Magyar Szó, 1958. július (15. évfolyam, 168-192. szám)

1958-07-01 / 168. szám

*. oldal Nagyszerű lehetőség a szakszervezeti csoportok munkájénak kibontakozására Jó munkát végez Debelyacsán a szakszervezeti tanács Valahogy mindig ez tör­tént: kidolgozták a munka­­programot, de a szép kormon­yatokban megfogalmazott ter­vek egy része sohasem va­lósult meg. Az értekezlete­ken megszabott és jegyző­könyvekben rögzített felada­tok zöme többnyire papíron maradt. Aztán elérkezett az évi közgyűlés, megállapítot­ták a mulasztásokat és min­den maradt a régiben. Debelyacsán a helyi szak­­szervezeti tanács nehezen tudta megtalálni működésé­nek igazi területét. Sokat té­­velyegtek, a kezdeményezés­sel is baj volt, így történt az­tán, hogy e fontos politikai szervezet munkája a kam­pányszerű feladatok végre­hajtásával és kisebb szerve­zeti kérdések megoldásával úgyszólván teljesen kimerült. Többre nem telt az erejéből. A Jugoszláv Kommunis­ta Szövetség VII. kong­resszusa óta azonban válto­zott a helyzet. A helyi szak­­szervezeti tanács, úgy látszik most kissé magára talált. Bátrabban közeledik a kér­désekhez. Azóta az értekez­letek is tartalmasabbak: vi­lágosan meghatározzák a legsürgősebb feladatokat és küzdenek is azok megvalósí­tásáért. íme néhány példa. Néhány ülésen a kisipari szövetkezetek­­ és üzemek munkáját elemezték. Főleg a munkatermelékenység kér­dését vitatták. Ezeken a bő­vített üléseken — az üzemi csoportok képviselőivel e­­gyütt — megállapították, hogy az üzemekben az ala­csony normák és a rossz munkaszervezés miatt drága a termelés. A falu néhány kisüzeme így válságba jutott Nem vol­tak versenyképesek a piacon és alig kaptak megrendelést. Az elemzés után azonban a szakszervezeti tanács meg­mozgatta az üzemi csoporto­kat. S azok csakhamar ren­det teremtettek házuktáján. Az asztalosüzemben például 15 százalékkal emelték a nor­mát. A gyakorlat később be­bizonyította, hogy helyesen jártak el: olcsóbb lett a tér- e­melés, csökkenthették az á­­­­rakat. A dolgozók fizetése u­­gyanaz maradt, egy dinár­ral sem csökkent, viszont az üzemhez újra érkezni kezd­tek a megrendelések. Az e­­redmény tehát kézzelfogha­tó. Érdemes megemlíteni, hogy a debelyacsai szakszervezeti tanács az emberekről való gondoskodást elsőrendű fel­adatának tartja. Nemrég fel­vetette egy munkásétkezde megnyitásának kérdését. An­kétot szervezett az üzemek­ben, de mindössze csak 28 dolgozó támogatta az elgon­dolást. De amikor kiszámítot­ták, hogy egyhavi előfizetés csak 4500 dinárba kerülne, többen jelentkeztek. Most mér úgy látszik, hogy az étter­met rövidesen meg is nyit­ják. Debelyacsán már szinte hagyománnyá vált, hogy a dolgozók törvénytelenül kap­ták az évi szabadságot. A szakszervezeti tanács az idén ezt a kérdést is tisztázta a vállalatokkal. Van itt azon­ban sajátos probléma: ebben a faluban már régi szokás, hogy a dolgozók a nagyobb mezőgazdasági munkák, pél­dául az aratás idején igye­keznek szabadságra menni. Világos, hogy az ilyen szabad­ság nem jelent pihenést. A szakszervezeti tanács az idén szeretne változtatni a hely­zeten. Kérdés azonban, hogy mennyire sikerül. Az embe­rek felfogását aligha lehet máról-holnapra megváltoztat­ni. Meg kell még említeni, hogy a szakszervezeti tanács a debelyacsai dolgozóknak igyekszik az idén olcsó nya­ralást biztosítani, a pancse­­vói vállalatok tengerparti nyaralójában. Ez a törekvés is eredménnyel járt: a falu dolgozói jutányos áron, 300 dinár napi panzióval, az Ad­rián nyaralhatnak. Az idén először. Eddig már 30-an je­­­­lentkeztek. Debelyacsai vi­­­­szonylatban ez is szép ered­mény. A dolgozók szórakozásáról sem feledkeztek meg. Egy klub megnyitását latolgat­ják. Ha sikerül bizonyos ösz­­szeget teremteniek, október­ben meg is nyitják. Az elmondottak félreérthe­tetlenül bizonyítják, hogy a debelyacsai szakszervezeti ta­nács az utóbbi időben igen eredményes munket végzett. Fokozott tevékenysége a he­tedik kongresszus szellemé­ben történik és éppen ezért remélhető, hogy a jövőben az üzemi csoportok is megfelelő helyet biztosítanak majd ma­guknak a község társadalmi és politikai életében.—th­an B­éla a háború vége felé került a fa­luba, senki sem tudta, hogy hon­nan, s nem is firtatta, a forradal­makban egyszeresek feltűnnek egészen is­meretlen emberek, megjelennek, egy szép napon közöttünk, aztán rendelkeznek, in­tézkednek, egyszeresek úgy érezzük, mint­ha örök időktől fogva közöttünk éltek volna. Béláról senki sem tudta pontosan, mi a dolga, mi a hivatala. Csillagosan, csizmá­san, pisztolyosan jelent meg a faluban egy őszi napon, amikor még javában áll­tak a harcok a környéken, s ugyanúgy járt-kelt a faluban akkor is, amikor már rég leszereltek a partizánok s hazatértek, hogy megkíséreljenek új életet kezdeni. Ha­nem azonban az első napokban, hónapok­ban, a visszavonulók és átvonulók által kifosztott faluban, a háború által felzakla­tott és meggyötört emberek között volt tennivaló bőven. Elhagyott házak, gazos udvarok, betakarításra váró termés, félig lerombolt téglagyár, kendergyár, kevés munkaerő (mert a fiatalok a frontokat járták, sokukról azt se tudták, melyik ol­dalon küzd), fáradt, csüggedt, kétségekre hajló emberek — ez volt a kis falucska. Akik valamicskét is értettek a gépekhez, a kendergyárba s üzemekbe irányították. Javítgatták, foltozgatták a gépeket, hogy üzembe helyezhessék, s múltak a napok, hetek. Béla mindenhol megfordult, Béla mindenhova bedugta az orrát s mindenki­hez volt egy-két szava. — Kapunk mi fizetést is, Béla? — kér­dezték tőle az emberek, s ilyenkor kese­rű csalódás látszott arcán: hát hogyan is fizethetnénk, emberek, hiszen semmink sincsen, hát nem tudtok egy kis áldozatot hozni, hogy termelhessünk, hogy megin­duljon az élet, s akkor aztán szép lassan lesz minden, hiszen hát lesz, lesz.... De eképpen szólt: — A fasiszták kiraboltak bennünket, elvtársak, hát most aztán ... — kezdte vol­na magyarázatát Béla az emberek kedvet­len bólogatása közben, de valaki közbe­szakí­totta: — Azt tudjuk, Béla, itt van előttünk, azért is kell most reperálgatnunk a gépe­ket, de kapunk-e fizetést is, Béla? —Mert ha nem, hát én a burzsujoknak se dolgoztam soha ingyen, — mondta egy elnyűtt, szomorú ember. — Lesz, emberek, lesz — ígérte meg ■ Béla tanácstalanul, — csak jegyezzék fel, mennyit dolgoztak! — s ezt mondta két nap múlva is, tíz nap múlva is. Lesz, lesz, lesz. A termények betakarítására összecsődítették a falu népét s ingyenmunkával szedették a ré­pát, kukoricát A sajátját úgyis betakarítja mindenki, ha éjszaka is dolgozik, de a sok el­hagyott földön kint rothadna a termés. Sen­ki sem törekedett s nem dolgozott többet, csak amennyi feltétlenül szükséges volt, hisz a há­borúnak nagy­ tanulságai vannak: minek tör­jem magam? hogy elrekvirálják? mit csinál­jak vele? megvenni senkinek sincs pénze, vi­dékre nem vihetem, holnap meghalhatok, fe­jemre pottyanhat egy bomba . . . De azért meg­kérdezték Bélát, mert Béla mindenhol megje­lent, s mindenkihez volt néhány szava: — Azelőtt részre szokták kiadni az ilyen mun­kát, Béla, kapunk mi ezért valamit? — Lesz, emberek, lesz - ígérte meg Béla, mert úgy érezte, mást úgysem mondhat. Szinte betegsége volt hogy mindig mindent megma­gyarázzon, lelkes természete szerint, úgy, ahogy ő azt tudta. — Se áram, se petróleum, már mécsessel vi­­lágitunk, Béla, mikor lesz már valami?— kér­dezték tőle s ő készségesen magyarázni kezdte. — Az imperialisták mesterkedése folytán . . . — s kifejtette, hányadán állunk a szénbányák­kal s a fakitermeléssel, miért nem folyhat za­vartalanul, mire kel most elsősorban a szén és a fa, miért mán termelnek eleget a villanytele­­pek, s hol van elsősorban szükség az áramra. Az emberek megértően bólogattak . Végül is­mét megkérdezték: h így van ez pontosan. De mikor kapunk már mi is? Béla sohasem tudta megérten, hogyan elet mindezek után még egyszer megkérdezni ezt, s csalódottan, s keserű védekezésként mondta: — Lesz, emberek, lesz. De az emberek nem győzték kivárni, hogy esetleg egy hónap múlva kapták azt, amire ma vagy tegnap lett volna szükségük. — Béla leszakadt már rólunk a ruha, üresek a boltok ... — Lesz, emberek, minden lesz. — Béla, mikor kapunk cukrot, sót? — Lesz, emberek, meglátjátok. A szomszéd faluban tegnap osztottak e *. — Lesz itt is, emberek, minden lesz. Kedvelték Bélát, szerették hallgatni magyará­zatait, minden bajukkal nyaggatták, de már kissé mosolyogva legyintettek: Lesz Béla. Lesz Béla. Aztán igy is hívták: a Lesz Béla. Rajta­maradt, afféle gúnynévnek: Lesz Béla. Egyéb­ként persze, segítettek magukon az emberek. Kenderből durván szőtt lepedőket kékre fejtet­tek s nadrágot, blúzt varrtak maguknak. Fino­mabb lepedőkből szép fehér ruhát a lányoknak. Cukorrépából sűrű, barna szirupot főztek, azzal édesíítették ételeiket. Segítettek magukon, ahogy éppen tudtak, Béla pedig közben tegezte dolgát, kitette részét a konfiszkálás végrehajtásából, a földreformból, az államosításból, s minden so­ron lévő tevékenységből. Sovány, magas, fekete alakja itt is, ott is föltűnt, legények között ült mulatságokon, moziban a gyerekek közt, az el­ső sorokban, házuk elött a padon, bandázó öre­gek között, pisztolyosan csizmásan, félre­csapott csillagos satyakkal, mindig elidőzött va­lahol, éjjel nappal. Már béke volt, egyre ren­dezettebb az élet. Béla magános fiatalember volt, mindenki természetesnek vette, hogy hol itt, hol ott jelenik meg, a falu meg­szokta,, senkinek sem jutott eszébe hol étkezik, hol alszik, hova tartozik, J­esz Béla a faluhoz tar­tozott, s mivel létezett, hát mégiscsak mindig volt valahol. Múltak a hónapok, múltak az évek az em­berek arca kisimult, termetük kikerekedett, testtartásuk magabiztosabb lett, tekintetük vi­dámabb, álmaik zavartalanok és nyugodtak, s megértették azt, hogy észre se veszik: van, van, van. Van! Csak Béla nem érte meg. A Lesz Béla. Egy reggel vért hányt, a városba szállították, a kór­házba, aztán egy ideig még érkezett róla egy­két kósza hír, de a faluban senki sem marad utána, hozzátartozója nem volt, múltak a he­tek, hónapok, s az emberek elfelejtették. Meg­halt, hogy észre sem vették. A kórházból né­gyen kísérték ki a temetőbe, a temetkezési vál­lalat alkalmazottjai. Major Nándor Béla MAGYAR SZÓ A korszerű élet követelményeinek megfelelően A Népi Technika tartomá­nyi plénumán a hosszú és mindenre kiterjedő beszámo­lóból egy mondat vésődött emlékezetembe: „ ... A motoros járművek, a háztartási és mezőgazda­­sági gépek sokasága arra kényszerít bennünket, hogy foglalkozzunk velük, hogy megismerjük, megtanuljuk kezelni őket“. Valahogy úgy tűnik, hogy a beszámoló, az eddigi munka boncolgatása és a vita is, mind ennek a mondatnak a jegyében ál­l­, összegezve az eddigi eredményeket,, rámu­tatva a fogyatékosságokra, meghatározva a jövő felada­tokat. Megállapíthatjuk, hogy az elmúlt évben a Napi Techni­ka szervezetei Vajdaságban megerősödtek, tömegesedtek, különösen falun és a nyolc­osztályos iskoláikban, össze­sen 267 szervezet volt — 19 városban és 178 falun. A 39 035 tagból 8 695 pionír. Je­lentős vagyonuk van: szerszá­maik, gépeik, stb. 76 millió 111 625, ingatlanjuk pedig 26 millió 572 341 dinár értékben, 55 laboratóriumuk, 102 műhe­lyü­k, 9 otthonuk és 195 kü­lönféle motoros járművük. Munkájuk sokrétű: technikai tárgyú előadások, filmbemu­tatóik, gyári és termelőszövet­kezeti látogatások, iskolai és klub­tevékenység, munka a haladó mezőgazdasági terme­lők klubjaiban, részvétel szá­­mos akcióban, stb. Az elmúlt év legnagyobb sikere a nyolcosztályos isko­lák tanulóinak tömeges be­kapcsolása a szervezet mun­kájába. Sok helyen a Népi Technika volt az iskolamű­­hely megnyiitá­sának kezde­ményezője. A szakvezetés megteremtése érdekében több szemináriumot szervezett sok járásban a tanügyi munká­soknak. Az eredmények azonban még mindig nem kielégítők. A Népi Technika tartományi vezetősége elengedhetetlen szükségét látja, hogy a gyer­mekeket általánosságban a a korszerű élet követelmé­ny­eiek megfelelően neveljék, és az illetékes tanügyi fóru­mokkal megállapodott, hogy talán még az idén a nyolc­­osztályos iskolákban kötele­ző tantárgyként bevezessék a technikai képzést. A haladó termelők klubja­iban folytatott munkában is jelentős eredményeket értek el —, de mégis sok a mulasz­tás. Elsőszámú feladat: tömne­­gesíteni őket és a Népi Tech­nika járási bizottságaiban, megha­táro­zni a munka vilá­gos irányvonalát. A traktorvezető tanfolya­mok számlájára igen figye­lemreméltó megjegyzés hang­zott el. Jólehet, 2 646 új trak­toristét képeztek ki, mégis ko­moly mulasztást követtek el: a tanfolyamok hallgatói csu­pán a vezetést sajátították el, s a munkagépek kapcsolásá­nak és használatának begya­korlása elmaradt. Ezt a jövő­ben okvetlenül meg kell vál­toztatni. A legnagyobb tennivaló az ipari munkásság bevonása a szervezet munkájába. Bár a termelékenység növelésével a ■munkástanács, e szakszerve­zet és más illetékes­­szerv fog­lalkozik, — a Népi Technika­­mégis sokat tehet ezen a té­ren­ is. Hazánkban évente 130—140 000 teljesen szakkép­zetlen ember került e falusból az ipari termelésbe. Szüksé­ges tehát, hogy a szervezet film és különféle szakelőadás­sal, a technika minden terü­letéről tanfolyamokkal, stb. technikai műveltségüket gya­rapítsa. A külföldi és a hazai tudósok kutatásai szerint u­­gyanis a gépesítés csak húsz százalékkal, a technikai f fel­­készültség azonban 80 száza­lékkal növeli a munkaterme­lékenységet. Ebben a kérdésben a plé­­num nem foglalt el végleges álláspontot, hanem indítvá­nyozta, hogy a Népi Tech­nika és a szakszervezetek tar­tom­ányi vezetősége együttes ülésen beszélje meg a tenni­valóikat. A plénum eredményes mun­kát végzett és további mun­kálkodásra ösztönöz. .. — Kedd. Vn. L Debelyacsa Tejgondofit Most már elég volt a kölcsönös vádaskodásból. Szin­te évek óta halljuk a panaszt: persze, hogy drága a tej, amikor a termelőnek egyéb gondja sincs, mint az, ho­gyan verje fel­­az árát (tejfeldolgozók), illetve nem cso­da, hogy még mindig ilyen drága a tej, hiszen a csar­nok mindent lefölöz b­előlünk is, meg a fogyasztó elől is (jószágtenyésztők). A régi refrén csak néha-néha élénkül újabb motívu­mokkal. A dolog azonban egyre megy: a tej továbbra is drága. Az egyetlen új mozzanat, amit ezenkívül még érdemes feljegyezni, hogy ma már a piac jóval ellátot­­tabb, sőt a nagyobb fogyasztóközponttól távolabb fekvő vidékeken a malacoknak is jut belőle jócskán. A városi fogyasztó pedig­ továbbra is fizeti az aránylag magas árat. * A noviszádi népbizottságnak végre volt ereje és bá­torsága azt mondani, hogy ez így nem mehet tovább. Sőt, megszabva a tej kiskereskedelmi árát, magára vál­lalta, hogy fedezi a tejfeldolgozó vállalat esetleges veszteségeit. Persze, ha egyáltalán sor kerül rá. De hát kell-e, hogy harmincnégy dináros eladási ár mellett vesztességgel dolgozzon a noviszádi tejfeldolgozó üzem? Nyilván nem. Csakhogy ehhez először véget kell vetni a termelő és a feldolgozó közötti hidegháborúnak. Sőt mi több, valahogyan össze kell fogni őket, hogy együttes erővel fáradozzanak a közös ügy rendezésén. Mert a mai hely­zet nemcsak a fogyasztónak, hanem a termelőnek is, meg a feldolgozónak is egyébként egyaránt kellemetlen. A minap a moravicai Krivaja birtok igazgatója a kö­vetkezőket mesélte: Tavaly 720 tonna tejet fejtek, az idén az év első öt hónapjében 924 tonnát. Felét elad­ták, a másik felét pedig... És itt legyintett a kezével. (A malacok kapták). Tehát mind több és több a tej a termelőnél. A ter­melési költség azonban még mindig aránylag magas. Egy kimutatás szerint a vajdasági mezőgazdasági birto­kokon a tej önköltségi ára 18—32 dinár. Ehhez nyilván nem kell magyarázat. Ha egyik helyen lehet olcsóbban termelni, akkor azt a másik is megteheti, csak meg kell találni a módját (korszerűbb és olcsóbb tenyésztéssel). A tejfeldolgozók kétféle megoldáshoz is folyamodhat­nak. Egyrészt csökkentik a tej felvásárlási árát (már meg is tették, csak sajnos, ennek hatását jó ideig nem érezték a fogyasztók!), másrészt viszont, ha üzemeik­ben jóval több tejet dolgoznak fel, a feldolgozás költ­sége jobban megoszlik, tehát ők is számottevően csök­kenthetik a feldolgozás költségeit. Más szóval a tejfel­­dolgozók számára az egyedüli megoldás az, ha a mos­taninál jóval több tejet adnak el. A fogyasztónak ez ellen nyilván nincs semmi kifogása (hiszen alig egy­­egy és fél deci tejet fogyasztanak fejenként a nagyobb városokban) de csak úgy, ha olcsóbb áron kapja. Látszatra bűvös körben forgunk­. A megoldás azon­ban nem lehetetlen, csupán keményebb kézzel kell meg­szorítani a még igen levegős tartalékokat mind a terme­lőnél, mind a feldolgozónál. Akkor a fogyasztó több és olcsóbb tejhez jut. V­a

Next