Magyar Szemle 42. kötet (1942. 1-6. sz.)

Sinkovics István: A régi magyar Temesvidék

A Magyar Szemle 1942 JANUÁR XLI. KÖTET 1. (173.) SZÁM­ ­ -V. INTÉZET . ) A RÉGI MAGYAR TEMESVIDÉK A DUNÁNTÚLON és az Alföldön már javában folyt az újjáépítés munkája, mikor 1718-ban a Maros—Tisza—Duna-szöglet is fel­­­szabadult a török uralom alól. Az új terület külsején nagyon meg­látszott a közel százhetvenéves török világ minden szenvedése. A szem­tanuknak a vidék képében elsősorban a vizek határtalan elhatalmasodása tűnik fel. A folyók, patakok, emberkéztől nem akadályozva, kiléptek med­rükből, elnyelték a partjukon épült várakat, a szomszédos falvakat és nagy kiterjedésben mocsárrá változtatták a termőföldeket, réteket, legelőket. A Tiszamente, sok helyen a Maros és Duna környéke, széles sávban szinte tengerré vált, sőt beljebb is a síkságokon hatalmas mocsaras foltok terjeszkedtek, évről-évre messzebbre, megállíthatatlanul. Az elmocsaraso­dott terület azután kitermelte a maga sajátos növény- és állatvilágát, minden más élet számára pedig ezer és ezer veszedelmet rejtegetett. A régi magyar lakosságot elpusztította a folytonos háború, elemésztette a rabszolgasors ; aki pedig tehette, nyugalmasabb vidékekre menekült. Helyébe a török világ balkáni tartományaiból rácokat, oláhokat, bolgárokat hozott. Ezek az idesodort mozgékony néptöredékek nem akadályozták a délmagyar­országi táj nagy átalakulási folyamatát, hanem mindenben az új viszo­nyokhoz alkalmazkodtak. Állatokat tartva, vadászva, halászva, itt-ott kisebb földdarabokat is termelésre fogva, szétszórtan, félig földbe süllyesztett szalma- vagy vesszőfonatos, sárral betakart kunyhókban — ilyent is mindössze 21.289-et számláltak össze a vidék felszabadulása után­­ éltek, egy XVIII. századi író megállapítása szerint, a szomszédságukban tanyázó állatokkal majdnem egyforma színvonalon. A török uralom kora láthatólag teljesen eltüntette a vidék képéről a korábbi századok minden nyomát. A középkorból nem maradt egyéb, csak kereskedő-fogyó templom-, mo­nostor-, várromok, itt-ott még kivehető, elpusztult falvak, amelyeknek alföldi jellegű, alapfal nélküli vályog-, sár házait a földdel tette egyenlővé az idő. Továbbá néhány helységnév, amely átalakult formában élt az új lakosság ajkán. A török utáni új berendezkedés nem tért vissza az elpusztult közép­kori magyar alapokhoz. A bécsi kormányzat ugyanis a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek közé eső területet nem csatolta vissza Magyar­országhoz, hanem két emberöltőn keresztül „Timeswarer Banat" néven különálló tartományként kezelte és felvirágoztatására idegen tele­peseket hozott be. Mária Terézia 1778-ban megszüntette ugyan a Maros— Duna közének különválasztását és a magyar közigazgatás bevezetésével visszaállította a megyerendszert. A középkori beosztás emléke azonban annyira elmosódott, hogy teljesen önkényesen kellett meghúzni Toron­tál, Temes és Krassó vármegyék új határait. De ez a fordulat különben sem jelentett lényeges változást. A Maros—Tisza—Duna-szögnek továbbra is megmaradt különválást jelentő Bánság, Bánát neve és a választóhatárt még jobban kivehetővé tette a vidéknek a szomszédos alföldi tájtól élesen különböző jellegű, szabályos köralakú vagy sakk­táblaszerűen rendezett alapú falvaival és erősen kevert (német, francia, spanyol, rác, oláh, bolgár, magyar) lakosságával. A török előtti századok különben is halovány képe teljes feledésbe merült, és az új építőmunka a köztudatban azt a látszatot keltette, — aminek ma is halljuk vissz­hangját, — hogy a magasabb európai életforma a XVIII. századig isme­retlen volt a Maros—Duna-közben.

Next