Kolozsvár, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-148. szám)

1888-03-26 / 71. szám

FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő, kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJAK! Egész évre............................16 frt. Fél évre...................................8 frt. Negyedévre..............................1 frt. Egy hóra........................ 1 frt 60 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Ová­rosok, kereskedők és iparosok árkedve­zényben részesülnek. Bélyegilleték min­den hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 25 kr. KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEINK. — Br. Kemény Gábor beszéde. — Kolozsvár, márcz. 26. Azon beszédek, melyekkel br. Ke­m­­é­n­y Gábor megnyitni szokta az er­délyi gazdasági egylet közgyűléseit, — már évek óta a jelentősebb enuntiatiók közé tartoznak, melyekre az egész ország gazdaközönsége figyel. Általános gazdasági és kereskedelmi elvek fejtegetésén kivül, — Kemény Gá­bor báró e megnyitó beszédeiben rend­szerint speciális tanácsokat is ad, külö­nösen a gazdáknak, hasznos irányt mu­tatva, hogy valamely gazdasági ágat mi­ként lehet sikeresebb, praktikusabb mó­don művelni. E beszédek, melyekben pár­tatlan kritikát gyakorol és egy bölcs gazda tapasztalatait, nézeteit közli a nyil­vánossággal, — mindenkor az érdekeltek kiváló figyelmére méltók. Mint az eddigiek, úgy a tegnapi el­nöki beszéd is, melylyel az erdélyi gaz­dasági egylet idei közgyűlését Kemény Gábor báró megnyitotta, — nagy érdek­lődést, általános tetszést keltett a hall­gatóságnál s erre számíthat első­sorban az erdélyi egész országrész gazdaközön­­ségénél is. A beszéd — szószerinti szövegében — így hangzik: Tisztelt közgyűlés ! 1885-ben, márczius 29-én ugyanezen he­lyen kijelentettem, hogy nézetem szerint a gaz­dasági válság, vagy agriculturalis crisis elne­vezések nem egészen helyesek azon nehéz hely­zetnek megjelölésére, melyet a termények és áruk értékének rendkívüli csökkenésében és az áraknak merőben kiszámíthatlan hullámzásá­ban, rendesen rohamos lezökkenésében látunk. És mondtam azt is, hogy a nehéz hely­zet, az áraknak hanyatlása és bizonytalansága nem­csak a a földmivelési czikkekre terjed ki, de kiterjeszkedik az a nagy, valamint a kis­iparra, a gyáriparra, valamint a kézműiparra is, és a dolgok természeténél fogva kihat a ke­reskedésre is. Azért nem tartottam és most sem tar­tom egészen helyesnek a válság, crisis elneve­zést, mert a jelenlegi helyzetet egy fejlődési stádiumnak látom, mely az egész világra ki­terjed ; a­mely több kevesebb időt fog tartani, nem látom még, hogy a végéhez közelednénk , és a­mely lejár bizonyos egyensúlyba jövés által. Megadom egyébiránt, hogy az, hogy válságnak vagy fejlődési processusnak vagy stádi­umnak nevezzük is azon nehéz helyzetet, melylyel földmivelésünk és iparunk küzd, a dolog lényegé­­re nézve teljesen mindegy. „Name ist Schall und Rauch, umnebelnd Himmelsglut­.“ A dolog lé­nyege az, hogy a baj megvan. És kétséget nem szenved az, hogy ezer meg ezer becsületes mun­kás gazda és iparos nem csak válságos hely­zetbe jön, ama fejlődési processusban, de tönk­re is megyen benne. Azt is elmondtam volt említett beszé­demben, hogy a természettudományi és kü­lönösen a technikai ismereteknek nevezetes el­terjedése, párosulva a közlési és közlekedési eszközöknek eddig nem is álmodott tökélyé­vel, vonja mindenfelé maga után előbb a nagy, aztán a túltermelést és teszi lehetővé azt, hogy pár forintért métermázsánként, bármely teher, bár­mekkora, vagy legalább is igen nagy meny­­nyiségben, nagyobb mennyiségben, mint meny­nyivel a szükségletet kielégíteni lehet, bármely vasútnak, bármely állomására legyen szállítha­tó, műnyelven „dobható.“ Ha csak tengeri ki­kötőkbe kell a szállítást eszközölni, úgy az még tetemesen olcsóbb is. Eme viszonyok szü­lik azon úgynevezett válságot. Épen említem, hogy eme küzdelmes vi­szonyokból kibontakozunk, ha bizonyos köz­­gazdasági egyensúlyba jön a világ. Az az , ha a megállandósult szállítási és vámszedési viszo­nyok mellett a termelés és kínálat alkalmaz­kodnak a fogyasztás mennyiségéhez és minő­ségéhez. Hogyan van csak , mikor fog tehát el­­végződni a mostani közgazdasági miséria? Ha kínálat, szállítás és kereslet, az élet tapaszta­lata szerint, bizonyos egyensúlyba jönnek. Nem tagadom, eme második mondat sem fejti meg, melyik esztendőben, vagy bár mint­egy mennyi idő múlva szűnik meg a mostani közgazdasági és abban az agriculturális aberra­­tio. És legkevésbé sem tagadom, hogy a kilá­tásba helyezett egyensúlyba jövetel előállása igen nehéz kérdések megoldásától és kompli­­cált viszonyok megállapodásától függ. A­mint felhoztam, kellenek internatio­­nális szempontból megállandósult vámviszonyok. Köztudomású dolog, hogy kereskedésnek és iparnak és abban a földművelési iparnak is, éltető eleme, levegője a biztosság. Valamely országnak termelői lehetőleg tartózkodni fog­nak egy oly ország vásárlására bízva, mely önkényüleg és tán néha szenvedélyes érletek szerint változtatja vámtarifáját, nagy területeket vetni be búzával, vagy nagyban, hizlalni ürü­­ket ama bizonytalan exportra; a kereskedő nem veszi meg a termelő búzáját, vagy hizlalt áruit, vagy csak potom árat ad érte, mert so­ha sem tudhatja, hogy a­míg áruival megér­kezik a szállítási helyre, nem változtak-e meg lényegesen a vámolási viszonyok. Kereskedelmi szerződésekre kell töreked­ni nemcsak nekünk, mert hiszen kettőn áll a vásár , de nézetem szerint, kereskedelmi szer­ződéseket kellene kötni az összes civilizált vi­lág államainak egymás közt. És természetesen ezeknek lehetőleg helyesen megállapítottaknak kellene lenni, de nem is annyira a méltányos­ság és tökély valami nagy mértékét várom én azoktól, mint inkább biztosságot. Azt, hogy az áraknak körülbelől megállandósultságára lehes­sen számítni, legalább annyiban, a­mennyiben, azok a vámoktól és szállítási kiadásoktól függ­nek. Általán véve, még kisebb-nagyobb mér­tékben hátrányos kereskedelmi szerződés is jobb, mint termelőinket és kereskedésünket a vé­letlen esélyeinek kitenni. És ez nem csak rólunk áll, hanem mind­azon államokról, melyeknek számbavehető ter­melése, kereskedése van. Az imént azt is említettem volt, hogy a biztosságnak, a megállandósultságnak nem csak a vámtételekre kell kiterjedni, hanem a szállítási árakra is. A tengeren való szállítások és a folya­mokon is tömeges szállítás tárgyai majdnem általán, az igaz, alku útján állapíttatnak meg; ezek azonban a vasúti szállításhoz képest igen olcsók. Nem szárazi szállítást említettem a vízi szállítással szemben, hanem egyenesen vasútit; az egyszerű tengelyen való szállítás az inter­­nationális forgalomban nem számít. Ezer­két­száz-ezer ötszáz kilométer hosszú vaspályás út mellett sok helyt az 1 frt vagy tán még az 1 frt és 50 kr viteldíjnyi leszállítást épen nem tartok a lehetetlenségek közé; reméltem azon­ban, hogy a vasutaknál nagy általánosságban, az, hogy a szállítási díjak fluctuatiója, különö­sen oly váratlan felszöktetése, mely termelés­nek és kereskedésnek nagy hátrányokat okozhat­na, ki van zárva. Mihelyt egyszer a gazda tisztában van felőle, hogy teszem, a búza metermázsájáért nem vehet be többet mint 6, vagy 7, vagy 8 frtot, e számokat önkényüleg veszem fel ; vagy te­szem, a hizlalt áru busáért kilónként, mondjuk, 30 vagy 35 krt, vagy ez utóbbi tán egyáltalán el nem adható kivitelre, mint ez jelenleg kö­rülbelől áll Erdélyben : számítást tehet, hogy vájjon egyéb gazdasági ágazatok mellett emlí­tettek egyáltalában mivelendők-e , és, ha igen, mily arányban ? Minden gazda tudja, hogy a gazdasági irányok változtatása nem csak sok gondot, fá­radságot , de sok pénzt is követel. Ha, midőn épen készen van az irányváltoztatással, jön az illető gazdasági czím „krachja“, akkor futott, fáradozott, kiadásokat tett semmiért. Ezen a próbán az erdélyi gazda az utób­bi 30—40 év alatt párszor keresztül ment , és innen származtatom azon nagy bizalmatlansá­got, melylyel Erdélyben a gazdasági újításokat tekintik és mely odáig megy, hogy még tán most is van olyan gazdatársunk, ki fa ekét használ. Olcsóbb,­­ ha elromlik, könnyebben igazítják helyben ; aztán minek fektetni be a földmivelésbe, ha a búza ára métermázsánként 6 frt, a törökbúzáé 4 frt ? mondja egyik-má­sik. Nyomorult viszonyok, midőn a gyáva és konok tunyaság hasznosabb, mint a józan em­beri számításon alapuló munkásság. A gyapjas orom tetején egy kereszt fe­­ketéllett. Az asszony így szólt az urához : — Pepi, szakítson nekem a kereszt tövé­ből néhány szál füvet. A férj ezt kérdezte : — Babonás ? Aztán eleresztette a felesé­ge karját és fűszál után indult. Fenn egy sas keringett. Az asszony le­ült az oldalra s czipője sarkával verdeste a füvet. — Ma kiállhatatlan volt — mondta az urfihoz halkan. A nagysas úr morgott valamit. Aztán merően megnézte a meztelen nyakat, a csinos hegyes arczot. — Szeretném megharapni, — súgta. — Van-e vére ?. . . A sas lesett valamit az ormon. Kerin­gett, hogy lecsapjon. A kis mérnöksegéd kia­bált és köveket hajigált felé. A madár ügyet se vetett rá. A hegy lábánál suhogott el egy kis ér. Fenn ered az erdőben, hűvös forrásokból. Mély szakadékot vájt az oldalon, melyet benőttek feketén az éger bokrok. Keskeny, ingó palló vezetett át a kastély kertjébe. Az asszonyba futva futott a libegő ge­rendákon. — Vigyázzon ! — kiáltotta kissé eleve­nen a nagysás úr. A nő rá­vetette szemeit, fe­hér fogai kivillantak. Aztán rádőlt a korlátra s a mélybe nézett. — Ah! Klára! — kiáltotta egyszerre meglepetve, — mit keres ott édes? Csinos gyermekleány ült a mélyben egy nagy kerek kövön, szürke fűzfa tövén. Felné­zett s igy szólott egykedvűen: Lássunk az imént mondottakra nézve né­hány példát. Még 48 előtt elkezdődött volt a mozga­lom a bortermelés körül. Rigolirozni, a fajo­kat külön táblákba ültetni, voltak a jelszavak. A csombordi szöllő járt felől és különösen a riesling rendkívül jól sikerült. Elég jól termett és biztosan , bora rendkívül jó és becses volt. A 48-ik és 49-ik években bekövetkezett irtóz­­tató pusztítás, dúlás, felfordult gazdasági vi­szonyok megakasztották néhány évre a szelle­­mivelés fejlődését, ez azonban már semmi eset­ben sem volt, „gazdasági válság“ számba veen­dő. Az ötvenes években újra kezdődött a szől­­lőmivelésben és borászatban való tevékenység. És feltámadt a bizalom. Abban az időben hal­lottam egy nyilatkozatot, mely érdekesen jel­lemzi a közfelfogást: „Ha egy szegény ember három hold­riesling szöllőt épít, nyugodtan hal­hat meg , vagyont hagy gyermekeire.“ És meg­alakult a kolozsvári pincze-egylet, mely egé­szen helyesen volt tervezve, a­mennyiben ere­detileg a gazdák saját termésű borai ke­zelése és elárusítása lett volna feladata. Kiépült azonban a nagyvárad-kolozsvári vasútrész. A Szilágyból özönlött be a sok, az erdélyieknél gyengébb, de olcsóbb bor. A pin­cze-egylet eltántorodott, maga borokat kezdett vásárolni, elárusítni, tán még korcsmákat is látott el borral. Erdélyből export nem volt, most sem igen van. Segíthetett volna később­re sokat az országos központi minta-pincze, de arról a hírlapok, az utóbbi időben legalább is minden három hóban egyszer tudtak „ille­tékes“ és „igen illetékes“ oldalról nyert tudó­sításokat közölni, melyek oda mentek ki, hogy a miniszter meg akarja szüntetni elődjének művét. Hogyan küldjenek akkor ily messze földről borokat a mintapinczébe ? Erdélyben a bor ára éveken át rendkívül alacsonyra sü­­lyedt. A legutóbbi időben, nem a központi minta­pincze segélyével, hanem egyesek ratio­­nális borkezelése folytán az erdélyi borok is­­mertebbekké, keresettebbekké váltak, azok ára emelkedett is. Csak ismételhetem, mit már ré­gebben és többször mondottam, hogy, habár a borászat is bizonyos megrázkódásoknak volt kitéve Erdélyben, melyeknek egy részét ok­szerű intézkedésekkel legalább enyhítni lehe­tett volna, a fehér erdélyi asztali bor a ma­ga nemében a legkitűnőbb termények közé tartozik és a borászat Erdélyben a legfonto­sabb gazdasági ágak egyike. Lássunk egy más példát. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején nagy reményeket kezdtek a gazdák köt­ni a repc­éhez. A búzának, mondták, nincsen ára, de a repc­ének van,­­ el lehet adni, és ha jól terem, legalább ad annyi mázsát, mint a búza. Erdélyben kezdetben igen jónak mu­tatkozott a repcze; későbbre a tücsköknek és bogaraknak sok fajtája elszaporodott, melyek abban mondhatni rendszeres kárt tettek. Azon­ban ez még csak mind hadján, de egyszerre elterjed a petroleum és egy csoport földi gyan­ta productum és a repc­e ára, úgy látszik mindörökre, leszáll közel 50°/0-al. Tehát ebben sem lehet többé reménykedni. Csak épen megemlítem a hirtelen fel­kapott és épen oly gyorsan elejtett sertéste­nyésztési cultust. Felhozom még a komlóter­melést. A komló régi időtől fogva azon vidéke­ken, a­hol jól termett és minősége jeles volt, a legszebb jövedelmeket nyújtó gazdasági ága­zatok egyike volt. Akkor, midőn földmivelési miniszter voltam, Erdélyből különböző helyek­ről kaptam mustrakomlókat. Ezeket én analy­­sáltatván, azon meggyőződésre jutottam, hogy ha nincsenek is olyan kitűnők, mint a leghí­resebb saaz-i komlók, de a közvetlenül azután következő bajor és würtembergi komlókkal ki­állják a versenyt. És a­mit a vegyészi vizsgá­lat mondott, megerősítette a tapasztalat. Készíttettem erdélyi komlóval sört és a vele készült sör szakértők megbírálása szerint minden tekintetben megfelelő volt. Természe­tesen: megbiztattam az erdélyi gazdaközönsé­­get a komlótermelés fokozására. És igen nagy örömömre szolgált, midőn, ha nem csalódom, 84 ben Erdélyben jó komlótermés volt; a kom­lónak pedig metermázsáját 250—300 frton elad­ták. Ha csak 3 és l/1 metermázsa komlót is szá­mitok egy kát. hold termésére, a bruttó be­vétel holdanként 900—1000 frt. íme, az arany­bánya ! Azonban mi következett? Mindjárt a reá jövő esztendőben a kom­ló ára rendkívül leesett, vagy tán inkább le­zuhant. És a második és a harmadik esztendő folytatta ez utat egészen azon határig, hogy a komlótermelés nem fizette ki a megmivelési költségeket; 50—60 írtra métermázsánként szállt az ára , és egészen azon határig ment az ügy, hogy az erdélyi komló nem volt elad­ható. Pedig a komló, épen mint a szöllő, igen drága mivelési ág. Mindkettőnek rigolirozni kell. Ezenkívül a komlós kerteket igen magas póznákkal kell ellátni. Szállítására költséges csűrszerű épületek szükségesek. És végre a gu­­bók leszedéséhez, habár nem drága, de tömér­dek napszám kell. Honnan jött a komlókrízis? Így fog-e maradni, vagy megváltozik ? túltermelés, vagy egymásra következő néhány bőtermő év befo­lyása, vagy mind a kettő ? Nehéz megmondani. Én legalább, habár figyelemmel kísértem, szak­lap előadása szerint, hogy mennyi a várható termés, mennyi az összes szükséglet, mik a tényleges árak Csehországban és mik Német­országban és mik Amerikában és mindenek fe­lett mik Angliában, én nem tudom megmon­dani. Hihetőnek itt is a nagy túltermelés látszik. Erdélynek különben ezen tekintetben is kedvezőtlenebb a helyzete, mint a többi civi­­lizált világnak. Helyben sörfőzés mondhatni nincs. Budapesten csak van és napról-napra A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Bim­bófakadás. PETELEI ISTVÁN I. Minden friss és jókedvű volt. A nap sü­tött, az orgonabokrok illatoztak. A kántor a templomból kijövő gyülekezetnek a „busul a lengyelt“ játszta. Egy paraszt suhancz a czin­­terem végén igy üvöltött: „honja állapoty­­tyán.“ A gyerekek ismételték „lapot­­tyán.“ A nagysás urfi kilépett. A parasztok a lás­­san félre álltak. — Szép napunk van, mondta a pap. Mellette egy lesimított hajú, álmos, szelíd te­kintetű emberke, a földmérő állott. — A vetés szépen nő, vélte a kis ember. A parasztok is beleszóltak, hogy épen beszéljenek valamit. A nagylás urfi mit se mondott. Az ajtón az asszonyok szállingóztak ki. Elől jött a városi hölgy, a kis kékszemű emberke felesége, utána a lompos parasztasz­­szonyok, a pap elszélesedett, sokgyermekes fe­lesége. Az orgona éles, hamis hangjai omlot­tak nyomukban. A földmérő felesége fekete ruhát viselt. Szép, fehér nyaka volt. Eleven szemeinek ta­karóját lustán felhúzta és végig vonta tekinte­tét az urfin. Megfogta az ura kezét és a pap­hoz szólott. Hizelgőleg beszélt a papolásáról és mosolygott. A­­kis gyermekek csodálkozva állottak körül. Elvirágzott s kissé gyűrött volt. De ele­venen beszélt s ruhája városias volt. Fehér bő­rére bársony szalagocska szorult s kalapján toll lengett. — Az erdő már zöld, mondta a papnak. Miért nem ott imádkoztál vasárnap tisztelen­dő? A templom hideg és penészes . . . A pap nevetett. — Lesz-e nagysád ott a kántor ? A papné rosszalólag nézte meg az urát. A nagycsizmás presbyterek hasonlóképen. Az asszonyka patkóssal felelt. A madarak elvégzik ott helyette a zsoltáréneklést hangos trillákkal. Aztán egy öreg emberhez fordult, kérdezősködött beteg unokája után. Két hét óta volt a faluban s mindenkit ismert. Az ura a tagosító mérnök segédje volt, a nyárra a határt kellett felmérnie. Előbb egy parasztnál laktak. A nagysás urfi adott aztán az udvar üres házaiból egyet a rendelkezésükre. Hirtelen a papnéhoz fordult s megölelte. A férje karjába kapaszkodott, ismét átvonta mélyre járó szemeit az urfin s megindult. Egyszerre hátra fordult. — Szeretnék a temető felé kerülni. A nagysás urfi mit se szólott, csak igen­­lőleg intett. A parasztok hangos szóval bú­csúztak el. A pap alázatosan hajlongott. A me­redek utón feltértek a domboldalra. A sirok közt eleven volt a pást, lombosak a kőrisfák s virágok nyíltak. A falucska mintha aludt volna a napfényben. Túl a kastély látszott. Vén, elhagyott, nagy épület ; a fedelek mindenütt rostosak voltak. Rengeteg nagy hársak virág­zottak a kertben. Illatukat a kóbor szél az ol­dalra vetette. — Jó napot. A nagysás úr is oda ért. — Bimbó, szólott, mit keressz ott? A leány felhúzta a vállát. — Magát nem. — Gyere haza. Nem felelt. — Utánad megyek Bimbó. — Hagyjon békét, ne kínozzon. Az asszonyka átszaladt a pallón s az urát előre küldte a kerten. Aztán minden tű­nődés nélkül karon fogta a nagysás urfit s szemébe nézett. — Milyen vakmerő e gyermek, milyen durva — mondta. A nagysás ur elfordult. — Elkényeztette. Miért ? Tudja, hogy nagy leány mindjárt a gyermek. Elég szép leány. — Nem szeretem ha beszél róla, mondta az urfi kissé nyersen. Odább mentek. Egyszer zizzent a bokor az út mellett s a Klára gyermek szép kis feje bukkant ki az ágak közül. Igen csuful nézett. Gúnyosan kaczagott s tova szaladt. Hallani lehetett ké­sőbb a hangját az elvadult kert oldalából. Az összegubanczolt lánczokon tört utat; lába rot­hadó levelekbe süppedt s penész szag kelt e nyíló bimbó körül. Tralla-tralla, ah­o szép az élet. A nagysás ur megállott és gyöngén ki­vonta karját az asszonyéból. Egyszerre gyűrött­nek, kellemetlennek találta, hasonlatosnak egy rózsához, melyet hosszú, forró bál alatt a gomb­lyukában viselt valaki. Idegenkedett tőle. A gyermek dudolt az oldalban. Hangja becseng­te a tágas udvart. * * * Ő senki, mondta az urfi, mikor a veran­dára értek. Néhány fecske locsogott az oszlop­­fejeken. Oda építették házaikat gondtalanul, sze­retkeztek s nevelték gyermekeiket. — A leányka senki — mondta az asszony­kának. Úgy tetszett,­­mintha mentené magát. — Mikor én ide kerültem, ő volt egyedül a kastélyban. Az anyám hagyta itt, örökbe fo­gadta fel. Egy szegény pap árvája, úgy ma­radt Isten kegyelmében. A városi asszony lomhán megnézte a fér­fit. Aztán határozottan mondta : — Maga szereti őt. — Azt hiszem, őrültséget beszél Anna — felelt vissza elutasítólag. Az asszony izgatott gyors szóval foly­tatta : — Bizonyosan nem tud róla. De a vére a szívéig fut ugy­e, ha a kezét fogja? Illatot érez ugy­e, ha látja? Előbb megszokja, aztán meghal nélküle. Milyen regényes. Gyerek ? ... Érett már a szerelemre. Ismétlem, szereti, sze­reti, szereti. . . Ne hazudja el. Mit akar vele? Mondja meg, mit akar vele? Idegesen, szaggatva beszélt. — Topp! kiáltotta egyszerre hangosan az urfi s az asztalra ütött.—Elég! Ne beszéljen a gyermekről, nem szeretem. Rossz lesz Anna minden, a­mit a szájára vett. Egyedül a csók­ja üdvözít. Beszéljen rólam, magáról, a világ­ról. Azt hiszem, maga visszaadja Anna a ked­vemet. Nézze minden romlik, pusztul, a falak omlanak össze. Ah! én is, én is. A fal csak

Next