Kolozsvár, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-148. szám)
1888-03-26 / 71. szám
FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő, kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJAK! Egész évre............................16 frt. Fél évre...................................8 frt. Negyedévre..............................1 frt. Egy hóra........................ 1 frt 60 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Ovárosok, kereskedők és iparosok árkedvezényben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 25 kr. KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEINK. — Br. Kemény Gábor beszéde. — Kolozsvár, márcz. 26. Azon beszédek, melyekkel br. Kemény Gábor megnyitni szokta az erdélyi gazdasági egylet közgyűléseit, — már évek óta a jelentősebb enuntiatiók közé tartoznak, melyekre az egész ország gazdaközönsége figyel. Általános gazdasági és kereskedelmi elvek fejtegetésén kivül, — Kemény Gábor báró e megnyitó beszédeiben rendszerint speciális tanácsokat is ad, különösen a gazdáknak, hasznos irányt mutatva, hogy valamely gazdasági ágat miként lehet sikeresebb, praktikusabb módon művelni. E beszédek, melyekben pártatlan kritikát gyakorol és egy bölcs gazda tapasztalatait, nézeteit közli a nyilvánossággal, — mindenkor az érdekeltek kiváló figyelmére méltók. Mint az eddigiek, úgy a tegnapi elnöki beszéd is, melylyel az erdélyi gazdasági egylet idei közgyűlését Kemény Gábor báró megnyitotta, — nagy érdeklődést, általános tetszést keltett a hallgatóságnál s erre számíthat elsősorban az erdélyi egész országrész gazdaközönségénél is. A beszéd — szószerinti szövegében — így hangzik: Tisztelt közgyűlés ! 1885-ben, márczius 29-én ugyanezen helyen kijelentettem, hogy nézetem szerint a gazdasági válság, vagy agriculturalis crisis elnevezések nem egészen helyesek azon nehéz helyzetnek megjelölésére, melyet a termények és áruk értékének rendkívüli csökkenésében és az áraknak merőben kiszámíthatlan hullámzásában, rendesen rohamos lezökkenésében látunk. És mondtam azt is, hogy a nehéz helyzet, az áraknak hanyatlása és bizonytalansága nemcsak a a földmivelési czikkekre terjed ki, de kiterjeszkedik az a nagy, valamint a kisiparra, a gyáriparra, valamint a kézműiparra is, és a dolgok természeténél fogva kihat a kereskedésre is. Azért nem tartottam és most sem tartom egészen helyesnek a válság, crisis elnevezést, mert a jelenlegi helyzetet egy fejlődési stádiumnak látom, mely az egész világra kiterjed ; amely több kevesebb időt fog tartani, nem látom még, hogy a végéhez közelednénk , és amely lejár bizonyos egyensúlyba jövés által. Megadom egyébiránt, hogy az, hogy válságnak vagy fejlődési processusnak vagy stádiumnak nevezzük is azon nehéz helyzetet, melylyel földmivelésünk és iparunk küzd, a dolog lényegére nézve teljesen mindegy. „Name ist Schall und Rauch, umnebelnd Himmelsglut.“ A dolog lényege az, hogy a baj megvan. És kétséget nem szenved az, hogy ezer meg ezer becsületes munkás gazda és iparos nem csak válságos helyzetbe jön, ama fejlődési processusban, de tönkre is megyen benne. Azt is elmondtam volt említett beszédemben, hogy a természettudományi és különösen a technikai ismereteknek nevezetes elterjedése, párosulva a közlési és közlekedési eszközöknek eddig nem is álmodott tökélyével, vonja mindenfelé maga után előbb a nagy, aztán a túltermelést és teszi lehetővé azt, hogy pár forintért métermázsánként, bármely teher, bármekkora, vagy legalább is igen nagy menynyiségben, nagyobb mennyiségben, mint menynyivel a szükségletet kielégíteni lehet, bármely vasútnak, bármely állomására legyen szállítható, műnyelven „dobható.“ Ha csak tengeri kikötőkbe kell a szállítást eszközölni, úgy az még tetemesen olcsóbb is. Eme viszonyok szülik azon úgynevezett válságot. Épen említem, hogy eme küzdelmes viszonyokból kibontakozunk, ha bizonyos közgazdasági egyensúlyba jön a világ. Az az , ha a megállandósult szállítási és vámszedési viszonyok mellett a termelés és kínálat alkalmazkodnak a fogyasztás mennyiségéhez és minőségéhez. Hogyan van csak , mikor fog tehát elvégződni a mostani közgazdasági miséria? Ha kínálat, szállítás és kereslet, az élet tapasztalata szerint, bizonyos egyensúlyba jönnek. Nem tagadom, eme második mondat sem fejti meg, melyik esztendőben, vagy bár mintegy mennyi idő múlva szűnik meg a mostani közgazdasági és abban az agriculturális aberratio. És legkevésbé sem tagadom, hogy a kilátásba helyezett egyensúlyba jövetel előállása igen nehéz kérdések megoldásától és komplicált viszonyok megállapodásától függ. Amint felhoztam, kellenek internationális szempontból megállandósult vámviszonyok. Köztudomású dolog, hogy kereskedésnek és iparnak és abban a földművelési iparnak is, éltető eleme, levegője a biztosság. Valamely országnak termelői lehetőleg tartózkodni fognak egy oly ország vásárlására bízva, mely önkényüleg és tán néha szenvedélyes érletek szerint változtatja vámtarifáját, nagy területeket vetni be búzával, vagy nagyban, hizlalni ürüket ama bizonytalan exportra; a kereskedő nem veszi meg a termelő búzáját, vagy hizlalt áruit, vagy csak potom árat ad érte, mert soha sem tudhatja, hogy amíg áruival megérkezik a szállítási helyre, nem változtak-e meg lényegesen a vámolási viszonyok. Kereskedelmi szerződésekre kell törekedni nemcsak nekünk, mert hiszen kettőn áll a vásár , de nézetem szerint, kereskedelmi szerződéseket kellene kötni az összes civilizált világ államainak egymás közt. És természetesen ezeknek lehetőleg helyesen megállapítottaknak kellene lenni, de nem is annyira a méltányosság és tökély valami nagy mértékét várom én azoktól, mint inkább biztosságot. Azt, hogy az áraknak körülbelől megállandósultságára lehessen számítni, legalább annyiban, amennyiben, azok a vámoktól és szállítási kiadásoktól függnek. Általán véve, még kisebb-nagyobb mértékben hátrányos kereskedelmi szerződés is jobb, mint termelőinket és kereskedésünket a véletlen esélyeinek kitenni. És ez nem csak rólunk áll, hanem mindazon államokról, melyeknek számbavehető termelése, kereskedése van. Az imént azt is említettem volt, hogy a biztosságnak, a megállandósultságnak nem csak a vámtételekre kell kiterjedni, hanem a szállítási árakra is. A tengeren való szállítások és a folyamokon is tömeges szállítás tárgyai majdnem általán, az igaz, alku útján állapíttatnak meg; ezek azonban a vasúti szállításhoz képest igen olcsók. Nem szárazi szállítást említettem a vízi szállítással szemben, hanem egyenesen vasútit; az egyszerű tengelyen való szállítás az internationális forgalomban nem számít. Ezerkétszáz-ezer ötszáz kilométer hosszú vaspályás út mellett sok helyt az 1 frt vagy tán még az 1 frt és 50 kr viteldíjnyi leszállítást épen nem tartok a lehetetlenségek közé; reméltem azonban, hogy a vasutaknál nagy általánosságban, az, hogy a szállítási díjak fluctuatiója, különösen oly váratlan felszöktetése, mely termelésnek és kereskedésnek nagy hátrányokat okozhatna, ki van zárva. Mihelyt egyszer a gazda tisztában van felőle, hogy teszem, a búza metermázsájáért nem vehet be többet mint 6, vagy 7, vagy 8 frtot, e számokat önkényüleg veszem fel ; vagy teszem, a hizlalt áru busáért kilónként, mondjuk, 30 vagy 35 krt, vagy ez utóbbi tán egyáltalán el nem adható kivitelre, mint ez jelenleg körülbelől áll Erdélyben : számítást tehet, hogy vájjon egyéb gazdasági ágazatok mellett említettek egyáltalában mivelendők-e , és, ha igen, mily arányban ? Minden gazda tudja, hogy a gazdasági irányok változtatása nem csak sok gondot, fáradságot , de sok pénzt is követel. Ha, midőn épen készen van az irányváltoztatással, jön az illető gazdasági czím „krachja“, akkor futott, fáradozott, kiadásokat tett semmiért. Ezen a próbán az erdélyi gazda az utóbbi 30—40 év alatt párszor keresztül ment , és innen származtatom azon nagy bizalmatlanságot, melylyel Erdélyben a gazdasági újításokat tekintik és mely odáig megy, hogy még tán most is van olyan gazdatársunk, ki fa ekét használ. Olcsóbb, ha elromlik, könnyebben igazítják helyben ; aztán minek fektetni be a földmivelésbe, ha a búza ára métermázsánként 6 frt, a törökbúzáé 4 frt ? mondja egyik-másik. Nyomorult viszonyok, midőn a gyáva és konok tunyaság hasznosabb, mint a józan emberi számításon alapuló munkásság. A gyapjas orom tetején egy kereszt feketéllett. Az asszony így szólt az urához : — Pepi, szakítson nekem a kereszt tövéből néhány szál füvet. A férj ezt kérdezte : — Babonás ? Aztán eleresztette a felesége karját és fűszál után indult. Fenn egy sas keringett. Az asszony leült az oldalra s czipője sarkával verdeste a füvet. — Ma kiállhatatlan volt — mondta az urfihoz halkan. A nagysas úr morgott valamit. Aztán merően megnézte a meztelen nyakat, a csinos hegyes arczot. — Szeretném megharapni, — súgta. — Van-e vére ?. . . A sas lesett valamit az ormon. Keringett, hogy lecsapjon. A kis mérnöksegéd kiabált és köveket hajigált felé. A madár ügyet se vetett rá. A hegy lábánál suhogott el egy kis ér. Fenn ered az erdőben, hűvös forrásokból. Mély szakadékot vájt az oldalon, melyet benőttek feketén az éger bokrok. Keskeny, ingó palló vezetett át a kastély kertjébe. Az asszonyba futva futott a libegő gerendákon. — Vigyázzon ! — kiáltotta kissé elevenen a nagysás úr. A nő rávetette szemeit, fehér fogai kivillantak. Aztán rádőlt a korlátra s a mélybe nézett. — Ah! Klára! — kiáltotta egyszerre meglepetve, — mit keres ott édes? Csinos gyermekleány ült a mélyben egy nagy kerek kövön, szürke fűzfa tövén. Felnézett s igy szólott egykedvűen: Lássunk az imént mondottakra nézve néhány példát. Még 48 előtt elkezdődött volt a mozgalom a bortermelés körül. Rigolirozni, a fajokat külön táblákba ültetni, voltak a jelszavak. A csombordi szöllő járt felől és különösen a riesling rendkívül jól sikerült. Elég jól termett és biztosan , bora rendkívül jó és becses volt. A 48-ik és 49-ik években bekövetkezett irtóztató pusztítás, dúlás, felfordult gazdasági viszonyok megakasztották néhány évre a szellemivelés fejlődését, ez azonban már semmi esetben sem volt, „gazdasági válság“ számba veendő. Az ötvenes években újra kezdődött a szőllőmivelésben és borászatban való tevékenység. És feltámadt a bizalom. Abban az időben hallottam egy nyilatkozatot, mely érdekesen jellemzi a közfelfogást: „Ha egy szegény ember három holdriesling szöllőt épít, nyugodtan halhat meg , vagyont hagy gyermekeire.“ És megalakult a kolozsvári pincze-egylet, mely egészen helyesen volt tervezve, amennyiben eredetileg a gazdák saját termésű borai kezelése és elárusítása lett volna feladata. Kiépült azonban a nagyvárad-kolozsvári vasútrész. A Szilágyból özönlött be a sok, az erdélyieknél gyengébb, de olcsóbb bor. A pincze-egylet eltántorodott, maga borokat kezdett vásárolni, elárusítni, tán még korcsmákat is látott el borral. Erdélyből export nem volt, most sem igen van. Segíthetett volna későbbre sokat az országos központi minta-pincze, de arról a hírlapok, az utóbbi időben legalább is minden három hóban egyszer tudtak „illetékes“ és „igen illetékes“ oldalról nyert tudósításokat közölni, melyek oda mentek ki, hogy a miniszter meg akarja szüntetni elődjének művét. Hogyan küldjenek akkor ily messze földről borokat a mintapinczébe ? Erdélyben a bor ára éveken át rendkívül alacsonyra sülyedt. A legutóbbi időben, nem a központi mintapincze segélyével, hanem egyesek rationális borkezelése folytán az erdélyi borok ismertebbekké, keresettebbekké váltak, azok ára emelkedett is. Csak ismételhetem, mit már régebben és többször mondottam, hogy, habár a borászat is bizonyos megrázkódásoknak volt kitéve Erdélyben, melyeknek egy részét okszerű intézkedésekkel legalább enyhítni lehetett volna, a fehér erdélyi asztali bor a maga nemében a legkitűnőbb termények közé tartozik és a borászat Erdélyben a legfontosabb gazdasági ágak egyike. Lássunk egy más példát. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején nagy reményeket kezdtek a gazdák kötni a repcéhez. A búzának, mondták, nincsen ára, de a repcének van, el lehet adni, és ha jól terem, legalább ad annyi mázsát, mint a búza. Erdélyben kezdetben igen jónak mutatkozott a repcze; későbbre a tücsköknek és bogaraknak sok fajtája elszaporodott, melyek abban mondhatni rendszeres kárt tettek. Azonban ez még csak mind hadján, de egyszerre elterjed a petroleum és egy csoport földi gyanta productum és a repce ára, úgy látszik mindörökre, leszáll közel 50°/0-al. Tehát ebben sem lehet többé reménykedni. Csak épen megemlítem a hirtelen felkapott és épen oly gyorsan elejtett sertéstenyésztési cultust. Felhozom még a komlótermelést. A komló régi időtől fogva azon vidékeken, ahol jól termett és minősége jeles volt, a legszebb jövedelmeket nyújtó gazdasági ágazatok egyike volt. Akkor, midőn földmivelési miniszter voltam, Erdélyből különböző helyekről kaptam mustrakomlókat. Ezeket én analysáltatván, azon meggyőződésre jutottam, hogy ha nincsenek is olyan kitűnők, mint a leghíresebb saaz-i komlók, de a közvetlenül azután következő bajor és würtembergi komlókkal kiállják a versenyt. És amit a vegyészi vizsgálat mondott, megerősítette a tapasztalat. Készíttettem erdélyi komlóval sört és a vele készült sör szakértők megbírálása szerint minden tekintetben megfelelő volt. Természetesen: megbiztattam az erdélyi gazdaközönséget a komlótermelés fokozására. És igen nagy örömömre szolgált, midőn, ha nem csalódom, 84 ben Erdélyben jó komlótermés volt; a komlónak pedig metermázsáját 250—300 frton eladták. Ha csak 3 és l/1 metermázsa komlót is számitok egy kát. hold termésére, a bruttó bevétel holdanként 900—1000 frt. íme, az aranybánya ! Azonban mi következett? Mindjárt a reá jövő esztendőben a komló ára rendkívül leesett, vagy tán inkább lezuhant. És a második és a harmadik esztendő folytatta ez utat egészen azon határig, hogy a komlótermelés nem fizette ki a megmivelési költségeket; 50—60 írtra métermázsánként szállt az ára , és egészen azon határig ment az ügy, hogy az erdélyi komló nem volt eladható. Pedig a komló, épen mint a szöllő, igen drága mivelési ág. Mindkettőnek rigolirozni kell. Ezenkívül a komlós kerteket igen magas póznákkal kell ellátni. Szállítására költséges csűrszerű épületek szükségesek. És végre a gubók leszedéséhez, habár nem drága, de tömérdek napszám kell. Honnan jött a komlókrízis? Így fog-e maradni, vagy megváltozik ? túltermelés, vagy egymásra következő néhány bőtermő év befolyása, vagy mind a kettő ? Nehéz megmondani. Én legalább, habár figyelemmel kísértem, szaklap előadása szerint, hogy mennyi a várható termés, mennyi az összes szükséglet, mik a tényleges árak Csehországban és mik Németországban és mik Amerikában és mindenek felett mik Angliában, én nem tudom megmondani. Hihetőnek itt is a nagy túltermelés látszik. Erdélynek különben ezen tekintetben is kedvezőtlenebb a helyzete, mint a többi civilizált világnak. Helyben sörfőzés mondhatni nincs. Budapesten csak van és napról-napra A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Bimbófakadás. PETELEI ISTVÁN I. Minden friss és jókedvű volt. A nap sütött, az orgonabokrok illatoztak. A kántor a templomból kijövő gyülekezetnek a „busul a lengyelt“ játszta. Egy paraszt suhancz a czinterem végén igy üvöltött: „honja állapotytyán.“ A gyerekek ismételték „lapottyán.“ A nagysás urfi kilépett. A parasztok a lássan félre álltak. — Szép napunk van, mondta a pap. Mellette egy lesimított hajú, álmos, szelíd tekintetű emberke, a földmérő állott. — A vetés szépen nő, vélte a kis ember. A parasztok is beleszóltak, hogy épen beszéljenek valamit. A nagylás urfi mit se mondott. Az ajtón az asszonyok szállingóztak ki. Elől jött a városi hölgy, a kis kékszemű emberke felesége, utána a lompos parasztaszszonyok, a pap elszélesedett, sokgyermekes felesége. Az orgona éles, hamis hangjai omlottak nyomukban. A földmérő felesége fekete ruhát viselt. Szép, fehér nyaka volt. Eleven szemeinek takaróját lustán felhúzta és végig vonta tekintetét az urfin. Megfogta az ura kezét és a paphoz szólott. Hizelgőleg beszélt a papolásáról és mosolygott. Akis gyermekek csodálkozva állottak körül. Elvirágzott s kissé gyűrött volt. De elevenen beszélt s ruhája városias volt. Fehér bőrére bársony szalagocska szorult s kalapján toll lengett. — Az erdő már zöld, mondta a papnak. Miért nem ott imádkoztál vasárnap tisztelendő? A templom hideg és penészes . . . A pap nevetett. — Lesz-e nagysád ott a kántor ? A papné rosszalólag nézte meg az urát. A nagycsizmás presbyterek hasonlóképen. Az asszonyka patkóssal felelt. A madarak elvégzik ott helyette a zsoltáréneklést hangos trillákkal. Aztán egy öreg emberhez fordult, kérdezősködött beteg unokája után. Két hét óta volt a faluban s mindenkit ismert. Az ura a tagosító mérnök segédje volt, a nyárra a határt kellett felmérnie. Előbb egy parasztnál laktak. A nagysás urfi adott aztán az udvar üres házaiból egyet a rendelkezésükre. Hirtelen a papnéhoz fordult s megölelte. A férje karjába kapaszkodott, ismét átvonta mélyre járó szemeit az urfin s megindult. Egyszerre hátra fordult. — Szeretnék a temető felé kerülni. A nagysás urfi mit se szólott, csak igenlőleg intett. A parasztok hangos szóval búcsúztak el. A pap alázatosan hajlongott. A meredek utón feltértek a domboldalra. A sirok közt eleven volt a pást, lombosak a kőrisfák s virágok nyíltak. A falucska mintha aludt volna a napfényben. Túl a kastély látszott. Vén, elhagyott, nagy épület ; a fedelek mindenütt rostosak voltak. Rengeteg nagy hársak virágzottak a kertben. Illatukat a kóbor szél az oldalra vetette. — Jó napot. A nagysás úr is oda ért. — Bimbó, szólott, mit keressz ott? A leány felhúzta a vállát. — Magát nem. — Gyere haza. Nem felelt. — Utánad megyek Bimbó. — Hagyjon békét, ne kínozzon. Az asszonyka átszaladt a pallón s az urát előre küldte a kerten. Aztán minden tűnődés nélkül karon fogta a nagysás urfit s szemébe nézett. — Milyen vakmerő e gyermek, milyen durva — mondta. A nagysás ur elfordult. — Elkényeztette. Miért ? Tudja, hogy nagy leány mindjárt a gyermek. Elég szép leány. — Nem szeretem ha beszél róla, mondta az urfi kissé nyersen. Odább mentek. Egyszer zizzent a bokor az út mellett s a Klára gyermek szép kis feje bukkant ki az ágak közül. Igen csuful nézett. Gúnyosan kaczagott s tova szaladt. Hallani lehetett később a hangját az elvadult kert oldalából. Az összegubanczolt lánczokon tört utat; lába rothadó levelekbe süppedt s penész szag kelt e nyíló bimbó körül. Tralla-tralla, aho szép az élet. A nagysás ur megállott és gyöngén kivonta karját az asszonyéból. Egyszerre gyűröttnek, kellemetlennek találta, hasonlatosnak egy rózsához, melyet hosszú, forró bál alatt a gomblyukában viselt valaki. Idegenkedett tőle. A gyermek dudolt az oldalban. Hangja becsengte a tágas udvart. * * * Ő senki, mondta az urfi, mikor a verandára értek. Néhány fecske locsogott az oszlopfejeken. Oda építették házaikat gondtalanul, szeretkeztek s nevelték gyermekeiket. — A leányka senki — mondta az asszonykának. Úgy tetszett,mintha mentené magát. — Mikor én ide kerültem, ő volt egyedül a kastélyban. Az anyám hagyta itt, örökbe fogadta fel. Egy szegény pap árvája, úgy maradt Isten kegyelmében. A városi asszony lomhán megnézte a férfit. Aztán határozottan mondta : — Maga szereti őt. — Azt hiszem, őrültséget beszél Anna — felelt vissza elutasítólag. Az asszony izgatott gyors szóval folytatta : — Bizonyosan nem tud róla. De a vére a szívéig fut ugye, ha a kezét fogja? Illatot érez ugye, ha látja? Előbb megszokja, aztán meghal nélküle. Milyen regényes. Gyerek ? ... Érett már a szerelemre. Ismétlem, szereti, szereti, szereti. . . Ne hazudja el. Mit akar vele? Mondja meg, mit akar vele? Idegesen, szaggatva beszélt. — Topp! kiáltotta egyszerre hangosan az urfi s az asztalra ütött.—Elég! Ne beszéljen a gyermekről, nem szeretem. Rossz lesz Anna minden, amit a szájára vett. Egyedül a csókja üdvözít. Beszéljen rólam, magáról, a világról. Azt hiszem, maga visszaadja Anna a kedvemet. Nézze minden romlik, pusztul, a falak omlanak össze. Ah! én is, én is. A fal csak