Magyar Szó, 1959. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
1959-02-01 / 26. szám
n.t t Mit mondanak valóban a tények (Folytats a 4. oldalról) , céljuk az, hogy mindenáron befeketítsék Jugoszláviát és szépítsék hazai viszonyaikat. És ebben nem válogatják az eszközöket. Hogy mennyire nem válogatják meg az eszközöket, bizonyítja a Pravda cikkíróinak, az az állítása is, hogy ,,Jugoszlávia a háború előtti időszakban nemcsak kielégítette mezőgazdasági szükségleteit, hanem, mint ismeretes, nagy kivitele is volt különféle élelmicikkekből”. Ismeretes ugyanis, hogy a régi Jugoszláviának éppúgy mint a cári Oroszországnak a lakosság éhezése és szegénysége rovására volt „nagy kivitele”. Jugoszláviában egész vidékek csak kukoricakenyéren éltek. A földnélküliek százezreik.Amikor a polgárok életszínvonaláról van szó, nagyon érthetőek számunkra a Szovjetunió és a többi keleteurópai ország erőfeszítései, hogy növeljék dolgozó embereik életszínvonalát. Ismeretesek előttünk erőfeszítéseik, a hús és húsáru, továbbá a tej- és tejtermékek termelésének növelésére, a textil, készruha, gyümölcs és főzelékfélék stb. termelésének növelésére és javítására. E célok érdekében több figyelmet szentelnek a mezőgazdaságnak, a mezőgazdaság és a gyáripar közötti aránytalanságok eltávolításának, s magában a gyáriparban a nehéz- és könnyűipar közötti aránytalanságok eltüntetésének, stb. Ismeretesek előttünk a nehézségek is, amelyekkel ezen a téren találkoznak. Üdvözöljük azt a tényt is, hogy az új hétéves terv komoly figyelmet fordít a Szovjetunió dolgozói életszínvonalának további emelésére. De miért rejtik el a tényeket és miért nem nyújtanak valódi képet a szovjet nyilvánosság előtt a jugoszláviai életszínvonal helyzetéről és növekedéséről? Miért, hallgatják el a tényeket a jugoszláv munkásosztály óriási mértékű megnövekedéséről, a lakosság öszszetételének megváltozásáról? Miért hallgatják el a tényeket az egészségügyi szolgálat, a szociális gondoskodás, a gyermekvédelem, iskolarendszer sikereiről? Miért hallgatják el gondoskodásunkat az óriási számú hadirokkantról és az elesett harcosok gyermekeiről? Vajon ezek olyan kérdések-e, amelyeknek nincs köze a nép életéhez és életszínvonalához? Jugoszlávia fejlődése során. Igaz, volt egy korszak, amikor — 1941 és 1953 között — az életszínvonal nem fejlődött. Az okokat a gazdasági zárlatban találjuk, abban a küzdelmünkben, hogy a zárlat ne tartsa túlságosan vissza gazdasági építésünket. Ezért Jugoszlávia dolgozó népének életszínvonalával kellett megfizetnie a zárlatot és mindazt, ami követte. Miért hallgatnak erről? Hazánk gazdaságilag csak akkor lett képes arra, hogy borultak éhesen és rongyosan. A gyermekek tízezrei haltak meg az éhezéstől vagy az elégtelen táplálkozástól. — Ma nincs ilyesmi, de „bírálóink” erről nem kívánnak beszélni. „Bírálóitok” arról beszélnek, hogy Jugoszláviában szaporodnak a kulákok, még öszsze is számoltak, őket, kereken 317 ezret sikerült tatalniok, de azt elhallgatják, hogy Jugoszláviában az agrárreform tízhektáros földmaximumot hagyott meg, míg egyes más szocialista országokban a földmaximum 50 sőt 100 hektár is. „Bírálóink” ebben a kérdésben is megkerülik az igazságot, és visszatérnek a Tájékoztató Iroda határozatának idejéből származó érvekhez: áttérjen az életszínvonal állandó és rendszeres emelésére, amikor leküzdve a zárlatot megteremtette a további múlhatatlanul szükséges feltételeket a gyorsabb ipari fejlődésre. Ám erről is hallgatnak a Pravda cikkírói. Miért nem tárnak fel pontos adatokat dolgozóink életszínvonalának növekedéséről az utóbbi években, 1953 után, de különösen 1956 óta, amikor erre normális lehetőségek jöttek létre. És végül miért hallgatják el az olyan gazdasági tényeket, amilyen például Jugoszlávia termelésének növekedése, az egy lakosra eső nemzeti jövedelem növekedése, és az egész nemzeti jövedelem növekedése, a lakosság személyi fogyasztásának növekedése s példának okáért 1953-ban a személyi fogyasztás összesen 727 milliárd, 1958-ban pedig 1 015 milliárd dinár volt), miértikillítja el, hogy fejlődik az ipari és mezőgazdasági termékek termelévé és fogyasztása is? Jugoszlávia éppen polgárainak életszínvonala érdekében hozott be, mégpedig nagy mennyiségben búzát, cukrot és egyéb élelmiszereikkeket a rendkívüli nehézségek ellenére, amelyekkel meg kellett küzdenink. És lám, „bírálóink*’ minden egyes alkalommal szemünkre vetik, hogy búzát hozunk be, más szóval, hogy gondoskodunk arról, hogy minden jugoszláv polgárnak elegendő búzakenyere legyen. Miért rejtik el a tényeket a hukáskérdés állapotáról és fejlődéséről Jugoszláviában s a Szovjetunióban és a többi keleteurópai országban? Miért nem tárják fel például azt a tényt, hogy Beográdban — (amely a háborúban súlyos pusztításokat szenvedett, s amelynek lakossága ma megkétszereződött, tehát lakásproblémája igen nehéz) egy lakosra valamivel kevesebb mint tíz négyzetméter lakástér jut, és hogy ez Jugoszláviában nagyjából az átlag, Moszkvában viszont egy lakosra valamivel több mixtét négyzetméter jut, noha különösen az utóbbi években nagy erőfeszítéseket tesznek a Szovjetunióban a lakásépítés terén. Miért nem mondják el a tényeket az áru, a ruhák, cipők és más ipari termékek minőségéről és választékáról? Miért nem adnak számadatokat a kommunális szolgálatok állapotáról és továbbfejlődéséről, az utcák, terek, a villanyhálózat a városi közlekedés, a különféle kulturális és szórakoztató központok rendezéséről? Mégpedinemcsak az öröklött helyzetbe kiindulva, mert az örökségek terén nagyon egyenlőtlenek vagyunk, hanem mindenekelőtt a fejlődés iramát és irányát, a jelenlegi építés sikereit tekintve Ezeket az adatokat nem nehéz megtalálni, mert nálunk közzétették őket. Nekünk viszont igen nehéz összehasonlításokat tennünk, mert a keleteurópai országokban egész sor idevonatkozó adatot nem hoznak nyilvánosságra. Életszínvonal $ZABOnCAt LÁBBELI ■JPAR A „Jugoszlávia önmagát szigetelte el44 jelszóról Milyen célokat szolgál ez az elferdítés, félreértés? Az okok politikai jellegűek, mert a cikk írói azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy bebizonyítsák, Jugoszlávia önmagát szigetelte el az úgynevezett szocialista lágertől és hogy állítólag fokozatosan lemarad a fejlődésben; s hogy ezt a „lemaradást” bebizonyítsák, kénytelenek elferdíteni a valóságot, meg kell hamisítaniok a tényeket pontatlan adatokat kell felsorolniok, stb. Nem látjuk szükségét annak, hogy megvitassuk, vajon egy ország a szocializmus irányában fejlődhet-e,,építheti-e szocialista társadalmi kapcsolatait és ezen az alapon biztosíthatja e gyors gazdasági fejlődését, ha nem teljes értékű tagja annak, amit „bírálói” a „szociálist s láger” fogalmával jelölnek meg. Az 1948 óta végbement fejlődés ezt már bebizonyította. Egyes szocialista országok mai helyzetét egy másik tényező jellemzi: miért erőlködnek annyira, hogy bebizonyítsák, Jugoszlávia önmaga szigetelődött el, és hogy ennek következményei végzetesek népeire. Kit akarnak erről meggyőzni? Rendkívül jellemző, hogy a Jugoszlávia elleni harcban 1948 és 1953 között egyre inkább a jugoszláv gazdasági fejlődés és a jugoszláv polgárok életszínvonala iránti „aggodalom” nyilvánult meg, éspedig annál inkább, minél jobban erősödött a Jugoszlávia köré vont gazdasági blokád. A sajtóban is egyre gyakrabban jelentek meg olyan cikkek, amelyek párhuzamot vontak a jugoszláv gazdasági fejlődés és a többi keleteurópai ország gazdasági fejlődése között. És minél teljesebb lett a blokád (miután a Szovjetunió és a láger többi országa 1949-ben egyoldalúan felmondott minden szerződést), a Szovjetunió és a keleti országok felelős vezetői annál többet beszéltek arról, hogy a jugoszláv gazdasági élet sorvad, mert Jugoszlávia nincs a lágerban, viszont a láger többi országa éppen azért fejlődik, mert a lágerban van. És, mint ismeretes, Jugoszlávia népeit közvetlenül és közvetve arra szólították fel, hogy váltsa le „a Tito-klikket”. Ezt a jelszót még Sztálin szerkesztette meg. És, mi történik manapság? Jellemző, hogy „bírálóink” most is rendkívül „aggódnak” a jugoszláv polgárok életszínvonala miatt, másrészt viszont a szovjet kormány egyoldalúan felmondta a beruházási szerződéseket, ami gazdasági életünknek 350 milliárd dináros kárt okozott (mai árakon számítva). Ezért például az ipar évente 7500 munkással kevesebbet tud foglalkoztatni, az építőipar pedig körülbelül 6000vel kevesebbet. Vajon nem emlékeztet-e ez a helyzet az 1949-ire, amikor a sztálinista politika élharcosai krokodilkönnyeket hullajtottak a jugoszláv népek életszínvonala miatt és egyúttal mindent megtettek, amit abban az időben megtehettek, hogy megsemmisítsék Jugoszlávia függetlenségét. „Bírálóink” az utóbbi időben egyre gyakrabban és hangosabban beszélnek arról, hogy Jugoszlávia önmagát szigetelte el, ugyanakkor erőfeszítéseket tesznek, hogy minél jobban elszigeteljék és így sikeresebben harcolhassanak ellene. A jugoszláv népek saját tapasztalataik alapján emlékeznek erre a jelszóra és jelentőségére. A „Jugoszláviaönmagát szigetelte el” jelszó számunkra nem jelent mást, mint hogy lepelként, politikai igazolásként szolgáljon és politikailag mozgósítsa Jugoszlávia ellen a nyomás minden válfaját. Erre a jelszóra azért van szükségük a jugoszlávellenes kampány szervezőinek, hogy saját népük előtt úgy ahogy igazolják vagy megmagyarázzák szocialistaellenes aknamunkájukat. Még valamit a „bírálat 44 módszereiről A Pravda és Hruscsov módszereire rendkívül érdekes fényt vet, ha elmondjuk, hogyan írt ugyanerről a té(Folytatása a 6. oldalon) Tito elnök Ceylonban Tito elnök ázsiai körútja véget ért. Négy országba látogatott el: Indonéziába,Burmába, Indiába és Ceylonba. Elnökünk hajóraja,a Galeb iskolahajó és a kíséretében lévő Szplit romboló eddigi 59 napos útja alatt 23 860 kilométert tett meg és kétszer áthaladt az egyenlítőn. A napokban érkezik afrikai körútjának első állomására , Etiópiába. Elnökünk körútjának mindegyik állomása a tömbönkívüliség és a békés koegzisztencia politikájának diadala volt és öt ország vezetői közös álláspontra jutottak a nemzetközi életvalamennyi égető kérdésében. Képeink Ceylonban készültek. A legfelső képen Tito elt nek Candy ősi ceyloni városban, az ország egyik kultúrközpontjában elülteti az emlékfát. Alatta Tito elnök feleségével együtt a Candy buddhista templomban van. A következő képen Candy város díszoklevéllel ajándékozza meg Tito elnököt és a várostanács díszülésén a polgármester az oklevelet olvassa. A legalsó képben Tito elnök a teaszedők között egy ceyloni teaültetvényen.