Magyar Szó, 1952. június (9. évfolyam, 130-155. szám)
1952-06-01 / 130. szám
^atydtuiji Sándor: ...................................................-nii«iiiiiiiiiininmmMtinwHiwninmtimM»t«M NUSICS: A gyászoló család Műkedvelő együtteseinknek mindig nagy segítséget nyújtott a darabválasztásban a Testvériség-Egység könyvkiadóvállalat »Színpadunk« sorozata. Most újabb füzet jelent meg, az ötvenedik. Ezúttal Nusics Braniszláv »A gyászoló család« című három felvonásos vígjátéka jut el a magyar közönség, elsősorban pedig a műkedvelők kezébe, Herceg János könynyed, szakavatott átültetésében. Ez a füzet egyúttal örvendetes újítást is tartalmaz. A kiadóvállalat ugyanis mindjárt diszet-tervet, sőt rendezői utasításokat is közöl a darab után Garay Béla tollából. Ez az utasítás lényegesen megkönnyíti a falusi színjátszó csoportok rendezőinek munkáját, mert a mellett, hogy , rámutat a darab lényegére, elemzi a szereplők jellemét, de még a kisebb részletekbe is belemegy és a darab egy-egy részleteihez fűzött megjegyzésben megadja a jelenetek alaphangját. Műkedvelő együtteseink minden bizonnyal örömmel fogadják ezt az újítást. Bjelisev: HORGÁSZAT A HALÁSZOK ÉS A SPORTHORGÁSZOK AZT ÁLLÍTJÁK, a horgászat célja az, hogy az ember halat fogjon. Hát ez nem igaz. Aki halat akar enni, az elmegy a piacra és megveszi. Ez az igazság. A horgászat egyéb célokat szolgál. Ha meg akarunk feledkezni mindenről, hivatalról, ivógépről, napi gondokról, hoszszú konferenciáikról, akkor vonulunk ki a szabadiba, a folyópartra, egy hosszú bottal és a bot végén némi madzaggal. Remek szórakozás ez. Az ember itt-ott megfürdik, jókat uzsonnázik, barátkozik a füvekkel, a nyárfákkal, a parti füzekkel, simogatódzik a szellőkkel, utánozza a madárfüttyöt, ismerkedik az áramló habokkal és a futó felhőkkel, néha-néha húzogat is a bütykösből, — de hallat, azt nem fog. Csak a naiv kirándulók hiszik ezt, akik természettudóan kerülik ki a hosszú bot mellett álmodozó egyént. r Pszt!... — Horgászik . Az egyén pedig váltig állítja, hogy ő csak idegeit akarja rendbehozni, mert szellemileg túlerőltette magát, a cigarettafüst kimarta a torkát, meg a tüdejét, a villanyfény kikezdte látását, az ivógépzakatolás elvette a hallását, s ezen már csak a bot és a madzag segíthet. . És valóban ki is gyógyul a fenti nyavalyákból .. Viszont beleesik egy még rettenetesebb betegségbe, mármint abba, hogy minden áron halat akar fogni... így jártunk mi is, Laci meg én. Már hajnaliban kint voltaink a szigeten, szilárdan a tőkéivé, hogy ' ifra' sej’átfogású hatból eszünk paprikást. A kevés elemózsiát már horgászás előtt elfogyasztottuk, csak a só, paprika, hagyma várta a hozzávaló halakat a hátizsák mélyén. A halak azonban nem arca rództak... „Magas a víz“, — mondogatták az arra járó tapasztalt szigeti pecárosok, akik tavaly — ha jól emlékszem — éppen az alacsony vízre fogták a halhiányt. Volt aki a helyet kifogásolta, hogy az nincs „beetetve“, a másik meg a horgainkat vizsgálta szakszerű fejcsóválással, de nem szólt semmit, csak beleköpött a homokba. Laci dühödten járta körbe, már vagy huszadszor, a sziget partvidékét, egyre dobálta a szőrös műlegyet, meg az ezüstesillogású műhalat, de némi izomlázon kívül nem szerzett semmit, öreg este lett, de a halpap rakásból még mindig csak az étvágy volt meg. Az azonban egyre növekedőben. — Éhes vagy? — kérdezte Laci. Néhány vadkacsa húzott el felettünk rekedt gágogással, s a pókhálós égen kigyultak a csillagok. Én az eget nézve, éppen a belvárosi étterem étlapjáról álmodoztam, amikor Laci kérdése felriasztott. — — Szörnyen! — válaszoltam őszinte kitöréssel. — Gyere! — mondta, s ott hagyta a meddő botokat és madzagokat, elindult. Én utána. CSÓNAKBA SZÁLLTUNK. Szótlanul evezve értük el a másik partot. Itt-ott csillogótestü halak bukkantak fel a sima víztükörből és mintha gúnyosan röhögtek volna rajtunk. Kis halású kunyhó mellett kötöttük ki a csónakot. — Ca-kó-ó bá-csi-iü Az éhség elmélyítette, kétségbeesővé tette Laci hangját, amely többszörösen viszszaverődött a partokról. — Gyüvök mán, — hallatszott a közelben, és már meg is jelent egy kicsi, de nagybajsza öregember. Megrázta a kezünket. Felém be is mutatkozott: — Cakó vagyok. Laci kihúzta a csónakot a homokra és nyomban rátért a tárgyra: — Hal van-e? — Az csak a Dunáiban. — De mi éhesek vagyunk ám, Cakó bácsi. — Jó lesz az ellen a kacsa is. Beszéljen az asszonynyal. Bent van a házban. Laci már ugrott is. OTTMARADTUNK KETTESBEN CAKÓ BÁCSIVAL. Mérhetetlen csendesség ha nőtt a tájon, a Duna némán , hömpölygött mellettünk s gúanyosan cipelte magával az elérhetetlen halakat Cakó bácsi fészkelődött. Valami úgy látszik nyugtalanítja az öreget. Engem meg , az nyugtalanított, hogy várjon mi nyugtalanítja Cakó bácsit. Aztán csak megszólalt: — Van papirosa? — Van, — mondtam és átadtam az aznapi újságot. — Hát gyufája? — Az is van. És azt is átnyújtottam. Egy perc múlva lobogott a tűz. Fekete lett körülöttünk minden, még az ég is, — ahol pedig az imént még kukucs-kált félszemmel a telihold. Ültünk és néztük a tüzet. No meg egymást, némileg gyanakodva. Öreg, gyűrött emberkét világított meg velem szemben a tűz. A napszítta arcon csak a homloknál maradt egy ki® fehérség, ahol a kalap védi a halász fejét. Néha köhintett örege sem, alkalmasint szólni akart valamit. Végül kibökte: — Ki maga, hájrá? Mondtam neki. — Szerkesztő. Nyilván más feleletet várt, S mert megcsóválta a fejét, majd huzamosabb töprengés után megmozdult: — Aztán mit szerkeszt, s hájjá? — Újságot Noviszádon. — Hm... — mondta Cakó bácsi. S milicéiben felnyalályolta a rőzsét és rádobta a tűzre, aztán lehasalt és fújni kezdte. Minden mozdulatán látszott, hogy csak azért cselekszi ezeket az egyszerűbb dolgokat olyan körülményesen, hogy zavarát leplezze. — Hm... — mondta meg Il gnt és visszaült a helyére. Később ismét, megszólalt: __Ha mán nyomdász, akko mongja meg nekem, hogy * megy az azzal az újsággal? * No, mondom magamban, egyszeriben megkaptam a nyomdászi szakképzettséget. ( De azért nyugton maradtam (( és elmondtam: ( — Hált legelőször is, uigye, (i összeülünk reggel egy kon(i ferenciára. A konferencián 1» megbeszéljük, qm it hozunk az 4 nap a lapban. Aztán papírt kérünk, a titkárnőtől, és bárki a maga szobájában elkezdi inni vagy gépbe diktálni. E-gyik a vezércikket, másik a híreket... ! — Nem azt kérdem én, — szólt közbe Cakó bácsi és le- , gyintett. — No bizony, ujsá- I got megírni, nem olyan nagy dolog az! Egy hosszú gallyal bele- piszkált a tűzbe. ! — Temeriniben elvetett aszövetkezet, elhibázta ezt '■ vagy amazt, nem olyan nagy dolog az! ! Elővette a pipáját és töm- tni kezdte. — Valakiba rohammunkás lett, nem olyan nagy dolog az! ! Rágyújtott. ! — Korejába kitört a há- apru, nem olyan nagy dolog az! Szeleti már a pipa, hát fujta a füstöt, mint egy négy kéményes hadihajó. Akár én is megírnám, nem olyan nagy dolog ez! — De tuggya, — folytatta 2— átült hozzám, — azok a bötűk, azok a bötük ... Tuggya, azok a bötük ... Közelebb húzódott. — Tuggya, azok a bötük... Csuda egy dolog az. Mind ahány egyforma, aztán egymás mellett szép sorjába, mint a katonák! Rátette a kezét a vállamra. — Mongya, hogy megy az? KICSIT MEGFÁJDULT A SZÍVEM még az éhségről is megfeledkeztem. Nagyot sóhajtottam és felnéztem a csillagos égre, mintha onnan várnék segítséget az újságírás tekintélyének. — Hát nem mongya, hájjá?! — sürgette kíváncsian az öreg halász. Én is rágyújtottam s elmondtam. Hogy van egy masina, úgy hívják, hogy szedőgép. Az ember csak billeget rajta mint a zongorán, aztán az egyik oldalán beleönti az olvasztott ólmot és a másik oldalán megfagyva kijön a koreai háború. __ Haj, haj!... — mondta Cakó bácsi és egyre nagyobb tisztelettel nézett rám. Amikor pedig a rotációs gép működésénél tartottam, s éppen azt magyaráztam, hogy ez a gép egyik oldalán nyeli a papírt s a másik oldalán szépen összehajtott újságokat öklendez ki magából, már a pipája is kialudt és megrendülten feszengett a helyén az öreg halász. — Haj, haj!... — fohászkodott fel sűrü időközökben és a’ tarkóját vakargatta. A technika szemmel láthatóan lenyűgözte Cakó bácsit. — Aztán kik forgatják azt Uj versek. — Beiktatjuk őket a közlendők közé. * Sz. I., Szkoplye. — Kérésére magyarázatot kell adnunk, e ezt kivételesen levélben tesszük meg, mert a ezer késztől üzenetekben nem volna rá hely. O. Gy., Szubotica. — A »Varázsló« túlságosan kiábrándító képet fest, különben is nem egyszer megénekelt érzést szólaltat meg, tele melankóliával. Az »Aki utánam jön« már erőteljesebb, ez at alkalomadtán közöljük. Zs. L., Ivanova. — Újabb verse szép és érdemes közlésre, de volna rajta egy kis javítanivaló, így például elrsuklik az első versszak utolsó sorának vége, a második versszak utolsó két szavát pedig fölöslegesnek tartjuk. M. A. — A verselés technikájához van érzéke, de mondanivalóját mindennapi szólamokban írja le, így semmi esetre sem éri el a várt hatást. Ezért nem közölhető. I. J., Szubotica. — Azt mondja el, amit mindannyian érzünk, de nincs tehetsége a versíráshoz, egy amit leir, semmi egyéni hang sincs benne, — nem is vers. Ifj. B. L. J„ Csóka. — Ajánlatot majd megtárgyalja a vállalat igazgató bizottsága. Ami most beküldött két versét illeti, csak azt mondhatjuk, hogy úgy látszik, erőlteti az Írást olyankor is, amikor nincs komoly mondanivalója, így születnek meg az utóbbi időben beküldöttekhez hasonló, egy-egy semmitmondó képre időpitentt verssorok. M. J. Kikinda. — Még nem volt időnk minden beküldött munkáját átolvasni, ember egy kis türelmet kérünk. És válasz nem marad el. K I., Sziny. — Kérését méltányoljuk és levélben. vál . Hangya András vitaszzönyvéből KÖNYVEK. Az önfejű cica A Testvériség-Egység kiadóvállalat legnépszerűbb kiadványai közé tartoznak az ifjúsági és gyermekkönyvek. Most a legkisebbek kapnak kezükbe egy szép kiállítású képeskönyvet, Ivan Breusev »«Az önfejű cica« című könyvét, amelyet Hortnyik János fordított magyarra. A könyv minden oldalát ízléses rajzok díszítik, amelyek szinte a szöveg nélkül is beszédesen elmondják az erdőben eltévedt kiscica tanulságos történetét. Ez a könyv, amely kemény kö'.őj’on kerül a gyermekek kezébe, kiállítását tekintve is méltán sorakozik a régebb Ul ■• » » ■ - Latók István. KAMILLA Füvész, gyógynövény gyűjtő gyerek Mind-mind a mezőre nyomul ma, Hogy aratásodhoz kezdjenek, Szik gyönyörűsége: kamilla. Szeretünk gyermekségünk óta. A gazos udvart szépítetted,. Ahol csak a szegények alja Gubbasztott. És nem volt virágkert. Fehér csipkéket hintettél el öreg kutak kávája körül. Nőttél a szegénység füvével. Ha látunk, szemünkben tavasz ül. Milyen csodás gyógyitó ered, Bár szegénységből, bajból fakadsz. Úgy lengsz szegény füvészek előtt. Mintha aranyból szólna tavasz. Vvágod bóditó illat a Gyógyulást és jó hasznot ígér — (Mennyi életet gyógyít, s maga, Ha kinyílik is, már alig él...) a nagy fenegépet? — kérdezte meg — A villany. — Haj, haj!... A villany... mindezhez kell az a villany. Nyomban szaván fogtam az öreget, a villamosításról, hatalmas gátakról, nagy gyárakról kezdtem neki beszélni. Hallgatta szótlanul, aztán kibökte. — Ezt már olvastam az újságba ... Azt mondja meg, ha tugja, hogy mi az a turbina? Turbina? ... Az agyam lázasan működni kezdett. Tudtam, most értelmesen kell felelnem, nehogy elveszítsem az öreg előtt műszaki tekintélyemet. Már éppen hozzá akartam kezdeni a mondókámhoz, amidőn megjelent Laci egy koppasztott kacsa társaságában. Mögötte idősebb asszony bontakozott ki a sötétből. — Jó estét minálunk, iró ,.!........................................ A nénikét üdvözölve, sürgősen szabadkozni kezdtem, hogy nem vagyok iró, csak... Cakó bácsi azonban felpattant és közbevágott: — Ne sértegesd,... nem iró, hanem nyomdász! Fene a buta fejedet! ★ A FIATAL KACSA nemsokára ott forgolódott a parázs fölött. Azután néhány üveg borocska is előkerült a Duna oldalából. Cakó bácsi a kezünkbe nyomott egy-egy fiaskóval. Koccintás... öblítés... És újra... Aztán Cakó bácsi rágyújtott egy nótára, mi meg nekiestünk a kacsának és a hozzávaló tejfölös uborkasalátával együtt elfogyasztottuk. Csak a csontokat hajigáltuk be a vízbe, azoknak az undok halaknak. — A nyomdászok egészségére! — mondta már vagy tizedszer az öreg halász. — Arra! — válaszoltunk mi is már vagy tizedszer. Aztán ,huszadszor is. Egészen pirkadásig. És még merik egyesek állítani, hogy a horgászat célja az, hogy az ember halat fogjon ....