Magyar Sajtó, 1970 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Mindezek az elméletek sok tekintetben különböznek egymástól, de egyesíti őket: 1. az a kísérlet, hogy kidolgozzák a társadalmi fejlődés marxista—lenimnista teóriájának alternatíváját; 2. reakciós, kommunistaellenes lényegük; 3. az a körülmény, hogy számos fontos kérdésben kapcsolódnak a reformizmushoz és a jobboldali opportunista revizionizmushoz. Elnézést kérek ezért a kis elméleti kitérőért, de ezek az áltudományos tételek alkotják az ellenünk irányuló propaganda alapját. Ezek szellemében ugyanis a Magyarországról szóló cikkek többsége nem szór durva szitkokat rendszerünkre, hanem a maga módján elismeri eredményeinket, de azokat nem a szocializmusnak, hanem általában a fejlődésnek, a növekedésnek tulajdonítja, függetlenül a fennálló társadalmi és gazdasági rendszertől. „A kelet-európai, s ezen belül a magyarországi iparosodás nem a szocialista fejlődés, hanem a világméretű ipari forradalom eredménye, azzal tehát nincs mit dicsekedniük a kommunistáknak” — írta egy svájci lap. Más írások — ugyancsak a fenti elméletekre építve — különböző magyar példákból a szocializmus és a kapitalizmus állítólag elkerülhetetlen egyesülését próbálják bizonygatni, ideológiai alapot teremtve ezáltal a szocializmus elleni felforgató tevékenységhez.. Se szeri, se száma azoknak a nyugati „elemzéseknek”, amelyek szerint a magyar gazdasági reform „visszatérés a kapitalizmushoz”, „gondoskodás az igazi demokráciáról”. A kapitalista országok sajtója, rádiója — főleg annak speciális, Magyarország felé, magyar nyelven sugárzott része — befolyásolni is igyekszik a magyar fejlődést. De ezt is — a megváltozott imperialista taktikának megfelelően — új módon. A gazdasági reformot például dicséri. 10—15 évvel ezelőtt egy ilyen intézkedéssorozat kapcsán a kapitalista propaganda már tüzet okádott volna ránk. „A népellenes kommunisták újabb bűnéről” szónokolva kimutatta volna, hogy „a párt újabb támadást intéz a dolgozók ellen”. Az ötvenes évek elejéről származó dokumentumokban gyakran olvashattunk ilyen kitételeket. Ezzel szemben ma így írnak, beszélnek rólunk: „A reform a magyar kommunisták helyes intézkedése”, „a magyar nép érdeke, hogy az maradéktalanul megvalósuljon”. Itt azonban nem szabad megállni az olvasásban, vagy a hallgatásnál, mert e kijelentések után rendszerint azonos folytatás következik: „Az ilyen jó és abszolút szükséges reform miért nem hatol a dolgok mélyére, miért áll meg a tervgazdálkodás kereteinél, miért nem megy tovább a piacgazdálkodásig?” „Miért nem veszik észre, hogy a reform a maga teljességében csak akkor tud kibontakozni, ha nagyobb teret kapnak a magánvállalkozások.” S még sok hasonló példát lehetne idézni. Nyugatról tehát nem támadják a reformot, hanem túl akarják azt hajtani. Túl a szocializmus határain. Ez a módszerük tehát csak taktikában hozott újat, célját tekintve semmiben sem különbözik az egykori, nyíltan uszító, útszéli hangú, szocializmusellenes propagandától. Vagy nézzük a kapitalista sajtó, rádió taktikáját a szakemberek megbecsülését célzó politikánk kapcsán. „Végre értékeli a magyar párt a szakembereket” — hangoztatta az angol Guardian. „De akkor miért engedik a magyar munkások, hogy az üzemekben a párt beleszóljon az ügyekbe, mi közük a pártfunkcionáriusoknak a szakmai kérdésekhez, például a Központi Bizottságnak az ötéves tervhez?” — folytatta a gondolatmenetet a Szabad Európa Rádió. Ezt követi az apolitikus gazdasági vezető éltetése, a politikai állásfoglalás és a szakmai tudás szembeállítása, a technokraták vezető szerepének dicsőítése. Vagyis végső soron ez a propaganda a párt vezető szerepe ellen uszít anélkül,hogy nyíltan támadná azt. Lényegét tekintve azonos ez az egykori vad antikommunista uszítással. Ez a megváltozott imperialista propaganda-taktika másfajta reagálást követel a magyar sajtótól, rádiótól, mint a korábbi nyílt uszítás, támadás, féktelen hazudozás. A szitok-átok kampányt egy-két kivételtől eltekintve, szóra sem érdemesítettük, a durva hangú írások szerzőit nem tekintettük olyan partnereknek, akikkel érdemes lett volna vitázni, a valóság eszeveszett hamisítói végül is saját maguk kényszerültek a visszavonulásra. Most azonban, amikor a nyugati propagandában sok az álobjektív hang, a látszólagos lojalitás, az áltudományos megközelítés, finomabbak a kombinációk, árnyaltabbak a megfogalmazások, nem olyan szembetűnő az ellenséges szándék, sokszor vetődik fel: nem kellene-e reagálnunk bizonyos hírekre, kommentárokra? Némely „tudományosan megalapozott” nézettel nem lenne-e célszerű