Magyar Szó, 1950. november (7. évfolyam, 260-284. szám)
1950-11-02 / 260. szám
MAGYAR Edvard Kardely beszéde az UNO politikai bizottságában 1350. XI. 2. 2 (Folytatás az első oldalról) támogatnánk, éspedig támogatnánk egy a demokráciával összeegyeztethetetlen, sőt agresszív gyakorlatot, amely álmok békenyilatkozatokkal leplezi magát. Vegyük továbbá ezt a kérdést a szovjet javaslatból, vagyis a fegyverkezés csökkentésének, az atomfegyver betiltásának és e betiltás végrehajtása ellenőrzésének kérdését. Mindenekelőtt meg kívánom említeni, hogy a jugoszláv delegáció néhány éven át úgyszólván minden fenntartás nélkül támogatta a szovjet delegáció álláspontját a lefegyverzés, valamint az atomfegyver betiltása és ellenőrzése kérdésében. Ez a mi álláspontunk csak addig volt indokolt, amíg úgy látszott, hogy a Szovjet Szövetség külpolitikájában következetesen a békéért, a népek közötti egyenjogú viszonyért és általában a nemzetközi viszony demokratikus elveiért folyó harc irányvonalához tartja magát. Azonban mind nyilvánvalóbban kifejezésre jutottak a hegemonista irányzatok, amelyek először azon népek iránti viszonyban mutatkoztak meg, amelyek maguk is elindultak a szocializmus útján, kiderült, hogy a világbéke megszilárdítására nézve még egy újabb veszély is jelentkezik. Nem átütöm azt, hogy a hegemonista irányzatok csak a szovjet politikára jellemzőek. Kétségtelenül igaz azonban, hogy a jelenlegi időszakban minden hegemonizmus, bármilyen világnézeti mezben rejtőzik is, és bárhol jelentkezik is, újabb háború forrása. E szerint ugyanez vonatkozik a szovjet hegemonista irányzatokra is. Éppen ezért teljesen tarthatatlannak látjuk a szovjet delegáció álláspontját, amelyből az következik, hogy a szovjet kormány nemcsak hogy nem visel semmiféle felelősséget a jelenlegi nemzetközi helyzetért, hanem éppen ellenkezőleg, mintha egyedül a szovjet kormány folytatna olyan politikát, amely biztosítja a világbékét. Nincs szükségünk arra, hogy valahol messze keressünk érveket, hogy szétzúzzuk ezt az elképzelést, amelyet a szovjet kormány rá akar kényszeríteni a világ minden békeszerető emberére. Lehet-e nyilvánvalóbb példa arra, hogy a hegemonista irányzatok széttépik a népek közötti barátságot és együttműködést és aláássák a békét, mint a szovjet-jugoszláv kapcsolatok feszülése? Engedjétek meg, hogy ezzel kapcsolatban, habár ez a hely nem éppen alkalmas ideológiai vitákra, mégis idézzek egy részletet Lenin egy cikkéből: *A proletariátus nem válik szentté, hibáktól és gyengeségektől mentessé csupán azért, mert végrehajtja a szocialista forradalmat. A lehetséges tubák azonban (az egoista érdekek is — megkísérelni, hogy igába hajtsanak másokat) elkerülhetetl ennütl ennek az igazságnak felismeréséhez fogják vezetni«. (iLenin: XIX. 26. otad.). A háború utáni időszak szovjet nemzetközi politikájának példáján «, a jövendölés teljes mértékben megvalósult, esen én azzal a különb ■éggel, hogy a hibák többé nemcsak hibáik, hanem olyan rendszerré fejlődtek, amely nem mutatja a helyrehozás semmiféle irányzata a nyilvávalóan bekövetkezett sikertelenségek alapján. Ennek a fejlődésnek az a követtelménye, hogy a békeszerető és haladó emberek akik elég bátrak arra hogy szembenézzenek a tényekkel, ma kénytelenek megállapítani, hogy a Szovjet Szövetség többé nem a béke támassza, amelyben bizalommal reménykedhetnének a békét és szabadságot követelő népek. Ellenkezőleg, azok a hegemonista irányzatok, amelyek mind nagyobb méreteket öltenek a szovjet politikában, azok az irányzatok, amelyek a népek önrendelkezésének és egyenjogúságának nagy demokratikus jelszavait közönséges üreszállamokká változtatták, az utóbbi időben mind nyíl —nrw in líntirfr ~ —*~ , Nincs szándékomban, hogy e vita keretében mélyebbrehatóan megindokoljam a jugoszláv delegáció álláspontját az atomfegyver kérdésében, mert erről később lesz szó. Itt elsősorban egy olyan módszerre kívánok rámutatni, amely semmi esetre sem vezet az UNO- ban építő együttműködéshez, márpedig ebben a pillanatban éppen erre van legnagyobb szükségünk.kai a népekkel szemben, amelyek saját módszereik és formáik útján haladnak. Kétség sem férhet ahhoz, hogy ez az irányzat a jelenkori világban a háború egyik forrása. A jugoszláv delegáció megingat- ta taljánul a minél szélesebb körű lefegyverzésnek, az atomfegyver betiltásának és az atomenergia használata leghatékonyabb nemzetközi ellenőrzésének álláspontján áll. Mi azonban nem téveszthetjük szem elöl, hogy nem minden, részleges lefegyverzésre vonatkozó javaslat jelent valóságos hozzájárulást a békéhez, különösen akkor nem, ha nem kíséri békepolitka, olyan politika, amely kizárja a többi nép feletti uralkodást, amely biztosítja a népek függetlenségét. Ha például két felt egy vérzett távornak a politikáját követjük, és ha olyan javaslatot adnak a részleges lefegyverzésre, amely megváltoztatná az alapot a fegyverkezésben az egyik fél javára, akkor már előre világos, hogy az ilyen javaslatot nemcsak hogy nem fogadja el a másik fél, hanem még növeli is a világon a bizalmatlanságot, a feszült viszonyt és növeli a háború veszélyét. A jugoszláv delegáció véleménye szerint éppen ilyen a fegyveres erők fegyverzetének egyharmadára való csökkentéséről szól a szovjet javaslat. Pusztán illúzió azt gondolni, hogy az ilyen propaganda-jellegűjavaslatok tartósabb politikai hatással lehetnek a világ békeszerető közéleményére. Ha valakinek a nemzetközi politikája nagyon is azonossá válik nemzetközi propagadájával, akkor ez a politika elkerülhetetlenül hitelét veszti a békeszerető emberek előtt, akik konkrét eredményeket követelnek a békéért folyó mindennapos harcban, nem pedig csak általános deklarációkat a béke elveihez való hűségről. Ez annál inkább így van, mert a mindennapos gyakorlat minden lépésben megcáfolja ezeket a deklarációkat. Véleményünk szerint a kérdést egyszerűen így kell feltenni: Vagy valóban tenni akarunk valamit a szilárd béke megteremtéséért. És akkor a fegyverkezés csökkentésének kérdésével kapcsolatban valóban számba kell vennünk a tárgyi tényezőket, és a világ erőinek adott viszonyát, vagy pedig a béke csak politikai propaganda-jelszó. És akkor ugyan megfelel minden olyan határozati javaslat, amely hangzatos szavakat tartalmaz a békéről és lefegyverzésről, de akkor az ilyen határozati javaslatok szerzői nem várhatják azt, hogy az öntudatos békeszerető emberek hasznosnak tekintik tevékenységüket a béke érdeke szempontjából. Néhány szót szeretnék mondani az öt nagyhatalom egyezményére vonatkozó szovjet javaslatról. A jugoszláv delegáció természetesen egyez azzal, hogy az öt nagyhatalom együttműködése a béke megőrzésében egyike a béke legfőbb előfeltételeinek, s hogy ezek a nagyhatalmak járulhatnak hozzá legjobban a béke ügyéhez. Azonban, amint már az általános vitában megemlítettem, a nagyhatalmak egyezménye magában véve még nem biztosíték a békére, sőt a béke ellen is irányulhat, ha más népek fölötti uralmat akar, például az érdekövezetek felosztásán nyugszik, illetve, ha — röviden szólva— nem a népek egyenjogúságán és a kis és nagy országok egymás iránti viszonyának demokraikus elvein alapul. Mit hozhat az emberiségnek az öt nagyhatalom egyezménye? Ha A jugoszláv delegáció úgy véli, hogy csak azok a fegyverkezés csökkentésére vonatkozó javaslatok reálisak s ezáltal hasznosak és béj keltetűek, amelyek a fegyveres erők egyforma arányú csökkenté-sét követelik minden formában és minden irányban. Csak ily módon jöhetne létre a világon a béke bizonyos szilárdabb alapja, s ezáltal a jobb és többoldalú békeszerető nemzet-közi együttműködés alapja is. Min-denesetre a mai időben ez az egye-düli helyes út, amelyen kiállítatja a próbát a béke megszilárdításáért tett erőfeszítések őszintesége. Ezekből az okokból a jugoszláv delegáció úgy véli, hogy a fegyverkezés csökkentésének problémája és az atomfegyver problémája a mai időkben egy és ugyanaz a probléma, s e szerint is kell megoldani. Ezenkívül e kérdés még egy1- 1 dalát szeretném kiemelni, amiről egyes delegátusok már beszéltek. A szovjet delegáció vezetőjét hallgatva, aki sok nagyon is indokolt okot hozott fel az atomfegyver betiltására, az ember szinte azt a benyomást kapja, hogy a néhány tonnás egyszerű repülőbombák, amelyek nagy városokat megsemmisíthetnek, vagy a bombázó gépek ezrei, amelyek romokba dönthetnek valammilyen országot, voltaképpen csak bizonyos kisebb veszekedéseket jelentenek az emberek között, s hogy az igazi háború voltaképpen csak az atombomba felhasználásával folytatott háború. A népek szabadságát azonban atombomba nélkül is meg lehet semmisíteni. Független országokat legázoltatnak harckocsikkal és lerombolhatnak légierővel is. Arról van tehát szó, meg akarjuk-e akadályozni a háborút általában, nem pedig az atombomba használatát. Nem férhet hozzá kétség: nékünk harcolnunk kell általában a támadó háború ellen, az atombomba nélküli és az atomfegyverrel víjvett háború ellen is, mert minden támadó háború vad és barbár jellegű és mert minden jelenkori háború a tömeges gyilkolás eszközeit , használja, fel. Időt kell hagynunk a békének, hogy lehetőségeket nyisson az atomenergia széleskörű felhasználására, a béke korszakbeli építés céljaira, s ezzel olyan feltételeket teremtünk, amelyek között az atomfegyver használata nemcsak jogilag, vagyis az UNO határozata folytán válik tilossá, hanem gyakorlatilag is lehetetlen lesz. I íme, ezért véli úgy a jugoszláv delegáció, hogy ebben a pillanat- ban az atomfegyver betiltásának és ellenőrzésének kérdését a fegy- verkezés és a fegyveres erők általános ciökként ősének kérdésével együtt, elységes problémaként kell tárgyalni. Ezzel kapcsolatban ki akarom még emelni, hogy — a jugoszláv delegáció véleménye szerint — eb-ben a kérdésben más döntő szava országok sem tettek megfelelő erőfeszítéseket ebben az irányban. Ez azonban semmi esetre sem jogosísítja fel a szovjet delegáció veze-tőjét, hogy elhárítsa magáról felelősségének nagy részét az UNO sikertelenségei miatt a nemzetközi politika egy ilyen fontos területén, amilyen az atomfegyver betiltásának és ellenőrzésénél, valamint a fegyverkezés csökkentésének kér- ■ sítik a nagyhatalmak hűségét az Alapokmány elveihez, akkor fölösleges. Maga az UO. közgyűlésével együtt, ebben az értelemben sokkal illetékesebb és demokratikusabb szervezet mint amilyen az öt nagyhatalom valamiféle paktuma lehetne. Ha azonban az ilyen paktumból a nagyhatalmaknak vatarai bizottsága születik meg, és ha ez a bizottság tekintéllyé válik a többi nép felett, márpedig ma van alapunk arra, hogy ezt feltételezzük, akkor nem lehet egyéb, mint a nagyhatalmak állandó szervezete a világ érdekövezetekre való felosztása céljából. Ebben az új esetben az öt nagyhatalom pártu-í ma végleg uralkodó nemzetekre és olyan nemzetekre osztaná fel a vlágot, amelyek felett uralkodnak. ] Kétség sem férhet hozzá, hogy a nemzetközi viszonyok ilyetén fejjlődése elsősorban megsemmisítene jgát, másodsorban pedig közvetlenül új világháborúba vezetne. A jugoszláv delegáció úgy véli, hogy az öt nagyhatalom paktuma ebben az értelemben az UNO-ba is megvalósított kollektív biztonság rendszerének közvetlen aláásását jelentené. Meghatározott körülmények között ez a paktum még arra is szolgálhatna, hogy támadó akcióra adjon felhátorítást egyik vagy másik kisebb, illetve gyengébb nemzet elírni. Nekünk van békepaktumunk. Ez az Egyesült Nemzetek Alapokmánya. Nekünk kötelességünk szilárdítani ennek a paktumnak az erejét és szerepét. E paktum keretében elegendő lehetőség van arra, hogy a nagyhatalmak — minden más nemzet szeme előtt — összhangba hozzák a béke megszilárdítására irányuló erőfeszítéseiket. A békéért sóvárgó emberiségnek ma nem a nagyhatalmak paktumaira van szüksége. A békeszerető emberek ma valami mást követelnek. Azt mondják: adjatok a népeknek szabadságot, ne kényszerítsetek rájuk akaratotokat, engedjétek, hogy ők maguk döntsenek belső fejlődésük útjáról, tartsátok tiszteletben az egyenlőség és szuverenitás elvét és vessétek el a politikai megfélemlítéseket, szarolásokat, a fenyegetések és agreszszív nyomás politikáját, mondjatok le az uralmi törekvésekről, hagyjatok fel a gazdasági hátrányos megkülönböztetés politikájával, hagyjatok föl a hidegháború módszerével. Ezek ma olyan kérdések, amelyeken kiállja a próbát az őszinte békeszeretet. Segíthete itt a nagyhatalmak paktuma? Nem segíthet, sőt ellenkezőleg, még csak fokozhatja a nyomásnak mindezeket a formáit. Itt csak egy út lehetséges: az UNO Alapokmányának teljes tiszteletben tartása és az UNO erősítése. Elsősorban ebben az irányban kell nekünk is erőfeszítéseket tennünk. Ha az UNO Alapokmányán kívül mégis szükség van valamilyen más Visinszki úr, a szovjet delegáció vezetője javasltát megindokolván, bizonyos, a két háború közötti időszakból származó szovjet külpolitikai okmányokra hivatkozott, s ezzel akart bennünket meggyőzni arról, hogy a szovjet békepolitika irányvonala, amely abban az időben kifejezésre jutott, változatlan maradt a második világháború után is. Úgy véljük, hogy a háború utáni szovjet politika gyakorlata semmi esetre sem erősíti meg ezt az állítást. Megdönthetetlen tény, hogy a második világháború után fokozatosan lényeges változás történt a külpolitika sok szovjet elvében. Engedjék meg hogy csak egy példát említsek. 1931-ben a Népszövetség illésén az európai unió bizottságában Litvinov szovjet delegátus határozati javaslatot terjesztett elő, amelyben követelte: "imitid a nyílt, mind pedig a rejtett gazdasági agresszió minden formájának teljes elvételt, amely agresszió egy állam, vagy a Warne söpört részéről más álam vagy államcsöport ellen irányulhat". Litvinov úr akkor azt mondta, hogy minden gazdasági jellegű agressziónak az elvetése lényeges előfeltétele az államok egybeműködésének gazdasági téren, tekintet nélkül gazdasági-politikai rendszerükre« és »hogy minden gazdasági jellegű agressziónak az elvetése hozzájárulnak a bizalmatlanság jelenlegi légkörének kitisztulásához”. Litvinov, megindokolván tervezetét a következőképpen jellemezte az általa javasolt pótegyezmény jelentőségét: »Röviden, ezek a kötelezettségek a bármely állam iránti viszonyban politikai vagy egyéb motívummal gazdasági téren teendő ellenséges intézkedéseke való tartózkodásból, vagy más szóval, a gazdasági háború törvény’■'lenné nyilvánításából állnának«. Ennek alapján Litvinov úr azt a következtetést szűrte le, »hogy támadónak kell tekinteni azt az országot, amely először folyamodik a ’nt®‘ékedéseihez*. A paktumra a béke biztosítása érdekében, akkor ez csak minden békeszerető nép, a kis és nagy népek paktuma lehet, olyan paktum, amely — mint már mondottam — békét jelentene minden nép számára, békét a nagyhatalmak között s ugyanúgy békét a nagyok és kicsik között is. Ennek a feladatnak legjobban megfelelne a deklaráció formája, vagy méginkább az államok jogairól és kötelességeiről szóló egyezmény, amely mellett az elmúlt évben és ebben az évben is állást foglalt a jugoszláv és sok más küldöttség. Azonban jellemző, hogy a szovjet delegáció határozottan szembeszáll éppen az ilyen javaslatokkal. Vájjon ez a tény magában véve , és nem mutat-e rá az öt nagyhatalom paktumára vonatkozó szovjet javaslat lényegére? A népek egyenjogúsága szavakban és a nagyhatalmak abszolút uralma a többi nép felett a gyakorlatban — ez az öt nagyhatalom paktumára vonatkozó javaslatban kifejezésre jutó politika, lényege. Igaz, számtalan kapocs fűzi öszsze mindikább az emberiséget és megköveteli a népek mind szorosabb közeledését és mind szorosabb együttműködését a közös kérdések megoldásában. Azonban két ut van az ilyen egyesülés felé. Az egyik út a felülről jövő erőszakkal történő egyesülés útja, a külföldi hegemónia rákényszerítésének útja, az az út, hogy a kis népek érdekeit alávessék a nagyhatalmak érdekeinek. Ez az út elkerülhetetlenül háborúba vezet. A másik ut a demokratikus egyesülés, a népek közötti mind szorosabb, egyensolyú együttműködés útján s egyidejűleg minden nép teljes egyéni fejlődésének alapján. Egyedül ez a másik ut felel meg az emberiség haladása érdekeinek. Ezért mi emellett a másik ut mellett foglalunk állást, s ezért ellenezzük az öt nagyhatalom paktumára vonatkozó javaslatot. l azok a jugoszláv delegáció véleménye szerint joggal nevezhetők a békéhez való lényeges hozzájáruláshoz. Ezek azonban Visinszki úr érveiben elvesztik minden értéküket, ha szem előtt tartjuk a szovjet kormány jelenkori gyakorlatát, a nemzetközi kapcsolatoknak ezen a területén. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt arra a gazdasági blokádra gondolok, amelyet a Szovjet Szövetség kormánya és az ő befolyása alatt álló más kormányok foganatosítanak Jugoszláviával szemben. Számos gazdasági szerződés és egyezmény szándékos felbontása, az ünnepélyesen vállalt szerződés,es kötelezettségek megszegése pusztán politikai okokból, éspedig mindenekelőtt abból a célból, hogy megakadályozzák Jugoszlávia gazdasági terveinek megvalósítását, és hogy általában amennyire csak lehetséges, rontsák Jugoszlávia gazdasági és ezzel politikai helyzetét is. — ez a lényege az ilyenfajta gazdasági agressziónak. Igaz ugyan, hogy nagyon is roszszul számítottak, és e miatt szánjuk nem sikerült. Ez történt mindig a politikában, amikor valaki a maga kívánságát, vagy a maga elvont elgondolásait összezavarta a tárgyi valóság.»1. Jugoszlávia népei nem törtek meg a gazdasági agresszió nyomása alatt, habár bizonyos ideiglenes gazdasági hatást elért ez az agresszió A politikai eredmény azonban éppen az ellenkezője volt annak amit » «ada ami zárlat szervezői vártak, az a blokád nyilvánvalóan megmutatja népünknek mi vár rá a jövőben, ha térdet hajt a demonista irányzatok elött. Ennek tudátábán annál öntudatosabban és állma»részebben elvisel az idei lene« gazdasági nehézségeket, a neveknek — mások tervei szerint — lett volna a céljuk, hogy aláássák er 'lelcsi erejét azért a magáért folyó harcában hogy maga döntsön a maga földjén A szovjet propaganda természetben mindig Jugoszláviára hárítja » elelősséget a bekövetke-«ett helyekérl. Vbv.sén-’é'-omVir ■ * Monvgatni, hogy ez nem igaz. (Folytatás a harmadik oldalon Erőfeszítések a fegyverkezés csökkentésére — szavakban és tettekben Az öt nagyhatalom egyezményéről Korszakunkban minden egyeduralom az újabb háborna forrása, bármilyen eszmei köntösbe is bntik és bárból is jelentkezik Harc a szavakban és tettekben megnyilvánuló gazdasági agresszió ellen