Magyar Szemle 42. kötet (1942. 1-6. sz.)
Sinkovics István: A régi magyar Temesvidék
A Magyar Szemle 1942 JANUÁR XLI. KÖTET 1. (173.) SZÁM -V. INTÉZET . ) A RÉGI MAGYAR TEMESVIDÉK A DUNÁNTÚLON és az Alföldön már javában folyt az újjáépítés munkája, mikor 1718-ban a Maros—Tisza—Duna-szöglet is felszabadult a török uralom alól. Az új terület külsején nagyon meglátszott a közel százhetvenéves török világ minden szenvedése. A szemtanuknak a vidék képében elsősorban a vizek határtalan elhatalmasodása tűnik fel. A folyók, patakok, emberkéztől nem akadályozva, kiléptek medrükből, elnyelték a partjukon épült várakat, a szomszédos falvakat és nagy kiterjedésben mocsárrá változtatták a termőföldeket, réteket, legelőket. A Tiszamente, sok helyen a Maros és Duna környéke, széles sávban szinte tengerré vált, sőt beljebb is a síkságokon hatalmas mocsaras foltok terjeszkedtek, évről-évre messzebbre, megállíthatatlanul. Az elmocsarasodott terület azután kitermelte a maga sajátos növény- és állatvilágát, minden más élet számára pedig ezer és ezer veszedelmet rejtegetett. A régi magyar lakosságot elpusztította a folytonos háború, elemésztette a rabszolgasors ; aki pedig tehette, nyugalmasabb vidékekre menekült. Helyébe a török világ balkáni tartományaiból rácokat, oláhokat, bolgárokat hozott. Ezek az idesodort mozgékony néptöredékek nem akadályozták a délmagyarországi táj nagy átalakulási folyamatát, hanem mindenben az új viszonyokhoz alkalmazkodtak. Állatokat tartva, vadászva, halászva, itt-ott kisebb földdarabokat is termelésre fogva, szétszórtan, félig földbe süllyesztett szalma- vagy vesszőfonatos, sárral betakart kunyhókban — ilyent is mindössze 21.289-et számláltak össze a vidék felszabadulása után éltek, egy XVIII. századi író megállapítása szerint, a szomszédságukban tanyázó állatokkal majdnem egyforma színvonalon. A török uralom kora láthatólag teljesen eltüntette a vidék képéről a korábbi századok minden nyomát. A középkorból nem maradt egyéb, csak kereskedő-fogyó templom-, monostor-, várromok, itt-ott még kivehető, elpusztult falvak, amelyeknek alföldi jellegű, alapfal nélküli vályog-, sár házait a földdel tette egyenlővé az idő. Továbbá néhány helységnév, amely átalakult formában élt az új lakosság ajkán. A török utáni új berendezkedés nem tért vissza az elpusztult középkori magyar alapokhoz. A bécsi kormányzat ugyanis a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek közé eső területet nem csatolta vissza Magyarországhoz, hanem két emberöltőn keresztül „Timeswarer Banat" néven különálló tartományként kezelte és felvirágoztatására idegen telepeseket hozott be. Mária Terézia 1778-ban megszüntette ugyan a Maros— Duna közének különválasztását és a magyar közigazgatás bevezetésével visszaállította a megyerendszert. A középkori beosztás emléke azonban annyira elmosódott, hogy teljesen önkényesen kellett meghúzni Torontál, Temes és Krassó vármegyék új határait. De ez a fordulat különben sem jelentett lényeges változást. A Maros—Tisza—Duna-szögnek továbbra is megmaradt különválást jelentő Bánság, Bánát neve és a választóhatárt még jobban kivehetővé tette a vidéknek a szomszédos alföldi tájtól élesen különböző jellegű, szabályos köralakú vagy sakktáblaszerűen rendezett alapú falvaival és erősen kevert (német, francia, spanyol, rác, oláh, bolgár, magyar) lakosságával. A török előtti századok különben is halovány képe teljes feledésbe merült, és az új építőmunka a köztudatban azt a látszatot keltette, — aminek ma is halljuk visszhangját, — hogy a magasabb európai életforma a XVIII. századig ismeretlen volt a Maros—Duna-közben.