Magyar Szemle, 1893 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1893-01-01 / 1. szám
, bent a teremben fáradtság, türelmetlenség és a legteljesebb kimerültség ül már minden arczon, melyet csak a mérleg billenése villanyoz föl időről-időre. Egyes képviselők el is alusznak, a teremszolgák odamennek és felköltik őket, hogy szavazzanak. Más képviselők ismét azt számítgatják, hogy vájjon nem volna-e nekik elég idejük elszaladni és megvacsorálni. Egyes alakok emelkednek föl, mint ködképek, sápadtan a halovány lámpafénynél a szószékről, hol csak azt az egy szót mondották: halál. Az egész egy optikai árnyékhoz hasonlít.“ Csütörtökön késő éjjel, midőn már a szavazásnak vége van és a titkárok azok összeszámításával foglalkoznak, jön a beteg Duchatel. Egy széken hozzák, paplanokba takarva, hálóköntösben és hálósapkában, hogy kegyelemre szavazzon. Azt hiszik, hogy ez az egy szavazat is képes megbillenteni a mérleget. Oh nem! Vergniaud elnök a legnagyobb, a legmélyebb csöndben, bánattal teli hangon jelenti: „Kinyilatkoztatom a konvent nevében, hogy a büntetés, melyet ez Capet Lajosra szab, a halál.“ Ötvenhárom szavazatnyi csekély többség emelte ítéletté a halált. Sőt ha az egyik ok dalról elvesszük s a másikhoz adjuk azon huszonhat szavazatot, a melyek halált mondtak ugyan, azonban ahhoz gyönge s nem sok eredményű látszatát csatolták a kegyelemre való utalásnak, úgy a többség csak egy szavazatból állott. Alig hogy kihirdették a szavazatok eredményét, midőn Lajosnak három ügyvédje belép, tiltakozva az ő nevében, halasztást kérve, fölebbezést a nép elé. Ezt kéri Desére és Tronchet rövid ékesszólással, a derék öreg Malesherbes pedig szaggatott mondatokban, zavarodva, könyek között, bátor arczán, melyet a kor tiszteletreméltóvá tett, úrrá lesz a fölindulás s az megolvadva, néma könyekben tör elő szemeiből. A nép elé történő fölebbezést visszavetik, miután az már egyszer el van intézve; ami a halasztást illeti, arra holnap fognak szavazni. Tehát másnap szavazás alá kerül: elhalasztassék-e az ítélet, igen vagy nem ? Erre szavaznak egész szombaton, nappal és éjjel. Vergniaud elnök az elhalasztás mellett szavaz, míg a király unokaöcscse, Egalitó Fülöp ismét lelkiismerete és meggyőződése szerint „nem“-el szavaz. Ennek hallatára a legközelebbi tag fölmegy a szószékre s igy szól : „Minthogy Fülöp „nem“-et mondott, én a magam részéről „igent“ mondok.“ Vasárnap reggel három órakor tisztában voltak az eredménynyel: hetven főből álló többség az elhalasztást megtagadta. A végzés így szól: Halál huszonnégy óra lefolyása alatt 1 Daratnak, az igazságügy miniszterének a temple-ba kell mennie e kegyetlen hírrel. „Milyen rettenetes megbízás ez!“ kiáltó önkéntelenül. Lajos elég nyugodtan hallgatta meg a halálos ítéletet, gyóntatót kért és még csak három napi életet, hogy előkészülhessen a halálra. A gyóntatót megadják neki, a halasztást nem. Tehát nincs menekülés sehol ! Lajos barátai igen messze vannak, túl a határokon; a lovagias, a loyális királypártiak, a büszke arisztokraták, kik egykor udvara fényében sütkéreztek, most kétségbeesett szívvel és fejüket veszítve kóborolnak a széles világon. Csupán néhány gyönge papnak jut eszébe a szabadítás műve. Röpiratokat raknak le az utczasarki kövekre, erőszakos kiszabadításra izgatva. Akadt egy ember, ki merészebb cselekvéshez nyúl, egy Paris nevű volt testőr. Ama végzetes szombat délutánján öt órakor, midőn Lepelletier képviselő már leszavazott a halasztás ellen, átszaladt a Palais-Royalba Ferrierhez valamit ebédelni. Megebédelt és épen fizetett, midőn egy fekete hajú és szakállas, köpetes ember, meglehetősen züllött öltözetben odalép mellé s kérdi: — Ön Lepelletier ? — Én vagyok. — A király ügyében mire szavazott ? — Halálra szavaztam. — Gyilkos, nesze! Azzal kiránt kabátja alól egy kardot s azt mélyen Lepelletier oldalába döfi, ki ennek következtében másnap reggel borzasztó kínok között meg is hal. Ferrier megragadja a gyilkost, de az kiszabadítja magát és szerencsésen el is menekül. Ez Páris testőr volt, elfogni nem tudták, de néhány hónappal később megtalálták egy vendéglőben, saját kezétől agyonlőve. MAGYAR SZEMLE. A jó öreg Szilveszter. Az idő rokolyáján Az évnek szála fogy. Elmúlott, ez az év is. Elmúlott úgy a hogy. A jó öreg Szilveszter Már lesi éjfelet, Nyakában a tarisznya, Már búcsút integet. Szebb lesz az új esztendő, Annak, ki hisz, remél, Mert hinni és remélni kell annak, a ki él. A jó öreg Szilveszter Már fogja a batyut . . . Éjfélt ütött az óra — Ejh! hagyjuk most a bút! Hagyjuk a bút, keservet, Csalódást, csüggedést, Nyissunk hitnek, reménynek Most egy parányi rést: A jó öreg Szilveszter Elviszi sok bajunk — És mától kezdve újra Nyugodtan alhatunk. Háromszázhatvanöt nap Megint csak eltelik Es ezalatt bármennyi Gond ránk nehezedik: A jó öreg Szilveszter Elhordja újra mind, Mindaddig, mig hitünk és Reményünk meg nem ing! Szathmáry Vilma. 1. szám. A nép vagyona egy palást alatt. — Történeti adomi. — Mikor tavaly éheztek a szegény árvamegyei tótok, mindenki azt mondá : minő csapás, hogy elrothadt a burgonyájuk. Voltak aztán luások, akik fölvetették a kérdést: mit ehettek hát akkor, mikor még nem volt krumpli Európában ? Bizony sok hasonló kérdésre nem tudunk felelni ma; fel sem tűnik az a nagy különbség, mely mai életmódunkat a régiek életmódjától elválasztja. Hogyan került például a burgonya Európába, arról sokat mesélnek az iskolai könyvek is. Emlegették sűrűn a közelmúlt napokban, amikor Amerika fölfedezésének négyszázados évfordulóját ülték. Hanem az angol források szerint nem Drake Ferencz volt az, aki behozta és meghonosította, hanem Angolország egyik legnagyobb tengernagya, Erzsébet királyné kedvelője, Raleigh Walter. Ugyanaz, aki Angliába bevitte a dohányt, melyet mégsem róla neveztek el, úgy a mint az újvilágnak sem Kolumbus adott nevet (aki nota bene a dohánynak is fölfedezője volt). Raleighé tehát az érdem elsősorban, hogy a burgonya a nép vagyona jön. — Igaz, hogy ő már nem érhette meg ezt, mert erőszakkal és csellel kellett küzdeni az egyes államokban, míg a csökönyös nép belátta ennek a növénynek hasznosságát. Megvetette azt az ajándékot, mely később nem egyszer lett életének megmentője. A burgonyának is megvan a maga regénye. Kérdés, mikor került volna Európába s mikor tanulták volna meg használatát, ha nincsen Raleighnek egy drága, becses köpönyege, azaz palástja. Igen, ez a palást tette lehetővé, hogy fölfedezze számunkra az Isten eme bőséges, pompás adományát. Ne gondolják azonban, hogy talán e köpönyeg alatt csempészte be a burgonyát. A pár gumót elrejthette a zsebében is. De erre sem volt szükség, mert hiszen a manó sem tiltotta, hogy őakár néhány zsákkal hozzon Európába. Egészen más szerepet játszik Raleigh köpönyege a kolompár regényében. Raleigh Walter egy régi skót család sarjadéka volt. Mint fiatal ember, a jogtudomány után kapott volna, ha a süni háborúskodás, mely Erzsébet királynő korában épen leginkább élte véres divatját, el nem csábítja a táborba tizenhét éves korában, 1569-ben. Különben is az igazi emelkedés, a hírnév, dicsőség, a királyi kegy a harczosok számára termett akkor. Raleigh öt évig szolgált a katonaságnál, aztán féltestvérével, Humphrey Gilberttel Amerikába utazott. Ez volt első nagyobb tengeri útja. Az újvilágba való kirándulás nagyon tetszhetett neki, mert másodszor is elkívánkozott oda. Ámde ez nem ment már olyan könnyen. Ő fényeskedve szeretett volna átmenni oda, amint nemesi állásához illett, meg belebb akart hatolni, ismeretlen tájakra, arra pedig ember és pénz kellett. Egyedül a királynő adhatta meg ezt neki, ámde a királynő még nem ismerte őt.