Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1892-02-14 / 7. szám

MAGYAR SZEMLE BUDAPEST Előfizetési árak: Laptulajdonos és kiadó: KIADÓHIVATAL ÉS SZERKESZTŐSÉG, 1892. Egész évre...............6 frt — kr. Félévre.....................3 frt — kr. Negyedévre ............1 frt 50 kr. Kaczvinszky Lajos Budapest, VI., Uj­ utcza 14. sz. február 14. Megjelen minden vasárnap. Budapest, VI. ker., Uj­ utcza 14. sz. Egyes szám ára 15 kr. EGYETEMES TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT Irodalmi kortesvilág. A jelek arra mutatnak, hogy közéletünk­ben jelentékeny fordulat készül. Egy uj nem­zedék követeli jogait minden téren s a köz­szellemben új áramlat kerekedett felül, mely előreláthatólag nagy parlamenti viharokat fog fölidézni. Az elméket nálunk a politika még nagyobb mértékben foglalkoztatja, mint va­laha, és a­ki még eddig nem fedezte föl, hogy mi első­sorban és legkiváltképen poli­tikus nemzet vagyunk, annak most kinyíl­hatnak szemei s az most fölismerheti legfőbb nemzeti erényeinket; igaz, hogy egyszersmind gyöngéinket is. Szellemi képességeink túlnyomó részét mindenha a politika emésztette föl. Ha nem­zeti művészet nálunk ezer év folyamán alig­­alig fejlődött ki, annak fő oka, hogy mi főleg az uralkodás és kormányzás művészetében gyakoroltuk magunkat, de ebben aztán a tökélynek magas fokára hágtunk. Legnagyobb ellenségeink kénytelenek elismerni politikai képességeinket. Az uralkodás mesterségéhez ritka nemzet ért jobban, mint a magyar; a szónokiasságban is kevés vetélytársunk akad, a korteskedés művészetében meg épenséggel utolérhetetlenek vagyunk. Mindez azonban könnyen érthető, hiszen folyton a leghevesebb küzdelmet vívtuk a nemzeti létért és hosszú századokon át a nyugat védbástyái voltunk kelet barbárságával szemben. Mi sem termé­szetesebb tehát, mint hogy a politika dominál nálunk föltétlenül a nemzeti élet minden mozzanata fölött. Még irodalmi életünknek is valami ki­mondhatatlanul sajátos politikai színezete van, a­minő semmi más nemzetnél föl nem talál­­latható. Az írók és költők szövetkezésében nagyon hiányzik nálunk az ideális elem, pedig ennek, ha valahol a világon, hát a poéta­ nép között kellene feltalálhatónak len­nie. Az írók barátkozásának csak a Kazinczy korában volt nálunk ideális jellege, a­mikor még az irodalom vezérembere csak dicsőség­gel kecsegtette a múzsafiakat és nem juttat­hatott senkit álláshoz, hivatalhoz, anyagi jö­vedelemhez, stb. De mióta az Akadémia meg­alakult, a Kisfaludy- majd meg a Petőfi-tár­­saság megszilárdultak, azóta ezek hatalmas írói klikkek jegeszedő pontjaivá lettek. Egy­általán minden művészeti és irodalmi inté­zetben egy-egy erős érdekszövetkezet fész­kelte be magát, mely hatalma fölött félté­kenyen őrködik, mely esküdt ellensége min­den újabb eredeti tehetségnek és legnagyobb akadályozója szellemi életünk egészséges fej­lődésének, írói társaságban — még­pedig nem csak csengő poharak mellett, hanem úgynevezett, zárt üléseken — nem egyszer hallottam ily­nemű dikcziót. Tisztelt uraim, tegyük félre az ideális szempontokat, melyekkel csak áb­rándos önképzőköri diákok áltatják önmagu­kat. Félre a gyermekes illúziókkal és lássuk világosan, hogy mindenekelőtt egy erős klikk szervezésére van szükségünk. Akármit is mon­danak uraim, én nagy tisztelője vagyok annak a kis Gyulai Pálnak, én őt tekintem meste­remnek és azt mondom, hogy tőle tanuljuk meg, miként kell szilárd érdekszövetkezet segítségével az irodalomban tekintélyre és uralomra vergődni. Lám, hogy lefoglalta ő szövetkezete számára a magyar tudományos Akadémia első osztályát, hogy igazgatja érdek­társaival egyetemben a Kisfaludy-társulatot, hogy uralkodik az egyetemen, hogy hirdetteti dicsőségét azok által, kiknek állást szerzett, hogy czikkelyezteti be egész érdekszövetke­zetét, önönmagát Szász Károlylyal és Lévay Józseffel együtt, az irodalomtörténeti tan­könyvekbe. Önök azt hiszik, hogy az író csak halála után válik halhatatlanná. Nagyon té­vednek, a halhatatlanságot még lehetőleg éle­tünkben kell megnyerni és hivatalos formák­ban kifejezésre juttatni. Be kell czikkelyez­­tetni az iskolás­könyvekbe, a tanárok fejébe kell verni, a tanulókkal országszerte bema­goltatni. Mit árt az, hogy verseink rosszak, ha csak egy ország ifjúsága könyv nélkül tanulja azokat! Mit árt, hogy egyetlen eszme vagy gondolat sincs prózai munkáinkban, ha csak remekművekként olvasgatja a tanuló­­sereg és mi idomítjuk a fiatal agyvelőket a mi agyvelőnk mintája szerint! Ilynemű eszméket nem egy ízben hallot­tam fejtegetni. Mindenütt vagy kész és évek során át megkeményedett klikkeket találtam, vagy pedig írócsoportokat, melyeknek leg­hőbb vágyuk volt mielőbb szoros érdekszö­vetkezetekké jegeczedni. A példát, megadta a Gyulai-féle szövetkezet és most már követik a hírlapok munkásai is. Egy-egy napilap körül a fiatalabb és idősebb munkatársakból oly erős klikk alakul, hogy maga Gyulai is elismeréssel adózhatnék a gyönyörű szervez­kedésnek. Ma már az irodalomban csak fe­gyelmezett zsurnaliszta­ táborok állanak egy­mással szemben, írói egyéniségeket, ideális ambícziók által vezérelt szellemeket alig-alig találhatunk. Fölülről adták meg a rossz példát. Ma­guk a legjelesebb írók mutatták, hogy többre becsülik a társadalmi állást, a rangot, a hi­vatalt minden irodalmi babérnál. Avagy nem láttuk, hogy Jókai és Mikszáth miként vál­lalkoztak politikai kortesszolgálatokra! A kisebb tehetségeknek az irodalom és költészet meg épenséggel csak átmeneti foglalkozás, csak bevezetés a politikai és másnemű sze­repléshez, csak eszköz, állás vagy hivatal szer­zésére. Nem egy úgynevezett költő, ki az irodalomtörténetben is szerepel, csak megve­téssel szól a saját lírai verseiről, melyeket ifjúkori bűnöknek tekint, holott azok még mindig mint költészetünk gyöngyei szerepel­nek az antológiákban. Van író, a­ki nyíl­tan megtagadja, hogy ő valaha író volt, és a­kinek egyetlen ambícziója, hogy komoly politikusnak tekintessék. Igenis, képviselővé vá­lasztatni, ez manapság a legmagasabb írói ideál. Az irodalmi társulatokon belül a leg­­iigabb kortesvilág folyik, mely tökéletes ha­sonmása a politikai kortesvilágnak. A Petőfi- és Kisfaludy-társaságoknak majdnem minden évben van egy választási campagne-ja, melyre hónapokkal előbb történnek készülődések. Mennyi intrika, mennyi csel, mennyi erőszak — és mindez egy tagsági helyért! És nem akad vígjátékíró, a­ki ezt a komédiát szín­padra vinné, hogy a közönség kellőképen kacsagni tudjon irói fölött. Nagyon természetes, hogy ilyen viszonyok közepett igazi tehetségek ki nem fejlődhet­nek. A napilapok folytonos szenzáczió-vadá­­szata, a politikai és irodalmi kortesek fül­siketítő szónoklatai miáa a komolyabb irói tehetség szóhoz nem juthat. A vad verseny zajában a fiatal íróember, ha volna is benne nemesebb becsvágy, eltéveszti útját, és a­ki azt hitte, hogy új ösvényt tör magának, egy­szerre csak azon veszi észre magát, hogy ő is az árral halad, hogy ő is egy érdekszövetség tagja lett és kortesszolgálatokat végez. Esz­tétikai eszmecsere, a költői feladatok fölötti vita többé nem hallik; az irodalmi életből kiveszett az idealizmus, az Olympus olyan sivár lett, mint bármely megyei tanácsterem. Kortesvilágot élünk az irodalomban is. Severus. Színházi levelek. P. Márkus Emilia. A sors — mert Carlyle szerint tudat­lanságunk folytán mindig e szó tolakodik ajkainkra — minden epochának megteremti a maga embereit. A művésznő, kiről szólunk, egészen az új epocháé, azé a szinműirodalmi irányé, mely a női hősnők rugójává a jelen helyett a szeszélyt, a szentimentalizmus helyett a bizarrt tette. Alig tudjuk elképzelni, hogy micsoda szerepeket játszott volna Márkus Emilia ez

Next