Magyar Sajtó, 2003 (44. évfolyam, 1-10. szám)

2003 / 1. szám

• • a kvázi neozsurnaliszták köre, akik ezzel az új nyelvvel nyalják a régi segg Hunter S. Thompson, a politoxikomán zseni, fegyverraktárnak berendezett tuszkulánumában az őrület határán bí­belődik, olyan messzire tőlünk, amennyi­re csak lehet. Tud a dolgokról, de nem tesz értük, sem ellenük. Mindent látni, az egy dolog, mindent megengedni egy másik. Míg az előbbihez elég istennek lenni, a másodikhoz már sokkal több szükségelte­tik, minimum egyszerre lenni otthon a ra­cionális és a transzcendens pályáján, mi­közben folyamatosan meghatározni, me­lyik melyik. Megy a passz, és még szállnak a göröngyök, amikor hirtelen érvényét veszti a gravitáció, így viszonylag nehéz focizni, csak a legnagyobbaknak sikerül. Mr. Thompson paranoid seggfej, és nagyjából egy virágcserépben elférne az a kevés, ami neki az univerzumból megma­radt. Ő a részeges apánk, aki nem énekel­teti velünk a himnuszt, ha éjféltájt átmá­szik az előszobán. Ver minket, igazságta­lan, de a himnuszt nem énekelteti. Ezért szeretjük. A hetvenes években, amikor még voltak beszámítható pillanatai, dr Gonzóként be­járta a kontinenst az Amerikai Álom után, és pár évvel később, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt (és ká-európai társai) meggyöngülése lehetővé tette, hogy kicsírázzon az a folyamat, ami Gres­­pik Lászlóban és a Sugar and Spice-ban nyerte el végső formáját, néhányan úgy gondoltuk, hogy a Riporter a mi nyelvün­kön beszél, mi pedig az övén fogunk. Nem volt persze előzmények nélkül a gonzó újságírás Magyarországon, hiszen az alapmotívumot, a Thompson által le­fektetett szabályt, miszerint a beállva írt dolgokat józanul kell szerkeszteni, vi­szont amit véletlenül józanul vetettünk a szilícium mütyürök közé, annak szerkesz­téséhez lépjünk be feltétlenül, a magyar újságíró-társadalom, ha nem is tudato­san, de létezése óta gyakorolta. Ezzel mintegy cáfolnám azt a közkeletű elképzelést, hogy a kokain és a morfium a rendszerváltás hozadéka, hiszen a boldog békeidők és az azt megelőző időszak is bőven szolgáltat példákat használatukra, csak valahogy nehéz elképzelni az orrbo­­londítást és a hatalmi agytágulatot cim­balomszóra, pedig bizony, mondom nék­­tek, a szerek öregebbek a Rolling Stones­­nál, pedig ők sem mai csirkék már. Ha lenne kis időm, részletesen lefeste­ném a pillanatot, amikor a szorgos ré­szecskék behatolnak a szinapszisok közé, és az eufória a pacsirta hegedűszólamára csúcsosodik ki, miközben karcos, nehéz szeszek tompítják az ember utáni kémia ezen nagyszerű találmányának túlzottan hideg menetelését. Di Gonzó, azaz Hunter S. nem tett mást, csak kimondta a kimondhatatlant, felleb­­bentette a fátylat az üstről, amelyben a holnap cikkei főnek, hogy ezzel az elemen­táris képzavarral érzékeltessem a csupán a parizergyártáshoz fogható folyamatot, amelybe betekintést eddig az újságíró­társadalom előrelátóan nem engedett. Mert azért teljesen titokban eddig sem maradt, hogy a szerkesztőségek világos, de nem túl otthonos termeiben az operá­torok a rendszerváltást megelőzően is ko­rongrészegen vándoroltak hírről hírre, természetesen erős politikai nyomás alatt (zöld farok). Az alkohol szerepe a létező szocializ­musban, miként arra kiválóan rávilágít a Vörös Zsaru című filmjében Arnold S., az antidepresszánsoknak felelt meg, és mint ilyen, inkább a támogatott, mint a tűrt ka­tegóriában leledzett. Csak az ifjúsági és felnőtt kultúra szétválását követően dif­ferenciálódott megítélése, azaz eperpá­linkát inni, és részegen a Száz forintnak ötven a fele című népies műdalt ordítani hajnalig, majd az udvarban hosszan és hangosan hányni­­ rulez, ám sört és ke­­vertet fogyasztani Rex-koncert előtt, köz­ben és után, esetleg ennek hatása alatt csoportosan sétálni a Tabánban - nem ru­lez. Irtózatos idők lehettek, még jó, hogy csecsemő voltam, és a szopással foglal­koztam ez idő tájt (ami tulajdonképpen azóta is tart, Márton László Távolodó ki­tűnő meglátása szerint). A gonzó újságírás tehát nem volt valami eget-földet összerengető találmány, csak időközben kiegészült a magyar kultúra ál­tal addig nem nagyon kultivált szerekkel, és áttörte azt a gátat, ami a gyakorlat és annak magyarázata között húzódott. Ez a­­ szerkesztésre és írásra vonatko­zó - alapelv azonban nem az egyetlen, de még csak nem is a legfontosabb hozadéka dr Gonzó tevékenységének, sokkal inkább kinövése, gyermekbetegsége és megha- Cselédek az éj ZSURNALIZMUS OLDALVIZEM MaSa 2003/1. 2

Next