Kolozsvár, 1890. július-december (4. évfolyam, 147-298. szám)

1890-09-11 / 206. szám

IV-ik évfolyam. 1890. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő, kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik a lap minden nap az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­­kintetbe nem vétetnek. 206. szám. Kolozsvár, csütörtök, szeptember 11. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. BI­ ÖFIZETÉSI DÍJAI : §?*“ »6 frt. TM ......................................... frt. Negyedévr.1.................................4 frt. ^ kér»...........................t frt 50 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr. Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. királyi válaszok. Kolozsvár, szept. 11. A királyi válaszok—a dolog termé­szetéből kifolyólag —igen nagy fontosság­gal bírnak. A korona azok által kétséget kizáró alakban nyilatkozik érzelmeiről ; megelégedést fejez ki, dicsér, atyai in­téseket ad, irányt jelöl, dorgál, vagy óhajtásokat fejez ki. A király megjelenése alattvalói kö­zött már csak ezen szempontból is igen nagy horderővel bír. Kétségtelen, hogy azon királyi vá­laszok közül, melyek a korona részéről egyes hódoló küldöttségek előtt adattak, legnagyobb fontosággal bírnak a román egyházakhoz intézett szavak. A román egyházak valahányszor szerét tehetik, mindannyiszor megjelen­nek a trón zsámolyánál és mindannyi­szor a legmegfelelőbb szavakban nyúj­tanak biztosítást a hivek hazafias érzel­meiről és a koronához tartonthatat­­lan ragaszkodásukról. Nem is pana­szolhatunk. A román egyházak, a gö­­rög-katholikus és görög keleti, a poli­tikától távoltartani magukat igyekez­nek és nem az egyházak irányadó tagjain múlik, hogy itt-ott még­is visszatetsző hangokkal és tényekkel találkozunk, a­melyek bizonyos megüt­közést szülnak mindannyiszor, valahány­szor azok köztudomásra jutnak s a­me­lyek minket képesek arra hangolni, hogy feltétlenül ne hidjünk azon hazafias biz­tosításokban, melyet a küldöttségek fő­nökei szájából hallunk. Kétségtelen, hogy különösen a gö­rög-keleti egyház kebelében hazafisági szempontból több aggodalomra okot adó jelenségekkel találkoztunk, a­melyek a szegedi és a kolozsvári királyi válaszok­ban méltó megrovásban részesültek. A görög-keleti egyház szinódusaiban, kon­gresszusaiban a tagok bevitték volt a politikát; nyilatkozatokat tettek egyes napi politikai természetű kérdések ügyé­ben és tárgyaltak oly kérdéseket, a­me­lyek az egyházi ügyek sorába nem tar­tozhattak. Néhol pedig tapasztaltuk, hogy egyes már szentesített alkotmá­nyos törvényeinkről oly módon tétettek nyilatkozatok, a­melyek a kölcsönös béke és nyugalom biztosítására alkalmasak nem voltak. Szóval tapasztaltuk, hogy ezen egy­ház az egyházi autonómia köpenyege alatt helytelenséget csinál, a­melyek a híveket különféle még helytelenebb fel­fogásra és cselekedetekre buzdították. Mondjuk, hogy a múltakért az egy­ház meglakolt. A nagyváradi királyi válaszban már haladást tapasztalunk. A korona bizo­nyos bizalmat fejez ki, mely méltán tölt­heti megelégedéssel a román gör. keleti egyház hívét. „Szívesen biztosí­tom tehát önöket oltalmam és változatlan jóakaratomról egy­házuk irányában“ szól a Felség „bízva a trón és haza iránti hit ér­zelmeikben,­ a­mi annyit jelent, hogy az az oldalon biztosítva van, míg a haza és trón iránti érzelmek hűk, a­miben egyáltalában kételkedni nincs okunk. Különösen a n.-szebeni politikusok azok, a­kik a koronát szeretik külön választani a magyar kormány és tör­vényhozástól. Nem egyszer tettek már kijelentéseket, hogy a korona, Felsége­sen uralkodó királyunk nem érez a ma­gyar nemzettel. Ez arra czélzott, hogy a román népet elkeserítse a magyar al­kotmányossággal szemben. És csakugyan, ma is sokan van­nak, a­kik Bécs felé néznek s a bécsi köröktől várják a megszabadulást. A budapesti viszonyban kormány­köröket ellenségei hozzák a bécsiekkel, mint­ha a bécsi körök ma is sul­lyal bír­nának Magyarországon s az itteni poli­tikára. A nagyváradi királyi válaszok tel­jesen kijózaníthatták ezeket a szédelgő politikusokat. Meggyőződhettek arról, hogy a király a magyar néppel össze­fort, együtt érez s hogy a király a nem­zetiségek hazafias érzületére nem csak súlyt fektet, de határozottan a királyi oltalmat csak ezen hazafias érzület fe­jében biztosítja. Lesz-e vajjon valami pozitiv ered­ménye ezen atyai gondoskodó szavak­nak a szédelgő elemekre? nem tudjuk. Egy bizonyos s ez az, hogy a korona a hazafias érzületet megköveteli s mind az, a ki ezen irányban másképpen cse­lekszik egyúttal magával a koronával is ellentétbe iő. (Budapest, szept. 10.) Orczy báró lemon­dása. A Nemzet írja a következőket: Több lapnak arra a hírére vonatkozólag, mintha O­r­­czy Béla báró, ő felsége személye körüli mi­niszter, egészségi szempontból legközelebb le­mondását szándékoznék benyújtani, illetékes helyről vett értesítés nyomán közölhetjük, hogy Orczy báró egészsége teljesen kielégítő s hiva­talos állásától való felmentését kérni nem szándékoz­ik. (Budapest, szept. 9.) Az italmérési jöve­dék biztosítása. Tudvalevőleg az italmérési jö­vedék biztosítása iránt kötött szerződések vagy a 3 évre 1890—1892. évig feltétlen hatály­­lyal, vagy pedig egy évre (1890-re) feltétlen, a többiekre feltételes hatál­lyal köttettek. Azon községek italmérési adójára nézve, melyek az 1891 —1892. évekre feltételes hatál­lyal, vagy­is a felmondási jog fen­tartása mellett köttet­tek, felmondási jogának határideje e hó végé­vel jár le. E felmondások mindkét fél (a kincs­tár és a bérlők) részéről folyamatban vannak. Az állam arra az esetre, ha a beérkezett aján­latok az eddigi bérleteknél kedvezőbbek, uta­sítja a főigazgatóságokat a szerződések felmon­dására s az új ajánlatok alapján a jövedéknek minél kedvezőbb biztosítása végett versenytár­gyalások (árverések) tartására. Másrészt ama bérlők is, kik bérletükben csatlakoztak, sűrűn élnek felmondási jogukkal, minélfogva a pénz­ügyigazgatóságoknál az újból való biztosítások körüli eljárás által ismét nagyban felszaporodik a munka, naaait lehetöieg erélyesen üldözve azokat. Szept. 13-án ismét szünet fesz s előkészületek fog­nak tétetni a szept. 14 ki nagy diszgyakorlat­­ra, melylyel a volhiniai gyakorlatok befejezést nyernek. Sándor czár azután még tiz napot tölt vadászkastélyában, Spalaban s onnan egész családjával Krímbe utazik, honnan a trónörö­kös most már csakugyan elindul több ízben elhalasztott nagy ázsiai útjára. Sándor czár és a hadgyakorlatok. A vol­hiniai hadgyakorlatok Sándor czár és a czári család számos kiváló tagja jelenlétében tudva­levőleg már megkezdődtek. Ismeretes az is, hogy külföldi katona e gyakorlatokra még nem hivatott. A külföldi lapok levelezői közül szin­tén nem kapott egyetlen egy is engedélyt a meg­elenésre. Csak néhány orosz hirlapíró lesz jelen, kiknek tudósításait egy külön czenzor nézi át, s a tudósítások az illető lapokban csak úgy jelenhetnek meg, ha a czenzor engedélye rájuk van vezetve. Ez óvatossági intézkedés kül- és belföldön egyaránt élénk feltűnést kelt mit még inkább fokoz azon körülmény, hogy két nagy hadsereg, összesen vala­mi 150,000 ember áll egymással szem­ben. Az egyik hadseregnek, a volhiniainak, Dragomirov, a másiknak, a lublininak, Gurko a főparancsnoka. Gurkó nyugiról nyomul elő­re s Dragomirov eleinte lassan visszavonul, mig a ki­vál­t­ erőskitések hozzá nem csatla­koztak, mire nyomban megragadja az offenzivát. A gyakorlat harmadik napján Gurko serege támada,­ másnap folytatja a támadást s az ötödik napon több fontos pozicziót hatalmába kerít. A következő nap — szept. 11-én — ál­talános ünnep és pihenő nap lesz, mert ez a nap egygyrészt Sándor czár nevenapja, másrészt pedig a véres emlékek fűződnek hozzá. Az 1877-ki háborúban szept. 11-én intézte Plevna ellen hires támadását az orosz hadsereg, hogy a czár neve napján és jelenlétében kerítse ha­talmába a török erődítményeket. Az ostrom tud­valévőig nem sikerült az oroszok mindenütt visszaverettek s este 12,000 halott és sebesült bom­totta a csatamezőt. E véres harcz emlékére most III. Sándor czár szept. 11-én Rovnoban, mely az nap a czár főhadiszállása lesz, egy orthodox templom alapkövét fogja letenni. Más­nap a gyakorlatokat folytatják: Dragomirov újabb erősbitést kap és visszaszorítja Gurko A király Váradon. Kolozsvár, szept. 10. Szent László király városa fényes és fe­ledhetetlen napot élt a tegnap. A legelső ma­gyar ember látogatását fogadva, elemi erővel nyilatkozott falai közt a lelkesedés, szeretet és hódolat a legalkotmányosabb király Ferencz Jó­zsef ő Felsége iránt. Közel és távol vidékről sereglettek az ünnepre a vendégek. A város tele volt minden zúgában. És valóságos lázban volt a fogadtatás előkészületei alatt, valamint a teg­napi napon. A nyilvános- és magánépületek fel voltak díszítve, fénnyel és ízléssel. Arbóczok állottak az indóháztól a püspöki palotáig fenyőlombok­kal díszítve és lánczszemben összekötve. Az ár­­bóczok derekán lobogók lengtek, a város szí­neit és a nemzeti színeket viselők. Diadal­ívek emelték a pompás színgazdag képet. A közkór­ház előtt hatalmas diadalkapu diszlett, melynek koronáját egy óriási magyar czimer tette,­­ s egyik oldalán: Isten hozott­ a másikon: „Ál­dás a hazára“ feliratot viselt. Odább az ut vo­nalában a második diadalív emelkedett, s a püspöki palota előtt a harmadik. A magánépü­letek az ut vonalában mindenütt zászlókkal, lombokkal voltak fedve. Az erkélyekből, abla­kokból szőnyegek lengtek. Az út mente tele volt emelvényekkel. Az ünnepnap előtti éjen lá­zasan dolgoztak a díszítéseken minden vonalon és alig virradt, mikor az utczék már telve vol­tak néppel. Mindenki künn volt az utczán. Egy kissé hűvös komoly idővel köszöntött be a reg­gel, mely később kimelegedett. A tribünöket már reggel 7 óra felé kezd­ték ellepni és jóval 8 óra előtt tele volt min­den ülés. Nagyrészt nők, Nagyvárad hires szép asszonyai foglalták el a helyeiket diszes ruhá­zatban. Hét óra után a pályaudvar perronján, a­melyre csakis belépti­ jeg­gyel lehetett bemenni, megjelentek: Szapáry gróf, Orczy báró és Fejér­­váry báró miniszterek, Kubinyi altábornagy, br. Dőry főispán, Beöthy alispán, Schlauch püspök, Váncsa érsek, Román Miron metropolita, Me­­tianu, Puskariu, Szabó, Mihályi és­­ Popea püs­pökök, továbbá a különböző hatóságok fejei és a küldöttségek tagjai. A perronon megjelentek valamennyien, a­mennyiben nem tartoztak a ka­tonai vagy papi rendhez, magyar díszbe voltak öltözve, mi a fogadtatás ünnepélyességét és dí­szét nagyban emelte. A nagy­közönség, mely előtt az indóház előtti tér el volt zárva, a fő­úton és a pályaház előtt felállított nagy tribü­nön foglalt állást. Az egész út mentén rend­őrök és önkéntes tűzoltók, az indóháznál és a diadalíveknél pedig a tanuló ifjúság állott sort. Említettük itt még hogy a király Ő fel­sége most harmad ízben van Nagy-Váradon. *­­ Először 1852. junius 19-én először láto­gatta meg Váradot; másodszor Erzsébet király­né ő Felségével 1857. május 26-án ; harmadszor ma 1890. szeptember 10-én. Mindenik megjelenésével áldást hozott: Vá­rad ma nagyobbb, szebb, boldogabb. * Az udvari vonat, melyet Klaudy udvari tanácsos, Ludwigh miniszteri tanácsos, igazga­tósági elnök, Berényi főfelügyelő és Makray fe­lügyelő vezetett, pontban 8 órakor robo­gott be az indóházba Ő felsége, kit a vonatról leszálla alkalmával dörgő „éljen“-kiáltás foga­dott, tábori lovassági egyenruhába volt öltözve. A király legelsőben a miniszterek csoportjához lépett és Szapáry gr., Orczy br., és Fejérváry bárónak kezet nyújtott. Ezután Dőry br. főispán bemutatta ő felségének Sál polgármestert ki a királyhoz fogadó beszédet intézett. A felség erre következőleg válaszolt. Fogadják köszönetemet e szívélyes fogad­tatásért, mely igazolja abbeli örömömet hogy e várost és vidékét hosszabb idő múlva ismét meglátogathatom. Ismeretes előttem Nagyvárad lakóinak hű ragaszkodása és józan hazafisága s azért örömmel lépek körükbe s meg vagyok győ­ződve, hogy itt csakis kellemes órákat fogok tölteni.“ (Lelkes éljenzések.) Ezután a király Tisza Kálmánhoz lépett annak kezét nyujtá és szívélyesen üdvözölte és hosszan beszélt vele, úgy hogy miután a többi jelenlevők ez alkalommal hátraléptek, ő felsége és a volt miniszterelnök körül nagy szabad tér képződött.­­ A király ezután Váncsa püspököt szólitotta meg, kezet nyújtott Zichy Ferencz grófnak, hosszasabban beszélt Roman metropo­­litával és végül Sclhauch püspököt szólitá meg, kinek a király azt mondá, hogy örvend, hogy itt nála lakik. Ezután ő felsége egy pillantást vetett a perron és előcsarnok szép díszítésére és a kis váróterembe lépett, mely szintén szé­pen volt díszítve innen minden megállás nélkül az indóház előtti szabad térre lépett, hol egy pár pillanatig állva maradt és az indóházzal szembe levő és tultömött emelvény közönségé­nek lelkes, szűnni nem akaró éljenzését meg­köszönte. Ezután a király kocsira szállott. A király kocsija előtt hajtattak az első kocsiban a rendező bizottság elnöke Mezey Mi­hály és Rimler Károly városi főkapitány: a kö­vetkező kocsiban ültek Dőry báró főispán^ év Sál polgármester és csak azután következett az király kocsija, a­melyben Ő Felsége mellett Szapáry gróf miniszterelnök ült, a következő ko­csikban ültek a király főhadsegédei a miniszterek, a szárnysegédek, a különféle küldöttség tagjai stb. A király az egész hosszú uton mindenütt a közönség lelkesült örömkiáltásainak kitörése­ivel üdvözöltetett. A királyi menet egész a püspöki palotáig lépésben haladt, a­melyhez vezető ut kákával volt behintve. A palota udvarán a 4. honvéd gyalogezred első százada volt felállítva, mely­nek parancsnoka Poervuleskó alezredes volt. A katonai zenekar a hymnust játszotta és a ki­rály, miután Kubinyi altábornagy jelentését átvette, ellépett a század előtt, melyet azon kitüntetésben részesített, hogy eldefiliráztatta maga előtt. Ezután a király, kíséretével hátra A KOLOZSVÁR TARCZÁJA. Szeretet—szerelem. (9) (Elbeszélés.) Irta : PAÁL ÁRPÁD. IV. Mágius utolsó napjaiban, midőn Csernyék kiköltöztek, a Margit- sziget élete már egészen élénk volt. A korán nyílt természet egész pa­zar pompájával árasztotta el a kis tündérker­­tet s a főváros és az ország távolabbi vidéke­iről is, nagy társaságot alkotó vendég közön­­ség foglalta el a kényelmes lakások java részét. Az épp beközöntő gyönyörű pünkösti napok, a sassin közepeire beillő élénkséget ta­láltak a kedves sétányok és díszes épületek között. S főleg az első nagy tavaszi ünnepély, melyet a jótékonyság nemzei, az ünnep másod­napján, a fővárosi szegényintézetek javára ren­deztek, a főváros lakosságának ezreit vonta ki a gazdag programra a mulatság élvezésére. E napra számított István hog Cserneyék­­kal megismerkedhessen. E fiatal leány, ki már az első pár nap alatt, egészen eltelt a pazar természet és em­beri ügyesség mindama alkotásainak gyönyö­rűségeitől, mik előtte oly szokatlan változa­toságaikkal elragadták, sokszoros kíváncsiság­gal várta az ünnepély napját. De még a fő­­­­város kényes, és követelő ízlésű közönsége is, legnagyobb érdeklődésével kisérte az előkészü­leteket, melyekből előre látható volt ama le­hetetlenszeü valami, hogy ez alkalommal nem lesz csak üres csalogató zaj a reklám-dob­sok nagyhangú szava. A fáradhatlan rendezőség, egy kora délutántól késő estig tervezett, ki­­merithetlennek látszó programmot ígért s igyekezet is annak minden pontját híven beváltani. Főleg a mint az est leszált, a sziget va­lóban bűbájos tündér panorámát mutatott. Rajzó embertömegek hullámzottak mindenfelé s a látó és halló idegeket elkábító élvezetek váltakoztak gyönyörködtetésükre. A ragyogó csillag­­ szemeivel borított égbolt elhomályo­sult a földi fénypompában. A máskor oly­an­dalító csendes esti zongásbongás, mely a puha gyepszőnyegek és sörü lombok millió apró la­kójának titokzatos hangjából összeverődik, el­némult a mindenfelől felhangzó zene és ének­karok mellett. A jótékony bazár­sátrak mellett vakító villanyos napok ontották fénykéveiket, a séta­­utak ezer árnyalatú zöld lomjai közül változa­tos lampionok csillámlották elő, a fürdő­épü­let előtt felállított virággub­lándos, óriás osz­lopok tetején, a nemzeti színekben tarkáló ben­­gáli lángok gyúltak ki, a sürü bokrok közül tarka fénycsillagokat szóró rakéták szállottak­ fel. Csupa fény és ragyogás mindenütt. A tere­­ken harsogó monstre zenekarok, a termekben szelidebb hangú, de annál szilajabb tánczzene. Lehetetlen volt, hogy még a fád, közön­­bös érzékeket is el ne ragadja ennyi káprázat. Hát még egy fogékony gyermek leány lelkét ki a falusi élet egyszerű magányából, először találta magát ily álomszerű varázslat közepett. Cserney Ida, ki már az előző napok alatt a szigeten időző úri családokkal ismeretségbe jött több leány társával s azok ismerőseivel volt egy nagy társaságban. Istvánnak is, nem egy ismerőse leven ott, könnyű volt már kora dél­után bemutattatnia magát. S csakhamar kelle­­­­mesen győződött meg, hogy ez egészen falusias­­ egyéniségűnek vélt fiatal leány, nemcsak a ké­nyesebb társadalmi routine, de szellemi élénk­ségben is vetélkedik nagy városi társnőivel? e felfedezés még fokozta érdeklődését, mert ép ama igényeinek látta kielégítését, melynek szélsőségeit oly ritkán találjuk meg harmoni­kus öszhangban fiatal leányainknál : a tiszta s mesterkéletlen természetességet a szellemi élénk­ség és szolid előkelőség társaságában. A mint társaságuk az egyes látnivalókat az érdekesebb programm-pontok élvezeteit fel­keresni, a sziget különböző pontjait bejárta. István kész örömest csatlekozott Ida mulat­­­­tatására. [ Egyik jótékonysági sétáltak sátortól át a másikhoz, midőn István alkalmat talált beszél­­­­getésüket húgára terelni át. ] — Valóban nagyon örvendenek, hogy hú­gomat, a már előre tervezett sok meglepetés mellett egy ma feltaláltam,felette kedves újabb f 1 meglepetésben is részesíthetem. — Oly sok, érdekes dologoról beszélt már hogy igazán kiváncsivá tesz, mi lehet az, mit oly hangsúlyosan kedves meglepetésnek tart ? De igaz, nehogy feledjem, hiszen e szavai még kiváncsiabbá lettek, hát húga is itt van. Baradlay ? ! — Igazán sajnálom, hogy e kiválóan sike­­­­rült ünnepélyt nem láthatja, de ők még csak a jövő hét folyamán jönnek fel. 1 — S a meglepetés ? . .. — sietett Ida másik kérdésére is választ nyerhetni. — Azon reményem, hogy a szigeti ven­­­­dégek között egy igen kedves barátnőt fog ta­­­­lálni, ha ugyan . . . — Ez ugy­e bók, nekem ? — mosolygott i Ida. — Lássa, azért hogy falusi leány vagyok, elértem. Akarja, hogy megköszönjem ? Na jó. S hogy hívják húgát. — Sárkay Rózsika. — Hát nem édes testvére, cousine-ja ? — Nem. Mostoha testvérem, de mégis édes testvérem. — Hogy értsem? — Rózsika oly jó hozzám, mintha igazán édes testvérem volna. De nagysádnak is van fivére, vagy cousine-ja? — Honnan mondja? — Ha nem csalódom, láttam. — Hát ismert engem már régebb? — Pár nappl ezelőtt a nemzeti szín­házban voltam. A nagymama ő nagyságával ott volt nagyság is. Ugy­e nem csalódom ? Ida igenlőleg intett. István a legerősebb izgatottsággal várta, hogy kínzó bizonytalansá­gában egy kis világot nyerhessen. — Páholyukkal szemben ültem, — foly­­tatá szavait — s egyik felvonásköz alatt egy fiatal embert láttam oda belépni. — Igaza van, cousinom volt, Béla. E keresztnév hallása megremegtette Ist­ván s kedvező volt rá, hogy Ida folytatta sza­vait, mert ő pár pillanatig talán szólni sem birt volna. — De ő csak kis ideig volt ott, — be­szélt tovább a fiatal leány — búcsúzni jött fel. Még az­nap este haza utazott, mert a nagypapa gyöngélkedik s nem akarja egyedül hagyni. — És nem is fog eljönni ide? — Ha a nagypapa jöhet értünk, akkor nem. De egyikőjük el fog jönni, mert nagy­mama fél egyedül utazni a vasúton. — F­rousinja nem érdeklődik a főváros iránt ? — Oh! ő jól ismeri, hisz itten tanult. De az már rég volt; akkor én még egészen kis leány voltam. S Béla nem szeret semmit, csak a vadászatot meg a gazdaságot. Aztán szegény itt nagyon beteg lett volt, úgy is jött haza. Oh, jól emlékszem mennyit sirt szegény nagymama. Tudja, Béla egyetlen fiú a családunk­ban s így szeretjük. Ida nyugodt, közlékeny szavai és saját gyanúja között oly könnyű volt Istvánnak a teljes összefüggést megtalálni, hogy még csak egy határozott kérdésre várt feleletet, hogy tisztán láthasson. A gyermek lány elbeszélésé­ből azt már megértette, hogy ismeretlen előtte az, mi bántó lehetne reá nézve. j Erőt vet hát izgatottságán s nyugodtan kérdé: — A Hardos család nem rokon nagy­­sádékkal ? — Hisz’ Béla az, — válaszolt élénken Ida. — Az ő papáját is úgy hívták. De a nagy­papa jobban szereti ha Cserneynek hívják őt is , ezt már megszoktuk. A fiatal leány nem is sejtette mily vál­tozatos érzelem vihart korbácsolnak fel szavai István lelkében. Tehát rémképe nem volt álom. Ő nem gyilkos, Hardos Béla él. Valóban ő, a megve­tett, hitvány férfi volt az, kire, megerősödött arcza daczára, azonnal ráismert ott a színház­ban. S ez a fiatal, gyermek leány, kinek egész lényéből csak a tiszta jóság és szelíd ártat­lanság sugárzik felé, e nyomorult férfi buga. Oly mély sajnálatott érzett iránta szivében. (Folyt. köv.)

Next