Magyar Szalon, 29. kötet (15. évfolyam, 1897-1898/2)
3 A 48-ki törvények szentesítésének titkos történetéből 4 a tábla határozatát elhamarkodott enunciáczióval praeoccupálta. Igaz, hogy e lépés politikai mentségéül szolgál, hogy ép az ülés megnyitása előtt tudta meg, hogy a felirat el nem fogadása esetén az országgyűlési ifjúságnak feltett szándéka volt véres confliktust provokálni a conservativ mágnásokkal s ennek meggátlására a nádor minden eszközt kész volt megragadni. A conservativ párt azon része, melynek a felirat ellen alapos kifogásai lettek volna, elfogadta a fait accomplit és hallgatott. A felirat átnyujtására Bécsbe küldött deputáczió élére maga István nádor állott. Az elindulást megelőző nap estéjén érkezett meg Bécsből C. gróf fontos sürgönynyel a nádor részére, melyet csizmájába rejtett. A gróf nem volt fukar az elmúlt bécsi napok eseményei ecsetelésében, komor szavakkal jellemezte a bécsi udvar fejvesztett kapkodását s a rendszerváltozást sürgető áramlat fenyegető felülkerekedését. Ilyen kilátások közt indult útnak a nádor, hogy a magyar deputácziót az uralkodó elé vezesse. — Ki tudja, visszatérek-e még? — rebegte szomorú sejtelmek közt. — Talán agyon is ütnek! Helyzetét világosan látta abban a tragikus alternatívában, hogy vagy az udvar bizalmát játsza el örökre, még abban az esetben is, ha mindent megkap, amit a nemzet nevében kívánt, vagy pedig semmit sem ér el és akkor Magyarországra soha sem térhet többé vissza. — Tudom jól — jegyezte meg ösztönszerű előérzettel — hogy ha a magyar minisztérium nélkül térek vissza, az országgyűlési ifjúság királylyá kiált ki. Már pedig, ha megszűnök is nádor lenni, mégsem szűnök meg főherczeg lenni. Ha ez történnék, egy félóra alatt túl leszek a határon és Magyarország spihámlót rizikó sem lát többé. Bécs e nevezetes napokban sajátságos hazafias paroxismus képét mutatta. Kokárda virított minden keblén, öregek, ifjak, gyerekek, asszonyok nemzeti díszben pompáztak. A történelemben egyetlen példa volt, hogy a merev magyarság s németség kibékülése symbolikus kifejezést nyert s a magyar országgyűlési ifjúság a magyar színek mellett a bécsi kokárdát — fehér szalagot — is viselte. A bécsi opera márcz. 16-iki előadásán «Don Juan» nemzeti fejdíszben, zajos éljenzés között lépett a színre s a midőn valaki a szinházban jelenlevő F. magyar mágnást «gróf» czimen szólította, az megfordult s igy felelt: — Nincs gróf, — F. polgár! Mikor a nádor Bécsbe érkezett, a vámnál nem finánczokat talált, hanem, fölfegyverkezett tanulókat, kik hangos éljennel fogadták. A Metternich-villa előtt a berlini muzsafiak pipázva táboroztak. A város csukott kapuja föltárult a főherczegi lakáj «István főherczegi» kiáltására s a «Stefanplatz»-on a nép kifogva a nádor kocsijából a lovakat, lelkes ovácziók közt maga vonta a hintót a Burgba. Jellemző a bécsi köznép gondolkodásmódjára, hogy mikor a nádor a Burgból elhajtatott, a Batthyányi-lépcső előtt összesereglett nép közül egy polgár megkérdezte vele volt társát, ki az az uraság, aki most távozott? «Na, kennst Du den nit? Des is ja der König von Ungarn» — volt a felelet. Ismeretes, hogy ami akkor még csak a bécsi köznép ajkán élő legenda volt, kevés idővel utóbb anynyiban a valósághoz is közel jutott, amennyiben Jellasich bán előnyomulása első hírére Kossuth, hogy a fenyegető véres konfliktust kikerülje, tényleg felajánlotta István főherczegnek a magyar koronát, mint egyetlen eszközt arra, hogy az országnak minden dynasztikus érdekeken felül álló integritása megóvassék és előre