Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1892-09-11 / 37. szám
MAGYAR SZEMLE BUDAPEST Előfizetési árak : Egész évre...............0 írt — kr. Laptulajdonos és kiadó: KIADÓHIVATAL ÉS SZERKESZTŐSÉG, 1892. Félévre.....................3 írt — kr. Negyedévre ............1 írt 50 kr. Kaczvinszky Lajos Budapest, VI., Uj utcza 14. sz. szept. 11. Megjelen minden vasárnap. Budapest, VI. ker., Uj utcza 14. sz. Egyes szám ára 15 kr. EGYETEMES TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT Művészek és kritikusok. A frigyen, mely a czimben foglalt két osztályt egymáshoz fűzi, rendszerint nem szokott áldás lebegni. De lehet-e szó családi boldogságról oly házastársak között, kik örökké egymás gyöngéit kémlelik, kik, ha csak szerét tehetik, a piaczon mossák a családi szennyest s kik nem egymásba, hanem önmagukba szerelmesek. Azonfölül szeretik elhitetni másokkal és önmagukkal, hogy nem sokat tartanak egymás felől. E házsártos viszony néha igen drasztikusan nyilatkozik meg. A jó vidéken például nem egyszer esett meg, hogy egy kevésbbé előnyösen méltatott művész nyomban az ultima ráczióhoz folyamodott, vagyis azon íziben a kritika megjelenése után elpáholta kritikusát. A jobb nevelésű fővárosi művészek természetesen óvakodnak az e fajta túlzásoktól s a diszkrét fogcsikorgatáson fölül legföljebb arra szorítkoznak, hogy a kritikus úr nevéhez egy-egy állatrajzi fogalmat toldanak. Megtörtént, hogy e díjtalan czimosztogatás az érdekelt fél füle hallatára történt. Azért tehát nem tanácsos premierek és más zajos művészi események után a kritikusoknak a színházak körül settenkedni, mert igen könnyen belekeveredhetnek az ellenkritika puskatüzébe. A népszínháznál aránylag legkedélyesebben fogják föl a kritikát. Normális állapotban ugyanis a magasabb vonalszeren álló úgynevezett műbirálat leereszkedő kegyességgel bánik velük, vagyis nem alkalmazza reájuk a műintézeti vonalmérőt, ellenben a bérleti határidő lejárása körül olyan krónikus viharokat zudít reájuk, hogy a keresztvíz nyoma is lehámlik művészi ábrázatukról. A filozófiával fegyelmezett Kassai Vidor ilyenkor ilyetén módon vigasztalja nekikeseredett pályatársait: — Már ehhez hozzá kell törődnünk, mint a délvidékieknek a szirokkóhoz, a keletieknek a számumhoz s az egyenlítő körülieknek az esős időszakhoz. A legörvendetesebb az, hogy a népszínház bérlete nem egy esztendőre szól . . . Sokkal érzékenyebbek a nemzeti színháziak kritikusaikkal szemben. De hogyan ? Hisz a nemzeti színháznál majd csaknem mindenkit magasztalnak s a legcsekélyebb gáncs szinte szenzáczió-számba megy. Ép ez az, mi a derék művészek kedvét lohasztja. Kiállhatatlan előttük az a folytonos banális dicséret, melyből sablonosan kijut mindenkinek a maga adagja, Szigeti József igazi elemében. Nagy Imre érvényesíti gyönyörű orgánumát. Náday vonzó elegancziával ruházza föl szerepét. Újházi a nála megszokott művészettel oldja meg föladatát. Mihályfi igaz bensőséggel szaval. Vízvári kacagtat. Jászay a tragikai művészet nálunk nem ismert magaslatán. P. Márkus Emília megkapó vonásokkal ábrázol. Helvey Laura ismét ragyogtatja tehetségét. Bercsényi értelmesen szaval. Frielle Kornélia a régi volt. Alszegi Irma bájosan csicsereg ... És a többiek ? Nos, a többiek derekasan megállták helyüket, nem ríttak ki a művészi keretből . . . emelték az összhangot, stb. stb. Nem csoda tehát, ha a kritikai taposó malmok ez egyhangúsága ingerlékenységet olt a művészek különben is érzékeny idegeibe, ha egy kis éltető vihar után epekednek. Innen van, hogy a nemzeti színház művészei köréből disszonáns hangok hallatszanak, majd csaknem rebbelis akkordok. Ha az ember az elégületlenség moraját artikulálná, körülbelül igy hangzanék : — Micsoda?! Nincs rajtunk semmi kivetni való ? Hisz maga Paulay igazgató erős szavakkal panaszolja a hanyatlást s a kritika szeme nem akad meg rajta ? Hát álmosak azok az urak ! Nem veszik észre, hogy mióta a pénzügyi tekintetek dominálnak, a nemzeti színház játékrendje szakasztottan úgy készül, mint a Kis-Kun-Majsán megszorult truppnak a műsora. Minden két hétre egy újdonság! Nem a művészet, hanem a kassza miatt. Magolunk, de nem játszunk. A tragédia múzsája a sugólyukba búvik, hogy letörülgesse a csurgó verejtéket a súgók homlokáról. Gyári üzemet folytatunk , alkotások helyett operettnüánszokkal dolgozunk. Csak a régi renomé tart fönn bennünket. De az örökös kasszadarabok alá fogják ásni hitelünket s maholnap a nemzeti színház bérlethirdetését igy lesz kénytelen kezdeni: „Nem szédelgés új darabokkal!! Hanem valódi klasszikus uraságoktól levetett tragédiák . . .“ stb. Hogy e kifakadásokban mennyi a művészi túlzás és mennyi a megszívlelni való igazság, az nem e czikk keretébe tartozik. Itt csak bizonyos harasztnak bizonyos zörgését akartuk jelezni, ami természetesen bizonyos szellőjárás nélkül soha sem esik meg. Látható pedig ebből, hogy a nemzeti színházi művészek, ha a kritika által kissé elhanyagoltainak, Bias filozófiájára vetik magukat, s önbírálatot űznek. Már az operánál ilyesmiről szó sincsen. Ott a művészet és a kritika sanda szemmel, fogcsattogtatással kerülgeti egymást. Aki az opera-kávéházban egy premiere után valaha reggelizett, az nem szürcsölhette a nélkül kávéját, hogy ne hallott volna több európai műveit nyelven kevésbbé műveit kifejezésekkel illetni színházi kritikusokat s hogy ne látott volna kíméletlenül az asztalra csapni egy-egy újságot A meglegyintett énekes urak azután egy közös asztalhoz gyűlnek svéd-dacz-szövetséget kötve, remek összhangban kritizálják a kritikust. A rezümé rendesen az, hogy az illető referens abszolút zenei siketségben sinlik s hogy az egész irka-firkára nem érdemes hederíteni. Hanem azért, mikor az ülés föloszlik, egyenkint mégis visszasompolyognak az ujsaságokhoz s újra elolvassák az inkriminált czikkelyt. S ekkor némi vigasztalást merítenek, mert látják, hogy nem csak őket, hanem az igazgatóságot is szidják. Ennek fejében sokat megbocsátanak a kritikusnak. Elvégre, talán még sem olyan tudatlan ember, csak egy kis rosszakarat van benne. De legjobban azok az énekművészek vannak megakadva, akik a hazai sajtó egyik nyelvét, sem a magyart, sem a németet nem értik. Ezek hites tolmácsra szorulnak, mi rendszerint egy nálunk megtelepedett olasz kardalosból telik ki. Hogy ezek a fordítások megbízhatóság tekintetében fölötte sok kívánni valót hagynak fönn, azt Lantes-Assunta kisasszony esete is bizonyította. E heves ész- és kézjárású primadonna ugyanis roppant izgatottságot tanúsított, valahányszor a lapok fellépéséről írtak. Megvette valamennyi napilapot s a lakására vitette, hol Revere Manó, az opera egyik tagja fordította le neki a bírálatokat olaszra. Azaz dehogy fordította, ferdítette, mert a kisasszony heves kézmozdulatainak körében nem volt bátorsága a valóságot tolmácsolni. Olyan ódás dicséreteket olvasott az elő neki az újsághasábokból dallamos olasz nyelven, amineket csak valaha Malibranra és Pattira írtak. A kisasszony elégült mosolygással hallgatta végig s úgy elkapatta magát, hogy minden habozás nélkül az intendatura fejebubján akart megtelepedni. Képzelhető konsternáltsága, mikor az igazgatóság némi fegyelmetlenségért egyszerűen elbocsátotta. Napokig sem hitte, hogy ez vele megtörténhetik. Hogyan, őt, kit a napisajtó annyira tömjénez ! Bizonyosan kényes szemekkel távozott és sokáig fog hálásan visszaemlékezni szép hazánkra. Talán még érzelmes búcsút is integetett a határról honi zenereferenseinknek ? Zöldi Márton.