Magyar Sajtó, 1944 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1944-01-15 / 1. szám
1902-ben javasolta a képviselőház egyik ülésén Szemere Miklós, hogy kösse minősítéshez a kormány az újságírói működést. Az indítvány elhangzott, tettek azonban akkor sem következhettek volna, ha a kormánynak szándékában áll a gondolat megvalósítása. Sok feltétel hiányzott még akkor, így különösen az újságolvasók kellő igényessége s magának az újságírói foglalkozásnak rendezettsége. Nem voltak kéznél hasznosítható tapasztalatok sem, hiszen a külföldi kísérletek is a kezdetet járták. Az első világháború után, 1921- ben, figyelemreméltó kezdeményezést jelentett a dr. Nyékhegyi István által szervezett sajtófőiskola, amelyet a kormány és a székesfőváros anyagi támogatásban részesített. Ez az iskola, amelynek előadói karában egyetemi tanárok és újságírók foglaltak helyet, az első típusként bemutatott külföldi intézmények példájára kívánt működni. Hallgatói gyakorlati kiképzést is nyertek az «Új Élet» és «Magyar Lapok» című, hetenként megjelenő időszaki sajtótermékek szerkesztése és nyomdai előállítása által. Mint dr. Nyékhegyi István közölte velünk, sajtófőiskolája 1928- ban szűnt meg, mert anyagi függetlensége veszélyben forgott. Jelentőségét természetesen csak akkor tudnék mérlegelni, ha kimutatásunk volna arról, hogy hány, valóban bevált újságírót adott ez az intézmény hétéves fennállása alatt a magyar sajtónak. Az újságíróképzésnek viszonyaink között legfontosabb feltételét, az újságírói foglalkozás rendezését csak az 1938. évi 6070. számú kormányrendelet adta meg, amely felállította az Országos Magyar Sajtókamarát és kimondotta, hogy újságírói tevékenységet csak kamarai tag folytathat. A teljes jogú kamarai tagságot ugyanakkor a rendelet minősítéshez kötötte, amennyiben csak az lehet ezentúl szerkesztő, vagy állandó munkaviszonyban álló munkatárs, aki középiskolai érettségi vizsgát tett és valamely lapvállalat kötelékében háromévi újságírójelölti gyakorlatot végzett. Kötelességévé tette a rendelet a Sajtókamarának, hogy saját hatáskörében is intézkedjék az újságírói hivatás megfelelő szellemi színvonalának biztosításáról. Ilyen előzmények után szervezte meg az Országos Magyar Sajtó fWlArVAD ^saxtAagyar Sajtó kamara a hároméves Sajtófőiskolai Tanfolyamot, amelynek kötelezően hallgatója minden gyakorlati idejét töltő újságírójelölt, előadói pedig újságírókon kívül egyetemi és középiskolai tanárok. A Sajtófőiskolai Tanfolyam 1941 október 1-én kezdte működését. Rendtartását 1942 december 9-én hagyta jóvá a miniszterelnnök, mint a Sajtókamara felügyeleti hatósága. Az intézmény 1944-ben már államsegélyben is részesül, és pedig — ami rendkívül fontos mozzanat — a vallás- és közoktatásügyi minisztérium költségvetésében. Általános műveltséget főiskolai színvonalon nyújtó tárgyak mellett kimondottan gyakorlati jellegű, szakismereteket közlő előadások szerepelnek minden félév anyagában. El kell sajátítaniuk az újságíró jelölteknek a gyorsírást, továbbá egy világnyelvet és egy hazai nemzetiségi nyelvet. Az összes tárgyakból félév végén kötelező kollokviumok vannak, a tanulmányok befejeztével pedig a gyorsírási és a nyelvi vizsgán kívül két záróvizsgát kell tenniök a hallgatóknak, és pedig az úgynevezett szakvizsgát és az úgynevezett átminősítő vizsgát. Az átminősítő vizsga gyakorlati jellegű tárgyakat tartalmaz. Bővebben talán csak a szakvizsgáról kell szólnom. Amikor a Sajtókamara megtisztelő felszólítása ért, hogy az iskola szervezésére és a tanmenetre vonatkozóan előterjesztést tegyek, amelyet azután el is fogadtak, abból indultam ki, hogy a mai újságíró számára az általános műveltség és szakmabeli jártasság mellett elengedhetetlen legalább egy szaktárgynak kimerítő, módszeres ismerete. A londoni sajtófőiskola is fakultatív módon megjelöl tárgyakat — filozófia, katonai tudomány, lélektan, művészettörténelem, stb. —, amelyek közül a hallgatónak egyet választania kell, hogy belőle alapos tudományos képzettséget szerezzen. A berlini sajtófőiskolán hasonló a helyzet. Aki például politikai újságírónak készül, a következő ismeretcsoportok valamelyikét tartozik speciális szakjaként tanulmányozni: Németország gazdasági és szociális szerkezete, általános és összehasonlító államtan, politikai szervezés, közjog, közigazgatási jog, nemzetközi jog, a diplomácia története stb. Tény ugyanis, hogy a csillogó és töredezett, minden lehetséges ismeretágra kiterjedő, sokoldalú, de sekélyes tudás mellett, ami különösen fenyegeti az újságírót, elengedhetetlen az egyetlen szakban való szolid, fegyelmezett és alapos elmélyültség. Aki ugyanis valamely különleges területen egészen alapos képzettséggel bír, az szilárd alapon állva tekint más szakterületekre is, egészen másként értékel s a gyakran bizonytalan újságíró pályáról könynyebben léphet át más hivatásba. Hogy már most a mi újságíró jelöltjeink miként szerzik meg az egyetlen tárgyból való szaktudást, ez öntevékenységükre van bízva. A tanfolyam vezetősége mindenesetre rendelkezésükre áll abban a tekintetben, hogy eligazítást kapjanak megfelelő szakemberektől, akikkel tanulmányaikra vonatkozóan időnként megbeszélést is folytathatnak. A vidéki lapoknál dolgozó újságíró jelöltek az előadásokat természetesen nem látogathatják, de a megküldött jegyzetek alapján épp úgy kollokválni tartoznak minden félév végén s épp úgy le kell tenniök a vizsgákat, mint a fővárosiaknak; gyorsírást és nyelveket a Sajtókamara anyagi támogatásával a helybeli szakiskolákban tanulhatnak. Mint látjuk, a pályát most kezdő fiatal magyar újságírónemzedék is tudatosan és kemény munkával készül felelősséget és kötelességet is jelentő hivatására. A magyar megoldásban talán legszerencsésebben fog össze a szerkesztőség, mint a gyakorlati, és az iskola, mint az elméleti oktatás színhelye. Ezekben próbáltam képességeimtől telően megvilágítani az újságíróképzés problémáját, felhasználva azt a kitüntető alkalmat, hogy a Magyar Sajtótudományi Társaság tagjai közé meghívott. Egészen természetes, hogy a megoldást, amely még külföldön is annyi gondot okoz, nálunk sem tekinthetjük véglegesnek. Hazánkban még különben is szükség volna mellette a sajtótudomány művelésének intézményes biztosítására is. Mindezeknek a további kérdéseknek latolgatása azonban már nem annyira a szakszerű vizsgálódásnak, mint inkább a nemzet jövőjén dolgozó kultúrpolitikának a feladata.