Magyar Polgár, 1884. július-szeptember (18. évfolyam, 150-225. szám)

1884-09-11 / 209. szám

Tizennyolczadik évfolyam 209. szám. Kolozsvár, 1884. csütörtök, szeptember 11. glótszotönt ölt . Rets* évre 16 írt. — E41 évr­e­l írt. — Negyedévre a. fia. Egy húr 1 1 frt. 60 kr iRDETÉSI DU: Egy négyszög c­entiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, keres­kedők, iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték: minden hirdetés után SO kr. —NyHtttr. sora 26 k­. Szerkesztője« es ^»iaoGhiv»t.a­ „Magyar Polgár“ könyvnyomdája Og'OlOtH íf m. Vegjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivitelévé ■insznalhntlan kéziratok nem adatnak tiszta. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. KOLOZSV­ÁR, SZENTEMHEH 10. Gr. Tisza, választói között. Tisza Lajos gróf vasárnap meg­látogatta erdélyrészi választóit s Kis- Küküllő megye székhelye egy napig a belpolitikára irányzott figyelem központ­ja lett. Dicső-Szt.-Márton ünnepélyesen fogadta tizenkét éves képviselőjét s a vidék értelmisége ez ünnepélyességek egy részében pártkülömbség nél­kül osztozott, mit kiemelendőnek tar­tunk. Az ünnepélyek azonban csak helyi érdeküek s hatásukban mulékonyak. A­­ közfigyelmet sokkal inkább fölébresztik a Tisza Lajos gróf beszédében kifeje­zett eszmék, kijelentések s e kijelenté­sek természetes következményei. Nem tartjuk időszerűnek azt, hogy a beszéd azon részét, mely a pártvi­szonyokra s a lefolyt választási küz­delmekre vonatkozik, e helyen külön fejtegetés tárgyává tegyük. Ezek meg­említése helyén volt egy újon válasz­tott képviselő részéről, választói köré­ben , de kihívás volna ez idő szerint a sajtó egyik orgánuma részéről. Az új országgyűlés pártviszonyait, különösen­­ az ellenzéki pártok tanúsítandó modo- j ját, melytől oly sok függ, még nem is i­s­merjük A múlt pedig legfölebb csak tanú­ság lehet reánk, — de még inkább e pártokra nézve. És a tanúság rovatánál arany sza­vakat mondott Tisza gróf, melyeket az ellenzéki pártkörök helyiségeinek hom­lokzatára kellene fölirni. „Államférfiu­­nak, ki a közügyek élén áll — mondá — azonosítani kell magát, igenis­ a nem­zet érdekeivel, de nem a tömegnek idő­leges rokon-, vagy ellenszenvével, szen­vedélyeivel. Ez különbözteti meg az ál­­lamférfiút a kortesvezértől.“ Mi meg­elégszünk ezúttal azzal, hogy a köze­lebb lefolyt eseményekkel szemben e szavakra utalunk. Szenvedélyeket nem akarunk kelteni épen most, az új or­szággyűlés küszöbén, de a tanúságok figyelembevétele épen ilyenkor szüksé­gesebb, mint valaha. Különösen e né­hány szóból pedig az ellenzéki pártok minden tevékenyebb tagja kiveheti a magáét. Sokkal nagyobb aktuális jelentő­sége van a beszéd azon részének, mely a jövő országgyűlés teendőivel foglalko­zik. És itt Tisza gróf egy egész prog­­rammot érintett, de úgy, hogy észre lehessen venni, hogy e sorozathoz még több is van. Az a közeli viszony pedig, melyben szónok a legfelsőbb kormány­körökkel áll, csak fokozza átgondolt szavainak saját jelentőségét. Tehát a mandátum meghosz­­s­z­a­b­b­i­t­á­s­á­n­a­k kérdése bizonyára a jövő országgyűlés egyik legfontosabb­­ tárgya lesz. Tisza Lajos gróf hat év mellett nyilatkozott, de az ügy ily kezdetleges stádiumában sokkal nagyobb-­ súlyt fektetünk magára az elvre, mint az idő mennyiségére. A meghosszabbí­tás ellen elvileg alig lesz nézetelté­rés a szabadelvű pártban. Az időre nézve már is merültek fel különböző, bár nem nagyon eltérő vélemények. Mindenesetre szükséges, hogy az ország megkíméltessék a gyakori választások­kal járó erkölcsi fölzavarásoktól és anyagi áldozatoktól. De másfelől a köz­ügyek iránt való érdeklődés ébrentar­tására is gondolni kell, mert e nélkül a Parlamentarismus: fictio. E két ki­indulási pont lehető összeegyeztetése a nézetek kicserélése közben bizonyára sikerülni fog. A főrendiház reformja is a legfontosabb s legnehezebben megold­ható, de a jövőnek mindenesetre meg­oldandó kérdései közé tartozik. Tisza Lajos gróf itt kiemelte a vagyoni cen­­sust, a főispánok kizárását, a felekeze­tek fejeinek s a tudomány képviselői­nek meghívását. És ezekben minden­esetre lehető szerencsésen megjelölte azon szempontokat, melyek e kérdés megoldásánál irányadók. De egyet ne tévesszünk szemünk elől: hogy a fel­­sőház, mint szónok is mondotta, t­o­­vábbra is a magyar állameszme hű kifejezése legyen. A vagyont tehát erre való tekintettel kell ott képviseltetni. A jövő országgyűlés egyik neveze­tes teendője lesz a sajtó egy részé­nek féktelenkedései ellen is ten­ni valamit. Mert csakugyan oly botrá­nyos kezd már lenni e tekintetben a visszaélés, hogy a sajtó tulajdonképeni hivatása és feladatai vannak koc­káz­­tatva. Ha mind így haladunk, közel az idő hogy aláássuk minden tekintélyün­ket"s,senki se ad ránk semmit. Külö­nösen a vidéki sajtó egy része excellál e téren, aztán mégis zokon veszszük, ha a fővárosi írói körök majd számba se vesznek. Az irányadó nézetek eddig­­elő abban találnak orvosszert ez álla­potok ellen, ha a sajtóvétségek az es­küdtszékektől rendes bírósá­gok elé tereltetnek. Jó, hát ez mindenesetre segít valamit. De mi azt szeretnők s azt tartjuk gyökeres kor­­rektívumnak, hogy az olvasó­közön­ség rendszabályozza meg a saj­tót. Addig, míg ezt várhatnék, minden­esetre szükség lesz mesterséges rend­szabályokra, melyek közt a competen­­tia fent jelzett megcserélése első helyet foglal el. a­ főbb közkérdések mellett ne ke­rülje el figyelmünket a dicső­szent­­mártoni képviselői állás meg­nyíltának kérdése sem. Tisza La­jos grófot Szeged is megválasztotta, s most ezért oda hagyja tizenkét éves mandátumát. Ily ügyek mindenesetre bizonyos fokig diskretionális ügyek is, mik csak kellő óvatossággal érinthe­tők. Részünkről méltányolni tudjuk a Tisza Lajos indokait. Szeged nagyon so­kat, majdnem egész újjászületését kö­szönheti az ő tevékenységének. És gyön­­gédtelenség lett volna részéről e ma­gyar metropolis hálája­ és ragaszkodá­sának mellőzése. Dicső-Szent-Márton­­ért, s a megyéért már sokat tett. Az az igazság és méltányosság, hogy a­ki te­het, tegyen fölváltva másért is, ne min­dig csak egy helyért. És ha valahol más helynek van tevékenységre és befolyásra szüksége, bizonyára Szeged az, mely hullámaiból ugyan kiemelkedett, de azért új életet csak akkor nyer igazán, ha palotái nem lesznek üresek, s piaczait betölti az üzleti forgalom. Szeged emelése nem a város spec­iális érdeke, hanem a ma­gyarság közügye. És ily magasztos mis­sió mindenesetre kibékítheti Dicső-Szt.­­Márton hazafias választóit jelenlegi vesz­teségükkel, mit nem is mondhatnak örökösnek. Hogy azonban e veszteség még je­lenleg is a lehetőle helyre pótoltassák: ez első­sorban m­a a választóktól függ. Válasszanak képviselőt, kinek érdeklődése, buzgalma, befolyása a tó- TÁRCZA. Vándor-emlékek. Dr. Csernátoni Gyulától VI. Weimar, 1884. aug. 2—6. Heine után indulva, mindig gúnyolód­tam azokkal, kik a német fejedelmecskékkel, akiknek akkora birodalmuk van, hogy esős időben nem tanácsos keresztül menni rajtuk, mivel félő, hogy az egész ország az ember talpához ragad.* Mióta azonban közelebbről ismerem a viszonyokat, nem gúnyolódom töb­bé , sőt azt állítom , hogy a német művészet, költészet és műipar fölvirágzása és oly ma­­gnsfokú előhaladása egyenesen az ők ér­demük. Egy német uralkodó-herczegnek ugyan­is kevés köze van a diplomatiához és poli­tikához, s így minden idejét és pénzét saját hajlamai kielégítésére fordíthatja. Az uralkodás gondjai sem terhelik na­gyon, s országa kicsinysége következtében­ közelebbről intkezhetik népével, s a neta­lán fölmerülő tehetségeket könnyebben ész­reveszi, s kifejlődésüket is hathatósabban elő­segítheti. Mert bármily kicsiny is egy ilyen feje­delemség, mégis csak „fejedelemség“, s van annyi jövedelme, hogy egy pár százezerét ma­gasabb czélokra is lehessen áldozni belőle. S hála a német nemzet geniusának, igen ritkán voltak oly fejedelmei, kik a sors által nekik juttatott hatalommal és kincsesei visz­­szaéltek volna. Mintegy örökségképen szállott apáról fiúra náluk a művészet iránti hajlam, s okozá, hogy ez a nagy Németország minden részében egyenletesen fejlődhetett és haladha­tott tovább. Egy nap ugyanis nem képes az egész földet egyszerre bevilágítani, s egyik ré­sze mindig homályban marad. Németországon azonban ősidőktől óta több nap, több feje­delmi udvar fénylett, s igy ritka tehetség volt az olyan, melynek távol a naptól, felismeret­lenül és észrevétlenül kellett volna elkallód­nia. Hogy ez így van, bizonyítja a német u.n. „Residenzstadt“-ok nagy száma, melyek közül — a művészet egyik vagy másik ágában — mindenik magára tudta vonni a művelt világ figyelmét. A weimari nagyherczegek és thüringiai grófok ezidőszerinti székhelye nem bővölkö­­dik az ú. n. „luxus-művészet“ kincseivel. Pom­pás palotái nincsenek, mint pl. Potsdamnak ; milliókat érő kincstára és drágakő gyűjtemé­nye sincs, mint Drezdának, s oly fényes be­rendezésű fejedelmi kastélylyal sem rendelke­zik, mint Berlin vagy München. És mégis ez a kis Weimar, mely körülbelül csak félakko­ra, mint Kolozsvár, több kincset foglal ma­gában mindannyinál, mert e városka falai kö­zül derült fel Németország szellemvilágára a második fénykor, s ennek földjében nyugszik e korszak két legfényesebb csillaga: Goethe és Schiller. Károly Ágost, weimari herczeg ugyanis nem volt oly gazdag, hogy annyit áldozható­­ volna művészi szobrokra, képekre és kertekre, mint nagybátyja, Nagy Friedrich, de e helyett meleg szivével, őszinte nyíltságával és vidám kedélyével maga köré tudá vonzani kora leg­nagyobb szellemeit, mint Goethét, Schillert, Wielandot, Herdert stb. Ezek képezek az ő kincstárát s ezért előttem nagyobbnak tűnik fel ez a kis fejedelem, a­ki sokszor egy-egy családi ékszerét volt kénytelen elzálogosítani, hogy egyik-másik nyomorban élő tudóson, vagy művészen segítsen, mint sok világhódító és milliók felett hidegen és ridegen fénylő hatal­mas kényur. E herczegséget különben, úgy látszik, hogy maga a sors szemeté ki a szellemi elő­­haladás bölcsőjéül, mert a Wartburgon élő fénykorát a „minnesängerek“ költészete ; itt for­­dítá Luther a bibliát, s bocsátá világgá kor­szakalkotó leveleinek egy részét, s Weimar­­hoz fűződik a második fénykor minden em­léke és dicsősége. Méltán tekinthetjük a wei­­mar-eisenachi herczegséget tehát a szellemi világ egy valóságos múzeuma gyanánt, hova nemcsak kedvtelésből utazni, hanem valóság­gal zarándokolni kell. Weimar maga is egy múzeum, a midőn először földjére léptem, pár pillanatig a tel­jes boldogság kéjét élvezem. Kora ifjúságom egyik álma volt: színről-szinte láthatni azon helyeket, melyekről oly sokszor próbált ké­peket rajzolgatni elém tündér-ecsetjével az a soha ki nem merülő művész: a képzelet. A városba érve, nem szükség sokat té­továzni, mert itt minden ember egy-egy szü­letett vezető. Az utczán játszó gyermek is megmutatja Herder lakását, vagy Goethe há­zát, s a legegyszerűbb munkás is tud vala­mit életükről, viszonyaikról, s szives készség­gel igazít útba a hegy-völgyes fekvésű vá­ros kanyargós utczáin. A vasúttól befelé indulva, legközelebb érjük a Schiller lakó­házát (Schill.-Str. 12.), mely jelenleg a város tulajdona s egészen úgy -van berendezve, mint a­hogy a nagy költő életében volt. E keskeny ház harmadik emeletén la­kott ő, miután odahagyá a jénai tanári szé­ket, a legnagyobb egyszerűségben. A kis elő­szobán átmenve, a nappaliba érünk, melyben a bútorok sötétbarna kelmével vannak bevon­va. Az ablak mellett egy asztalkán Schiller dísztárgyai és apróságai vannak elhelyezve s a falakat is az ő egykori képei díszítik. Itt van a többek közt egy olajfestmény is, mely 26 éves korában ábrázolja őt s egyetlen ez időszakból. Ezután a Schiller halottas szobája kö­vetkezik, s abban is a maga eredeti helyén áll az egyszerű fenyőfa ágy, melyben kimúlt, tehintve a barátai által egykor koporsójára tett koszorúkkal. Ugyancsak itt van zongo­rája is, melyen beléptemkor két angol vere­getett szentségtelen kezeivel valami Waltert. Rögtön eszembe jutott azon fiatal ember, a­ki, midőn Potsdamban Nagy Friedrichnek az angolok kezei elől üveg alá rejtett iróasztal

Next