. Miután Bömches urat az utolsók közül egyiknek tartom azok között, akik e helyre igényt tartottak, ki kell nyilvánitnom, miszerint az első sorban aspirálók között románok is voltak és ezeknek, mint érdemesebbeknek helyet kellett volna adni. Ezekből kiviláglik, hogy az „érdemes“ és „alkalmas“ igen tágértelmű valami. Ha a román hivatalnokok mellőzése a kir. táblánál az ügymenet kárára van. Mert azt hogy románok Erdélyben nem léteznek, a nemes báró úr még hivatalos uton sem vonhatja kétségbe. Ha Erdélyben egy élő román nép létesét elismerjük, ki kell ismernünk azt is, hogy e nép nem bírván a magyar nyelv ismeretével, saját nyelvével él és igy igen sok román előiratos ügy kerül a kir. táblához elintézés végett. Mi után segít magán az a biró, a ki e nyelvet nem érti? Magyaráztatja magának a dolgot s már ekkor a biró nem ítél közvetlenül az előtte álló iratokból, hanem ítél egy idegen előadása folytán, mely lehet hamis épen azért, mert a magyarázót e tekintetben felelősség nem terheli. A királyi tábla köréből e tekintetben példákat hozhatnék fel, miként verbuáltatott hol itt hol amott egy-egy román magyarázó. E nehézség teljesen meg volna szüntetve az által, Én kellő figyelem fordíttatnék az egyes bírák kinevezésénél a nemzetiségre is. Ez után nem volnának kénytelenek a bírák tolmácsokkal vesztegetni az időt s kutatni a városban, hogy vájjon ki tud jól románul vagy németül beszélni. Láthatja a nemes báró úr, bár mint hivatkozik is a törvényre, a mindennapi szükség parancsolja, hogy a kir. táblánál kellő számban legyenek a román birák, s ha az érdem és alkalmasság mellett nem tekint a nyelvismeretre is, az ügyek ellátása tetemesen el lesz odázva a nyelvbeni járatlanság miatt. A nemes báró úr fennen hirdeti, hogy a száraz §§. tudása mellett még nagyon sok ismeret kívántatik ahoz, hogy valakit nyugodt lélekkel egy felsőbb bírósághoz lehessen ajánlatba hozni. Mutatja ezt igen találóan Bömhhes esete. Ez az ember fiatal kora daczára valóságos ismerettár, s hogy eddig encyclopediát nem írt, még egyedül fiatalságának köszönhetjük. Ebből következtetést vonva, a nemes báró úr kizárólag Bömbes Gyulában találta fel azon sok ismeret hatalmazát; az ezen állásra aspiráló románok a §§-ok betanulásán kívül, semminemű ismerettel nem bírnak. Engedjen meg a nemes báró úr, ha az aspirálók névsorában volt románokat egyenként és összesen ismeret tekintetében nem is teszem párhuzamba a kinevezettel. A nemes báró úr egyúttal az illető miniszter prókátorául akar szegődni, midőn tagadja, hogy a miniszter a román birák kinevezése iránt ígéretet tett volna a román püspököknek. Erre a balázsfalvi érsek válaszolhatna, aki a nemes báró úr engedelmével, mégis csak szólhat népe ügyeiről a kormánynyal a nélkül, hogy szükség volna e találkozást a nemes báró úrnál bejelenteni. Ily körülmények között teljesen, illetéktelennek találom a nemes báró úr beavatkozását a dolog ezen részébe. Megvallom hogy én a nemes báró úrtól választ czikkemre nem vártam azért, mert az nem volt a báró úr ellen intézve. A kinevezések a minisztert illetik, ő felelős azokról. A báró úr tehát, ha a románok hátrányára mégis teszi javaslatát, a kormánynak kötelessége felügyelni, ha vájjon az egyes nemzetiségi kivánalmak és óhajok méltányoltatnak-e. Ezért folyamodtak a püspökök a kormányhoz, akiknek az ,igazságszolgáltatáshoz nincs is szavuk. De mint a korona tanácsosai kötelesek népek sérelmei iránt a kormányt informálni s az előállható következményekre figyelmeztetni. A nemes báró úr nagy garral tudatja, hogy a segédszemélyzet két román eredetű tagot számlál. Maga Ödön úr ezen vallását a nemes báró úrnak, bizonyára nem fogja megköszönni. Tehát vegyük ezen román eredetűeket is és ezekkel együtt az egész királyi tábla százan jóval felöli hivatalnokai között van összesen 6 román. Hol van itt az általam hangsúlyozott méltányosság ? Nem mondom, de a román nép a kir. táblánál a románok rendszeres mellőzését látja; ez egy sérelem, mely gyökeres orvoslást követel. Azt mondja e nemes báró úr, hogy a bírói székek nincsenek fentartva egyes nemzetiségek számára. Ámde mondjon egy példát, mert a nemes báró úr rég üli elnöki székét, meg azt tanúsítja, hogy egy magyar vagy német után megürült bírói székre román ajkú bíró neveztetett ki? A románok után megürült helyeknél erre van példa. Vagy ebben nem jogosan láthatja a románajkúak mellőzését a nép ? Nem jogosan fordul a nemes báró és kormány ellen az első, mert nem teszi javaslatait méltányosan, a másik, mert nem vizsgálja — a nemzetiségek érdekeinek megfelelőleg — ezen javaslatokat. Jó indulatról és méltányosságról van itt szó, nem törvényről! Ha ez nincs tanúsítva, aranyszájuk Szt. János ékesszólása nem fogja hazánk népeit egybe forrasztani. Hiában kürtüljük a sajtóban a testvériséget és egyenlőséget, hiában fogják az eszméknek ez TÁRCZA. Irta : SZILÁGYI SÁNDOR. A genfi tó nyugoti partjának központját a kies fekvésű Ouchy teszi, mely fölött egyenesen egy hegy ormán s egynek oldalán fekszik Schweitz legszebb pontjai egyike: Lausanne. A vasút itt, mindig Leman regényes partjat szegve, kétfelé válik, s az egyik Genfig, a másik Villeneuvig halad. Ouchynál a gőzösök útja épeste két irányban váik szét s ugyanazon két végpontig törekszik. Villeneuve előtt az utolsó állomás Veytaux, h°' a7°k, kik Chiltont meg akarják tekinteni, kiszállanak. a tó hosszának e két végpontja : Genf és Chiton, egy közös érdek által vannak összeűzve, a chilloni fogoly története által, a XVI-ik században a történet lefolyása és napjainkban a történetnek kitisztázása és megírása által. Chillon egy félszigeten fekszik. E vár ódon falai a mögötte elterülő parttal éles ellentétet képeznek. A rideg falakat, a három barna kerek tornyot s a fölöttük kiemelkedő négyszögű negyediket, az egész komor kőhalmazt, lágy kék vizből látjuk kiemelkedni, gazdag és szelíd parttal s kies hegyekkel szegélyezve egyfelől, s büszke szabad felhőkig nyúló havasokra engedve kilátást a másik oldalon. E vár ma álladalmi börtön, de történeti nevezetességű lakosztályai üresen állanak. Megmutatják a törvénytermet, a herczeg és herczegné szobáit, a kápolnát, a lovagtermet falfestvényeivel, liliomaival s savoyai keresztjével a boltozaton. Levezetnek egy hideg folyosón át a kinzókamrába s egy másikba, melyből az elitéltet a tóba taszították le a börtönbe, hol megmutatják az oszlopot, melyhez volt lánczolva Bonivard, „úgy, hogy előfelé három lépésnél többet nem tehetett“ s meg egy másikon egy bevésett név: Byron. Byron 1810-ban volt itt. Clarensből jött barátjával Hobhouseval. E nyomasztó kripták, e vas ■kos oszlopok, ez idegen csillám, mely reggelente kék, mely zöldes estve és vérvörös napszálltakor, behatolva a lőréteken s aztán sötétben hagyva a börtönt, mindez meglepte a költőt. Úgy tetszik neki, mintha maga is be volna börtönözve. Sötét képekkel, dantei emlékekkel tépelődve, azt hitte, Ugolin tornyában van. Egy költeményen álmodozva, gépszerűen véste be nevét egy oszlopra Bonivard úgy tűnt fel előtte, mint egy tragicai alak, s e boltokból kilépve úgy tetszik neki, mintha az alvilágból jött volna fel. Melle tágult — „úgy érzem — mondá Slobhousenak — mintha a vidék szépsége szellemének hatása alatt állanák.......... lelkemet betölti a természet .. . Nem is tudom, kiért van teremtve az ilyen tájék.“ Néhány nap múlva Ouchyban letartóztatva az esős idő által, megírta a „Chilloni fogoly“-t. Azóta e fogoly a szabadelvű mytholygiában a félistenek rangját foglalja el, s egész legenda alakult ez inkább híres, mint ismert mártírról. De a tudomány mintegy 20 év óta visszakövetelte jogait. Egy genfi tudós, Chaponniére élete nevezetes részét Bonivard iratai összeszerzésére szentelé, s ezeket aztán Revilliod hat kötetben kiadta. Byron eszményi, határozatlan alakja helyett igen körvonalazott élénk alak lépett előtérbe, mely ha vesztett fenségben, nyert kifejezésben. Bonivard kitűnő író volt, gondolkodó és kedélyes tudós, ki egyaránt foglalkozott philosophiával, philologiával s történetírással. Ilyennek látjuk őt már a monographiában, melyet a múlt évben róla Chevrier kiadott, s Genf legújabban megjelent történetében, melyet nemrég vettünk a tudós Halifle kezéből. Genf a XVI-ik század elején a harczok, üzlet és gyönyörök városa volt. A Rhone két partján egy ellenségektől evedzett erőd képét tárta fel. A tó felől a vízbe egy sor czölöp volt leverve, melyek közé minden estre lánczokat vontak : szárazon bástyák és erős kőfalak védelmezők, benn töltések, palissadeok, lánczok, melyekkel az utczát elzárták. Az egész polgárság tizedekre osztva, folytonosan fegyverben állt, mely az első jelre fölkelt, s még papjai is mindig harczkészek voltak kapitányukkal, az apáttal egyetemben, a külső és belső ellenségek ellenében egyiránt. Mert Genfnek, mint német birodalmi és püspöki városnak, több ura, következőleg több ellensége volt. A császárral keveset gondolt; az elismerte függetlenségét egy érsek fenhatósága alatt; de a pápa azt vitatta, hogy az érseket csak ő nevezheti ki. S ez utóbbi is püspöki jogain felül világi hatalomra is vágyott. Legveszélyesb ellenség a savoyei herczeg, kinek helytartója által féllába a városban volt, s ki az egészet szerette volna innectálni. De e nép megtudta őrizni községi s egyéni szabadságát, háza és birtoka sérthetetlenségét, törvénykezése függetlenségét s tisztválasztási jogát, s ellen tudott állani az egyházi és világi hatalmak minden bitorlásainak. Ez időtt III. Károly „a jó**, volt Savoya herczege, ki bár két hatalmas ellenség: francziaország s a német birodalom közé helyezve, maga is akarata ellen is harczaikba bonyolódott, bár ama két állam küzdelme nem egyszer fenyegette összezúzással — nem mindennapi kitartással, sok erőszakkal és hitszegéssel törekedett arra, hogy Genfet hatalma alá hajtsa. Támadásai ellen---------------------------glii»-------T ' I rmám Genfnek védelmezője maga az érsek lett volna, de III. Károly kivitte, hogy az érseki székbe rokona, János ültettetett, egy főpap s egy udvari hölgy fia, ki a herczegnek rész szellemévé is lett. S e két ember közt csak egy verseny létezett, hogy melyik tud nagyobb zsarnokká lenni. (Folytatása köv.) • Mutatványul a közelebb megjelent „Rajzok és tanulmányok“-ból. A feltámadt halott. WILKIE COLLINS-TÓL. (Folytatás.) II. Uj arczok. Megérkezésem után rögtön be lettem mutatva az öreg Meadowcroftnak. Az öreg Meadowcroftot idült rheumatismusa folytonosan karos székéhez kötötte, azonban szívélyesen fogadott. Ő már sok év óta özvegy volt, s egyetlen lánya volt a teremben, hogy atyja kívánságait teljesíthesse. Ez szomorú kinézésű, középkori nő volt, s azon lények közé tartozott, kik az életet csak elviselhetlen tehernek tartják, s ha rájuk lett volna bizva, azt bizonyára el nem fogadták volna. Első találkozásunk meglehetős szárazon folyt le, s igen örültem, midőn tudtomra adták, hogy szobámba a lépcsőkön kell felmennem hová holmimat lerakhatom. „A vacsora kilencz órakor lesz uram,“ mondá Meadowcroft kisasszony. Ő e szót „vacsora*, oly hangon ejtette ki, mintha ez házi vétség volna, melyet a férfiak követnek el, s a nők szenvedik. Eddigi tapasztalataimmal nem a legmegelégedettebben követtem a szolgát szobámba. Még eddig Noéminek semmi nyoma, semmi regényesség! Szobám tiszta, a boszantásig tiszta volt. Legalább egy kis port láthattam volna valahol. Könyv-