Magyar Polgár, 1880. július-december (14. évfolyam, 149-303. szám)
1880-10-09 / 234. szám
últ évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: ~TORDA-UTCZ a, nyomdaépület. Virulent! beküldött közlemények nem közöltétnek, siimilistlan kéziratok nem adatnak visáza. Cuk bérmentes levelek fogadtatnak el. 234-dik szám. Kolozsvár, szombat, 1880. október 9. KIADÓHIVATAL: LYC. NYOMDA ÉPÜLETE (Saligida utcaa.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: NAPILAP: egész évre félévre . . 16 frt I évnegyedre . 4&frt — kr 8 „ I egy hóra . . 1 . 50 . Hirdetési dy. sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés útin 80 kr. — Nyilttéri sora 86 kr. I szélbal terjeszkedése. ( Pénzügyminiszterünknek a költégvetés beterjesztése alkalmával azertlt ellenzékhez intézett ismeretes iiitása — melyet tegnapi számunkmás oldalról méltattunk — nagyon gáttvarhatta a független pártiak feil, mert azóta, a legkülönbözőbb költöztetéseket vonják a szabadelvű íí belső életében felmerülő állítóla- szavarok- és benső megbomlásra. Szerintük: züllik a szabadelvűírt, s a kormány szükségét érzi a ízjogi alapon álló elemek összevonágiak. Másrészről az a hitek, hogy a fggetlenségi párt terjeszkedése s az mi való félelem kényszerítette az ismeretes nyilatkozat megtételére. Mindezen, s ehhez hasonló comimanók teljesen alapnélküliek. Mert a,hogy a szabadelvűpárt keblében jó is történt volna, maguk a függet,a pártiak sem hiszik, mert nem tajtatdhatták ; maga a szabadelvűpárt salább semmi jelét nem adta annak, soly elemei szétzüllenek, vagy hogy meglévő erővel ne bírná az uralmat fejében tartani. Egy tekintet a szanyelvpárt számbeli és értelmi túl- súljára, eléggé bebizonyítja, hogy egy teljesen összetartó pártnak semmi szűksíje sincs számbeli növekedésre, de sem is szüksége van arra, hogy értemi túlsúlyát mennél magasabbra emelje, s hogy mindazon elemeket a célba vonja, amelyeket lényegesebb elvi ellentétek a közös és egyczélra törekvéstől vissza nem tartanak. Mi legalább a pénzügyminiszterük ismeretes nyilatkozatát nem tudjuk mások kifolyásának tulajdonítani, mint a párt érzelmi túlsúlyának emelését céljó hazafias törekvésnek. Jában igazuk van a független ellenzékieknek, hogy pártjuk terjeszkedik, elveik hovatovább tért foglalni, de ez, mint az eredmény is untatja,csak látszólagos. Az a körülmény, hogy pártjuk minden jelentékenyebb tagja hol egy, holmis helyen értekezleteket kiosztó, melyeken nem történik egyéb, mint a kormány s az uralkodó párt általuk csopdolt bünlajstromának a legfeketébb szinben feltüntetése, — s ezzel tömben egy csomó szépen kiszinett ígéret által való szemfényvesztés —lég éppen nem mutat arra, hogy a párt növekedik számban vagy értelemsel legfennebb arra, hogy a párt terjeszkedik — de nem terjed; az elvek hangoztatnak, de nem hódítanak; az eszmék felgyújtatnak, de nem hevítenek; terjeszkedés csak az agitatioban van, de nem az elvek és eszmék meggyökeresítésében. Az a körülmény, hogy az országgyűlés szünetelése alatt a független párt minden számbavehető tagjának az ország egy vagy más helyén alkalma lehetett eszméik és elveik hirdetésére, hogy itt vagy ott közönségre is találtak, amely meghallgassa a függetlenség, szabadság és önállóság — minden esetre — hóditó eszméire hasírozott elveket hirdető kisebb és nagyobb vándor-apostolokat — mégsem egy jelentőségű az elvek terjedésével, s az eszmék meggyökeresítésével. Szép szavaknak , a szivet és elmét káprázatba ejtő eszméknek mindenkor akadnak hallgatóik, s a fejletlenebb értelem sokszor meg is tántorittatik s nagyon könnyen megteszi azt, hogy e tetszetős igéket hirdető embereket egy szebb jövő apostolainak tartja, s bálványt készít magának szappanbuborékból ; de annyi bizonyos, hogy állami életünk nyilvánításait megértő, s létezhetésünk előfeltételeivel tisztában levő elmékre az ily nemű hangzatos igérttevések és biztatgatások teljesen hatás nélkül valók, s nagyon csalódik a független ellenzék, ha azt képzeli, hogy a fennebb vázolt körülményből eszméik térfoglalása következtethető, s még nagyobb csalódásban van akkor, ha azt hiszi, hogy a kormánypártot terjeszkedésük ijedelembe ejtette, vagy fogja ejteni ezután. Bizonyos eszmék és elvek terjedéséről csak ott lehet szólani, ahol a nép maga készíti az alkalmas talajt számukra, nem pedig ott, ahol semmi egyéb nem történik, csak agitatio, csak önámitás, és félremagyarázás. Azok a szép eszmék, miket a független párt matadorai országszerte hirdetnek, még nagysoká kapják meg a termő talajt, s a hazájok sorsát szívükön hordozó és az esélyekkel számot vetni tudó klitikai józanságában, s ép ezért minegészséges elmék irtóznak a folytonos den aggodalom nélkül tekintünk a fügexperimentatióktól, s a kevésbbé hi igetlenségi eszméknek olynemü terjeelégítő, de bizonyos máért mindig fel-désére, mely — mint fennebb rámutudják áldozni a tetszőbb, de bizonytalan holnapot. Nekünk számolnunk kell minden eshetőséggel. A politikai életben vannak tényezők, melyeknek működését puszta ígéretekkel nem lehet a mára nézve meddővé tenni, s nem egy könynyen lehet azokat olyan irányba téríteni, ahol egy messze jövendőnek bizonytalanságai semmi biztosítékot nem nyújtanak egészégesebb fejlődésre. Ha egy tekintetet vetünk a függetlenségi eszméket hirdető párt értelmi és számbeli erejére, ha elgondljuk, hogy ezeknek az eseményeknek hirdetői a maguk elé tűzött nagy feladatok megoldására — értelmi és politikai képzettségük erőtlensége miatt — képtelenek; ha számot vetünk azzal a gondolattal, hogy egy Tisza Kálmán válaszát melyet ez a magyar országgyűlésben a keleti kérdésre vonatkozó interpelláczióra adott, közli a párisi „National“ s méltányolván annak fontosságát, így ír tovább: „Helytelen állítás, hogy Németország Ausztria Magyarországgal elvárhatatlanul szövetkezett és örömmel állt rá a hajóhadi tüntetésre. Bismarck valódi vonakodással küldte a Viktória német korvettet Sravozába. Ausztria Magyarország Törökországot nem akarja idő előtt szétromboltatni s helyeselte Gladstone ajánlatát, de inkább azért, ilyen, általuk kitervelt politikai forda- hogy őt mérsékelje, minthogy támogassa lat megtestesítése, milyen óriási erőmegfeszítést feltételez, elmondhatják, hogy legbuzgóbb igyekezetük sikertelennek, s elveiknek látszólagos térfoglalása hosszú időre még puszta látszatnak marad. Az az erőkifejtés, melyről az általuk megindított mozgalom tanusko-ódik - mindesetre tiszteletre méltó, s báró Flenhayn gróf, Hofler lovag, Hof, , . ,, , ... , . ... mann báró, Liechtenstein Frigyes herczeg, lehetetlen megtagadni buzgalmuktól az ... elismerést, de annyi kétségtelen, hogy a rendelkezésükre álló erő csekély volta a czél elérésének semmi biztosítékát nem nyújthatja. Nagyon félreismerik e párt emberei népünk természetét, ha azt képzelik, hogy egy szépen kiszínezett jövőért eldobja magától a jelent, megtagadja lelkiismeretét, s az első ígéret után el tudja hitetni magával, hogy ha abba a bizonytalanságba beviteti magát, állapota azonnal jobbra fordul. Kétségtelen tény, hogy állapotaink nem valami közelégültséget keltők, de a meglévő hiányokon és a felismert rosszán mindig könnyebb javítani, mint a meglévő helyébe egy újat beerőszakolni, s azt hitetni el magunkkal, hogy ez az új jó is egyszersmind. A műveit, és az eshetőségekkel számoli tudó elméknek az a tulajdonságuk van, hogy erejöket inkább felhasználják a meglévő állapotok javítására , minthogy egy bizonytalan jövő képein merengve, kivessék lábuk alól a biztos talajt csak azért, hogy egy ugrással beletenyerüljenek a jólét ígéretföldjére. Részünkről bízunk nemzetünkbe- Schmerlmg József lovag, Schwarzenberg Károly herczeg,Trautmannsdorff gróf.Trauttmannsdorf herczeg, Thun Oswald gróf, dr. Unger, Fürstenberg gróf és Tinú báró. Póttagok: Kari apát, Rosenber herczeg, Sapieha herczeg, Thuu Frigyes gróf, Wäger loyag, Washington báró, Windischgrütz herczeg, Hoyos gróf, Rosbacher báró és Mayr báró. A képviselőházból: dr. Plener, dr. Russ, Oppeuheimer báró, dr. Stöhr, dr. Klier, Stroer, Schier, dr. Bareuther, dr. Hallwich, Kotz báró, dr. Klaics, Chrza nowski, dr. Czerkawski Eusebius, dr. Dunajevszky, dr. Grocholski, Jaworski, dr. Rydzowski, dr. Smolka, Raab, dr. Gr&nitsch, Suess Ede, Brandis gróf, Pflügl, Lienbaher, Lohninger, Wurmbrand gróf, Ritter, Hohenwart gróf, Kochanovszki, dr. Becz, dr. Sturm, Gudenau báró, Coronini gróf, Witlmann, dr. Schroro, Demel, Hyppoliti b., Sreuter, Oelz, Vidulich. Póttagok : Roser, Teuschl, Borelli gróf, Czajkowski gróf. dr. Madeyski, Lustkandl, Zeilberger, Neu mayer, Heilsberg, Nischelwitzer, Fanderlik, Promber, Zotta, Poklukar, Pajer, dr. Ratl, Franceschi, Bees, Sternbach báró, Thurnher. de nem áll az, hogy akár az enyedi, akár más erdélyi ref. gymnasiumnál lévő rendes tanárok az oklevéllel bíró tanárjelölteket emez állomásokból kiszorították volna, ki sem szoríthatták, mert akkor, midőn azok a tanári pályára készültek és tanárok lettek, ilyen okleveles tanárjelöltek még nem léteztek. Hiszen miféle korú emberekről vanitt szó ? Az élet derekán és azon túl levő férfiakról, kik — néhány idősebb collega kivételével — mind az 50-es és 60-as években végeztek és készültek a tanári pályára, azon időben, midőn a magyar ifjúság minden közpályáról le volt szorítva, midőn majd minden erdélyi református ifjú, kinek nem volt kilátása arra, hogy saját birtoka jövedelméből meg tud élni, a theologia tanulmányozására adta magát s azon időben, midőn az erdélyi református tanárok állását oly nimbus környezte, hogy legfennebb azt bizonyítaná, hogy az ó fiai ezen állomások elnyerésére csak a legelegy iskolában sem tudtak kellő sikert fel-válóbb tehetségű ifjak mertek aspirálni, mutatni. Ez mindenesetre szomorító körülmény, de nem tartozik az ügy érdemére. De ami azon állítást illeti, hogy az enyedi főiskolában a természettudományokat, theologusok“ tanítják, a M. Polgár I. évi 230. számában „egy családapa“ azon állítással, hogy ezek a „theologusok“ ha mindjárt rendes tanárok is, mégsem szakértők, mert nincs tanári diplomájuk, még tovább fordroz, a valóság így áll : A n.egedi ref. főiskola gymnasiumában és néptanító képzőintézetében jelenleg ideiglenes minőségben öt fiatal ember van alkalmazva, kik köztt van egy papjelölt, ki magyar és latin nyelvet és történelmet tanít, és négy tanárjelölt, kik azon tantárgyakat tanítják, melyekre a tanárképző intézetekben mint választott szaktudományokra készültek. A n.enyedi főiskolát illetőleg tehát ebben a tekintetben nem ennek a családapának van igaza, hanem igaza van azon papjelöltnek, ki az „Erdélyi Prot. Közlöny* I. évi 39. számában azt mondja, hogy az erdélyi ref. gymnasiumoknál az ideiglenes tanítói állomásokból a papjelölteket kiszorítják a tanárjelöltek. De úgy látszik, hogy nem az ideiglenes minőségben alkalmazott ifjak sorsa képezi ennek a családapának a baját hanem szerinte az állandósított rendes tanárok között vannak azon „theologusok kik a természettudományokat tanítják, és a kik ezen állomásokból az okleveles tanárjelölteket kiszorítják. Való az, hogy az enyedi főiskolánál jelenleg alkalmazásban levő rendes tanárok között egyetlenegy sincs, a ki az állam által kiállított tanári oklevéllel bírna. Akiknek tetszik, vegye az erdélyi református gymnasiumoknál jelenleg tanári oklevél nélkül alkalmazásban lévő rendes tanárokat egyenként szerbe-számba és vegye elő az illető osztálykimutatásokat, és meg fog győződni, hogy ezek az egyének mindnyájan illető osztályaik legjelesebb növendékei közé tartoztak. És hogyan készültek ezek a tanári pályára? Abban az időben még nem voltak tanárképző intézetek, hanem az erdélyi reformátusoknál a tanári pályára készülés következő módon történt. A tehetségesebb ifjakat, amint deákok lettek, alsóbb osztálybeli növendékek mellé alkalmazták magántanítókat, ezáltal az illetők a gymnasiális tantárgyakban nemcsak folyton recensek maradtak, hanem tanítói állásuknál fogva kényszerítve voltak ezen ismereteiket folytonosan gyarapítani. De ezek az ifjak nemcsak gyakorlatilag foglalkoztak a tanítással, hanem a theologiai tanfolyamon a paedagogia elméletében oktatást nyertek, hol az 50-es és 60-as években épen az a Gáspár János adta elő a paedagogiát, akit mint kiváló paedagogust az államkormány épen ezen állomásról szólított el és tett tanfelügyelővé. A theologiai tanfolyam végezte után ezek az ifjak még 2-3 évig mint osztálytanítók működtek, és így küzdöttek és fáradtak és nélkülöztek, hogy annyi pénzt szerezhessenek maguknak, hogy külföldi egyetemre menve, ott azon tudományokból, melyet hosszas tanítóskodásuk alatt inkább megszereztek, s melyekre magokban nagyobb tehetséget éreztek, és melyből maguknak több előképzettséget szereztek, ismereteiket gyarapítsák, és mintattunk — alig mondható egyébnek: az agitatió terjeszkedésénél. Nagy eszmék iránt mindig fogékony volt nemzetünk, de megvolt mindig azon józan itélű tehetsége is, s meg van ma is, hogy határvonalat tud vonni az eszmék életrevalósága és a képzelgések hóbortja között. Tisza megjegyzése, hogy a csapatok kikötése nem tartozik a lehetetlenségek közé, azt jelenti, hogy ha a porta megaláztatásában a végsőig mennének, Ausztria-Magyarország ettől távol tartaná magát. Az osztrák delegátió tagjai: Az urak házából: Auersperg Adolf herczeg, Ceschi Alajos báró, Czastoryski herczeg, Engerth Al.enyedi főtanoda és a tanárjelöltek ügyében. N.-Enyed, 1880. oct. 0. Tisztelt szerkesztő ur! A „Magyar Polgár" közelebbi számaiban különböző felszólalások történtek az okleveles tanárjelöltek érdekében. Kényszerítve érzem magamat részint a helyzet tisztázása végett, részint a megtámadott n.-enyedi ref. főiskola érdekében ezen kérdéshez hozzászólani. Igen, mert ezen felszólalók egyike a „Magyar Polgár“ I. évi 1226. szám) Részünkről is bezártuk a vitát. Szerk. mában — k — n. aláírással, alkalmasint némi fictióval élve, mintegy a hajánál fogva előrántja a n.enyedi ref. főiskolát is. Azt mondja ugyanis, hogy ő fiait M.Vásárhelyről a nagyhírű „enyedi“ collegiumba vitte, onnan meg Károly-Fehérvárra, de fiai mindenütt keveset haladtak, aminek szerinte az az oka, hogy úgy Enyeden, mint Fehérváron a természettudományokat „theologusok“ tanítják, akik nem értenek a dologhoz, amiről ő a tanárokkal folytatott beszélgetésekből, értekezletekből személyesen is meggyőződött. Fictionak nevezem ezt a históriát épen az illető családapa érdekében, mert ha valóság volna, akkor ennek a paedagogiai képzettséget szenvelgő családapának ez a fiaival évről-évre iskolát változtató rendszere az ő paedagogiai bölcseségére nem valami kedvező világot vetne és az az eredmény, melyről panaszkodik, Vértes. (Zárszó.*) TÁRCZA. Luiza, la Díva.*) Mint Homorosért, érte is vetélkedni a városok , azon vitázva, hogy holfalté meg pályáját, melyen olyan malma röpült csillaga, mint az üstökösé, az*•1» különbséggel, hogy az övé nem hullt de ma is ott ragyog a színpad egén, 1 »ig elbájol tündéri szépségével, vakító Agarai melegítenek is. Csakhogy e vitatásból az is kiderül, hogy olykor félre* 'fiatik az újságíró embert, ki az igazság, * történeti hűség kiderítésén fáradozik, hirdeti meg, nyájas olvasóm, egy nagyit, s büszkén fogja mondani, hogy! ^‘Uoé Nagyvárad teremtménye ; s ugyan 'fi*' dierekszik Debreczen ; meg Szabadul meg Esztergom , meg az isten tudja ""fioda vidéki város nem, ahol valaha a stenház csalogánya megfordult, — az just formál hozzá mindenféle czinten. E just-formálásnak következménye **a tévedés, melyet az Ellenőr szerdai iiima tartalmaz, leírván azt, mint lépett I Tabáné Esztergomban először. Ezt az fellépést sok város azért vindiálja c oak, mert azok lakói csak arra emlenek, hogy náluk egy kis gyermek, '°'yan fiatal, hogy azelőtt nem is lehelt színpadon, vagy föltünést keltett első jelenésére, — g igy bizonyára akkor *WI«J«tói,. 1 Répartnművészetönk a kitűnőségéről irt ’ '"«»közleményt az Ellenőrből vesszük át. Szerk. S való, hogy Blaháné, eredeti nevén Reindl Lujza parányi korában jött először a világot jelentő deszkákra. Atyja, Reindl, honvédfőhadnagy volt, a forradalom leveretése után a színpadra menekült; ott nem kerestek senkit, ott, az egész világ szeme láttára, bizton lehetett üldözői elől. Megnősült, s első, egyetlen gyermeke volt Luiza, ki két három éveskévé cseperedett, mikor atyja elhalt. Édesanyjának második férje Kölesi volt, kinek nevét a mi kicsinyünk is fölvette, s igy jön Köles Luizává. A színháznál voltak, ott pedig gyakran van szükség oly csöpp emberekre, mint aminő Luiza volt, s azért háromnégy éves korában már kivitték a deszkákra; volt néhány szócskás szerepe, amit mindig bátran, csengő hanggal mondott el, s csodaszépsége csakhamar általános kedvenczévé tette a társulatnak, melyhez tartoztak. Kicsi, gömbölyű gyermek volt, Murillo angyalaihoz hasonló pufók orczákkal, melyekre szinte fényt terjesztettek a nagy, fekete szemgolyók, hosszu pilláikkal s kondor, sűrü szénhaja, mely vállaira omlott alá. Mindenki kényeztette, beczézgette, s igy nőtt fel lassan kint, mig tíz éves lett. Tíz év ! Másnál akkor kezdődik el a gyermekkor, őnála akkor ért véget. Neki nem voltak gyermekjátékai, mert a színpadon játszás , kenyérkereset. Nem mulatság a mulattatás ezen az utón: nehéz munka ez, s kinek vállait zsenge kortól terhelik azzal, ami súlyos, elcsenevészedik a terek alatt. Ritka a ki kibírja, kevés a ki túléli, alig van, kinek hasznára válnék . Luiza ilyen volt. Kora ifjúságától meg kellett edződnie. Fáradtság a színpadon, s szűk, keserű kenyér az életben, ez volt osztályrésze. Panaszkodnak ma a színészek a közönség közönye miatt ? Azt nézték volna meg, vagy emlékezzenek rá vissza, hogy éltek meg akkor! Alig volt meg a betevő falatjuk, s mégsem maradhattak tovább pár hétnél egy helyen, ha tólvíz idő volt is. S hogyan utaztak ? Tengersáros országutakon, szakadó esőben és födetlen kocsival, melynek költségeit úgy fizették ki, hogy az egész társulatnak minden holmiját előbb zálogba kellett tenni. S ha megérkeztek valahová, közönyösség fogadta őket, s uj kiadásban a régi nyomor . . . Ilyen viszonyok között nőtt a mi kis Kölesi Lujzánk. Maga körül sivárságot látott, s a saját élete is olyan rideg volt, mint a többié. Elfásult, elközönyösült minden iránt, ami történt vele. Dobatta élte hajóját ide is, oda is, nem bánta akárhol voltak , de szenvedélye volt a színpad, a közönség kényeztetését kicsike korától megszokta, s jellemének alapvonása, hogy azt mindig meg tudta becsülni: elhízott a nem tévé. Amint a deszkákra lépett, mintha kicserélték volna. A hallgatag, elfásult, szinte mord gyermek helyett vidor, pezsgő vérű, dalos pacsirta lett, ki minden mozdulatával tudott gyönyörködtetni, s szava, akár dalolt, akár beszélt, úgy pergett gyüszünyi ajakáról, mint a gyöngy. Az a kedélygazdagság, melyet az életben a küzködés köve elnyomott, itt kipattant barlangjából, s vidámitólag, varázsosan ömlött szerteszét, megsokszorosodva a közönség mosolyától, tapsaitól. Igaz, tíz éves volt. De hát van annak életkora, aki a színpadon van ? Anynyi éves, amilyen az alak, melyet személyesít. Az a süldő kis leányka, sok baj által élesített eszével, tapasztalatok útján hatalmassá nőtt kis fejével, elfeledtette azt, hogy neki még porban, bábukkal kellene játszania a többi boldog gyermek módjára; akinek minden gondolatát lesik, bajában megsegítik, betegségében dédelgetik , hordanak elé czukrot, mézeskalácsot s mindent, ami édes. Ő pedig kifestett arczczal, sokszor éhesen s mindig gyermekül játszott a színpadon már tíz éves korában, játszott mindenfélét, csoda, hogy bele nem halt a próbatanulásba, éjszakázásba. Tizenegy éves volt, mikor legelőbb föllépett mint primadonna. Alig hihető e tény: már tizenegy éves korában ismerte az élet baját, sejtette örömeit annyira, hogy egy operettében fölléphetett — nem Esztergomban — Székesfehérvárott , a „Chassez-croiser”-ban. Akkor ő sem volt nagyobb más hasonkorú gyermeknél, de adtak rá araszos sarkú czipőt, uszályos ruhát, s e kettőnek a lányka úgy örült, hogy elfeledte minden eddigi baját, s annak tapsikolt apró kezeivel, hogy uszályos ruhában jelenhetik meg a közönség előtt . . . — Mit eszünk ma édesanyám? — Ma ? ma ne együnk semmit . . . E párbeszéd közben-közben nagyon gyakran elhangzott a kicsi diva és anyja között abban az időben. Nagyon szomorú az, s éltet, kedélyt ölő. Minő szívnek kell annak lennie, mely az ilyenek daczára is megmaradt a maga madárörömében, s mindig növekedett erőben arra, hogy szívja magába mindazon elemeket, melyek szükségesek a művészet felkölt szellemét megérteni! De a kis Lujza kedélye kiállta azt a nehéz próbát, bár gyermekkorára fizette meg. Elzárkózott volt, mint fejelő bimbónak sem volt senki iránt annyi bizodalma, hogy megoszthatta volna a maga gyermekes bánatát, örömét, mosolygó képpel fogadta, egy sem úgy, hogy önmagát találta volna föl benne, azt, kihez a rokonlélek vonzalma csatolhatta volna. Így jön, hogy Kölesi Luiza lassan kint ketté vált önmagában: egyik, aki az életben mozgott csöndesen, elvonulva, a másik a színpad Luizája, az ingerlékeny, élénk, szellemes csacsogó, daloló leányka, akiről mindenki azt hitte, hogy előadás után vagy előtt is ép olyan kedves, olyan pajzán, mint játék közben, hogy minden mozdulata csak folytatása valami színházon kívül megkezdett dévajságnak, hogy, szóval, mindez nem játék, nem a színlelés művészete, azai elismerést követel azonkívül, hogy elbájol, de természetesen bájos úgy, ahogy van, a maga eredeti, csiszolatlan állapotában. Pedig aki igazán ismeri Luizát, az mondhatja meg igazán, menynyire csalódnak azok, akik így gondolkodnak. De akármelyik alakját élte, valamit mindig rejtegetett, kebelében, aminek még alkalma nem volt kipattanni, kifejlődni még kevésbé : a gondtalan, mosolygó gyermeket. ő is át akart gyermekéveket élni, s ha nem idejön, hát később, de annak az örömeiről nem akart, nem tudott lemondani, s mindég leste az alkalmat, hol válhatnék gyermekké ismét. Pedig nagyon nehezen tudott hozzá jutni. Társulatával csavargott Szabadkán, Budán, Esztergomban, mindenütt ugyanúgy élve, s egyszer csak, tizenötéves korában, férjhez ment Blahához. Akkor még kevésbé volt élete olyan, minőnek hajlama szerette volna, mert az eddigi bajok szaporodtak azzal, hogy tanulnia kellett. Férje, ki karmester volt, úgy bánt vele, mint egy szigorú lelkiismeretű mester tanítványával, s éjjelnappal tanította énekelni, zongorázni. Neki köszönhetjük, hogy azzá lett, ami ma, nem naturalista, mint sokan gondolják, de igazi művésznő, kinek nagy iskolázottságát aranyos temperamentuma Bókkal múlja felül, így került Debreczenbe, Nagyváradra, s e helyeken kezdett felé fordulni a szerencse, mely immáron igazságossá becsülte meg magát. S amint kissé nyugodtabb jön, nem feledte el legelső álmát visszaidézni: gyermek akart lenni. Hogy e két város közül melyikben történt, azt, hogy a másiknak irigykedni oka ne legyen, meg nem mondom, de nyáron volt. Blaháné lakásának épületéhez volt ragasztva egy nagy kert, melyben a háziúr fia s vele vagy tíz süvölvény pajtása szokott volt katonásdit játszani. Mindnyájan 12—13 évesek voltak. Egyiküknek, a vezérnek volt kardja, a többinek babkára képezték fegyverét. Két pártra oszoltak, s döngették egymást derekasan a karókkal. Várakat vittak meg, amelyek eredetileg földhányások voltak, exercitoztak stb. Blaháné, akkor már ünnepelt művésznő, minden délután megjelent az apró hősök között, kik előtt roppant tiszteletben állott, s ünnepélyesen fogadtatott. — Vigyázz ! — vezényelt a csapat parancsnoka, mire a kis kompánia olyan feszes glédába állt, mintha mindenik lenyelte volna a maga karó fegyverét. — Tisztelegj! — szólt újra,s a nebulók nem úgy tisztelegtek, mint rendesen szokás, balmellhez szorítva a puskát, de letérdeltek mindnyájan, mintha imát