Magyar Sajtó, 2003 (44. évfolyam, 1-10. szám)
2003 / 1. szám
• • a kvázi neozsurnaliszták köre, akik ezzel az új nyelvvel nyalják a régi segg Hunter S. Thompson, a politoxikomán zseni, fegyverraktárnak berendezett tuszkulánumában az őrület határán bíbelődik, olyan messzire tőlünk, amennyire csak lehet. Tud a dolgokról, de nem tesz értük, sem ellenük. Mindent látni, az egy dolog, mindent megengedni egy másik. Míg az előbbihez elég istennek lenni, a másodikhoz már sokkal több szükségeltetik, minimum egyszerre lenni otthon a racionális és a transzcendens pályáján, miközben folyamatosan meghatározni, melyik melyik. Megy a passz, és még szállnak a göröngyök, amikor hirtelen érvényét veszti a gravitáció, így viszonylag nehéz focizni, csak a legnagyobbaknak sikerül. Mr. Thompson paranoid seggfej, és nagyjából egy virágcserépben elférne az a kevés, ami neki az univerzumból megmaradt. Ő a részeges apánk, aki nem énekelteti velünk a himnuszt, ha éjféltájt átmászik az előszobán. Ver minket, igazságtalan, de a himnuszt nem énekelteti. Ezért szeretjük. A hetvenes években, amikor még voltak beszámítható pillanatai, dr Gonzóként bejárta a kontinenst az Amerikai Álom után, és pár évvel később, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt (és ká-európai társai) meggyöngülése lehetővé tette, hogy kicsírázzon az a folyamat, ami Grespik Lászlóban és a Sugar and Spice-ban nyerte el végső formáját, néhányan úgy gondoltuk, hogy a Riporter a mi nyelvünkön beszél, mi pedig az övén fogunk. Nem volt persze előzmények nélkül a gonzó újságírás Magyarországon, hiszen az alapmotívumot, a Thompson által lefektetett szabályt, miszerint a beállva írt dolgokat józanul kell szerkeszteni, viszont amit véletlenül józanul vetettünk a szilícium mütyürök közé, annak szerkesztéséhez lépjünk be feltétlenül, a magyar újságíró-társadalom, ha nem is tudatosan, de létezése óta gyakorolta. Ezzel mintegy cáfolnám azt a közkeletű elképzelést, hogy a kokain és a morfium a rendszerváltás hozadéka, hiszen a boldog békeidők és az azt megelőző időszak is bőven szolgáltat példákat használatukra, csak valahogy nehéz elképzelni az orrbolondítást és a hatalmi agytágulatot cimbalomszóra, pedig bizony, mondom néktek, a szerek öregebbek a Rolling Stonesnál, pedig ők sem mai csirkék már. Ha lenne kis időm, részletesen lefesteném a pillanatot, amikor a szorgos részecskék behatolnak a szinapszisok közé, és az eufória a pacsirta hegedűszólamára csúcsosodik ki, miközben karcos, nehéz szeszek tompítják az ember utáni kémia ezen nagyszerű találmányának túlzottan hideg menetelését. Di Gonzó, azaz Hunter S. nem tett mást, csak kimondta a kimondhatatlant, fellebbentette a fátylat az üstről, amelyben a holnap cikkei főnek, hogy ezzel az elementáris képzavarral érzékeltessem a csupán a parizergyártáshoz fogható folyamatot, amelybe betekintést eddig az újságírótársadalom előrelátóan nem engedett. Mert azért teljesen titokban eddig sem maradt, hogy a szerkesztőségek világos, de nem túl otthonos termeiben az operátorok a rendszerváltást megelőzően is korongrészegen vándoroltak hírről hírre, természetesen erős politikai nyomás alatt (zöld farok). Az alkohol szerepe a létező szocializmusban, miként arra kiválóan rávilágít a Vörös Zsaru című filmjében Arnold S., az antidepresszánsoknak felelt meg, és mint ilyen, inkább a támogatott, mint a tűrt kategóriában leledzett. Csak az ifjúsági és felnőtt kultúra szétválását követően differenciálódott megítélése, azaz eperpálinkát inni, és részegen a Száz forintnak ötven a fele című népies műdalt ordítani hajnalig, majd az udvarban hosszan és hangosan hányni rulez, ám sört és kevertet fogyasztani Rex-koncert előtt, közben és után, esetleg ennek hatása alatt csoportosan sétálni a Tabánban - nem rulez. Irtózatos idők lehettek, még jó, hogy csecsemő voltam, és a szopással foglalkoztam ez idő tájt (ami tulajdonképpen azóta is tart, Márton László Távolodó kitűnő meglátása szerint). A gonzó újságírás tehát nem volt valami eget-földet összerengető találmány, csak időközben kiegészült a magyar kultúra által addig nem nagyon kultivált szerekkel, és áttörte azt a gátat, ami a gyakorlat és annak magyarázata között húzódott. Ez a szerkesztésre és írásra vonatkozó - alapelv azonban nem az egyetlen, de még csak nem is a legfontosabb hozadéka dr Gonzó tevékenységének, sokkal inkább kinövése, gyermekbetegsége és megha- Cselédek az éj ZSURNALIZMUS OLDALVIZEM MaSa 2003/1. 2