Magyar Sajtó, 1944 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1944-01-15 / 1. szám

1902-ben javasolta a képviselőház egyik ülésén Szemere Miklós, hogy kösse minősítéshez a kormány az újságírói működést. Az indít­vány elhangzott, tettek azonban ak­kor sem következhettek volna, ha a kormánynak szándékában áll a gondolat megvalósítása. Sok felté­tel hiányzott még akkor, így külö­nösen az újságolvasók kellő igé­nyessége s magának az újságírói foglalkozásnak rendezettsége. Nem voltak kéznél hasznosítható tapasz­talatok sem, hiszen a külföldi kí­sérletek is a kezdetet járták. Az első világháború után, 1921- ben, figyelemreméltó kezdeménye­zést jelentett a dr. Ny­ékhegyi István által szervezett sajtófőiskola, am­ely­et a kormány és a székes­­főváros anyagi támogatásban ré­szesített. Ez az iskola, amelynek előadói karában egyetemi tanárok és újságírók foglaltak helyet, az első típusként bemutatott külföldi intézmények példájára kívánt mű­ködni. Hallgatói gyakorlati kikép­zést is nyertek az «Új Élet» és «Magyar Lapok» című, hetenként megjelenő időszaki sajtótermékek szerkesztése és nyomdai előállítása által. Mint dr. Nyékhegyi István kö­zölte velünk, sajtófőiskolája 1928- ban szűnt meg, mert anyagi füg­getlensége veszélyben forgott. Je­lentőségét természetesen csak ak­kor tudnék mérlegelni, ha kimuta­tásunk volna arról, hogy hány, valóban bevált újságírót adott ez az intézmény hétéves fennállása alatt a magyar sajtónak. Az újságíróképzésnek viszonyaink között legfontosabb feltételét, az újságírói foglalkozás rendezését csak az 1938. évi 6070. számú kormányrendelet adta meg, amely felállította az Országos Magyar Sajtókamarát és kimondotta, hogy újságírói tevékenységet csak ka­marai tag folytathat. A teljes jogú kamarai tagságot ugyanakkor a rendelet minősítéshez kötötte, amennyiben csak az lehet ezentúl szerkesztő, vagy állandó munkavi­szonyban álló munkatárs, aki kö­zépiskolai érettségi vizsgát tett és valamely lapvállalat kötelékében háromévi újságírójelölti gyakor­latot végzett. Kötelességévé tette a rendelet a Sajtókamarának, hogy saját hatáskörében is intézkedjék az újságírói hivatás megfelelő szel­lemi színvonalának biztosításáról. Ilyen előzmények után szervezte meg az Országos Magyar Sajtó­ fWlArVAD ^saxtA­­agyar Sajtó­ kamara a hároméves Sajtó­főiskolai Tanfolyamot, amelynek kötelezően hallgatója minden gyakorlati idejét töltő újságírójelölt, előadói pedig újságírókon kívül egyetemi és középiskolai tanárok. A Sajtófő­iskolai Tanfolyam 1941 október 1-én kezdte működését. Rendtartását 1942 december 9-én hagyta jóvá a miniszterelnnök, mint a Sajtó­­kamara felügyeleti hatósága. Az intézmény 1944-ben már állam­segélyben is részesül, és pedig — ami rendkívül fontos mozzanat — a vallás- és közoktatásügyi minisz­térium költségvetésében. Általános műveltséget főiskolai színvonalon nyújtó tárgyak mellett kimondottan gyakorlati jellegű, szakismereteket közlő előadások szerepelnek minden félév anyagá­ban. El kell sajátítaniuk az újság­­í­ró jelölteknek a gyorsírást, továbbá egy világnyelvet és egy hazai nem­zetiségi nyelvet. Az összes tárgyak­ból félév végén kötelező kollok­viumok vannak, a tanulmányok befejeztével pedig a gyorsírási és a nyelvi vizsgán kívül két záró­vizsgát kell tenniök a hallgatók­nak, és pedig az úgynevezett szak­vizsgát és az úgynevezett átminő­sítő vizsgát. Az átminősítő vizsga gyakorlati jellegű tárgyakat tartalmaz. Bőveb­ben talán csak a szakvizsgáról kell szólnom. Amikor a Sajtókamara megtisz­telő felszólítása ért, hogy az iskola szervezésére és a tanmenetre vo­natkozóan előterjesztést tegyek, amelyet azután el is fogadtak, ab­ból indultam ki, hogy a mai újság­író számára az általános művelt­ség és szakmabeli jártasság mel­lett elengedhetetlen legalább egy szaktárgynak kimerítő, módszeres ismerete. A londoni sajtófőis­kola is fakultatív­ módon megjelöl tárgyakat — filozófia, katonai tu­domány, lélektan, művészettörté­nelem, stb. —, amelyek közül a hallgatónak egyet választania kell, hogy belőle alapos tudományos képzettséget szerezzen. A berlini sajtófőiskolán hasonló a helyzet. Aki például politikai újságírónak készül, a­ következő ismeretcsopor­tok valamelyikét tartozik speciális szakjaként tanulmányozni: Német­ország gazdasági és szociális szer­kezete, általános és összehasonlító államtan, politikai szervezés, köz­jog, közigazgatási jog, nemzetközi jog, a diplomácia története stb. Tény ugyanis, hogy a csillogó és töredezett, minden lehetséges is­meretágra kiterjedő, sokoldalú, de sekély­es tudás mellett, ami kü­lönösen fenyegeti az újságírót, elengedhetetlen az egyetlen szak­ban való szolid, fegyelmezett és alapos elmélyültség. Aki ugyanis valamely különleges területen egé­szen alapos képzettséggel bír, az szilárd alapon állva tekint más szakterületekre is, egészen más­ként értékel s a gyakran bi­zonytalan újságíró pályáról köny­­nyebben léphet át más hiva­tásba. Hogy már most a mi újság­író jel­öltjeink miként szerzik meg az egyetlen tárgyból való szak­tudást, ez öntevékenységükre van bízva. A tanfolyam vezetősége min­denesetre rendelkezésükre áll abban a tekintetben, hogy eligazítást kap­janak megfelelő szakemberektől, akikkel tanulmányaikra vonatko­zóan időnként megbeszélést is foly­tathatnak. A vidéki lapoknál dolgozó újság­író jelöltek az előadásokat természe­tesen nem látogathatják, de a meg­küldött jegyzetek alapján épp úgy kollokválni tartoznak minden félév végén s épp úgy le kell tenniök a vizsgákat, mint a fővárosiaknak; gyorsírást és nyelveket a Sajtóka­­mara anyagi támogatásával a hely­beli szakiskolákban tanulhatnak. Mint látjuk, a pályát most kezdő fiatal magyar újságírónemzedék is tudatosan és kemény munká­val készül felelősséget és kötelessé­get is jelentő hivatására. A magyar megoldásban talán legszerencsé­sebben fog össze a szerkesztőség, mint a gyakorlati, és az iskola, mint az elméleti oktatás színhelye. Ezekben próbáltam képességeim­től telően megvilágítani az újság­­íróképzés problémáját, felhasználva azt a kitüntető alkalmat, hogy­ a Magyar Sajtótudományi Társaság tagjai közé meghívott. Egészen ter­mészetes, hogy a megoldást, amely még külföldön is annyi gondot okoz, nálunk sem tekinthetjük vég­legesnek. Hazánkban még különben is szükség volna mellette a sajtó­­tudomány művelésének intézményes biztosítására is. Mindezeknek a további kérdéseknek latolgatása azonban már nem annyira a szak­szerű vizsgálódásnak, mint inkább a nemzet jövőjén dolgozó kultúr­politikának a feladata.

Next