Magyar Polgár, 1884. július-szeptember (18. évfolyam, 150-225. szám)

1884-09-11 / 209. szám

á­ vozó képviselő hiányát némileg pótol­ják. Lám, a mérsékelt és szélső ellen­zékek egész mohósággal lesték az al­kalmat s már föl is léptették jelöltjei­ket. Vigyázzon a szabadelv­ipárt, mert ellenfeleink igen sok helyen csak tak­tikával tudtak győzelmeket kivívni, mi­ben a szabadelvűipárt elbizakodottsága és nehézkes eljárása nagy segítségük­re volt. A közbizalom a dr. Kemény Já­nos nevét hozta forgalomba. Tömörül­jön körülötte a szabadelvűpárt. A kép­viselőház volt alelnöke, az erdélyi ré­szek e régi harc­osa nem maradhat ki a képviselőházból. És elismerést arat bármely kerület, különösen ha erdély­­részi, midőn őt az országházba viszi. Igen különösnek tűnik fel előt­tünk tudósítónk azon értesítése, hogy épen a tisztviselők egy része, merő lo­cal-patriotismusból, a mérsékelt ellen­zék bukott jelöltjének nevét hozta for­galomba. Hát Tisza Lajos gróf me­gyei volt-e? Nem hisszük, hogy e moz­galomnak komoly alapja volna s nem­csak reméljük, hanem el is várjuk a dicső­ szt.-mártoni szabades­vű­párttól, hogy kerületét ne játsza el, hanem szerez­zen benne újabb diadalt a párt zászló­jának. Csak igy érhetik el azt, hogy köz­tük és gr. Tisza Lajos között a szó­noklatokban hangoztatott kapcsok to­vábbra is fennmaradjanak. Válaszszák meg dr. Kemény Já­nost s ez országrész üdvözlettel fogadja cselekedetüket. A belügyi államtitkárság. A belügymi­niszteri államtitkárság betöltésére vonatkozó­lag közölt hírekre nézve a Nemzet úgy érte­sül, hogy azok még koraiak s e részben a határozott megállapodás mindez ideig meg nem történt. Előkészület a Hora Kloska ünnepre. A „Gaz­eta Transilvaniei“ legutóbbi számában a Hora- és Kloska-ünnepély rendező­ bizottsága felhívást tesz közzé, mely mindazon írókat, a­kik ez ünnep alkalmából készülő album szer­­ke­ztésé­­él közreműködni óll­jtanak, felszó­­lí­ja, hogy kézirataikat szept. 25 ik napjáig küldjék be. Indítványozza egyúttal azt is, hogy a vidéken albizottságok alakuljanak a száz éves jubileum előkészítésére és egyúttal gyűj­­tő­ire ,et küld szét a Horn-alap javára. Vég­re azt mondják felhívásukban: „Valamennyi román közreműködésére számítunk azon teher elviselésére nézve, a m­ patt magunkra vállal­tunk. Szem elől ne­m-------szük azt, hogy az idegenek látnak minket.!“ A romániai komoly irányú pártlapok nem foglalkoznak ily „de­mocraticus” felhívásokkal, csakis a zuglapok­­át néztük, egész indignatióval kiáltott volt fe­lh ezek az istentől elvetemedett angol ! Nincs előttük semmi szent, semmi ké­tes. Mindent összetűznek-huznak, a­mi c­utjokba kerül! . . . Az ebből nyiló inkább kamara, mint sziba, volt a Schiller dolgozó szobája,­­ nincs is benne egyéb bútor, mint egy szén és Schil­lernek saját terve szerint készült Íróasztala, mely egy csavarás segítségével ép úgy igazít­ható, mint a­hogy a rajta Írónak a legké­nyelmesebb. A falakon levő képek Shakspere Machbetjéből ábrázolnak egyes jeleneteket. Tová­b menve a Schillerstrasse hosszá­ban, utunkba esik a színház, mely előtt Goethe és Schiller ismeretes szobra áll, a­mint egy koszorún osztoznak. A színház maga külső­leg nagyon hasonlít a kolozsvárihoz s a né­met színművészet történelmében épp oly fon­tos szerep jutott ennek is, mint amannak. Midőn ugyanis Goethe és Schiller állottak az élén, innen indult meg a reform, mely Les­sing kezdeményezése alapján, újból az igazi művészet templomaivá avatá ez intézeteket. Innen csak néhány lépésnyire van a Goetheplaza , ezen Goethe egykori háza. Szép, régi ház, gyönyörű kerttel s máig is Weimar legk­ényelmesebb lakásai közé tartozik. Jelen- is a család utolsó sarja, a magánosan élő hí Goethe birtokában van; az emelet egyik ez-- íja igen érdekes gyűjteményt tartalmaz Goethe-reliquiákból. (Vég­ kör.) MAGYAR POLGÁR (209. sz.) csapnak lármát ezen „ünnepélylyel" Pedig e lapok olvasóinak legnagyobb része talán most hallotta legelőször ezen szomorú emlékű ne­veket s igy szabadsághősöket látnak a volt parasztlázadókban. A mi román lapjaink ta­nulhatnának bukaresti collegáiktól legalább azt, hogy nem alkalmas minden történeti név arra, hogy védszentü­l felavassák. Gr. Tisza Lajos Dicső Szt Mártonban. Tegnap hoztunk rövid tudósítást gr. Ti­sza Lajos dicső­ szt.-mártoni látogatásáról. Er­ről most, szept. 7-ki kelettel, a következő rész­leteket jelentik Vlcsó-Szt.-Mártonból: Tisza Lajos gróf, kerületünk orsz. kép­viselője, ma délelőtt 10 órakor érkezett ide. A Botorka hegytetőn felállított díszka­punál a Szentmártonból és vidékéről össze­gyűlt intelligentia, a megyei tisztikar, élén Szilágyi alispánnal, lelkes éljenzéssel fogadta a Balassatelkéről érkező Tisza Lajos gró­fot, ki Bethlen Gábor gr. főispán, Hal­ler Jenő gr., H­orv­át Gyula és többek kí­séretében négyes fogaton érkezett. Szilágyi alispán folytonos éljenzés közt üdvözölvén Tiszát, megjegyzé, hogy mint mindig, úgy most is örömünnepnek mondaná a mai napot, ha nem zavarná meg örömét azon elterjedt hir, hogy Tisza Lajos gr. ezúttal búcsúzik a kerülettől. A kerület választói — úgymond — meg vannak győ­ződve, hogy Tisza mindig a haza érdekében cselekszik; azért, fájó érzéssel bár, meg kell nyugodniok szeretett képviselőjük elhatáro­zásában. Bizton hiszik és remélik, hogy ha­bár a szorosabb kapocs Tisza és a megye s a választókerület közt megszakad, az ország érdekeivel össze nem ütköző megyei érdeke­ket, úgy, mint eddig, ezentúl is szivén viseli. Tisza Lajos gróf megköszönvén a dí­szes fogadtatást, kijelenti, hogy a megye ér­dekében, mint nem képviselője, is működni fog és a szoros barátság kötelékét ezutánra is fenntartani kívánja. Erre szűnni nem akaró éljenzés közt megindult a hosszú fényes fogatsor a fellobo­­gózott városba. A megyeházánál felállított díszkapunál összegyűlt választó­közönség harsogó éljennel kísérte Tiszát a díszterembe, hol Pekry Sán­dor, Gál Domokos, Végh Albert és Gerenday István küldöttségi tagok élén, Kinizsy Mi­hály választási elnök üdvözölvén az ötödik­ben egyhangúlag megválasztott képviselőt,ki­hez a kerület tántoríthatatlanul ragaszkodik, felkéri, hogy a szállongó elszomorító hírek el­lenében nyugtassa meg a kerület választóit, minden esetben pedig élteti a haza javáért Tiszát. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Ezután feszült figyelem közt a követ­kező beszédet mondotta. Tisza Lajos gróf: Tisztelt választó­pol­gárok ! Kedves barátaim! Fogadják először is köszünetemet, hogy a baráti összejövetelre ily szép számmal megjelenni szívesek voltak. Tizenkét évig volt szerencsém e kerüle­tet, — megszakítás nélkül — képviselni az országgyűlésen s önök most már ötöd ízben ismét megtiszteltek osztatlan bizalmukkal. Nem is vagyok képes szavakat találni, hogy kellő­képen kifejezést adhassak ezen hosszú évek során tanúsított tántorítlatlan bizalmuk foly­tán önök irányában érzett hálámnak. (Éljenzés.) Mert a bizalom olyan, mint a küküllő­­menti béretek nemes termése: becse évről­­évre emelkedik. Ha hajlandó vagyok is a meg­tisztelő bizalomnyilvánulást részben a köztünk kifejlett baráti viszonynak tulajdonítani, s nem tévesztem szem elől, hogy ennek egyik fő tényezője az, hogy tántoríthatlan híve va­gyok azon politikának, melyet e kerület vá­lasztói magukénak vallanak. Azon politikának, mely biztos lépéssel viszi előre a magyar ál­lamot a nemzeti tömörülés, a közművelődés, az anyagi fejlődés, a felvilágosodás útján. (Úgy van !) Jól tudom, hogy nem várnak önök tő­lem ezúttal sem beszámolót, sem választási programmot; az események által túlhaladt s annálfogva czéltalan is volna mind a kettő. Szabad legyen azonban felhasználnom ezen baráti összejövetelt — melyre, fájdalom, a vi­szonyoknál fogva, oly ritkán van alkalom, — hogy egyik-másik közérdekű dologról e fesz­telen körben, mintegy társalgás közben, nyi­latkozzam. (Halljuk! Halljuk!) Az állam nemzetközi viszonyairól nincs mit sokat szólanom — s ez monarchiánkat illetőleg így van jól, a nemzetközi vi­szonyra is az áll, a­mi az asszony hírne­vére, legtöbb esetben akkor legjobb, ha nincs róla mit beszélni. Csak futólag kívánok meg­emlékezni a minket délkeleten övező orszá­gok irányadó köreivel és kormányaival való most általuk keresett s folyton erősbülő jó viszonyról (Halljuk!) melynek jó irányú ha­tása, ha rögtön nem mindenben észlelhető is, nem fog elmaradni a hazánk területén lakó idegen ajkú nemzetiségek között elkövetett indokolatlan izgatásokkal szemben sem. Ezen jó viszony pedig egyenes eredménye a monar­chiánk által a hetvenes évek elején inaugurált külügyi politikának s a berlini congressuson elfoglalt állásnak, melyet volt szerencsém önök előtt már régebben kifejteni. Ma már az események gyors egymás­utánja között alig emlékezünk vissza azon iz­gatásra és izgalomra, a­mely e miatt a 70-es évek folyamán az országot felkorbácsolta. Pe­dig emlékezhetnek önök, hogy abban az idő­ben a politikai bátorságnak bizonyos foka ki­­vántatott ahhoz, hogy az ember azt a politi­kát nyilvánosan helyeselni merje. (úgy van! ügy van!) Újabb bizonyítéka az ásnak, hogy az államaférfiunak, ki a közügyek élén áll, azo­nosítani kell magát, igenis, a nemzet érdekei­vel, de nem a tömegnek időleges rokon- vagy ellenszenvével, szenvedélyeivel. Ez különböz­teti meg az államférfiut a kortesvezértől, mely utóbbi épen a szenvedélyek legyezgetése és kizsákmányolása által igyekezik olcsó diadalt aratni. (ügy van!) A most lezajlott választások is bőven illustrálják ezt. Az ultramontanismust, az antisemitis­­must, habár leplezett formában is, — sőt bi­zonyos mértékig a soczialismust és a túlhaj­tott nemzetiségi aspiratiók támogatására va­ló kecsegtetést mind egy párt konyháján főz­ték, s azután a párt vezérkorteseknek szegő­dött férfiai, a különböző kerületek vélt száj­ize szerint találtak a babérokból. (Derültség.) Az ékesszólás adományával pedig tagadhatat­lanul meg vannak áldva, s nem egy kitűnő szakférfiú van közöttük. Csakhogy a valódi politika bölcseségből áll, és nem ékesszólás­­ból, vagy egy­ más szakban való kitűnőségből. Ezen tulajdonságok a nyilvános pályán sze­replőknek emelik tekintélyét, de még egymaa­­gukban nem képesítenek az állam valódi szük­ségleteinek felismerésére és az államügyet ta­pintatos intézésére. (Úgy van!) Hol találunk fényesebb ékesszólást, mint éppen az úgyne­vezett mérsékelt ellenzék egyes vezéregyéni­ségeinél és mit értek el vele eddig,­­ azt, hogy saját pártjukat évről-évra mindig kis­­sebbre és kisebbre szónokolták. Mások megint kizsákmányolni akarván a nagy emlékeket, melyek K­o­ss­ut­h nevéhez fűződnek, az ő v­ége alatt árulták portéká­jukat; tapasztalván azonban, hogy a magyar nép bármennyire szívesen elhallgatja is ke­­csegtetéseiket, mindazonáltal dynasztikus haj­lamai folytán határozottan ragaszkodik az al­kotmányos magyar királyhoz (Éljenzés) és épen nem hajlandó véres forradalomban koc­­­káztatni jelenben élvezett szabadságát, vagyo­nát és életét, (Úgy van! Úgy van!) a szük­séghez képest váltig demonstrálgatják lojali­tásukat és nem átalják elhitetni akarni, hogy ha az ő tanaikat, — melyeket a Kossuthéi­­val azonosoknak állítanak — hirdetők jutná­nak többségre, a jelen dynastia alatt kormány­­képesek is volnának. Kossuth röviden meg­adta erre a választ a nagyváradiakhoz inté­zek táviratában. Tanulhatnak belőle a félre­vezetettek. Az ő tanai egyenesen a forrada­lomra vezetnének, pedig kevés ember van ez oszágban, tartozzék bármely párthoz, ki ne érezné, hogy a legnagyobb veszedelem, mi az országot érhetné, ha forradalom volna. (Élénk helyeslés.) Mikor aztán megvan a baj, sokan, a­kik öntudatlanul is hozzájárultak annak előidézé­séhez, és egészen el vannak csodálkozva, ré­mülve, hogy oly pontig jutottak, hova menni semmi kedvök sem volt. Azok, kik eleve meg­jósolták ezen eredményt, csak szánakozhat­nak rajtuk, de nem segíthetnek. De hát az még senkit sem vigasztalt meg, hogy szána­koznék felette és egy nemzetet sem állított talpra.­­Úgy van! Úgy van! Sajnos, hogy a pártviszonyok ilyenek, tisztelt barátaim, mert parlamentáris kor­­mányforma mellett örök időkig egy párt ural­ma sem tarthat, — axióma, hogy a Parla­mentarismus csak ott egészséges, hol két tö­mör öntudatos párt határozott elvek és irány­zatok körül csoportosulva váltakozhatik a kormányon. (ügy van!) Már­pedig, ha azt kérdeznék önök tőlem, mit gondolok, mikor jöhet el annak ideje, hogy az ellenzéki pár­tok bármelyike jelen alakulásában, mint párt alkotmányos uralomra juthasson, nem tud­nék reá határozott választ adni, hanem az eszmetársulás alapján elmondanám, hogy mit felelt volt a debreczeni városi tanács, — a­mint valahol nem rég olvastam, — midőn a Bach korszakban felsőbb helyről kérdés in­­téztetett hozzá: „Mit gondol, mikor lehetend a debre­czeni tanintézetekbe a német nyelvet tan­nyelvül behozni ?“ — A felelet így hangzott: „Bizonytalan a századok lefolyásában azon időpont elérkezése, midőn ugyanis arról lehetne tanácskozni, hogy mikor leszen czél­­irányos a német nyelv behozatalának lehető­ségéről való gondolkozás.“■ (Élénk derültség.) A legközelebb jövőt illetőleg minden­esetre megnyugtatólag nyilatkozott az ország; fényes igazságot szolgáltatott pártunknak, pe­dig — úgy vélem — önök sem hiszik, hogy az ellenzéki kortesek kímélték volna akár az izgatást, akár a megfélemlítést, akár a pénzt, sőt már az elmúlt országgyűlés utolsó ülés­szakának tárgyalásai közben, az ellenzéki pár­tok a küszöbön levő választások felé fordítva tekinteteket, gyakran a tárgyilagosság félre­­tételével ugyancsak megkezdték az actiót. Illustratióképen csak pár példát: ott van a keresztények és zsidók közt kötendő házas­ságokról szóló törvényjavaslat tárgyalásának lefolyása. A képviselőházban az ellenzék min­den árnyalatának szónokai — a fejüket már ekkor felütögető egyes antisemiták kivételé­vel — azon indokból támadták meg a t­­ényjavaslatot, hogy nem eléggé szabadelvű s túl kívántak rajta menni. Mikor azután a fő­rendiházban összeverődött ellenzék, az idegen ajkú indigenek segítségével, kivívta a képvi­selőháznak majdnem egyhangú határozatával szemben a pirrhusi győzelmet: tapssal és él­jenzéssel fogadták az eredményt, sőt annak kivívásához segédkezet nyújtottak.(Úgy van!) Ott van továbbá az állandó ország­­ház építésére vonatkozó törvényjavaslattal szemben követett eljárásuk. Itt már csakugyan jogosult volt a felte­vés, hogy pártkülönbség nélkül minden magyar ember üdvözölni fogja e törvényjavaslatot s örülni fog, hogy a nemzetnek rég táplált óhaj­tása, hogy államiságának monumentális külső kifejezése is valahára testté váljék, teljesedés­be mehet. A világért sem; azt jó fegyvernek vél­ték az illetők, hogy a particularizmust feliz­gassák , készítsék vele a talajt a bekövetke­zendő választásokra. Minden alapot nélkülöző számításokkal, megkétszerezve a benyújtott költségelőirányzat tételeit, az állampolgárokra háramló milliók magasságával ijesztgettek, nem mulasztván el arra mutogatni, hogy íme, is­mét csak egy Budapesten emelendő palotára, fog a vidék contributio alá vonatni. A­kadt szónok, ki nem restelte azt mon­dani, hogy elég jó lesz a magyar nemzetnek egy 5—600,000 frtos ideiglenes épület ország­háznak, sőt — habár úgy politikai múltja, mint tar feje arra jogosított fel, hogy ízlése­sebb argumentatiót várjunk tőle, — ki nem átallotta a jól ebédelők és nem ebédidők kö­zé vetni az üszköt. Azzal, hogy ő magát me­lyik csoportba számítja, igaz, adós maradt. (Derültség.) — Részemről erre vonatkozólag csak ismételhetem azt, mit annak idején a képviselőházban mondottam. Az országgyűlés­nek a legkomolyabb, leglelkiismeretesebb tag­jai, kezet fogva az ország első szaktekinté­lyeivel, állapították meg beható munka után a tervet és költségvetést, annak tehát alapos­ságát csak úgy ötletszerűen kétségbe lehet ugyan vonni, de az nem meggyőző. A dolog lényegét illetőleg pedig én nem hiszem, hogy akadjon Szent István birodal­mában jóravaló magyar ember, ki komolyan sajnálja az a 11 a 1 a különben is fizetett adójából évenként ezen czélra fordított krajczárokat. Sokkal fenköltebb a magyar jel­lem, semhogy felfogni ne bírná annak hord­­erejét, hogy lesz tehát valahára az országnak hozzá méltó háza. (Élénk helyeslés.) Különben ez utóbbi általános vá- 1884 szept. 11

Next