Magyar Sajtó, 1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-15 / 1. szám

agyar Sajtó IV. ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1942 JANUÁR 15. 1. SZÁM MEGJELENIK MINDEN HŐNAP 1 5-ÉN. AZ ORSZÁGOS MAGYAR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST. VI., ANDKÄSSY-ÜT 1 01 SAJTÖKAMARA TAGJAI TAGDÍJ FEJÉBEN KAPJAK. H A Z I K 0 Z P 0 N T U N K T E L E F O N S Z A M A : *428-553 NEM KAMARAI TAGOKNAK AZ ELŐFIZETÉSI DÍJ EGY HÓNAPRA 1.-PENGŐ. POSTATA K A RÉ KPÉ N Z TÄ RI CSEKKSZÁMLÁNK SZÁMA 11.230 MAGYAR SAJTÓ ÍRTA ÉS A RÁDIÓBAN JANUÁR 1-ÉN FELOLVASTA: VITÉZ KOLOSVÁRY-BORCSA MIHÁLY, AZ ORSZÁGOS MAGYAR SAJTÓKAMARA ELNÖKE Herczeg Ferencnek, a Saj tó kamat a egyes sorszámú újságíró tagjának — 1903-ban jelent meg az «Andor és András» című regénye, amelyet a nyil­vánosság akkori képviselői érthetőleg nem fogadtak különös lelkesedéssel. Pe­dig a könyv csak igen enyhe szatíra a századeleji Budapest társadalmi éle­iéről s két hírlapíró címszereplője tí­pus: András, az irodalmi ambícióktól hajtott, élhetetlen vidéki úrifiú, akit fellengző illúziók sodornak a pályára és Andor, a gátlásokat nem ismerő, impertinens pesti zsurnaliszta, telítve mindazzal az izgágasággal, cinizmussal, individualista önteltséggel s idegensé- géből fakadó tagadással, ami a könyv megjelenése után pár évvel annyira elharapódzott a magyarországi sajtó­ban. Mert a regény bolyhosai és kis sakáljai, — akiket még elnéző mosoly - lyal karikirozott a századforduló írója a világháború előtti esztendőkben megvalósították kávéházi vágyálmukat: meggründolták a lapokat, amelyekben mindenkiről mindent meg lehetett írni. Ennek a sajtónak az Andorok már szellemi irányítói és tulajdonosai vol­tak, s az Andrások csak sajnákaira­méi tó kirakatfigurákká, vagy penna- forgató bérmunkásokká süllyedtek. Gábor Andor, a bákevilág felkapott belletristája, — ma bolsevista emigráns — hiteles tanúként nevezhette erről a sajtóról írott regényének egy jól - irányzott zsarolás révén ujságfejede- lemmé és közéleti nagysággá avanzsáló hősét dr. Senkinek, akinek karrierje a korszak alvilági zsurnalizmusának valóban hű fotográfiája. És 1911-ben méltán értekezhetett erről a sajtóról a szabadkőműves progresszió élhar­cosa, Biró Lajos, mint kapitalista vál­lalkozásról. amelyet az üzleti szimat vezet. «Ha a közönségnek vér kell, a közönség vért kap ... Hazafiasság kell? A legnagyobb mértékben kap. Minden vasárnap egy hazaáruló fő j - jön a fazekában? Fő. Lincselésre való biztatás kell? Megkapja... Az újság- vállalat csodálatos flairrel érzi meg. milyen ösztönök, milyen gyűlöletek kí­vánják magukat felkeltetni és lángra lobbantatni. Azok felkeltetnek és lángra lobbantatnak ...» Ezek az ösztönök és ezek a gyűlö­letek azonban nem a magyar közön­ségben éltek, mint azt Biró Lajos állí­totta, hanem azokban, akik ezt a sajtót a magyar publikum számára csinálták. Százéve már, hogy a legnagyobb ma­gyar megírta: «Éljünk csak a sajtóval, mely magában a lehető legjobb, de alkalmazása által a lehető legrosszabb is lehet, minden cél és határ nél­kül és engedjük csak, mikép azzal mindenki kénye-kedve szerint élhes­sen . . . úgy lesz köztünk elég, kinek kezében a sajtójog, ezen legszebb em­beri jog a gyilkosok gyilkánál, gyúj­togat ónak kanócánál nagyobb átokká fog válni... mert... egy hírlap olyan felette s rendkívül éles fegyver, mellyel csudákat is mívelhetünk ugyan, de a lehető legnagyobb veszélynek is hajthatni a hazát...» Ez a tanítás is, mint Széchenyi Ist­ván annyi igazsága, süket fülekre ta­lált a liberalizmus két nemzedéké­ben. Át kellett élnünk az októberi lázadást, a bolsevizmus gyalázatát s Trianonnak ezekből eredő megalázta­tását, hogy átérezzük végre a sajtó­probléma egész nemzeti életünkre ki­ható komoly jelentőségét. A sajtónak magyarrá tételére megindított küzde­lem éveken át mégis inkább csak emelkedett szellemű manifasztációkban és dübörgő memorandumokban nyi­latkozott meg s egyes újságírók vagy rövidebb-hosszabb életű keresztény lapalapítások önfeláldozó, magára ha­gyatott tusakodásában. A hírlapiroda­lomban továbbra is a régi budapesti kultúra érvényesült — állapíthatta meg Szekfíi Gyula a «Három nemze­dékben» — s a Trianon utáni anti- liberális korszakban mehetett végbe, hogy a progresszivitás és oktobrizmus vezető hirlaptulajdonosa megsokszoro­síthatta tevékenységét s csakhamar nagy napilapok egész koncéra jé t tart­hatta kezében... E háború előtti üze­mek némi stílusváltozások keresztül­vitelével jobban működtek és nagyobb hasznot hajtottak, mint bármikor előbb... Ugyanez történt a fob óira­tok terén, ahol a Színházi Élet ma­radt nemcsak a budapesti zsidó, de a vidéki magyar publikumnak is leg­többet olvasott kedvence... Gömbös Gyula nagyvonalú, céltu­datos sajtópolitikai kezdeményezése után nyílt meg az út a magvar új­ságírás reorganizálására. Mekkora fel­adat várt megoldásra, talán legjob­ban azzal lehet illusztrálni, hogy még az ujs ági ró t ársada lom fogalmi és ma­tematikai határának megvonása is el­háríthatatlan nehézségekbe ütközött. Az 1928. évi, a szellemi munkásokra vonatkozó összeíráskor 907-en vallot­ták magukat újságíróknak, az 1930-as népszámláláskor viszont 1515-en. Vol­tak statisztikai adataink, amelyek 2000-nél több újságíróról tudtak, amin csodálkozni sem lehet azokban az időkben, amikor az irodalmi kávéhá­zakban néhány kifizetetlen kapuciner feiében bárki igényelhette a szerkesztő úr megszólítást. Ekkortájt vált szokásossá «újságírói rendről» beszélni. Ez az ékes contra- dictio in adiecto azonban nemcsak szó­noki művirág volt, hanem rejlett benne sokkal több is: az újságírói foglalkozás hivatott képviselőinek szinte öntudat­lan törekvése egy kötöttebb, közösségi társadalmi forma felé, amely elvá­lasztja a sajtó reguláris hadrendjét a nyomtatott papiros martaiócai.ól.

Next

/
Thumbnails
Contents