Magyar Szó, 1966. május (23. évfolyam, 118-147. szám)

1966-05-01 / 118. szám

2. oldal MAGYAR SZÓ 1966. ápr. 30., május 1., 2. Értünk is szólt a halan Beszélgetés Kosta Nađ vezérezredessel Amis az út két szélén ortálló fák között autónk a főváros felé suhant, egy régi (különben gyenge) versemre gondoltam. A terueli halpiacról szólt a vers, amelyet Franco tábornok német és olasz repülői elpusztítottak. Hatszáz asszony halt meg akkor azon a terueli halpiacon. Nem katonák, aszszonyok. Nem szülnek többé, nem szeretnek és nem beszélnek, írtam akkor. Tévedtem. A hatszáz terueli asszony nem hallgatott el. A fővárosban vár valaki, aki Teruel mellett sebesült meg. Spanyol testvérek! Halhatatlan harcot vívtok. Tudjátok jól, hogy nemcsak Spanyolországról van szó. Az emberiség egész/jövőjéért, a szabadságért, a szociális igazságért, a szellem szent-Szavaiért és fejlődéséért folyik ez a harc ... :ti vagytok a szabadság /nagy hadseregének hősies/élcsapata. .yrc' Romain Rolland Az a valaki négyszer sebesült meg Spanyolországban. Most azt meséli, hogy a spanyol asszonyok a sebesült brigadisták vérét selyemkendőikkel törölték le, és aztán a kendőt szobájuk falára, a szentképek mellett helyezték el, vagy azok helyére. Szent volt számukra az idegen fiúk vére — de hiszen nem is voltak idegenek, ötven nemzet fiai harcoltak spanyol földön a spanyol nép szabadságáért. Mesébe illik — mese is volt —, ahogy ezek a fiatalok, útlevél, vízum, sok esetben útiköltség nélkül is eljutottak spanyol földre. A vezérezredes — akkor természetesen nem volt vezérezredes még — gyalog ment és vonaton, ahogy lehetett. Az osztrák—svájci határon háromszor is megfogták a határőrök, dobálták ide-oda, a senki földjén, a két ország között. Meséli, hogy az osztrák határőr elvezette a svájci határ felé, mutatta az utat, hogy merre menjen. Néhány lépés, és felcsattant a svájci határőr hangja: — Peched volt, fiú! — Magának is! — felelte és visszaugrott az osztrákok földjére, ötfrankos jutalmat kaptak a svájci határőrök minden elfogott szökevényért, és ezt az öt frankot most nem kereste meg a granicsár, arra gondolt. Negyedszer aztán sikerült. Mentek a fiatalok a világ minden tájáról Spanyolország felé. Harcolni, vérezni, meghalni esetleg, ötven nemzet fiai. Harminc év körüli, hajlott hátú ember szállt fel a vonatra Perpignanban. — Hová megy? — Barcelonába. — Dolgod van ott? — A milíciába megyek. — Van családod Franciaországban? — Öt gyermekem. — Miért hagyod el őket? — Hív a nép. HÍD, 1936. Most már hadd mondjam el, hogy Rosta Nadj vezérezredessel beszélgetek, népeink hősével, a spanyol nép hősével. Ő háromszor is a miénk, mondom neki, Vajdaságban született, a Vajdasági Brigád parancsnoka volt, és azért is, mert Nadjnak hívják. Elmosolyodik. Szeretem a hősöket, akik tudnak mosolyogni, és Kosta Nadj gyakran mosolyog. És olyan elbeszélő, hogy estig is elhallgatnám. Azt mondja, hogy a belgrádi egyetemi ifjúságnak gyakran beszél a spanyol háborúról és a mi Népfelszabadító Háborúnkról. Vajon miért nem kérjük meg, hogy itt is, Novi Sadon, aztán Szabadkán és másutt is Vajdaságban, elmondja emlékeit? Meséket, mesebeli hősöket hozunk be külföldről — Olaszországból például —, pedig az igazi szép mesék itt születtek, és a mesebeli hősök itt élnek közöttünk. Ideje volna, hogy most már én is meséljek Spanyolországról, azoknak, akik szeretik a szép meséket. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szegény nép, amelynek se földje, se háza, se iskolája, se kórháza nem volt — csak gőgös nagyurai és tömérdek sok papja, akik mind azt tanították: ahogy itt lent van, isten rendelte így, jól van ez így, másképp nem is lehetne. Csak Madridban 380 zárda volt akkoriban és ötvenkétezer apáca, akik a kötelező imádkozás mellett, ingyenes munkában szőtték a vászonneműt a milliomos textilmágnásoknak. Csak az egyetlen Madridban voltak ennyien. Az akkori magyar miniszterelnök, aki pedig gróf volt, azt mondta egyik beszédében, hogy Spanyolországban csak minden második embernek van cipője... És harmincezer politikai fogoly sínylődött a spanyol börtönökben. 1936-ban, a választásokon, nagy győzelmet aratott a Népfront. A jobboldali pártok 173 mandátumával szemben, 271 baloldali képviselő került a parlamentbe. Az új kormány azzal kezdte működését, hogy tízezer új tanítói állást teremtett, hozzá új iskolákat, esti tanfolyamokat, és megszervezte az írástudatlanok oktatását. Felosztotta a nagybirtokokat, elválasztotta az egyházat az államtól, kimondta a nemzetiségek egyenjogúságát. Mert Spanyolországban a lakosság 35 százaléka a háromféle kisebbségi népcsoporthoz tartozott, akiknek anyanyelvükhöz sem volt joguk. A szabadságát ünneplő spanyol nép ellen megindult a spanyol reakció, a német nácizmus, az olasz fasizmus gépezete. Valósítsuk meg az élők egységét, nehogy a tömegsírban, halottakként egyesüljünk. HÍD, 1936. Európából és a világ minden részéből elindultak az igazán élők, az életet igazán szeretők, a vérben fürdő Spanyolország felé. Az amerikai Hemingway-jel találkozott ott a vezérezredes, a cseh Egon Erwin Kischsel, a magyar Zalka Mátéval. A mieink közül? Nem győzném felsorolni. Ott volt Franc Rozman, Veljko Vlahović, Marko Orešković, Koča Popovic, Petar Drapšin — ezerhatszáz jugoszláv fogott fegyvert a spanyol szabadságért — a szabadságért. Köztük, meséli a vezérezredes, jugoszláviai magyar fiúkkal is találkozott. Moravica, Topolya, Szabadka és Vajdaság többi városa-falva is elküldte legjobb fiait. Kérdeztem, ismerte-e véletlenül Löbl Ivánt, a HÍD hajdani munkatársát, akiből repülőtiszt lett Spanyolországban. Ismerte, találkozott vele. Lehetetlen mindent elmondani itt, se helyem hozzá, se erőm. Óriási erőpróba volt az, a fegyvertelen nép büszke lázadása az állig felfegyverzett fasizmus ellen. Ciano gróf Naplóját említi meg a vezérezredes, abban azon sopánkodik a fasiszta külügyminiszter, hogy Olaszország azért nem küzdhet teljes erővel a második világháborúban, mert legjobb erői elpusztultak Spanyolországban ... „Katonák, elvtársak — mondta André Marty, akiről még szó lesz itt —, barátaink a világ minden sarkából, fogjátok I fegyvereiteket erővel és szeretettel. A spanyol nép I ügyét védve, a világ min- I den népének ügyét véditek...” Mi tudtuk, ha Madrid elesik — elesik Párizs és Belgrád is. Kosta Nadj szavaiból Egyszer, ha helyet kapok hozzá, megkísérlem elmondani, hogy mit mesélt még a vezérezredes a harcokról, a visszavonulásról, a francia és német táborokról és arról, hogy a Párt segítségével hogyan sikerült megszöknie a német Sondernlagerból, hogyan jutott el a lángok között és vérben álló Jugoszláviába — tovább harcolni. Az már nem spanyol történet lesz, de az lesz mégis, mert én hiszem, hogy nemcsak a spanyol nép emberfeletti harcai járultak hozzá a mi szabadságunkhoz is — a mi harcaink, munkánk, eredményeink, sikereink és még egyszer: a munkánk Spanyolországot is építi. Az igazi Spanyolországot. A túlerő elől — a Szovjetuniót kivéve, fegyverrel egyetlen ország sem támogatta a spanyol szabadságharcot, legkevésbé Franciaország akkori, úgynevezett „Népfront-kormánya”. Rendezett sorokban, harcolva vonult a francia határ felé, a dicsőséges Nemzetközi Brigád. Az Internacionalét és a Brigád indulóját énekelve, fájó szívvel, sírva lépték át a határt. Ott Marty fogadta őket, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának akkor még tagja, a Potyomkin orosz páncélos egykori lázadója. — Nem az igazi Franciaország fogad benneteket — mondta könnyezve. — Internálótáborok ... Harminc éve lesz nemsokára, hogy — aránylag rö-IGEN, NEMCSAK kenyérrel él az ember. De adva van a jugoszláv átlagpolgár, aki jövedelmének 45 százalékát egyszerűen megeszi. És ugyanannyit (3 százalék) elfüstöl, amenynyit sajtóra, könyvre, tévére, művelődésre költ. Hogy miért? A válaszig még el sem jutottunk, máris átváltottuk a beszédtémát arra, amivel Ipacs József köztársasági képviselő a Szerb Lakupstinában hivatalos megbízatásként éppen foglalkozik: a tudományos intézmények kapcsolata a gazdasággal. Mi az oka annak, például, hogy nálunk a ló mellső lábáról vagy a középkori mesterségekről több doktori értekezés készült, mint mondjuk, a falu vagy mezőváros vajúdásáról az új szociális rétegeződéseket, elmozdulásokat előidéző iparosítás folyamatában? — A falvak, a kisvárosok megteltek szakbarbárokkal. Igen, ne csodálkozz, az én felelősségemre nyugodtan leírhatod: szakbarbárokkal. (Topolya — Ipacs József egykori és mostani társadalmi tevékenységének szívhez nőtt színhelye is terítékre került végre. Épp olyan vonatkozásban, ahogy elképzeltük: a kultúra régiójában. Amilyen öröm, hogy a szakemberrel növekedett a város gazdasági ütőereje, olyan üröm, hogy a szellemi élet pezsgését nem mozdítja elő olyan mértékben, ahogy tehetné. E tekintetben pedig Ipacs József nem ismer tréfát. Hisz mindenkori munkálkodásának egyik célja: a művelődés fellendítése.) — Tudom, hogy az újságírók nem szeretik a statisztikát, de ezt lejegyezheted, nehogy azt higgyék, levegőbe beszélek. Ha a Szabadkai Népszínház vendégszerepel nálunk, vagy akár a belgrádi Atelje 212, a hetven agronómus-technikus közül három, a huszonkét orvosból kettő, a huszonkét jogász közül egy, a kétszáz tanügyi munkás közül meg huszonkettő foglal helyet a nézőtéren. (Ha már a színház került szóba, kiderült: Topolya egyik sebezhető pontja, hogy nincs művelődési otthona, megfelelő színházterme. Igaz, benne szerepel a közép lejáratú tervben, mint közérdekű létesítmény.) Az otthonra meg a teremre nagy szükség van, és ez nem a ,,kultúrtrégerek” afféle nagy beruházási ábrándba. Egy-egy vendégszereplés után, amikor az emberek kitódulnak az utcára, mondogatják is egymásnak. ..Na most már végső ideje, hogy rendes terembe járjunk”. Ez a hangulat, mondhatnám megnövekedett igény, számomra a legfontosabb. Egyszerűen azért, mert újabban az eszközök tetemes része a munkaszervezetekben szorgoskodó emberek kezében van, ők döntik el, mire fordítják.Persze ez sem ment magától. Éppen Ipacs volt egyike azoknak, akik az eszközök decentralizálása után tovább szorgalmazták azt, hogy a tágan értelmezett kultúra tovább gyarapodjon, ne csak a költségvetésből „táplálkozzon”. A munkaszervezetekben, ahol a pénz van, elhangzottak ilyen replikák: „Minek nekünk nagy könyvtár, mi szükség a medencére, inkább osszuk el a pénzt, vagy akár helyezzük az alapokba, vegyünk gépet, felszerelést”. A meggyőzés érve meg ez volt: „Édesapám, hát nem csak a beruházásra kell gondolni. A vadászaton kívül van más szenvedély meg igény is...”) — Mint mi, politikusok mondani szoktuk, „lent” néha többet készek áldozni a kultúrára, hasonlókra, mint „fent”. Jól van ez így. Ha valami új igény valóra váltásáról van szó, az ellenállás ma már nem a munkaszervezetekben jelentkezik, hanem községi szinten. Ilyen akadékoskodásba ütköztünk legutóbb, amikor a zeneiskola létrehozásáról volt szó. Az alsófokú zenedének szánt ötmilliót egyesek mindenáron „hasznosabb” dolgokra akarták fordítani, azzal érvelve, a gazdaságé az elsőség, a zeneiskola várhat. (Persze, a választók gyűlésének, a termelők összejövetelének „nyomására" mégiscsak megnyílik őszre a zeneiskola, és mint riportalanyunk nem kis büszkeséggel megállapította: épp akkor jön létre a kétszáz hallgatót befogadó intézmény, amikor másutt azon törik fejüket, hogyan szabaduljanak meg tőle. — Topolyán, Orahován, Bajsán az iskolaépítés, könyvtárgazdagítás, sportpálya-rendezés, művelődési otthon emelése mögött szilárd támaszként a szövetkezet áll. Ez nemcsak annak eredménye, hogy a helyi közösségek, munkaszervezetek kádere helyzete magaslatán van és tolja a művelődés szekerét. Fontosabb ennél, hogy megvan az anyagi bázis: évek óta nincs nálunk birtok, szövetkezet mely veszteséggel dolgozna. Leküzdöttük magunkban az előítéletet, hogy az ipar a fő, az egyetlen, s a mezőgazdaság meghálálta a gondoskodást, minden kezdeményezésünk fő bázisa, már csak azért is, mert az már az utóbbi hat évben minden eszközét felemésztette a szükséges felújításra, és nem lehetett a különféle művelődési és hasonló elgondolások megvalósításának anyagi forrása. Persze, a talpára állított ipar is rövidesen hozzájárul a szórakozás-művelődés fejlesztéséhez. (Az a lendület, amelyet a központosított költségvetés korszakában adtak a kultúrának, nem hagyott alább. A topolyaiakban is lassan valami megmozdult, s mind kevésbé szükséges a „rámenős” meggyőzés, hogy a kultúrára, szórakozásra is áldozzanak. Ha akadnak is közömbös „szakbarátok”, csak „vadászattal szórakozók”, zeneiskolát ellenzők, tárlatot fitymálók, tápot kapott az a törekvés, jelszó, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember”. Ez „ecrvesek” nem kis érdeme. Kár, hogy a többieket nem szólaltattuk meg ezúttal.) VUKOVICS Géza GÁL László vid időre feltámadt rab- Spanyolország. Mély meggyőződésem, hogy a spanyol nép talál magában elegendő erőt ahhoz, hogy véget vessen annak a gyötrelmes sorsnak, amelyet a fasiszta hódítók, Hitler és Mussolini rájuk mértek . . . Tito pohárköszöntőjéből (a spanyol köztársasági kormány tagjainak tiszteletére rendezett fogadáson). Kupacba gyűlt a cigarettacsonk a hamutartóban, és én tudtam, hogy illenék felkelni már, de olyan szívesen hallgattam volna még a nagyszerű mesélőt, a nagyszerű embert, a hőst... Már Budapesten jártunk együtt, aztán Erdélyben — a családja erdélyi származású —, aztán Moravicán. Egy kicsit Péterváradra is kirándultunk, ott született Kosta Nadj. Árvagyerek volt, mesélte, és én arra gondoltam, hogy talán azért is volt a hosszú-hosszú harc, hogy családot találjon magának. Nagy-nagy családot. Egy egész országot, talán két országot, talán többet is. Felálltunk. „Viszontlátásra!” — mondta magyarul a vezérezredes. Kencsak kenyérrel... Beszélgetés Ipacs József képviselővel Kosta Nađ munkatársunkkal Ipacs József OSKAR DAVIČOi Emlékezés Svetozar Markovic raboskodására Ökrös szekér és gürcölés helyett, nincstelenség és könnyek helyett, ó, egy napon, egy szép napon, bánat helyett és járom helyett, ó, egy napon, egy szép napon, garázdálkodás és csendőr helyett, király helyett és vajda helyett, ó, egy napon, egy szép napon, háború helyett és faláb helyett, ó, egy napon, egy szép napon, lakat helyett és retesz helyett, ó, egy napon, sötét éj helyett, sortűz villan a gépfegyverből, ha már másként nem lehet világosság, ó, egy napon, egy szép napon, ha rózsája feslik a holdvilágnak, s a szív napja kél, én elvtársaim, a gép és szabadság a nyomában járnak, mint szív jár szerelem szép szálain. j ó, egy napon, egy szép napon, jóra fordul minden múlhatatlan, csak gyönyör lesz, s a szívben nyugalom, nyármelegben és hóviharban, az élet kedvesként kopog az ablakon egy napon, egy szép napon. _ (FEHÉR Ferenc fordítása) JEGYZET: Ünnepi számunk versanyagát Ács Károly válogatta a háború előtti jugoszláv szociális és forradalmi költészetből.