Magyar Polgár, 1884. július-szeptember (18. évfolyam, 150-225. szám)
1884-09-11 / 209. szám
Tizennyolczadik évfolyam 209. szám. Kolozsvár, 1884. csütörtök, szeptember 11. glótszotönt ölt . Rets* évre 16 írt. — E41 évrel írt. — Negyedévre a. fia. Egy húr 1 1 frt. 60 kr iRDETÉSI DU: Egy négyszög centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők, iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték: minden hirdetés után SO kr. —NyHtttr. sora 26 k. Szerkesztője« es ^»iaoGhiv»t.a „Magyar Polgár“ könyvnyomdája Og'OlOtH íf m. Vegjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivitelévé ■insznalhntlan kéziratok nem adatnak tiszta. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. KOLOZSVÁR, SZENTEMHEH 10. Gr. Tisza, választói között. Tisza Lajos gróf vasárnap meglátogatta erdélyrészi választóit s Kis- Küküllő megye székhelye egy napig a belpolitikára irányzott figyelem központja lett. Dicső-Szt.-Márton ünnepélyesen fogadta tizenkét éves képviselőjét s a vidék értelmisége ez ünnepélyességek egy részében pártkülömbség nélkül osztozott, mit kiemelendőnek tartunk. Az ünnepélyek azonban csak helyi érdeküek s hatásukban mulékonyak. A közfigyelmet sokkal inkább fölébresztik a Tisza Lajos gróf beszédében kifejezett eszmék, kijelentések s e kijelentések természetes következményei. Nem tartjuk időszerűnek azt, hogy a beszéd azon részét, mely a pártviszonyokra s a lefolyt választási küzdelmekre vonatkozik, e helyen külön fejtegetés tárgyává tegyük. Ezek megemlítése helyén volt egy újon választott képviselő részéről, választói körében , de kihívás volna ez idő szerint a sajtó egyik orgánuma részéről. Az új országgyűlés pártviszonyait, különösen az ellenzéki pártok tanúsítandó modo- j ját, melytől oly sok függ, még nem is ismerjük A múlt pedig legfölebb csak tanúság lehet reánk, — de még inkább e pártokra nézve. És a tanúság rovatánál arany szavakat mondott Tisza gróf, melyeket az ellenzéki pártkörök helyiségeinek homlokzatára kellene fölirni. „Államférfiunak, ki a közügyek élén áll — mondá — azonosítani kell magát, igenis a nemzet érdekeivel, de nem a tömegnek időleges rokon-, vagy ellenszenvével, szenvedélyeivel. Ez különbözteti meg az államférfiút a kortesvezértől.“ Mi megelégszünk ezúttal azzal, hogy a közelebb lefolyt eseményekkel szemben e szavakra utalunk. Szenvedélyeket nem akarunk kelteni épen most, az új országgyűlés küszöbén, de a tanúságok figyelembevétele épen ilyenkor szükségesebb, mint valaha. Különösen e néhány szóból pedig az ellenzéki pártok minden tevékenyebb tagja kiveheti a magáét. Sokkal nagyobb aktuális jelentősége van a beszéd azon részének, mely a jövő országgyűlés teendőivel foglalkozik. És itt Tisza gróf egy egész programmot érintett, de úgy, hogy észre lehessen venni, hogy e sorozathoz még több is van. Az a közeli viszony pedig, melyben szónok a legfelsőbb kormánykörökkel áll, csak fokozza átgondolt szavainak saját jelentőségét. Tehát a mandátum meghoszszabbitásának kérdése bizonyára a jövő országgyűlés egyik legfontosabb tárgya lesz. Tisza Lajos gróf hat év mellett nyilatkozott, de az ügy ily kezdetleges stádiumában sokkal nagyobb- súlyt fektetünk magára az elvre, mint az idő mennyiségére. A meghosszabbítás ellen elvileg alig lesz nézeteltérés a szabadelvű pártban. Az időre nézve már is merültek fel különböző, bár nem nagyon eltérő vélemények. Mindenesetre szükséges, hogy az ország megkíméltessék a gyakori választásokkal járó erkölcsi fölzavarásoktól és anyagi áldozatoktól. De másfelől a közügyek iránt való érdeklődés ébrentartására is gondolni kell, mert e nélkül a Parlamentarismus: fictio. E két kiindulási pont lehető összeegyeztetése a nézetek kicserélése közben bizonyára sikerülni fog. A főrendiház reformja is a legfontosabb s legnehezebben megoldható, de a jövőnek mindenesetre megoldandó kérdései közé tartozik. Tisza Lajos gróf itt kiemelte a vagyoni censust, a főispánok kizárását, a felekezetek fejeinek s a tudomány képviselőinek meghívását. És ezekben mindenesetre lehető szerencsésen megjelölte azon szempontokat, melyek e kérdés megoldásánál irányadók. De egyet ne tévesszünk szemünk elől: hogy a felsőház, mint szónok is mondotta, továbbra is a magyar állameszme hű kifejezése legyen. A vagyont tehát erre való tekintettel kell ott képviseltetni. A jövő országgyűlés egyik nevezetes teendője lesz a sajtó egy részének féktelenkedései ellen is tenni valamit. Mert csakugyan oly botrányos kezd már lenni e tekintetben a visszaélés, hogy a sajtó tulajdonképeni hivatása és feladatai vannak kockáztatva. Ha mind így haladunk, közel az idő hogy aláássuk minden tekintélyünket"s,senki se ad ránk semmit. Különösen a vidéki sajtó egy része excellál e téren, aztán mégis zokon veszszük, ha a fővárosi írói körök majd számba se vesznek. Az irányadó nézetek eddigelő abban találnak orvosszert ez állapotok ellen, ha a sajtóvétségek az esküdtszékektől rendes bíróságok elé tereltetnek. Jó, hát ez mindenesetre segít valamit. De mi azt szeretnők s azt tartjuk gyökeres korrektívumnak, hogy az olvasóközönség rendszabályozza meg a sajtót. Addig, míg ezt várhatnék, mindenesetre szükség lesz mesterséges rendszabályokra, melyek közt a competentia fent jelzett megcserélése első helyet foglal el. a főbb közkérdések mellett ne kerülje el figyelmünket a dicsőszentmártoni képviselői állás megnyíltának kérdése sem. Tisza Lajos grófot Szeged is megválasztotta, s most ezért oda hagyja tizenkét éves mandátumát. Ily ügyek mindenesetre bizonyos fokig diskretionális ügyek is, mik csak kellő óvatossággal érinthetők. Részünkről méltányolni tudjuk a Tisza Lajos indokait. Szeged nagyon sokat, majdnem egész újjászületését köszönheti az ő tevékenységének. És gyöngédtelenség lett volna részéről e magyar metropolis hálája és ragaszkodásának mellőzése. Dicső-Szent-Mártonért, s a megyéért már sokat tett. Az az igazság és méltányosság, hogy aki tehet, tegyen fölváltva másért is, ne mindig csak egy helyért. És ha valahol más helynek van tevékenységre és befolyásra szüksége, bizonyára Szeged az, mely hullámaiból ugyan kiemelkedett, de azért új életet csak akkor nyer igazán, ha palotái nem lesznek üresek, s piaczait betölti az üzleti forgalom. Szeged emelése nem a város speciális érdeke, hanem a magyarság közügye. És ily magasztos missió mindenesetre kibékítheti Dicső-Szt.Márton hazafias választóit jelenlegi veszteségükkel, mit nem is mondhatnak örökösnek. Hogy azonban e veszteség még jelenleg is a lehetőle helyre pótoltassák: ez elsősorban ma a választóktól függ. Válasszanak képviselőt, kinek érdeklődése, buzgalma, befolyása a tó- TÁRCZA. Vándor-emlékek. Dr. Csernátoni Gyulától VI. Weimar, 1884. aug. 2—6. Heine után indulva, mindig gúnyolódtam azokkal, kik a német fejedelmecskékkel, akiknek akkora birodalmuk van, hogy esős időben nem tanácsos keresztül menni rajtuk, mivel félő, hogy az egész ország az ember talpához ragad.* Mióta azonban közelebbről ismerem a viszonyokat, nem gúnyolódom többé , sőt azt állítom , hogy a német művészet, költészet és műipar fölvirágzása és oly magnsfokú előhaladása egyenesen az ők érdemük. Egy német uralkodó-herczegnek ugyanis kevés köze van a diplomatiához és politikához, s így minden idejét és pénzét saját hajlamai kielégítésére fordíthatja. Az uralkodás gondjai sem terhelik nagyon, s országa kicsinysége következtében közelebbről intkezhetik népével, s a netalán fölmerülő tehetségeket könnyebben észreveszi, s kifejlődésüket is hathatósabban elősegítheti. Mert bármily kicsiny is egy ilyen fejedelemség, mégis csak „fejedelemség“, s van annyi jövedelme, hogy egy pár százezerét magasabb czélokra is lehessen áldozni belőle. S hála a német nemzet geniusának, igen ritkán voltak oly fejedelmei, kik a sors által nekik juttatott hatalommal és kincsesei viszszaéltek volna. Mintegy örökségképen szállott apáról fiúra náluk a művészet iránti hajlam, s okozá, hogy ez a nagy Németország minden részében egyenletesen fejlődhetett és haladhatott tovább. Egy nap ugyanis nem képes az egész földet egyszerre bevilágítani, s egyik része mindig homályban marad. Németországon azonban ősidőktől óta több nap, több fejedelmi udvar fénylett, s igy ritka tehetség volt az olyan, melynek távol a naptól, felismeretlenül és észrevétlenül kellett volna elkallódnia. Hogy ez így van, bizonyítja a német u.n. „Residenzstadt“-ok nagy száma, melyek közül — a művészet egyik vagy másik ágában — mindenik magára tudta vonni a művelt világ figyelmét. A weimari nagyherczegek és thüringiai grófok ezidőszerinti székhelye nem bővölködik az ú. n. „luxus-művészet“ kincseivel. Pompás palotái nincsenek, mint pl. Potsdamnak ; milliókat érő kincstára és drágakő gyűjteménye sincs, mint Drezdának, s oly fényes berendezésű fejedelmi kastélylyal sem rendelkezik, mint Berlin vagy München. És mégis ez a kis Weimar, mely körülbelül csak félakkora, mint Kolozsvár, több kincset foglal magában mindannyinál, mert e városka falai közül derült fel Németország szellemvilágára a második fénykor, s ennek földjében nyugszik e korszak két legfényesebb csillaga: Goethe és Schiller. Károly Ágost, weimari herczeg ugyanis nem volt oly gazdag, hogy annyit áldozható volna művészi szobrokra, képekre és kertekre, mint nagybátyja, Nagy Friedrich, de e helyett meleg szivével, őszinte nyíltságával és vidám kedélyével maga köré tudá vonzani kora legnagyobb szellemeit, mint Goethét, Schillert, Wielandot, Herdert stb. Ezek képezek az ő kincstárát s ezért előttem nagyobbnak tűnik fel ez a kis fejedelem, aki sokszor egy-egy családi ékszerét volt kénytelen elzálogosítani, hogy egyik-másik nyomorban élő tudóson, vagy művészen segítsen, mint sok világhódító és milliók felett hidegen és ridegen fénylő hatalmas kényur. E herczegséget különben, úgy látszik, hogy maga a sors szemeté ki a szellemi előhaladás bölcsőjéül, mert a Wartburgon élő fénykorát a „minnesängerek“ költészete ; itt fordítá Luther a bibliát, s bocsátá világgá korszakalkotó leveleinek egy részét, s Weimarhoz fűződik a második fénykor minden emléke és dicsősége. Méltán tekinthetjük a weimar-eisenachi herczegséget tehát a szellemi világ egy valóságos múzeuma gyanánt, hova nemcsak kedvtelésből utazni, hanem valósággal zarándokolni kell. Weimar maga is egy múzeum, a midőn először földjére léptem, pár pillanatig a teljes boldogság kéjét élvezem. Kora ifjúságom egyik álma volt: színről-szinte láthatni azon helyeket, melyekről oly sokszor próbált képeket rajzolgatni elém tündér-ecsetjével az a soha ki nem merülő művész: a képzelet. A városba érve, nem szükség sokat tétovázni, mert itt minden ember egy-egy született vezető. Az utczán játszó gyermek is megmutatja Herder lakását, vagy Goethe házát, s a legegyszerűbb munkás is tud valamit életükről, viszonyaikról, s szives készséggel igazít útba a hegy-völgyes fekvésű város kanyargós utczáin. A vasúttól befelé indulva, legközelebb érjük a Schiller lakóházát (Schill.-Str. 12.), mely jelenleg a város tulajdona s egészen úgy -van berendezve, mint ahogy a nagy költő életében volt. E keskeny ház harmadik emeletén lakott ő, miután odahagyá a jénai tanári széket, a legnagyobb egyszerűségben. A kis előszobán átmenve, a nappaliba érünk, melyben a bútorok sötétbarna kelmével vannak bevonva. Az ablak mellett egy asztalkán Schiller dísztárgyai és apróságai vannak elhelyezve s a falakat is az ő egykori képei díszítik. Itt van a többek közt egy olajfestmény is, mely 26 éves korában ábrázolja őt s egyetlen ez időszakból. Ezután a Schiller halottas szobája következik, s abban is a maga eredeti helyén áll az egyszerű fenyőfa ágy, melyben kimúlt, tehintve a barátai által egykor koporsójára tett koszorúkkal. Ugyancsak itt van zongorája is, melyen beléptemkor két angol veregetett szentségtelen kezeivel valami Waltert. Rögtön eszembe jutott azon fiatal ember, aki, midőn Potsdamban Nagy Friedrichnek az angolok kezei elől üveg alá rejtett iróasztal