Magyar Szó, 1950. október (7. évfolyam, 233-259. szám)
1950-10-01 / 233. szám
(Részlet Brindza Károlynak a „HÍD-1 augusztus-szeptemberi számában megjelent elbeszélésébnt” ... A zsivaj még el sem ült, amikor Dunavölgyi felállt és egész testében reszketve az agrárérdekeltek felé fordult. Gőgös, fennhéjázó magatartása eltűnt. Érezte, hogy a csaláson szerzett hatalmas birtok most egyszerre kicsúszik a lába alól. Hiába keresett, kutatott pártfogó után. A közel ezer gyűlölettől izzó szempár nagyon megtépázta fölényes magatartását. Ahogy ott állt, olyan volt, mint egy kiszáradtságaitól megfosztott kivágott jegenyefa. Hideg, érzéketlen, mint egy darab kő. De azért még mindig reménykedett, hogy meg- puhítja az egybegyűltek szívét. Hátha megsajnálják — gondolta. Hiszen em-lékszik, a cselédekkel azelőtt úgy bánt, ahogy akart. Hajlottak a szavára. Ha fogcsikorgatva is, de tűrték, hogy anyngit fizessen nekik, amennyit éppen kedve tartotta, különösen ha még keveset beszélt nekik a rossz időjárásról, szűk termésről,, alacsony gabonaárakról. .. Lehet ezekkel beszélni most is. Mindenesetre megpróbálja ... — Emberek, uraim! Hát vétettem én valaha bárkinek is? Miért akarnak tönkretenni? Én is csak ember vagyok ... Azagrárbiróság elnökének szavai vetenek véget az ujra felharsanó zsivajnak. O an volt a tömeg, mint a felháborított, tenger, mely hatalmas hullámokat vet minden szélroham után. — A Azt hiszem, vannak itten Dunavölgyi volt cselédei közül, akik elmondhatják, milyen munkát végzett és végez , hogyan bánik munkásaival. Több oldalról kiabálták egyszerre: . . vagyunk itt jócskán, tudjuk mi jól, ho , kicsoda Dunavölgyi! . . . — Nyúzó,, aki hét bőrt szeretett volna lehúzni mindig a szegény cselédről és napszámosról... — Veretett és kínoztatott bennüinket ... — Nem igaz! kiáltotta Dunavölgyi a biróság felé, majd az agrárérdekeltekhez fordulva kérdezte: — Kit verettem én meg? Mondják meg ne, álljon fel és szóljon! Miért rágalmaznak ... — Eleget megverettél! Sokat tudnánk mesélni gonoszságaidról. Most Meggyesi Ferkó hangja harsogta túl a zsivajgókat. — Gulyás István, állj fel és vágd a nagyságos úr szemei közé ... — H Így van, úgy van! Beszéljen Gulyás István — harsogták vagy húszan is egyszerre. Dunavölgyi összerezzent erre a névre. Nem erre igazán nem számított, hogy a faluban ismerik és emlékeznek még Gulyás esetére. Általában nem így képzelte el az egész tárgyalást. Azt hitte, ha megjelenik a volt cselédek és nap- számosok között, ha nem is süvegelik, s hát legalább nem mernek ellene szólni. • De nagyon megváltozott ez a világ! — gondolta. Azelőtt olyanok voltak ezek mint a kezesbárány, ha rájuk szólt az ember, hát elsompolyogtak, mint a megvert kutya. . . Most meg? Olyanok mint, afarkasok, elevenen megennék az embert... Ezek most mindent felhánynak és csak úgy libegnek bosszúért De legalább az a Gulyás ne volna Itt... Gulyás István azonban ott volt és társaitól tuszkolva lassan felemelkedett helyéről. Dunavölgyi úgy érezte, mintha térdei kissé megremegtek volna, amikor meglátta az őszhaju cselédet. . . . — Gulyás István agrárérdekelté a szó — szólt az elnök. A teremben hirtelen nagy csend lett, így telt el, sikccesndben, talán egy perc. Gulyás István csak állt a székek közötti teste előrehajolt és kezeivel az előtte álló széken babrált. Olyannyira megilletődött, hogy nem tudta szólásra nyitni a száját. A lelkében évtizedek óta összegyűlt keserűség hirtelen felszakadt és a torkát szorongatta. Az elnök biztatóan Intett feléje. — Gulyás Isván, beszéljen ... Az öreg cseléd lassan nekibátorodott. — Azt akarjátok, hogy beszéljek ... hogy mondjak valamit Dunavölgyiről hát bizony mondani mondhatnék, beszélhetnék róluk is meg magamról is... ott születtem a birtokon, ott töltöttem gyermekkorom. Keserves élet volt az. Sokat nyomorogtunk. És nem hazudok ha azt mondom, hogy csak akkor laktam jól, egyetlen egyszer, amikor ,egy éjjel ... — az öreg egy pillanatra elhallgatott, mintha a jelenlevők,től, no meg titokban egy kicsit Duna- völgyitől is restelné a dolgot. De aztán rájött, hogy nincs mit szégyenkeznie nyomorult élete felett hiszen azért is az urak rendje a felelős. Nekibátorodva folytatta: ... bemásztam a Henrik nagyságos urak konyhájának ablakán, oszt alaposan megdézsmáltam a szarmát... - A teremben sokan nevettek. Meggyesi Ferkó is csak akkor komolyodott el, amikor szomszédjára, Bogár Jancsira esett a tekintete és látta, hogy az egyre fújja és törölgeti az orrát, miközben a zsebkendő csücskét a szemén is végigvégig húzta. Az öreg Gulyás István szavai sokban felelevenítették a keserves múltat. Gulyás István érezte, hogy messzire elkalandozott attól, amit egy szóval ki akart fejezni, de a feléje forduló tekintetek kissé zavarba hozták, ezért hát nagyobb feneket kerintve a dolognak, folytatta:) — Azt mondják hogy beszéljek, hát most beszélek, pedig nem vagyok valami nagy szónok ... Szóval, ott nevelkedtem én fel a Dunavölgyi uradalomban. Hatéves koromban libapásztor voltam. Nyolcéves koromban amikor* befejeztem az iskolát, bizony már kanászszá léptettek elő. Hát ez nem most volt. Hogy mennyi bért kaptam, pontosan azt nem tudom, de az év végén anyám, szegény, egy cárgrubát vett nekem keresetemből. Ez volt az első új ruhám, de ezt sem énrám szabták. Tizenötéves koromig voltam kanász, és közben havonta legalább kétszer megvert az ispán Mindig engem hibáztatott, ha baj esett vagy a pestis elvitte valamelyik malacot. Egyszer aztán gulyás lettem. Ez megint nagy előléptetésnek számított. Henrik nagyságos úr személyesen is telkemre kötötte: vigyázzak a marhákra, mint a szemem világára! Hát én vigyáztam. Nem is volt baj sohasem De egy jó szót nem kaptam soha, sem a nagyságos úrtól, sem az ispántól. Aztán, mikor már legénykorba kerültem, hát béressé léptettek elő. Persze akkor se kerestem agyon magam, erre ügyelt az ispán és a nagyságos úr is. Éppen megbetegedett az anyám. Nagy láza rot és félrebeszélt. Megrémülve szaladtam az urasad ispánhoz, de kocsit nem kaptam tőle, hogy bevigyem a faluba. Kell szántani, most nagy munkaidő van — mondotta az ispán. Egy félóra múlva pedig láttam, amint a nagyságos úr feleségének üres hintáját a legszebb pej csikók röpítették a falu felé Meg i is halt anyám három hétre. A fiámat még kétéves koromban agyonrugta egy felbőszült csődör Árvaságomon nősüléssel segítettem. Családos ember voltam már amikor hadba vonultam. Feleségemet a gyerekekkel együtt itt kitették a lakásból, úgy hogy az uradalomból a faluba kellett költözniök Amikor hazajöttem, a szívem majd megrepedt, olyan nyomorúságban találtam családomat . Megint a Dunavölgyi tanyára kerültem. Több mint negyven esztendőt dolgoztam már a nagyságos úr öregapjánál és édesapjánál, de két pár alsóruhámon, egy kopott ünneplő és egy foltos hétköznapló ruhamon, valamint a hat gyereken meg az asszonyon kívül az égvilágon semmim sem volt még. Az öreg nagyságos úr földje pedig ez alatt ezer höldről kétezerötszáz holdra növekedett .. . Akkor íratta szét a retyerutyájának, amikor Sándor király megcsinálta azt a „nesze semmi — fogd meg jól“ agrárreformot. A harmincas években történt, hogy egyszer kijött egy munkás testvérem a faluból és azt mondta, hogy segíteni akar a cselédségen, de azt csak úgy tudja elérni ha a cselédek maguk is segítenek magukon. — Egy csomó röpcédulát adott hogy osztogassam szét a cselédség között. Én el is végeztem ezt a munkát, vasárnap aztán jöttek a csendőrök. Behivattak a nagyságos ur apjának szobát .iába és rám kiabáltak. Ennek a nagy- ságos urnak az apja mondta akkor a csedőröknek: — Ez a föpiszok, csak Ossék az urak, ne sajnálják! Pusztuljon el a férge, ha meg nem mondja, hogy ki adta neki ... — Hát én nem pusztultam el, mert csak két oldalbordámat törték össze, már pedig abból van jócskán . A leges szomorúbb az volt, hogy megint kikerültem az utcára. Hiába kértem a nagyságos urát, meg a fiát, aki most itt áll előttünk, vegyenek vissza hiszen öreg ember vagyok már és vénségemre nem tudok sehol meghúzódni .. Nem segített ez sem. A faluban laktam ezután és bizony nem a legrózsásabban éltünk. . Szerencse, hogy a gyerekek dolgoztak már és így nem kellett éhen pusztulnom, mert a Dunavilgdék nagy jóságától addig is felkophatott volna az állunk Dehát akkor más nóta járta. Urvondni sem mertem volna arról, hogy egyszer Itt áll majd a nagyságos ur előttünk osztó repetál, nem mink... mert fene nagy mesje volt neki is, meg az egész retye-rutyájának. Hát ennyit akartam én mondani. Nem is annyira a nagyságos úrról, mint magamról. Aki pedig azt állítja, hogy a nagyságos úr csak egy szál szalmát is alább tett életében, hát annak Itt mindannyiotok előtt mondom: hazudik! .. Az öreg Gulyás beszéde nagyon mély benyomást keltett a Jelenlevőkben. Ez a rövidke kis életrajz nagyon sokat mondott. Gulyás István sorsában nagyon sokan a saját életükre ismertek, hiszen ilyen volt a család élete a földesurak idején. Kilátástalan, nehéz és megaláztatásokkal teli. Ezért könnyesedés Bogár Jancsi is Meggyes Ferkó mellett Ezért hallgatott komoran Király András bátyánk meg az öreg Sebők Márton a hátsó sorokban. Együtt szolgálták a Vojnicsokat és emlékeznek még mindenre. Különösen Sebők Márton, akit az egyik aratósztrájk alkalmával raktak el a csendőrök, mert a cselédeket szervezte a mozgalom segítésére. A csendőrök azonban összeterelték az uradalom cselédeit és a megfélemlített emberek közül kiemelték Sebők Mártont, a többieket pedig szétzavarták . Aztán rajta töltötték ki bosszújukat. De sokan, nagyon sokan vannak itt, akiket meghurcoltak, amiért szót emeltek az urak túlkapásai ellen ... Az elmúlt félévszázad megmutatta, hogy bármilyen rezsim vagy határváltozás történt körülöttük, az ő életük mindig ugyanaz maradt. A monarchia fején a kakastollasok, Sándor király ideje alatt meg a zsandárok, Horthy uralma alatt megint a kakastollasok védték az urakat a nincstelenektől. Az urak nem válogattak az eszközökben, ha a szegényük megfékezéséről volt szó. Most azonban itt van, elérkezett az idő, hogy másképpen beszéljenek. Hiába erőlködik Dunavölgyi is, hogy kimásszon a hínárból. Tudják jól a faluban, hogy kicsoda meg micsoda és nem kell, hogy valaki beleszóljon a dolgukba, most a maguk módján számolnak le vele. A törvény most nem az ezerholdasokat védi... Gulyás István szavai után csak még Jobpán Dunavölgyi ellen fordult a hangulat. Sokan felálltak a helyükről és úgy kiabáltak a megszeppent földesúr felé. Az elnök hangja azonban csendre intette a felháborodott agrárérdekelteket. — Azt hiszem most már mindenki előtt világos a dolog. Gulyás István végképpen leleplezte a mesterkedő és cse-slédnyúzó Dunavölgyit. Vádbeszédmit ez a többi földesur ellen is. Ebből is látszik: ingadozásnak nincs helye! Felteszem hát a kérdést — Egy pillanatra várjanak még — szakította meg Dunavölgyi az elnök beszédét — tudom én mire megy a játék, kit akarnak fosztani! Vegyék hát tudomásul amit mondok és foglalják jegyzői könyvbe — ezzel színpadiasan megfordult, széttárta karjait, szemeit félig lehunyta és a tettetett elérzékenyülés hangján kiáltotta: — Bemondok a földemről! önszántom, jól mondok le, a nép javára ... — újra a bíróság felé fordult: — Vegyék ezt Jegyzőkönyvbe! A teremben a csodálkozás és az elképedés moraja zúgott végig. — Hallottad? — fordult Meggyesi Ferkó Bogár Jancsihoz — már megint mesterkedik valamit a „nagyságos úr“ ... — Ezt a farizeust! — Most amikor zsákutcába került, „önként“ lemond a földjéről... — Nagy kucséher ez, de nem te csoda az egész famíliája az volt... Megint a járási küldött emelkedett szólásra. Szemében a megvetés barna fénye csillogott. Amikor megszólalt, a jelenlévők kiérezték Szávaiból a keserű gúnyt, de minden mondatát agyukba vésték. A gúny mögött azonban érezhető volt a mélységes szeretet is, amely ennek az embernek minden szavából árad, valahányszor kikelt a földesurak ellen a szegények érdekében. El is csendesedett a terem abban a pillanatban, ahogy megszólalt. — Bemond! Hallottátok? Dunavölgyi Arnold, munkásnyúzó és cselédbotoztató, aki őseivel együtt egy évszázadon át szívta a vérünket — lemond a földjéről. No, ennyire ne nézze le ezeket az embereket, „nagyságos áram“. Ne felejtse, hogy Dózsa György se kért az uraktól hanem maga vette, ragadta vissza az ősi jussot, hát mink se könyörgünk senkinek. Ez az idő elmúlt, most mink is visszavesszük mindazt, ami a miénk. — A zugó tömeg felé fordult. — Nem le- i mondásról van szó, munkástársak, hanem a nép igazságszolgáltatásáról. Dunavölgyi vagyonának összeharácsolt 500 holdját birtokba veszi a falu népe. egyet értetek-e ezzel munkástestvérek? — Egyezünk! — dörögte ezer torok. — Az utolsó barázdáig el kell venni tőle. Dolgozzon ő is mént a többi ember, nem esik le az aranygyűrű neki se, meg a többi ilyennek se az ujjáról... — Ebben a hazában ezentúl már csak annak lesz becsülete, aki becsületes munkával keresi kenyerét. fildufiassant Háromszál novella és féltucat regény tanúsítja Guy de Maupassant életművét, Maupassant-ét, aki most száz éves lenne, s akinek centenáriumát ünnepli az Irodalmi világ. A Maupassant-i novella volt az az írásmű, amellyel az irodalom a napisajtó területire először betört, az a keményveretű kerek egész, amely egyszerű eszközökkel az élet egyetlen jelenetét takarja fel, illúziómentesen. Mintha szenvedélyesen és egyedül csak őszinteségre törekedne, mindent kimond és ezzel az őszinteségével, amelynek mindig tud izgalmas és művészi kifejezést ta- Iáim egyben korát is leplezetlenül bemutatja. Sohasem ad távlatot, semmiféle szellemi ballaszttal nem terheli írásműveit, úgy tűnik, mintha egyedül szórakoztatni akarna; ő maga, az író sohasem beszél ezekben a művekben, egyedül alakik f élnek és cselkszenek úgy, ahogyan azt a cselekvés vastörvénye megkívánja. Maupassant annak a francia nagy író nemzedéknek volt utolsó hajtása amely Balzacot, Flaubert, Stendhalt adta a világnak. Közvetlen mestere — barátja és tanítója maja Flaubert volt, aki felfedezte és pártolta. S a tanítvány — a novellában legalább is — csakhamar túltett mesterét. Flaubert tanította meg arra, hogy a tárgyat, eseményt, alakot közelről és sokáig kell megfigyelni és egészen biztos, hogy az írónak akad róla olyan mondanivalója, amit senki más nem látott meg. Ez vált valósággal ösztönévé, ez a kitartó vizsgálódás, amely azonban nála nem terjengős, unalmas száraz leírásokat szül, hanem friss, eleven és élő aláfestést . Maupassant nem veti meg a poént sem, a novellának ezt a jelentős kellékét. Nem volt az életnek olyan területe, ahová Maupassant ne rándult volna ki. Parist éppen úgy adja mint a francia falut; a háborút— az 1870/71-es poroszfrancia, háborút — mesteri tollal rajzolja, valami egészen különös perspektívából, a legázolt kisember szemszögéből, akiben a forró hazaszeretet tragikus, sokszor tragikomikus elemei vegyülnek. Realista falusi rajzai egészen páratlanok, városi történeteiből a kispolgár céltát vesztett reménytelen futkosását és kintnélküliségét olvassuk ki. Az erotika erősen belelátszik művészetébe és ez vezetett oda, hogy élelmes kiadók valósággal „pornografikus“ gyűjteményt válogattak össze novelláiból, és írásai így forogtak közkézen. Pedig ő csak az emberit, az örök emberit vetítette és tükrözte, merészen és bátran még akkor is hasz fricska volt az akkor álszent világ arcán. Maupassant a regényíró talán nem foglal el olyan döntő helyet a francia irodalomban, mint mestere, Flaubert, — a rövidebb, kisebb képeknek és megfigyeléseknek volt nagy mestere — azonban ezek is mély és értékes emberi dokumentumok. Ha ma olvassuk Haupassant-t, ami először szembeszökő benne az őszinte tükrözés. Úgy szolgálta az emberi haladást — és nekünk ilyen szemmel kell rá néznünk — hogy feltárta polgári társa-dalmának kórtüneteit Ez az egyik „aktualitása“, — a másik pedig az, hogy örökké és mindig emberit ad és ennek az örök emberinek feltárása emelte a klasszikusok sorába, azoknak a klaszszikusoknak sorába, akiket nem kel megtisztítani semmiféle hozzátapadó portól és unalomtól. Maupassant művei örökérvényűen adják a „századvég" emberét olyannak amilyen volt: egy kicsit céltalannak reményvesztettnek, testiségbe, erotikába merülnek, kapzsinak, merev romák rabjának, társdalmi korlátok rabszolgájának- pesszimistának. Egy olyan élet részesének, amelytől talán még mi sent tudtunk egészen megszabadulni, de amelyen a jövő nemzedéke csodálkozni fog. M M.------------- • | ■ -r,-| Brindza Károly: A nagy por A new oceansi szélámosnő (Universal-flm, USA) Marlene Dietrich 48 éves, idestova már harminc éve játszik szerelmes és bugóhangú bakfisokat és, dicséretére legyen mondva, alig látszik meg rajta a csaknem fél évszázad. Úgy képzeljük el e film történetét, hogy összeültek az Universal-film fejesei, köztük az a Joe Pasternak is, akiről a háború előtti „Színházi Élet“ többször is megállapította hogy ő egy „neves hazánkfia“, — szóval összeültek és kiszámították, hogy ebben a Dietrichben van még egynéhányszor tízezer dollár, ki kell venni belőle. írattak egy szerepet a bugóhangú Marlene-nek, felette vigyázva arra a nem lényegtelen körülményre, hogy a körülötte forgó asszonyok-leányok (nagy néni, szikár sógornő, aggszűz unokahugok, néger komorna) feltétlenül csúnyábbak legyenek (és öregebbek), mint a már mégsem annyira hamvas Marlene. Vigyáztak arra is, hogy a legény aki Marlenbe szerelmes, és a legény, akit Marlene szeret — szintén túl legyenek első, második és harmadik tavaszukon, így a t. c. publikum nem veszi annyira észre, hogy a nagy Marlene is jócskán benne van már a szép nyárban ... A mű tartalma röviden a következő: Viharos múltú hölgy a száz év előtti New Orleansba érkezik és elhatározza, hogy jó „partie“-t csinál. Egy kis ájulás komédia segítségével, megismerkedik a város leggazdagabb bankárával, aki csak kissé ostobább a szükségesnél. Bankár beleszeret viharos multu hölgybe, akit grófnőnek hisz; a new orleansi grófnő azonban beleszeret mosolygó arcú hajósba aki elsőrangú kötéltáncos késdobáló és van egy igen szimpatikus kis malma is. Egy orosz artista felismeri grófnőt, akivel valamikor együtt lépett fel egy petrográdi (leningrádi) varietében Bankár gyanakszik, ám mégis felvonulnak az esküvőre, amikor is a neworleansi Szélhámosnő vérkép rájön arra, hogy a szerelem sötét verem és megszökik hajóssal. Ez a mese, amelyben a nagy Marienai igen gyakran el tudja felejtetni, hogy az ő korában már nem illik kötéltáncosokkal szökdécselni. (pl Magyar Sir 1950. X. t Mácsay István•* ’ ésSE FELIMHUSZI Hamvad a napfény pislogó lánggal Búcsúzva nyártól, ász felé néz. Sugara enyhe, mézédes (Horn ) nincsen madárka, kihalt fütyürész Kókad a fűszál, bomlik a színe. Zajos szivünktől elszáll a nyár, Komor az égbolt, arcszíne sápadt S ime az idő ősz felé jár... Nyargal a szellő bizsergetően Lengeti dühvel a fék levelét; Reggel ha ébredsz, friss illat mosdat S hallod az ősznek vad zörejét. Szomorú arccal bámul a fűzfa Siratja nyárnak szép mosolyát; Hervad a kertben a vérpiros rózsa S inná a föld már a felhő borit. Utolsót lobbant tüze a nyárnak S csendben elalszik, mint álmos gyerek, Az ősz, a csalfa helyébe ugrik S bolond kedvében nagyot nevet. Kopik a sok szín szürkül a róna ősz felé járunk, hull a levél, Szeszélyes ősznek a szárnya csattog S szívünkre szállva busán zenél.