Magyar Szó, 1956. december (13. évfolyam, 327-357. szám)
1956-12-01 / 327. szám
2. oldal A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége központi vezetőségének végrehajtó bizottsága határozatot hozott, hogy 1957 őszén megtartják a Szövetség VII. kongresszusát. A VI. és VII. kongresszus között eltelt, nemzetközi viszonylatokban és belpolititikai téren egyaránt viharos öt év sokkal többet jelent, mint egy békés fejlődési folyamatban eltelt öt év. Tekintet nélkül az egyiptomi és magyar események által előidézett pillanatnyi nehézségekre, a nemzetközi kapcsolatok terén továbbra is a vitás kérdések békés megoldásának irányzata érvényesül. A nemzetközi munkásmozgalom fejlődésében is jelentős események szemtanúi vagyunk. Az eltelt öt év alatt sok fontos kérdésre, így például a szocialista országok egymás közti viszonyának problémájára is igyekeztek helyes feleletet találni. A Sztálin halála után jelentkező folyamatok új korszakot nyitottak meg. Tekintet nélkül a jelenlegi helyzetre, nem alaptalan az az állítás, hogy a Szovjetunió XX. kongresszusa új távlatokat nyitott meg a nemzetközi munkásmozgalom előtt. Bármennyire is magukra vonják a figyelmet ezek a jelentős és különleges változásokat hozó események, nem kevésbé jelentős az a másik kérdés sem, amelyet VI. kongresszusunk tett fel: belső szocialista fejlődésünk kérdése. Emlékeztetniakarok arra, hogy Tito elvtárs a VI. kongresszuson tartott beszámolójának ,Jugoszlávia kommunistáinak harca a szocialista demokráciáért« címet adta, hogy a kongresszus munkája ebben a szellemben is folyt, és hogy végül az elfogadott határozatok értelmében, a küzdelem a dolgozó nép ön-kormányzatának fejlesztéséért a kommunisták alapvető feladatává vált. A kongresszus egyhangúlag rámutat arra, hogy a gazdasági vállalatokban megvalósult munkásigazgatás — amely a termelés terén megteremtette a szocialista viszonyokat és a dolgozó nép önkormányzatát — sorsdöntő, elhatározó jelentőségű a szocialista demokrácia és a szocializmus fejlesztésében és megerősítésé- '■ ben. (A JKP VI. kongresszusának határozatai »A Jugoszláv Kommunis ' ................................................................................................................................................................................................................................................................................*......................................******......................................................................................************** Petár Sztambolícs cikke ták Szövetsége feladatairól és szerepéről). Mint ahogy 1941-ben rendkívül fontos volt megérezni és felfogni, hogy a fegyveres harc a nemzeti felszabaditá■ sért és a dolgozó nép uralmáért folyó harc alapvető formája, hogy csak ily módon lehet átjutni a túlsó partra — most is, — a VI. kongreszszus-co, — Marx, Engels és Lenin eszméitől vezérelve,»a győztes szocializmus nem őrizheti meg győzelmét és nem juttathatja el az emberiséget az állam elhalásáig, ha nem valósítja meg a teljes demokráciát« (Lenin), felhasználva a nemzetközi munkásmozgalom e tekintetben szerzett valamennyi pozitív és negatív tapasztalatait, a jugoszláv kommunisták megszabták a szocialista viszonyok fejlődésének új utait hazájukban. Abból kiindulva, hogy a tökéletes szocialista viszonyok csak a termelőerők egy magasabb fokú színvonalán, az ipari termelés alapján alakulhatnak ki, azokban a gazdaságilag elmaradott országokban, amelyekben a munkásosztály vette a hatalmat a kezébe, könynyen abba a hibába eshet valaki, hogy a szocialista viszonyok kialakításához szükséges feltételek megteremtését, az ország gazdasági fejlődéséért vívott harcot teljes egészében azonosítsa a szocialista viszonyok építésével és közben megfeledkezzék a lényegről, magukról a szocialista viszonyokról. A forradalom sajátos fejlődése Jugoszláviában az ugyanis, hogy a politikai irányítást szükségszerűen a munkásosztály legöntudatosabb részében, a Kommunista Pártban kellett összpontosítani azt az irányzatot erősíthette volna, hogy a Párt más, megváltozott körülmények között is, amikor az összpontosítás szüksége már megszűnt —, megtartsa a régi munkaformákat, és ezzel szűkítse a szocialista erők politikai alapját. A VI. kongresszus és egyben a Kommunisták Szövetségének jelentősége abban rejlik, hogy erélyesen megtörte ezeket az irányzatokat, s megtalálta azokat a formákat és utakat, amelyek a legnagyobb mértékben felszabadítják a dolgozó tömegek forradalmi erejét. A dolgozó nép önigazgatása, a szocialista demokrácia fejlődésének ez az alapformája, már eddig is hatalmas eredményeket hozott. Elsősorban politikai erőt és szilárdságot adott a szocialista rendszernek Jugoszláviában, növelte a szocializmusért harcoló erőket, és ezzel a szocializmus továbbfejlődése dolgozóink millióinak, konkrét tudatos tevékenységüknek és munkájuknak ügyévé vált. A munkásosztály ebben a szakaszban a politikai élet és a politikai tevékenység új formáihoz jutott, és mégpedig épp azokhoz a formákhoz, amelyek a lehető legnagyobb mértékben lehetővé teszik, hogy, mint a szocialista fejlődés legfontosabb mozgatóereje érvényesüljön. Másrészről: a szocialista viszonyok fejlődése a lehető legjobb feltételeket teremti meg az ország gazdasági erőinek leggyorsabb és legracionálisabb növeléséhez és azoknak az akadályoknak a felszámolásához, amelyeket a gazdaság adminisztratív irányításának rendszere szükségszerűen létrehozott. Az önigazgatás rendszerének fejlődése ezekben az években mindkét irányban — társadalompolitikai és gazdasági irányban is — még sok optimista várakozást is túlszárnyalt. Nem elég csak meglátni, hogy hány ember vesz részt az igazgató szervekben, mert rajtuk keresztül lényegében valamennyi dolgozó ember hat. Ezek az eredmények csak akkor tűnnek igazán szemünkbe, ha felmérjük dolgozóink kezdeményezését, az emberek és a köztük lévő viszony kialakulását és azt az érzésüket, hogy »a maguk gazdái«. Nemrégiben Nisben jártam a Sztanko Paunovics vasúti műhelyben. Felvetették azt a kérdést is, hogy a vasutak sajátos viszonyai miatt ez és a többi vasúti műhely ismét egyesüljön valamilyen beográdi vasúti igazgatóság alatt. A munkások egybegyűltek és alapvető kérdésként azt tették fel, hogy mi lesz az önigazgatásukkal? A munkásönigazgatás fejlődésében jelentkező Valamennyi negatív tünet, különben csak kísérő jelenség volt, amely nem tehette kétségessé a fejlődés alapirányát, s ma már nagyjából ki is küszöböltük őket. Amikor a VI. kongresszuson szilárdan meghatároztuk a fejlődésnek ezt az irányvonalát, ezt azért tettük, mert hittük, hogy ez az irányvonal szükségszerűleg ered forradalmunk egész eddigi belső fejlődéséből. Egyben úgy véljük, hogy fejlődésünk mélyen a marxizmus elveiben gyökerezik, és hogy a dolgozó nép önigazgatása a szocialista rendszer lényeges kérdése, mértéke annak, hogy a szocializmus mennyire szocialista. És csak ez — a legáltalánosabban vett önigazgatás elve — az igazi mérték, függetlenül megjelenésének konkrét formáitól a különféle országokban. Ez az elv viszont olyan áltlános, hogy különböző országokban és különböző feltételek között a legkülönbözőbb formákat és a szocializmus különböző útjait tartalmazhatja. És még valami: abból a feltevésből kiindulva, hogy a szocializmus már világrendszerré válik, az a véleményünk, hogy továbbfejlődése, szempontjából sokkal döntőbb és jelentősebb az, hogy belső fejlődésében milyen előny van a kapitalizmussal szemben (ide számítjuk a termelőerők fejlődését, a politikai szabadságot és jogokat, a munkások és a dolgozó emberek politikai életét, a szocialista társadalmi viszonyokat, stb.) , mint az, hogyhány szuronnyal és hány kilowatt energiával rendelkezik. (Habár a jelenlegi pillanatban ennek is nagy jelentősége van, és holnap, megváltozott helyzetben egész más megvilágításban tűnhet fel). Senki sem gondolt arra, hogy ezt a rendszert rá kell kényszeríteni valaki másra. Jugoszlávia nem hadereje miatt örvend tekintélynek a világban, nem stratégiai helyzete, gazdasági ereje vagy lakosságának száma miatt, hanem azért, mert politikájával kifejezi a nemzetközi viszonyok fejlődésében mindinkább döntőbbé váló általános haladó irányzatokat. Ma már bárki, aki csak némi politikai képzettséggel is rendelkezik, megállapíthatja egy-egy ország vagy mozgalom más országra gyakorolt hatásának lehetőségeit és határait. A francia forradalom megrázta Európát, közvetlen ösztönzést adott az európai polgári forradalmaknak, de anélkül, hogy bármelyik is a francia forradalomhoz hasonló formában ismétlődött volna meg. Így van ez az Októberi Forradalommal is. Megnyitotta a szocialista forradalmak korszakát, és a szocialista forradalmak különféle országokban különféle, békés vagy nyugtalan formában fejlődnek, de sehol sem ismétlődnek meg az Októberi Forradalom klasszikus formái Csak az gyakorolhat hatást, ami más országok általános törvényeinek és szükségszerű irányainak vonalán fejlődik. Nem véletlen, hogy a horthisták még csak említeni sem merészelték a magyar nép előtt a nagy ipar denacionalizálását (noha szívesen végrehajtották volna) mert a magyar munkások számára az államosítás tartós és állandó vívmány. Ki vesztegetne ma időt arra, hogy a polgári társadalomban a feudális viszonyokat propagálja, amikor ez már rég túlélt társadalmi forma? A szocialista rendszer azért a jövő rendszere, mert napról napra érlelődnek feltételei és mert belső erejével gyakorol hatást. Ezért mi sohasem gondoltunk arra, hogy Jugoszlávia szocialista fejlődésének konkrét formái más hatást is gyakorolhatnának, mint a szocialista országok közötti normális tapasztalatcserét. A dolgozó nép önigazgatását azonban általános elvnek tekintettük és tekintjük. A keleteurópai országokban igen keveset tudnak ennek az elvnek konkrét alkalmazási formáiról. (Lengyelországban például két helyen is megkérdeztek engem, vajon nálunk az igazgatókat kötelezően minden évben leváltják-e? Hasonló kérdéseket intéztek elvtárainkhoz más országokban is.) Mégis, az önigazgatás a lengyel munkásosztály és a lengyel munkáspárt egyik alapvető belpolitikai kérdése a legutóbbi évben. Kelet-Németország kormánya határozatot hozott a munkástanácsok megalakításáról, Magyarországon pedig a fellázadt munkások megalakították a munkástanácsokat, és ezek a munkástanácsok (amelyek mellesleg megjegyezve nem nagyon hasonlítanak a mi munkástanácsainkhoz) élvezik ma a legnagyobb tekintélyt a magyar munkásosztályban. Lengyelországi elvtársaink egészen helyesen saját útjükról a lengyel útról, a haladás lengyel formáiról beszélnek. Az októberi pesti felkelés nem a »múlt bűneivel« való leszámolás volt, hanem egy bürokratikus rendszerrel, amely megfosztotta Magyarország munkásosztályát attól a lehetőségtől, hogy politikailag éljen és politikailag hasson. A magyarországi események azt bizonyítják, hogy jó és helyes úton haladnak azok a progresszív erők, amelyek a szocializmus továbbfejlődéséért, a szocializmus demokratikus formáiért harcolnak. A magyarországi eseményekkel kapcsolatban napjainkban külön rámutatunk az események tragikus oldalára; tragikusra azért, mert mindig az a meggyőződésünk, hogy a vérontást el lehetett volna kerülni, mert mindig szemünk előtt lebeg az azonos és hasonló problémáknak lengyelországi megoldása. Ám, ha az események menete már ilyen drámai és véres formákat öltött, akkor a nemzetközi munkásmozgalomnak le kell vonnia belőlük a szükséges következtetéseket. El kell gondolkodni azon, hogy mennyi robbanóanyagot halmozhat fel egy bürokratikus rendszer, amely megfeledkezik az emberi viszonyokról. Ezért furcsa, érthetetlen és alaptalan a Pravda cikkeinek az az állítása, mintha a mi véleményünk szerint »Jugoszlávia útja a szocializmus felé a leghelyesebb, sőt az egyetlen lehetséges út a világ majd minden országa számára. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége képes volt arra, hogy ezekben az új, megváltozott feltételekben is megtalálja a helyét, és meghatározza szerepét a legkülönfélébb irányzatokkal szemben. Először is a kommunisták álltak a munkás önigazgatás fejlesztéséért vívott harc élén. Kezdettől fogva, az első Petar Sztambolics Faluhelyen csak ritkán zárnak kaput, ajtót, legfeljebb éjszakára. Zár helyett inkább, harapós kutyát alkalmaznak az udvaron — az ismerőst az eb a szagától különbözteti meg az idegentől, az idegen pedig... nos hát segítsen magán ahogy tud. Adja hangos jelét érkezésének, a vad kutyaugatásra különben is ki jönnek a háziak. Szokás még az utcai ablakot is meg-megzergetni s ha nem jön ki senki és sokáig kopogsz, jelentkezik ha mar a szomszéd és elmondja, hogy a háziak nincsenek itthon, elmentek a dunsztosüvegek ügyében Julis nénihez a Takács soron (Hogy faluhelyen a szomszéd ne tudná, hova mentél, olyan nincs kérem). A városok központjaiban viszont az egymás tetejére rakott emeleteken, a csengő helyettesíti a kutyaugatást. Ott zárt ajtókat találsz mindenfelé s a társbérletek mosonti nagy korszakában egész tudománya fejlődött ki annak, hogyan kell az éppen általad keresett lakót a lakástér homályából előszorongatni. A térképolvasás — mondják — nagyon nagy művészet, de az semmi azokhoz a rébuszokhoz képest, amelyek az ajtón vagy az ajtó oldalán elédtárulnak, magyarázva, hogy Vérebnek kétszer, Silasicséknak háromszor kell csöngetni. Esetleg kombinálva, esetleg úgy hogy Véberéknek egy hoszszu és két rövid, a másik lakónak két hosszú és egy rövid. Van ahol öt-hat név- jegy vagy kézzel rajzolt kartonlapocska díszeleg — különösen ahol albérlők is tetézik a társbérlők listáját — s vidáman lezongorálhatod az egész Morse-ábécét ha dolgod van a lakók egyikével, így lett korunk egyik vezérmondata a „háromszor csöngetni". S ha véletlenül kétezer csöngetsz ahol háromszor kell — mondjuk Csircsák Pétert keresed — szóval akkor megjelenik egy slafrokkos nő, hajában drótfonatokkal és gorombán rádszól, hogy mit akarsz. S amint te kimondod Csifcsák Péter nevét, a következő pillanatban eldől milyen e társbérleményi egyedek egymáshoz való viszonya. Ha ugyanis a nő minden további nélkül azt mondja: „mindjárt szólok neki“ a nem kezd rögtön elöljáróban „egy hosszú vitát arról, hogy „tessék jobban megnézni Oda van írva: neki háromszor kell csöngetni" — szóval ha nem így reagál az ajtónyitó, hanem készséggel kihívja a Csifcsákot, tudd meg hogy ez egy békés közület Hogy ezek a társbérlők itt — legalább is a Csircsák meg a vuklis nő — nincsenek hadilábon egymással, hogy türelmes emberek akik tekintettel vannak egymásra de még inkább a betolakodott, csöngető járatlanságára aki nem tudja a jelszót, hogy „háromszor csöngetni" és erre a rövid időre — amíg ő a Csiícsákkal a dolgát intézi— nem is hajlandó a csöngetések végtelen rendjének teljes egészét magáévá tenni. Vagy csak rossz szeme van — mert azzal ugye nem akarom megrágalmazni, hogy nem tud háromig olvasni Viszont ahol kiásták a haveibárdot, ott a társlakók rögtön éppen erre figyelmeztetik az utcáról érkezett árnyékot: „nem tud olvasni, nem tud háromig olvasni?..vagy eföót mondának bános köavettemégad. De még ez nem minden, dehogy, dehogy! A rendreutasítás maga azt jelenti ugyan, hogy ez a házközösség nem teheti ki a SZERETET és BÉKE feliratú diadalkapucskát a főbejáratra, ám a Csifcsákot némi morgadozás után mégis csak előszólítják. Itt még létezik valamiféle koegzisztencia, az együttélés némi halovány regardja — ahogy mondják —, a tűzveszély ott a legnagyobb, ahol szó nélkül és egyszerűen becsapják előtted az ajtót, csak úgy durran. S te ott állsz mint Bálám szamara a következő problémákkal: létezik-e egyáltalában ez a Csipcsák ebben a házban, valójában hányszor kell neki csöngetni, beszól-e neki a nő vagy neked kell ismét azt e fehér gombot ezúttal háromszor megnyomni... szóval kompasz nélkül állsz a zárt ajtó mögül láthatatlanul felédáramló gyűlölködés levegőjében. Amelyhez neked semmi közöd nincs ugyan de háromszor is átkozott vagy pusztán azért mert Csifcsákékhoz egy keresés erejéig közeledni merészeltél. Hát igen, a társbérleményi állapot, a közös lakás, korunk nagv rákfenéje (amely a háromszor csöngetni les szavát szülte) valami kilúgozhatatlan érzéskomplexumaival jár. Itt nincs se hatalom, se jótanács amely meg tudná szüntetni a negatívumokat. Legfeljebb enyhébbek a jelenségek. MAGYAR SZÓ 1956. XI. 29. 30. XII. 1.