Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1892-09-11 / 37. szám

M­AGYAR SZEMLE BUDAPEST Előfizetési árak : Egész évre...............0 írt — kr. Laptulajdonos és kiadó: KIADÓHIVATAL ÉS SZERKESZTŐSÉG, 1892. Félévre.....................3 írt — kr. Negyedévre ............1 írt 50 kr. Kaczvinszky Lajos Budapest, VI., Uj­ utcza 14. sz. szept. 11. Megjelen minden vasárnap. Budapest, VI. ker., Uj­ utcza 14. sz. Egyes szám ára 15 kr. EGYETEMES TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT Művészek és kritikusok. A frigyen, mely a czimben foglalt két osztályt egymáshoz fűzi, rendszerint nem szo­kott áldás lebegni. De lehet-e szó családi boldogságról oly házastársak között, kik örökké egymás gyöngéit kémlelik, kik, ha csak szerét tehetik, a piaczon mossák a családi szennyest s kik nem egymásba, hanem önmagukba sze­relmesek. Azonfölül szeretik elhitetni mások­kal és önmagukkal, hogy nem sokat tartanak egymás felől. E házsártos viszony néha igen draszti­kusan nyilatkozik meg. A jó vidéken például nem egyszer esett meg, hogy egy kevésbbé előnyösen méltatott művész nyomban az ultima ráczióhoz folyamodott, vagyis azon íziben a kritika megjelenése után elpáholta kri­tikusát. A jobb nevelésű fővárosi művészek ter­mészetesen óvakodnak az e fajta túlzásoktól s a diszkrét fogcsikorgatáson fölül legföljebb arra szorítkoznak, hogy a kritikus úr nevéhez egy-egy állatrajzi fogalmat toldanak. Megtörtént, hogy e díjtalan czimoszto­­gatás az érdekelt fél füle hallatára történt. Azért tehát nem tanácsos premierek és más zajos művészi események után a kritikusok­nak a színházak körül settenkedni, mert igen könnyen belekeveredhetnek az ellenkritika puskatüzébe. A népszínháznál aránylag legkedélyeseb­ben fogják föl a kritikát. Normális állapot­ban ugyanis a magasabb vonalszeren álló úgynevezett műbirálat leereszkedő kegyesség­gel bánik velük, vagyis nem alkalmazza reájuk a műintézeti vonalmérőt, ellenben a bérleti határidő lejárása körül olyan krónikus viharokat zudít reájuk, hogy a keresztvíz nyoma is lehámlik művészi ábrázatukról. A filozófiával fegyelmezett Kassai Vidor ilyenkor ilyetén módon vigasztalja nekikese­redett pályatársait: — Már ehhez hozzá kell törődnünk, mint a délvidékieknek a szirokkóhoz, a kele­tieknek a számumhoz s az egyenlítő körü­lieknek az esős időszakhoz. A legörvendetesebb az, hogy a népszínház bérlete nem egy esz­tendőre szól . . . Sokkal érzékenyebbek a nemzeti szín­­háziak kritikusaikkal szemben. De hogyan ? Hisz a nemzeti színháznál majd csaknem mindenkit magasztalnak s a legcsekélyebb gáncs szinte szenzáczió-számba megy. Ép ez az, mi a derék művészek kedvét lohasztja. K­iállhatatlan előttük az a folytonos banális dicséret, melyből sablonosan kijut mindenkinek a maga adagja, Szigeti József igazi elemében. Nagy Imre érvényesíti gyö­nyörű orgánumát. Náday vonzó elegancziával ruházza föl szerepét. Újházi a nála meg­szokott művészettel oldja meg föladatát. Mi­hály­fi igaz bensőséggel szaval. Vízvári kac­ag­­tat. Jászay a tragikai művészet nálunk nem ismert magaslatán. P. Márkus Emília meg­kapó vonásokkal ábrázol. Helvey Laura ismét ragyogtatja tehetségét. Bercsényi értelmesen szaval. Frielle Kornélia a régi volt. Alszegi Irma bájosan csicsereg ... És a többiek ? Nos, a többiek derekasan megállták helyüket, nem ríttak ki a művészi keretből . . . emel­ték az összhangot, stb. stb. Nem csoda tehát, ha a kritikai taposó malmok ez egyhangúsága ingerlékenységet olt a művészek különben is érzékeny idegeibe, ha egy kis éltető vihar után epekednek. Innen van, hogy a nemzeti színház mű­vészei köréből disszonáns hangok hallatsza­nak, majd csaknem rebbelis akkordok. Ha az ember az elégületlenség moraját artikulálná, körülbelül igy hangzanék : — Micsoda?! Nincs rajtunk semmi ki­vetni való ? Hisz maga Paulay igazgató erős szavakkal panaszolja a hanyatlást s a kritika szeme nem akad meg rajta ? Hát álmosak azok az urak ! Nem veszik észre, hogy mióta a pénzügyi tekintetek dominálnak, a nemzeti színház játékrendje szakasztottan úgy készül, mint a Kis-Kun-Majsán megszorult truppnak a műsora. Minden két hétre egy újdonság! Nem a művészet, hanem a kassza miatt. Magolunk, de nem játszunk. A tragédia mú­zsája a sugólyukba búvik, hogy letörülgesse a csurgó verejtéket a súgók homlokáról. Gyári üzemet folytatunk , alkotások helyett operett­­nüánszokkal dolgozunk. Csak a régi renomé tart fönn bennünket. De az örökös kassza­darabok alá fogják ásni hitelünket s ma­hol­nap a nemzeti színház bérlethirdetését igy lesz kénytelen kezdeni: „Nem szédelgés új darabokkal!! Hanem valódi klasszikus ura­­ságoktól levetett tragédiák . . .“ stb. Hogy e kifakadásokban mennyi a művészi túlzás és mennyi a megszívlelni való igazság, az nem e czikk keretébe tartozik. Itt csak bizonyos harasztnak bizonyos zörgését akar­tuk jelezni, a­mi természetesen bizonyos szel­lőjárás nélkül soha sem esik meg. Látható pedig ebből, hogy a nemzeti színházi művészek, ha a kritika által kissé elhanyagoltainak, Bias filozófiájára vetik ma­gukat, s önbírálatot űznek. Már az operánál ilyesmiről szó sincsen. Ott a művészet és a kritika sanda szemmel, fogcsattogtatással kerülgeti egymást. A­ki az opera-kávéházban egy premiere után va­laha reggelizett, az nem szürcsölhette a nél­­­­kül kávéját, hogy ne hallott volna több euró­pai műveit nyelven kevésbbé műveit kifeje­zésekkel illetni színházi kritikusokat s hogy ne látott volna kíméletlenül az asztalra csapni egy-egy újságot A meglegyintett énekes urak azután egy közös asztalhoz gyűlnek s­véd-dacz-szövetséget kötve, remek összhangban kritizálják a kri­tikust. A rezümé rendesen az, hogy az illető referens abszolút zenei siketségben sinlik s hogy az egész irka-firkára nem érdemes he­­deríteni. Hanem azért, mikor az ülés föloszlik, egyenkint mégis visszasompolyognak az ujsa­­ságokhoz s újra elolvassák az inkriminált czikkelyt. S ekkor némi vigasztalást merítenek, mert látják, hogy nem csak őket, hanem az igazgatóságot is szidják. Ennek fejében sokat megbocsátanak a kritikusnak. Elvégre, talán még sem olyan tudatlan ember, csak egy kis rosszakarat van benne. De legjobban azok az énekművészek van­nak megakadva, a­kik a hazai­­ sajtó egyik nyelvét, sem a magyart, sem a németet nem értik. Ezek hites tolmácsra szorulnak, mi rendszerint egy nálunk megtelepedett olasz kardalosból telik ki. Hogy ezek a fordítások megbízhatóság tekintetében fölötte sok kívánni valót hagy­nak fönn, azt Lantes-Assunta kisasszony esete is bizonyította. E heves ész- és kézjárású primadonna ugyanis roppant izgatottságot tanúsított, valahányszor a lapok fellépéséről írtak. Megvette valamennyi napilapot s a lakására vitette, hol Revere Manó, az opera egyik tagja fordította le neki a bírálatokat olaszra. Azaz dehogy fordította, ferdítette, mert a kisasszony heves kézmozdulatainak körében nem volt bátorsága a valóságot tol­mácsolni. Olyan ódás dicséreteket olvasott az elő neki az újsághasábokból dallamos olasz nyelven, a­mineket csak valaha Malibranra és Pattira írtak. A kisasszony elégült mosolygással hall­gatta végig s úgy elkapatta magát, hogy minden habozás nélkül az intendatura feje­­bubján akart megtelepedni. Képzelhető kon­­sternáltsága, mikor az igazgatóság némi fegyelmetlenségért egyszerűen elbocsátotta. Napokig sem hitte, hogy ez vele megtörtén­hetik. Hogyan, őt, kit a napisajtó annyira tömjénez ! Bizonyosan kényes szemekkel távozott és sokáig fog hálásan visszaemlékezni szép hazánkra. Talán még érzelmes búcsút is integetett a határról honi zenereferenseinknek ? Zöldi Márton.

Next