Magyar Szó, 1958. július (15. évfolyam, 168-192. szám)
1958-07-01 / 168. szám
*. oldal Nagyszerű lehetőség a szakszervezeti csoportok munkájénak kibontakozására Jó munkát végez Debelyacsán a szakszervezeti tanács Valahogy mindig ez történt: kidolgozták a munkaprogramot, de a szép kormonyatokban megfogalmazott tervek egy része sohasem valósult meg. Az értekezleteken megszabott és jegyzőkönyvekben rögzített feladatok zöme többnyire papíron maradt. Aztán elérkezett az évi közgyűlés, megállapították a mulasztásokat és minden maradt a régiben. Debelyacsán a helyi szakszervezeti tanács nehezen tudta megtalálni működésének igazi területét. Sokat tévelyegtek, a kezdeményezéssel is baj volt, így történt aztán, hogy e fontos politikai szervezet munkája a kampányszerű feladatok végrehajtásával és kisebb szervezeti kérdések megoldásával úgyszólván teljesen kimerült. Többre nem telt az erejéből. A Jugoszláv Kommunista Szövetség VII. kongresszusa óta azonban változott a helyzet. A helyi szakszervezeti tanács, úgy látszik most kissé magára talált. Bátrabban közeledik a kérdésekhez. Azóta az értekezletek is tartalmasabbak: világosan meghatározzák a legsürgősebb feladatokat és küzdenek is azok megvalósításáért. íme néhány példa. Néhány ülésen a kisipari szövetkezetek és üzemek munkáját elemezték. Főleg a munkatermelékenység kérdését vitatták. Ezeken a bővített üléseken — az üzemi csoportok képviselőivel együtt — megállapították, hogy az üzemekben az alacsony normák és a rossz munkaszervezés miatt drága a termelés. A falu néhány kisüzeme így válságba jutott Nem voltak versenyképesek a piacon és alig kaptak megrendelést. Az elemzés után azonban a szakszervezeti tanács megmozgatta az üzemi csoportokat. S azok csakhamar rendet teremtettek házuktáján. Az asztalosüzemben például 15 százalékkal emelték a normát. A gyakorlat később bebizonyította, hogy helyesen jártak el: olcsóbb lett a tér- emelés, csökkenthették az árakat. A dolgozók fizetése ugyanaz maradt, egy dinárral sem csökkent, viszont az üzemhez újra érkezni kezdtek a megrendelések. Az eredmény tehát kézzelfogható. Érdemes megemlíteni, hogy a debelyacsai szakszervezeti tanács az emberekről való gondoskodást elsőrendű feladatának tartja. Nemrég felvetette egy munkásétkezde megnyitásának kérdését. Ankétot szervezett az üzemekben, de mindössze csak 28 dolgozó támogatta az elgondolást. De amikor kiszámították, hogy egyhavi előfizetés csak 4500 dinárba kerülne, többen jelentkeztek. Most mér úgy látszik, hogy az éttermet rövidesen meg is nyitják. Debelyacsán már szinte hagyománnyá vált, hogy a dolgozók törvénytelenül kapták az évi szabadságot. A szakszervezeti tanács az idén ezt a kérdést is tisztázta a vállalatokkal. Van itt azonban sajátos probléma: ebben a faluban már régi szokás, hogy a dolgozók a nagyobb mezőgazdasági munkák, például az aratás idején igyekeznek szabadságra menni. Világos, hogy az ilyen szabadság nem jelent pihenést. A szakszervezeti tanács az idén szeretne változtatni a helyzeten. Kérdés azonban, hogy mennyire sikerül. Az emberek felfogását aligha lehet máról-holnapra megváltoztatni. Meg kell még említeni, hogy a szakszervezeti tanács a debelyacsai dolgozóknak igyekszik az idén olcsó nyaralást biztosítani, a pancsevói vállalatok tengerparti nyaralójában. Ez a törekvés is eredménnyel járt: a falu dolgozói jutányos áron, 300 dinár napi panzióval, az Adrián nyaralhatnak. Az idén először. Eddig már 30-an jelentkeztek. Debelyacsai viszonylatban ez is szép eredmény. A dolgozók szórakozásáról sem feledkeztek meg. Egy klub megnyitását latolgatják. Ha sikerül bizonyos öszszeget teremteniek, októberben meg is nyitják. Az elmondottak félreérthetetlenül bizonyítják, hogy a debelyacsai szakszervezeti tanács az utóbbi időben igen eredményes munket végzett. Fokozott tevékenysége a hetedik kongresszus szellemében történik és éppen ezért remélhető, hogy a jövőben az üzemi csoportok is megfelelő helyet biztosítanak majd maguknak a község társadalmi és politikai életében.—than Béla a háború vége felé került a faluba, senki sem tudta, hogy honnan, s nem is firtatta, a forradalmakban egyszeresek feltűnnek egészen ismeretlen emberek, megjelennek, egy szép napon közöttünk, aztán rendelkeznek, intézkednek, egyszeresek úgy érezzük, mintha örök időktől fogva közöttünk éltek volna. Béláról senki sem tudta pontosan, mi a dolga, mi a hivatala. Csillagosan, csizmásan, pisztolyosan jelent meg a faluban egy őszi napon, amikor még javában álltak a harcok a környéken, s ugyanúgy járt-kelt a faluban akkor is, amikor már rég leszereltek a partizánok s hazatértek, hogy megkíséreljenek új életet kezdeni. Hanem azonban az első napokban, hónapokban, a visszavonulók és átvonulók által kifosztott faluban, a háború által felzaklatott és meggyötört emberek között volt tennivaló bőven. Elhagyott házak, gazos udvarok, betakarításra váró termés, félig lerombolt téglagyár, kendergyár, kevés munkaerő (mert a fiatalok a frontokat járták, sokukról azt se tudták, melyik oldalon küzd), fáradt, csüggedt, kétségekre hajló emberek — ez volt a kis falucska. Akik valamicskét is értettek a gépekhez, a kendergyárba s üzemekbe irányították. Javítgatták, foltozgatták a gépeket, hogy üzembe helyezhessék, s múltak a napok, hetek. Béla mindenhol megfordult, Béla mindenhova bedugta az orrát s mindenkihez volt egy-két szava. — Kapunk mi fizetést is, Béla? — kérdezték tőle az emberek, s ilyenkor keserű csalódás látszott arcán: hát hogyan is fizethetnénk, emberek, hiszen semmink sincsen, hát nem tudtok egy kis áldozatot hozni, hogy termelhessünk, hogy meginduljon az élet, s akkor aztán szép lassan lesz minden, hiszen hát lesz, lesz.... De eképpen szólt: — A fasiszták kiraboltak bennünket, elvtársak, hát most aztán ... — kezdte volna magyarázatát Béla az emberek kedvetlen bólogatása közben, de valaki közbeszakította: — Azt tudjuk, Béla, itt van előttünk, azért is kell most reperálgatnunk a gépeket, de kapunk-e fizetést is, Béla? —Mert ha nem, hát én a burzsujoknak se dolgoztam soha ingyen, — mondta egy elnyűtt, szomorú ember. — Lesz, emberek, lesz — ígérte meg ■ Béla tanácstalanul, — csak jegyezzék fel, mennyit dolgoztak! — s ezt mondta két nap múlva is, tíz nap múlva is. Lesz, lesz, lesz. A termények betakarítására összecsődítették a falu népét s ingyenmunkával szedették a répát, kukoricát A sajátját úgyis betakarítja mindenki, ha éjszaka is dolgozik, de a sok elhagyott földön kint rothadna a termés. Senki sem törekedett s nem dolgozott többet, csak amennyi feltétlenül szükséges volt, hisz a háborúnak nagy tanulságai vannak: minek törjem magam? hogy elrekvirálják? mit csináljak vele? megvenni senkinek sincs pénze, vidékre nem vihetem, holnap meghalhatok, fejemre pottyanhat egy bomba . . . De azért megkérdezték Bélát, mert Béla mindenhol megjelent, s mindenkihez volt néhány szava: — Azelőtt részre szokták kiadni az ilyen munkát, Béla, kapunk mi ezért valamit? — Lesz, emberek, lesz - ígérte meg Béla, mert úgy érezte, mást úgysem mondhat. Szinte betegsége volt hogy mindig mindent megmagyarázzon, lelkes természete szerint, úgy, ahogy ő azt tudta. — Se áram, se petróleum, már mécsessel világitunk, Béla, mikor lesz már valami?— kérdezték tőle s ő készségesen magyarázni kezdte. — Az imperialisták mesterkedése folytán . . . — s kifejtette, hányadán állunk a szénbányákkal s a fakitermeléssel, miért nem folyhat zavartalanul, mire kel most elsősorban a szén és a fa, miért mán termelnek eleget a villanytelepek, s hol van elsősorban szükség az áramra. Az emberek megértően bólogattak . Végül ismét megkérdezték: h így van ez pontosan. De mikor kapunk már mi is? Béla sohasem tudta megérten, hogyan elet mindezek után még egyszer megkérdezni ezt, s csalódottan, s keserű védekezésként mondta: — Lesz, emberek, lesz. De az emberek nem győzték kivárni, hogy esetleg egy hónap múlva kapták azt, amire ma vagy tegnap lett volna szükségük. — Béla leszakadt már rólunk a ruha, üresek a boltok ... — Lesz, emberek, minden lesz. — Béla, mikor kapunk cukrot, sót? — Lesz, emberek, meglátjátok. A szomszéd faluban tegnap osztottak e *. — Lesz itt is, emberek, minden lesz. Kedvelték Bélát, szerették hallgatni magyarázatait, minden bajukkal nyaggatták, de már kissé mosolyogva legyintettek: Lesz Béla. Lesz Béla. Aztán igy is hívták: a Lesz Béla. Rajtamaradt, afféle gúnynévnek: Lesz Béla. Egyébként persze, segítettek magukon az emberek. Kenderből durván szőtt lepedőket kékre fejtettek s nadrágot, blúzt varrtak maguknak. Finomabb lepedőkből szép fehér ruhát a lányoknak. Cukorrépából sűrű, barna szirupot főztek, azzal édesíítették ételeiket. Segítettek magukon, ahogy éppen tudtak, Béla pedig közben tegezte dolgát, kitette részét a konfiszkálás végrehajtásából, a földreformból, az államosításból, s minden soron lévő tevékenységből. Sovány, magas, fekete alakja itt is, ott is föltűnt, legények között ült mulatságokon, moziban a gyerekek közt, az első sorokban, házuk elött a padon, bandázó öregek között, pisztolyosan csizmásan, félrecsapott csillagos satyakkal, mindig elidőzött valahol, éjjel nappal. Már béke volt, egyre rendezettebb az élet. Béla magános fiatalember volt, mindenki természetesnek vette, hogy hol itt, hol ott jelenik meg, a falu megszokta,, senkinek sem jutott eszébe hol étkezik, hol alszik, hova tartozik, Jesz Béla a faluhoz tartozott, s mivel létezett, hát mégiscsak mindig volt valahol. Múltak a hónapok, múltak az évek az emberek arca kisimult, termetük kikerekedett, testtartásuk magabiztosabb lett, tekintetük vidámabb, álmaik zavartalanok és nyugodtak, s megértették azt, hogy észre se veszik: van, van, van. Van! Csak Béla nem érte meg. A Lesz Béla. Egy reggel vért hányt, a városba szállították, a kórházba, aztán egy ideig még érkezett róla egykét kósza hír, de a faluban senki sem marad utána, hozzátartozója nem volt, múltak a hetek, hónapok, s az emberek elfelejtették. Meghalt, hogy észre sem vették. A kórházból négyen kísérték ki a temetőbe, a temetkezési vállalat alkalmazottjai. Major Nándor Béla MAGYAR SZÓ A korszerű élet követelményeinek megfelelően A Népi Technika tartományi plénumán a hosszú és mindenre kiterjedő beszámolóból egy mondat vésődött emlékezetembe: „ ... A motoros járművek, a háztartási és mezőgazdasági gépek sokasága arra kényszerít bennünket, hogy foglalkozzunk velük, hogy megismerjük, megtanuljuk kezelni őket“. Valahogy úgy tűnik, hogy a beszámoló, az eddigi munka boncolgatása és a vita is, mind ennek a mondatnak a jegyében áll, összegezve az eddigi eredményeket,, rámutatva a fogyatékosságokra, meghatározva a jövő feladatokat. Megállapíthatjuk, hogy az elmúlt évben a Napi Technika szervezetei Vajdaságban megerősödtek, tömegesedtek, különösen falun és a nyolcosztályos iskoláikban, összesen 267 szervezet volt — 19 városban és 178 falun. A 39 035 tagból 8 695 pionír. Jelentős vagyonuk van: szerszámaik, gépeik, stb. 76 millió 111 625, ingatlanjuk pedig 26 millió 572 341 dinár értékben, 55 laboratóriumuk, 102 műhelyük, 9 otthonuk és 195 különféle motoros járművük. Munkájuk sokrétű: technikai tárgyú előadások, filmbemutatóik, gyári és termelőszövetkezeti látogatások, iskolai és klubtevékenység, munka a haladó mezőgazdasági termelők klubjaiban, részvétel számos akcióban, stb. Az elmúlt év legnagyobb sikere a nyolcosztályos iskolák tanulóinak tömeges bekapcsolása a szervezet munkájába. Sok helyen a Népi Technika volt az iskolaműhely megnyiitásának kezdeményezője. A szakvezetés megteremtése érdekében több szemináriumot szervezett sok járásban a tanügyi munkásoknak. Az eredmények azonban még mindig nem kielégítők. A Népi Technika tartományi vezetősége elengedhetetlen szükségét látja, hogy a gyermekeket általánosságban a a korszerű élet követelményeiek megfelelően neveljék, és az illetékes tanügyi fórumokkal megállapodott, hogy talán még az idén a nyolcosztályos iskolákban kötelező tantárgyként bevezessék a technikai képzést. A haladó termelők klubjaiban folytatott munkában is jelentős eredményeket értek el —, de mégis sok a mulasztás. Elsőszámú feladat: tömnegesíteni őket és a Népi Technika járási bizottságaiban, meghatározni a munka világos irányvonalát. A traktorvezető tanfolyamok számlájára igen figyelemreméltó megjegyzés hangzott el. Jólehet, 2 646 új traktoristét képeztek ki, mégis komoly mulasztást követtek el: a tanfolyamok hallgatói csupán a vezetést sajátították el, s a munkagépek kapcsolásának és használatának begyakorlása elmaradt. Ezt a jövőben okvetlenül meg kell változtatni. A legnagyobb tennivaló az ipari munkásság bevonása a szervezet munkájába. Bár a termelékenység növelésével a ■munkástanács, e szakszervezet és más illetékesszerv foglalkozik, — a Népi Technikamégis sokat tehet ezen a téren is. Hazánkban évente 130—140 000 teljesen szakképzetlen ember került e falusból az ipari termelésbe. Szükséges tehát, hogy a szervezet film és különféle szakelőadással, a technika minden területéről tanfolyamokkal, stb. technikai műveltségüket gyarapítsa. A külföldi és a hazai tudósok kutatásai szerint ugyanis a gépesítés csak húsz százalékkal, a technikai f felkészültség azonban 80 százalékkal növeli a munkatermelékenységet. Ebben a kérdésben a plénum nem foglalt el végleges álláspontot, hanem indítványozta, hogy a Népi Technika és a szakszervezetek tartományi vezetősége együttes ülésen beszélje meg a tennivalóikat. A plénum eredményes munkát végzett és további munkálkodásra ösztönöz. .. — Kedd. Vn. L Debelyacsa Tejgondofit Most már elég volt a kölcsönös vádaskodásból. Szinte évek óta halljuk a panaszt: persze, hogy drága a tej, amikor a termelőnek egyéb gondja sincs, mint az, hogyan verje felaz árát (tejfeldolgozók), illetve nem csoda, hogy még mindig ilyen drága a tej, hiszen a csarnok mindent lefölöz belőlünk is, meg a fogyasztó elől is (jószágtenyésztők). A régi refrén csak néha-néha élénkül újabb motívumokkal. A dolog azonban egyre megy: a tej továbbra is drága. Az egyetlen új mozzanat, amit ezenkívül még érdemes feljegyezni, hogy ma már a piac jóval ellátottabb, sőt a nagyobb fogyasztóközponttól távolabb fekvő vidékeken a malacoknak is jut belőle jócskán. A városi fogyasztó pedig továbbra is fizeti az aránylag magas árat. * A noviszádi népbizottságnak végre volt ereje és bátorsága azt mondani, hogy ez így nem mehet tovább. Sőt, megszabva a tej kiskereskedelmi árát, magára vállalta, hogy fedezi a tejfeldolgozó vállalat esetleges veszteségeit. Persze, ha egyáltalán sor kerül rá. De hát kell-e, hogy harmincnégy dináros eladási ár mellett vesztességgel dolgozzon a noviszádi tejfeldolgozó üzem? Nyilván nem. Csakhogy ehhez először véget kell vetni a termelő és a feldolgozó közötti hidegháborúnak. Sőt mi több, valahogyan össze kell fogni őket, hogy együttes erővel fáradozzanak a közös ügy rendezésén. Mert a mai helyzet nemcsak a fogyasztónak, hanem a termelőnek is, meg a feldolgozónak is egyébként egyaránt kellemetlen. A minap a moravicai Krivaja birtok igazgatója a következőket mesélte: Tavaly 720 tonna tejet fejtek, az idén az év első öt hónapjében 924 tonnát. Felét eladták, a másik felét pedig... És itt legyintett a kezével. (A malacok kapták). Tehát mind több és több a tej a termelőnél. A termelési költség azonban még mindig aránylag magas. Egy kimutatás szerint a vajdasági mezőgazdasági birtokokon a tej önköltségi ára 18—32 dinár. Ehhez nyilván nem kell magyarázat. Ha egyik helyen lehet olcsóbban termelni, akkor azt a másik is megteheti, csak meg kell találni a módját (korszerűbb és olcsóbb tenyésztéssel). A tejfeldolgozók kétféle megoldáshoz is folyamodhatnak. Egyrészt csökkentik a tej felvásárlási árát (már meg is tették, csak sajnos, ennek hatását jó ideig nem érezték a fogyasztók!), másrészt viszont, ha üzemeikben jóval több tejet dolgoznak fel, a feldolgozás költsége jobban megoszlik, tehát ők is számottevően csökkenthetik a feldolgozás költségeit. Más szóval a tejfeldolgozók számára az egyedüli megoldás az, ha a mostaninál jóval több tejet adnak el. A fogyasztónak ez ellen nyilván nincs semmi kifogása (hiszen alig egyegy és fél deci tejet fogyasztanak fejenként a nagyobb városokban) de csak úgy, ha olcsóbb áron kapja. Látszatra bűvös körben forgunk. A megoldás azonban nem lehetetlen, csupán keményebb kézzel kell megszorítani a még igen levegős tartalékokat mind a termelőnél, mind a feldolgozónál. Akkor a fogyasztó több és olcsóbb tejhez jut. Va