Magyar Polgár, 1886. január-június (20. évfolyam, 1-145. szám)

1886-01-13 / 9. szám

Huszadik évfolyam. Előfizetési dijak: Egész évre...............................frt. félévre.................................... gyár Mindennapi elámsításra helyben, az eláru­sítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive: Egy szám ára 5 kr. Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Myllttér kora So krajosk­. — 9. szám. Kolozsvár, 1886. szerda, január 13. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL „MAGYAR POLGÁR“ KÖNYVNYOMDÁJA Belközéputc­a 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepna­pok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. KOLOZSVÁR JANUÁR 12. Feladataink az uj kiegyezésnél. Az uj kiegyezés részletei még isme­retlenek s az ellenzéki sajtó már egész vehementiával megtámadja ezt a kiegye­zést. Apponyi gr. lapja, a Pesti Napló, azt írja, hogy „a kiegyezési tárgyalások semmi reményt nem nyújtanak, hogy Magyarország jogos pénzügyi és gazda­sági érdekeit kielégítő­ megoldást fognak találni“ s azt kérdi, hogy ha a defici­tet valahogy csak fedezni fogja a kor­mány, de „a létért küzdő osztályok de­­fic­itjét ki fogja kifizetni?“ Olyan kérdésekben, melyek a köz­­vagyonosodást illetik, nézetünk szerint, lehetőleg kerülni kellene a politikai pár­t­­szenvedélyeskedést, mert ezzel az ügyet nem lehet előre, hanem csak hátra moz­dítani. Pedig nem hihetjük, hogy az a párt, mely oly nagyra van az anyagi ér­dekekkel a gyakorlatban „a létért küz­dő osztályok“ szegényedésén akarna mun­kálkodni. Már­pedig azon munkálkodik, ha a legfontosabb kérdésekre nézve té­vedésbe igyekszik az országot ejteni, mint teszi akkor, midőn azt hirdeti, hogy sem a kiegyezéstől, sem a kormánytól semmi jót nem lehet remélni. Mert a tényállás az, hogy a kor­mány kötelességének tekinti, hivatássze­rűen az ország érdekeit szolgálni és min­denben segítségére lenni a népnek, a­hol országos eszközök szükségesek, hogy a bajok orvosolva, a hiányok pótolva, az elérhető előnyök biztosítva legyenek. S ha a nép ezt tudja, nem ijed vissza semmi nehézségtől, hogy helyzetén javíthasson, hogy a létért való küzdelem­ben jólétre szert tehessen, hiszen a­hol a lokális eszközök a bajok leküzdésére elégtelenek, ott joggal országos eszközök alkalmazására hívhatja fel a kormányt. S így az elcsüggedés, vagy meddő ellen­­zékeskedés helyett az okszerű tettre fog­ja magát elhatározni és boldogulni fog De az ellenzéki pártoskodás logikájával e létért küzdő osztályok nem tehetnek egyebet, mint hogy elcsüggednek s ellen­ségüknek tekintik azt a kormányt, a­mely pedig hivatásszerű kötelességének tekinti a nép baját orvosolni. Ha szabad egy hasonlattal élni, olyanforma ez a logika, mint mikor egy beteggel azt hitetik el, hogy ne engedje magát gyógyítani, mert az orvos ellen­sége és meg akarja ölni. Így aztán per­sze nem csuda, ha a bajok elhatalma­sodnak és sokan, a­kik a létért való küzdelemben megmenthetők lettek vol­na, elpusztulnak. Legyen hát elvünk, hogy a gazda­sági kérdésekbe ne vigyük bele a poli­tikai pártoskodást Az egész közgazda­­sági kiegyezést mi ebbe a kategóriába sorozzuk. Politikai fanatizmusból ne is törjön tehát senki a felett pálczát. Már azok után is, a­mik e kiegyezésről idáig a nyilvánosság elé kerültek, bizonyosnak lehet tekinteni, hogy e kiegyezés több tekintetben egészen új és kedvezőbb helyzetet fog teremteni. A törvényhozás feladata lesz azt sanctionálni, de a nép, az állampolgárok feladata, nem lehet más, mint az új helyzetet hasznára for­dítani. S az ellenzéki lapokat mi azért hibáztatjuk, hogy ők csak gyűlöletet tud­nak hirdetni, a­helyett, hogy olvasóik­nak megmagyaráznák, hogy mi­képen igyekezzenek az új viszonyokat előnyük­re fordítani. Azokból, a­mik az új kiegyezésről idáig köztudomásra jutottak, bizonyos az, hogy úgy a vám-, mint a bank­kér­dés, számos új tényezőt fog közgazda­­sági életünkbe hozni. A vám­ügyben mint­egy 300 vámtétel felemelése van kilá­tásban. Ezen emelések lényegesen meg fogják könnyíteni a belföldi versenyt a külföldivel szemben. Ausztria és Magyar­­ország úgyszólván zárt területek lesz­nek a külföldi mezőgazdasági és iparter­mények előtt. Az osztrák ipar magában véve nem volt soha képes a belföldi szükségletet fedezni. Tetemes behozatalunk volt Né­met-, Angol-, Franczia-, Olasz-, Oroszor­szágból stb. Ez a behozatal most majd­­ csökkeni fog, hogy helyét a belföldi ter­melés foglalja el, a­mennyire t. i. azt elfoglalni képes. A nép, vagy a létért küzdő osztályok feladata lesz tehát e képességet megszerezni. Az ellenzék azt hirdeti, hogy hasz­talan minden erőlködés, az osztrák ipar­ral nem concurrálhat a magyar vámvo­nal nélkül. Mi ezzel szemben azt mond­juk, hogy de biz versenyezhet, csak ko­molyan akarni kell. Erdélynek speciáli­­zer tökéletesen elegendő Ausztriával szemben az a védelem, mely a nagy tá­volságban rejlik. Az osztrák, cseh, mor­va iparosnak drága fuvart kell fizetnie, míg portékáik a gyárból az erdélyi fo­gyasztó kezébe juthatnak. S ha ma még Kolozsvárt és Székely-Udvarhelyt egy­aránt még halommal találjuk a cseh gyártmányokat, ezt csak társadalmunk indolentiájának kell tulajdonítani. Ala­pítottak volna azon körök, melyek erre leginkább hivatvák, annak idejében a Királyhágón innen olyan, vagy ahhoz ha­sonló gyárakat, mint a minőknek textil­bőr- vagy egyéb áruit még ma is meg­veszünk kénytelenségből, hát akkor azok az osztrák-, cseh-, morva iparczikkek rég­óta leszorultak volna piaczainkról s he­lyüket a honi gyártmányok foglalták volna el. A kilátásban levő új vámtarifa élet­beléptetése kedvező alkalmul szolgálhat népünknek, hogy visszahódítsa a belföl­di piac­okat a honi iparnak. De ha ezt el akarjuk érni, akkor nem szabad tétle­nül vesztegetni. Tettre kell buzdulnunk és e tettben a közművelődési egyesület ragadhatja meg a vezérszerepet. Tőle vár­juk, hogy közgazdasági szakosztályát szervezze, munkához lásson. Az eljárás, nézetünk szerint, a kö­vetkező lehetne. A közművelődési egye­sületnek mindazon tagjait, akik a köz­­gazdasági téren ismereteinek bizonyíté­kát adták, be kellene sorozni az osztály tagjai közzé s aztán a jelesebb tagokat nagyobb bizottsággá alakítani és e bi­zottságnak Kolozsvárt helyben lakó há­rom vagy öt tagját végrehajtó közegül kijelölni s őket mindenek előtt azzal megbízni, hogy állapítsák meg az actio programmot. E programoiban természe­tesen egyik főpontot fogja képezni az erdélyi ipar emelése és annak eszközei. És ide fog aztán tartozni annak kijelölése, hogy hol és minő gyá­rak volnának felállítandók, hogy iparter­­ményekkel Erdély ne csak önmagát fe­dezni, hanem a Királyhágón túlra, úgy­szintén a Balkánfélszigetre s a szomszé­dos Moldva-Oláhországba minél nagyobb exportot csinálni is képes legyen. De ezt nem csak papíron kell megcsinálni, ha­nem a valóságban is. Amiről majd még tüzetesebben is szólunk. A TÁRCZA.____ A földi hatalmak. Carmen Sylva „Szenvedés életutja“-ból. Fordította: Harmath Lujza — Hol az igazság? — szólt a küz­delem — én hozzá akarok menni! — Hegyi kristályból épült palotában la­kik, — szólt egy kőszáli sas — fönt a világ legmagasabb sziklaormán és onnan lenézve a földre, mindent megfigyel; a­ki hozzá juthat, az az örök nyugalmat találja fel, az utat azonban nem tudom. A sas szárnycsattogva tűnt el a megmér­­hetlen messziségben. A Küzdelem előtt egy kisded alak ál­lott meg, pisze orral, nagy, világos szemekkel, s mintha ép szólani akarna — féligre nyitott alakkal. — Honnan jösz? — kérdé a Küzde­lem. — Azt nem tudom. —Hová megysz? — Azt sem tudom. — Mit keressz a világban? — Tudni akarok mindent, mert én a kérdés vagyok. — Ah, tudni akarsz? Talán tudod az Igazsághoz vezető utat is? — És azért, mert ismerem, nem me­gyek arra; azt vagyom látni, a­mit nem tudok ! — De az Igazság mindent tud! — Oh nem! Hogyan is tudjon, ha foly­ton ott fönn palotájában ül, mig én kérdezget­ve mindig ide-oda futkosok! E szavakkal nyugtalanul futkosott le és fel s meglátva egy virágot, kérdezé: Miért no ez itt? — Ej, — kiáltott türelmetlenül a küz­delem, mialatt reá taposott a virágra, — az nem érdekel engem ! Mutasd meg az Ig­a­z­ság­­h­o­z vezető utat! — Azt már nem teszem! — kiáltott a kérdés és elszaladt. A küzdelem azonban két lépéssel utol­érve, megragadta. Addig nem bocsátalak sza­badon, mig hozzá nem vezettél! — De nem tudom az egész utat és csu­pán a Kétségig vezethetlek! — Tehát vezess odáig. — ■ Nem akarom, —­ daczolt a kérdés karját rángatva. A küzdelem azonban he­ves indulatba esett, s egy szál csalánt tépve ki, addig ütötte vele, míg meg nem igért­e, hogy mindent megtesz, a­mit kíván. Ekkor aranylánczával átkötötte és szólt: — Vezess, én követlek! Téveteg, nehéz utakon, csaliton, vizen keresztül, sziklák fölött, s nagy pusztákon ve­zette, mig végre megállva, kinevette őt, s vi­hogva mutatott arra a helyre, a honnan kiin­dultak. Ekkor a Küzdelem oly iszonyú in­dulatba jött, hogy az arczátlan kis kérdés reszketni kezdett. A Küzdelem megkötötte őt a legközelebbi fához, s egy suhánggal addig verte, mig többé kiáltani sem bírt. — Most — szólt hozzá — mutasd meg az oda vezető utat, mert veled nem indulok el többé, s ha még egyszer megcsalsz, halálra kí­nozlak ! A kérdés elmondta az utat, s a Küz­delem megindult a nélkül, hogy visszatekin­tene, s ott hagyta amazt a fához kötve. Kért, ordított, segítségért kiáltott. Hasztalan. A küz­delem hatalmas alakjának körvonalai egyre kisebbeké váltak, s a nap mind égetőbben sü­tött, úgy, hogy a szegény kis kérdés majd­nem oda lett. A kiváncsi fecskék azonban — melyek legjobb barátai voltak — látták, hogy mily kí­nos helyzetben van, s csőreikben vízcsöppeket és kenyérmorzsákat vittek számára. Ez igy tartott őszig, mig a fecskék ván­dorába eljött. Most már a szélhez fordult se­gítségért. Emez mind és mind jobban fújt, mindaddig, mig kitörte a fát. Ha nem lett vol­­na a kis kérdés oly hajlékony, életébe került volna, így, habár hideg és félelemtől összero­­gyott, azonban gyorsan összeszedte magát, le­­oldta a lánczot a fatörzsről, s oly gyorsan, a­mint csak lábai engedték, elszaladt, s ép oly kiváncsi tekintettel nézett szét a világban, mint eddig. A Küzdelem megérkezett a Kétség­hez, ki ama hegy lábánál lakott, melyen az Igazság palotája állott. Megmérhetlen mo­csárral volt körülvéve, melyben számtalanok belevesztek, kik mind az Igazsághoz ve­zető utat keresték. A Küzdelem egész er­dőt vágott le, s a mocsárba gördítette és azon át haladt a kétség lakásáig. — Megállj! — kiáltott amaz — tusa nélkül nem mehetsz tovább! — Ez ép kedvemre van, mert azért jö­vök, hogy veled megverekedjem! És erre összetűztek. Küzdésük egy álló éven át tartott, tél lett, s ők a jégén küzdöt­tek, s a nyár is küzdelembe találta őket. Az erdő, melyet a küzdelem a mocsárba dön­tött, hatalmas terheik alatt sülyedni kezdett mindig mélyebbre, mig végül ők is csaknem elmerültek vele. Végül a kétség kimerülve, igy szólt: Te­hát jól van, eredj, de az nem válik szeren­csédre ! —» Én nem a Szerencsét keresem, hanem az Igazságot, szólt a Küzdelem és a hegynek fölfelé tartott. Mentős magasabbra jutott, annál távo­labb látszott a czél. Kimondhatatlan fáradal­makkal kúszott egyik szikláról a másikra. Alatta folyton tátongott a mélység, s elnye­léssel fenyegette őt. Néha csupán a kiálló kő­­kolonczokba kapaszkodva, tudta felvonszolni magát, s e kövek olykor elválva, zúgva tör­tettek a mélybe alá. Időnkint fényesen vil­­lámlott a magasba; ott kellett hát lenni a kristály palotának, melyet elérni a küzde­lem megesküdött. Újabb megerőltetés után gyönyörű erdei tisztásra ért, mely égre nyúló fákkal volt kö­rülvéve. Itt olyan virág-illat, csermely-zsongás , madárdal volt, hogy egészen csodálattal tölt el és a szembe lövő sima sziklán fényes ra­­gyogványt látott, mintha épen a nap lett volna. Ez volt a kristálypalota, mely ezernyi szögeivel fényt és világosságot felfogva, azt végnélküli törésekben tükrözte vissza; a ro­­vátkás tornyok úgy magaslottak fel a tiszta légkörben, mint jég, melyet még nem érintett szenny. Úgy tűnt fel, mintha a fény önakarat­ból, s önerejével mozogna benne; igen, mint­ha onnan terjedne szét és nem a napból, mely a kastély mögött lebegett. A­mint azonban a küzdelem leárnyékolta szemeit, hogy elbír­ja a fényt, látta a legbájolóbbat, milyent éle­tében csak láthatott, csodaszép leányt csupán arany­ bajával beburkolva. A kastélyból jött a hegyen lefelé. Roppant nagy zöld levéllel óvta magát a nap, úgy vetve vállalta, hogy arany­zöld fénynyel volt elárasztva. Lecsüngő kezé­ben korsót tartott, mely egyetlen topáz darab­ból volt csiszólva, s melyben az erdő, a virá­gok és saját elragadó lénye visszatükröződtek. A küzdelem bámulta, a­mint kicsiny, fehér lábait a mohára téve, tovalebegett, hogy semmi nyoma sem maradt. Lesütött szemekkel közeledett a forrás­hoz. Küzdelem ekkor hozzálépett, s oly sze­líden, a­mint csak tőle telt, szólt: — Adj innom, meghalok szomjúságomban. A leány bámulva emelte föl szemeit és hosszan elnézte a mogorva, hatalmas férfit, mig ennek úgy tetszett, mintha az ég tekintene reá, oly mély, oly világos, tiszta volt e szemek kékje. A hosszú, nehéz út a heves küzdelmek, s maga a czél is, melyet elérni akart, eltűn­tek emlékéből e megragadó szépség láttára. — Te vagy az Igazság? —kérdé vég­re. Ha igen, úgy imádni foglak! (Vége köv.) A bankegyezség. A kormányok és az osz­trák-magyar bank között folyó tárgyalások már befejezetteknek tekinthetők, de az osztrák-ma­gyar bank főtanácsa hivatalosan még nem ana­lizálta az ügyet. Az osztrák-magyar bank elő­terjesztései fölött a két kormány a szóbeli tár­gyalások alapján identikus jegyzéket fog intéz­ni a bankhoz. Ez a jegyzék értesülésünk sze­rint valószínűleg a főtanács csütörtökön tar­tandó ülésében fog tárgyaltatni. A közigazgatás reformja. A képviselőház közigazgatási bizottsága tegnap d. e. Tisza Lajos gr. elnöklete alatt ülést tartott, melyen hitelesítette a köztörvényhatóságokról szóló tör­vényjavaslatra vonatkozó jelentését. Az ülésen Tisza Kálmán miniszterelnök mindvégig je­len volt. A magyar államvasutak új igazgatóságá­nak tagjai, e hó 10 én délelőtt letették az es­küt a vezérfelügyelőség főnökének, Ambrozo­­vics minisztertanácsosnak kezébe. A közlekedési miniszter, a magyar állam­vasutak igazgatóságához leiratot intézett, mely­ben kijelenti, hogy az új szolgálati szervezet állandóságát, a legszigorúbb fegyelem behozata­la által kell biztosítani. (A leiratot alább kö­zöljük.) Különös megelégedéssel veendi a kö­zönség a leirat azon passusait, melyekben a miniszter arról szól, hogy az utazók életbiz­tonságát veszélyeztető szolgálati vétségek a leg­szigorúbban büntetendők. A miniszter végül ar­ra is figyelmeztet, hogy a magyar állam hiva­talos nyelvének minden irányban teljes érvényt kell szerezni. Választási mozgalmak. Debreczen II. vá­lasztókerületének kormánypárti választói e hó 10-én délután értekezletet tartottak, Fráter Imre elnöklete alatt. Elnök a választók elé ter­jesztette a pártbizottság által ajánlottak neveit, hogy a párt azok közül állítson jelöltet. Tisza István, ki felé a bizalom először hajolt, levél­ben kijelente, hogy mandátumot még nem vál­lal. Hasonlókép nyilatkoztak Simonffy Sámuel, és Sesztina Lajos, és ma délben dr. Kola Já­nos. E szerint jelöltek maradnak : Degenfeld Lajos gróf­, dr. Csiky Lajos és Vértesi 29 szavazatot. Erre megejtetvén a titkos szavazás, Degenfeld Lajos gr. kapott 39, Kola 35 és Vértesi Arnold. Abszolút többség nem lévén, de közben a vá­lasztók úgy is eltávozván, az újabb szavazás keddre tűzetett ki Degenfeld Lajos gr. és Kola között, mint a­kik a legtöbb szavazatot kap­ták. A választás idejéül a központi bizottság február 2 át tűzte ki. Párisi hírek. A Freycinethez közelálló Te­­legraphe így ír: A miniszteri nyilatkozat, hang­súlyozza, hogy a kormány, mihelyt tájékozza magát, megteszi az előkészítő intézkedéseket a konkordátum általános megszüntetésére. Napo­leon Viktor herczeg az imperialista bizottság küldötteinek — kiknek nevében Cassagnak be­szédet intézett hozzá — azt válaszolta, hogy a jelenlegi zavarokat csak plebiszczitum útján le­het megszüntetni. Az állam és egyház Francziaországban. A Telegraphs szerint a kormány jelzett nyilat­kozatában határozottan kifejezést fog nyerni az egyház és állam különválasztására irányuló áramlat, minthogy azonban a kormány azt hi­szi, hogy a vallásügyekben nem igen lehetsé­ges a beavatkozás, a kérdés megoldását a több­ségnek fogja átengedni. A keleti háború. A sabaczi, valjorai és podrinjai kül­döttségek vasárnap tisztelegtek Milán király­nál. Valamennyi szónok azt hangsúlyozta, hogy csupán azért küldettek, hogy a nép nevében megmondják a jó királynak, hogy a szerb nép hű maradt hozzá és úgy szereti őt, a­hogy a jó gyermek a jó atyját szereti; eljöttek a ki­rálynak megmondani, hogy a szerb nép kész vagyonát és vérét a királyért és a hazáért fel­áldozni, hogy pedig bebizonyítsák, hogy szava­ik nem puszta frázisok, kijelentik, hogy vala­mennyien készek adójukat egy évre előre ki­fizetni, hogy a kormány ne jöjjön pénzzavar­ba; eljöttek megmondani, hogy a legnagyobb bizalommal viseltetnek a jelen kormány iránt, politikáját jóvá­hagyják és támogatják. Milán királyt e ritka ragaszkodás nyilvánulása mé­lyen meghatotta és kiváló szónoki beszédében kiemelte, hogy életének legszebb pillanatai kö­zé csak oly napok tartoznak, mint a mai, mi­dőn szeretett népe és szeretett testvérei szá­jából a hű ragaszkodás szavait hallotta. Le­gyen Szerbia meggyőződve, hogy ő, a király, nem ismer más érdeket, mint a szerb nemzet érdekét. Milán beszédét a küldöttek viharos tetszéssel fogadták. Milán király másnap dél­előtt az osztrák-magyar katonai attad­ót, Pin­tér alezredest fogadta hosszabb kihallgatáson. Horvatovics tábornok három óránál tovább ér­tekezett a külügy-, hadügy-, pénzügy- és bel­ügyminiszterekkel és azután két óra húszat ki­hallgatáson volt Milán királynál. * A Post a következőket írja: Görögor­szág úgy látszik, engedni készül, de nem fö­lösleges, még egyszer rámutatni arra, hogy még Görögország és Törökország netaláni összeüt­közése esetén sem kell attól tartani, hogy ez veszélylyel járhatna az európai békére nézve. A helyzet, melynek jelenlegi alakulata, úgy lát­szik, huzamosabb ideig nem fog változni, tel­jesen azt a benyomást teszi, hogy a nagyha­talmak egyáltalán nem hajlandók közbelépé­sükkel elhárítani az önkényű békezavarás kö­vetkezményeit azon Balkán-államokról, melyek a béke ilyetén megzavarásától nem riadnak vissza. A jövőben az lesz a szabály, hogy min­den Balkán-állam, mely a Balkán-félszigeten uralkodó rendet önhatalmúlag akarná megvál­toztatni, átengedtetik saját szerencséjének és tette következményeinek. A szerb-bolgár vi­szálynak ugyan a nagyhatalmak vetettek gátat és előre látható, hogy közbelépésük folytán a viszály elintézést nyer, ezzel azonban valószí­nűleg vége szakad annak, hogy az oly kormá­nyokat, melyek abban a hiszemben, hogy en­gedniük kell a lakosság meggondolatlan kívá­­natainak, koc­káztatással járó lépésekre vállal­koznak, Európa óvja meg e lépések következ­ményeitől. Az európai bonyodalom előidézésétől való aggály nem fogja többé megbénítani Török­ország karját saját jogainak megvédésében. Legrosszabb esetben tehát török-görög harcz­­ról lenne szó, melynél Európának a néző sze­repre jutna, de mely semmiesetre sem volna képes csorbítani azon jogos kívánságot, hogy az ipar és kereskedelem politikai aggályoktól menten virágozzanak. * Oroszország azt javasolta a hatal­maknak, hogy ne csak Szerbiát és Bulgáriát, hanem Görögországot is bírják rá a mozgósí­tás beszüntetésére és a katonaság lefegyvere­­zésére. A javaslathoz minden hatalom hozzájá­rult. Az erre vonatkozó lépéseket legközelebb megteszik. Élesen fognak válaszolni Delyannis jegyzékére. A szerb-bolgár béketárgyalások az eddigi megállapodások szerint román területen fognak megtartatni.

Next