Magyar Szó, 1968. február (25. évfolyam, 30-58. szám)

1968-02-01 / 30. szám

Tartós megoldást külön alap a munkanélküliség fokozatos felszámolására A községi szakszervezeti tanács kezdeményezése Egy ülésen nemrégen elhangzott, hogy Szabadka még nem tudja mi az igazi munkanélküliség, pedig a munkaközvetítő 3138 munkanélkülit tart nyilván, s ebből 27 százalék szakképzett, a többi szakképzetlen munkás. De arra a kérdésre, hogy a háromezer nyilvántartott közül, mennyi a valóban munkanélküli, még a munkaközvetítő sem tud pontos választ adni, jóllehet a nyilvántartáson kívül az is kötelessége, hogy elmélyedjen a munkanélküliség elemzéseibe, tanulmányozásába. December végén hét mérnök, egy mezőgazdász, négy közgazdász, két tanár, négy előadó, 21 tanító, 87 közgazdasági középiskolát, 61 gimnáziumot végzett fiatal stb. keresett munkát. Az idén 235 fiatal diplomát a közgazdasági technikumban és 127 a közgazdasági karon. Hol helyezkednek el, amikor a tavalyi generáció sem kapott állást? A munkaszervezetek meglehetősen elzárkóztak a fiatal szakemberek előtt, pedig a foglalkoztatottaik összetételén akadna javítani való. A könyvelők egyesületének megállapítása szerint a számvevőségi tisztviselőknek nagy része szakképzetlen. Az 1302 tisztviselő közül csak1 húsz egyetemi végzettségű — közülük nyolcan vannak vezető beosztásban —, 39 főiskolát s körülbelül a fele , középiskolát végzett. Más szakterületeken sem jobb a helyzet, mert a Sever villanymotorgyár kivételével talán egy munkaközösség sem foglalkozott tervszerűen a káderképzéssel. Háromezer ember munkát keres Szabadkán, s ezt a tényt nem lehet mellőzni. A községi szakszervezeti tanács is ezt tűzte hétfői ülésének napirendjére s tartósabb megoldásokat sürgetett a munkanélküliség felszámolására. Javaslatait 13 pontba foglalta össze, s hamarosan közvitára bocsátja a munkaszervezetekben, a szakszervezeti csoportokban és a községi szkupstinában. Rámutatott arra, hogy a foglalkoztatottság és a munkanélküliség kérdését nem lehet máról holnapra megoldani. A termelés és a munkatermelékenység kérdésében, a kedvezőbb gazdálkodási feltételek megteremtésében kel keresni a kivezető utat. A munkaszervezetek még mindig nem használják ki kellőképpen teljesítőképességüket, ezért fontolóra kel venni a három, esetleg négy műszakos munkaidő bevezetését. Nagy elhelyezkedési lehetőségek rejlenek az idegenforgalomban, vendéglátóiparban, kereskedelemben, a szolgáltató és a házi iparban, s ezeket jobban, célszerűbben és ésszerűbben kell kihasználni. E tekintetben nagy szerep vár a községi fakupstinára is. Szabadkán pillanatnyilag 700-an kapnak munkanélküli segélyt, s a munkaközvetítő rendelkezésére álló pénz már régen elfogyott, úgyhogy kénytelen volt kölcsönt felvenni. Ezért a szakszervezet azt javasolta a munkaközösségeknek, hogy létesítsenek központi alapot kizárólag a munkanélküliek elhelyezésének elősegítésére. * Ha a munkaszervezetek összjövedelmük egy ezrelékét, vagy tiszta jövedelmük egy százalékát engednék át, az alapban évente 200, illetve 420 millió dinár gyűlne öszsze. Felvetődik az a lehetőség is, hogy kölcsönt írjanak ki a dolgozók és a polgárok körében, s az így összegyűlt pénzből közmunkákat indítsanak. Ezek természetesen csak javaslatok, de méltán megérdemlik, hogy a munkaszervezetek igen alaposan foglalkozzanak velük. Ötezer telektulajdonos a törvényes rendelkezések útvesztőjében A határidőig csak 2066 szabadkai kérte az államosítás hatálytalanítását A szabadkai községi szkupstina, mint ismeretes, határozatával kiterjesztette a városi építkezési körzet határát, s ennek alapján több mint kétezer hektáron államosította a tulajdonosok parcelláit. Az Alkotmányvédő Bíróság elvi jelentőségű döntésében kimondta, hogy az államosítási törvény nincs összhangban az alkotmánnyal, s mivel a Szövetségi Szkupstina elmulasztotta, hogy az előírt határidőig összeegyeztesse az alkotmány rendelkezéseivel, hatályát vesztette, a a határidő után hozott államosítási végzések érvénytelenek. Ennek alapján mindazoknak a telektulajdonosoknak, akiknek telkét a fent említett határozattal államosították, hat hónapon belül joguk volt kérni parcelláik mentesítését az államosítás alól. Ez a határidő január 11-én lejárt. Most a szabadskai községi szkupstina titkárságán megtudtuk, hogy a határidőig a 7013 parcellatulajdonos közül csupán 2066 élt törvényedta jogával. Önkénytelenül is felmerül a kérdés, mi az oka annak, hogy csaknem ötezer telektulajdonos jogai elvesznek a törvényes rendelkezések útvesztőjében. Méltányos-e, hogy a parcellatulajdonosok, akiknek ingatlanát egy végzéssel államosították, különkülön kérvényben kénytelenek kérni törvényadta joguk tiszteletben tartását és ingatlanaik visszaadását? A legtöbb parcellatulajdonos nem is tudta, sokan még a mai napig sem tudják, hogy telküket a község államosította. Többen már elköltöztek a városból, az ország más részein, vagy külföldön élnek. Még jobban bonyolítja a helyzetet, hogy némelyik parcellának 4—5 társtulajdonosa van, s közülük egyesek kérték, mások pedig elmulasztották kérvényezni az államosítás hatálytalanítását. Egyszóval tökéletes a zűrzavar, s a községi szkupstina gazdasági hivatalában egyelőre nem tudnak mit kezdeni a kérvényekkel. Közben, mint megtudtuk, a községi szkupstinának nincs is szüksége ezekre a parcellákra, mert belátható időn belül a város nem fejlődik olyan rohamosan, hogy s szükség legyen olyan távoli telkeken építkezni, pedig a törvény értelmében az államosított parcellákon öt éven belül meg kell kezdeni az építkezést. A szabadkai községi szkupstina titkársága ezért most azt indítványozza a községi szkupstinának, hogy azokat a parcellákat is mentesítse az államosítás alól, amelyek tulajdonosai január 11-éig nem éltek törvényadta jogukkal s elmulasztották a mentesítés kérvényezését. Röviden, azt javasolja, hogy a rengeteg adminisztrációs munka és a tetemes költségek elkerülése végett általános végzéssel adják vissza a parcellákat. (H) A Magyar Szó szerkesztősége FELVESZ II gyakorlott, a magyar helyesírást tökéletesen is ismerő gépírónőt Személyi Jövedelem az elosztási szabály- zat szerint. Jelentkezni a Magyar Szó szerkesztőségének titkárságán 7—14 óráig ! Mikor a francia király örökre lehunyta szemét, s az uralkodói jogart tartó kéz a halál dermedtségébe merevült, megnyílt a Versailles-i palota erkélyének ajtaja, s egy udvari főtisztviselő ezekkel a hagyományos szavakkal adta tudtára a népnek a király halálát:• A király meghalt, éljen a király! S a nép gyászba borult, de bánatába már öröm vegyült, hisz a trón egy pillanatig se maradt üres, a király halálát követő pillanatban már örökébe lépett a törvényes utód, a dauphin. Hát így valahogy vagyunk mi is a tegnap örökre elhunyt piros hajú bankóval, a régi százdinárossal. Térdre ugyan talán egyszer se omoltunk előtte, de eleinte — uralkodásának kezdetén — királynak kijáró tisztelettel hódoltunk neki. Nagy volt a tekintélye, rangsorban a harmadik helyet foglalta el a bankjegyek értéklétráján, csak a kék színű ötszázas és a ritkán látott szürkésbarna ezres előzte meg. Akkoriban — 1955-ben — még három doboz cigarettát vagy majdnem ugyanannyi kiló kenyeret lehetett kapni érte, s megboldogult diákkoromban húsz ilyen bankóval a zsebemben egy hónapig gondtalanul éltem Zenta városában. Első fizetésem sem volt sokkal több, de akkor már mintha megcsappant volna a százas becsülete, s tizenkét évi és kilenc havi „uralkodása” során végképp az elszegényedett, elerőtlenedett királyok sorsára jutott. Fénye megkopott, megfakult, jómaga elrongyosodott, napról napra erősebben elharapóztak rajta a végelgyengülés jelei, s a feje fölött elvonult forradalom — a reform kegyetlen, de jótékony vihara — végképp megfosztotta magas állásától, lefokozta egyszerű közlegénnyé. Most aztán megkapta a kegyelemdöfést is, teljesen trónfosztott lett, mindörökre le kell lépnie a „bankótörténelem” színpadáról. Távol áll tőlem a kegyeletsértés szándéka, mégsem tudok mást mondani, mint a népszerű slágert: „Isten veled, édes Piroskám. Van még rajtad kívül csinos lány ...” De az már remélhetőleg hűségesebb és megbízhatóbb lesz, nem hagy el bennünket röpke tizenhárom év elmúltával, hanem kitart mellettünk életünk végéig. Nekünk is benőtt már a fejünk lágya, eljárt fölöttünk az ifjonci kapkodás és csalfaság ideje, talán megígérhetjük neki, hogy de most már te leszel az utolsó. MAGOSI László Százas-temetés Csütörtök, 1968. febr. 1. MAGYAR SZÓ A túlzott behozatal sok iparágat visszavetett A Szövetségi Gazdasági Kamara szinte napról napra követi a gazdasági helyzet alakulását Habár még nincsenek megbízható adatok, minden jel arra mutat, hogy januárban sem élénkült a termelés. Várható tehát, hogy ismét — mint az utóbbi években mindig a januári termelés az előző decemberi szint alatt lesz. A kivitel a múlt év januárjához képest lényegesen növekedett, de mégis jóval alacsonyabb az év végi hónapokban elért szintnél. Ezekre a megállapításokra jutott az első felmérések alapján a Szövetségi Gazdasági Kamara. Igazgató bizottsága mai ülésén többek között megvizsgálja, mi okozza az egyes iparágak év eleji nehézségeit, hogy az észlelt fogyatékosságok kiküszöbölésére azonnal intézkedéseket javasolhasson. Erre nagy szükség is van, figyelembe véve idei ambiciózus célunkat: a termelés 3—4 százalékos, s a kivitel 8—10 százalékos növelését s gazdaságunk felhalmozó képességének erősítését. Januárban is az jellemezte a legtöbb iparágat, hogy egyre halmozódott árukészletük, s ezért egységesen kifogásolják a sokszor ellenőrizetlen behozatalt. Az üveggyárak raktáraiban például a félévi hazai szükségletnek megfelelő mennyiségű áru áll, hamarosan még egy újabb gyár is megkezdi a termelést, közben egyre érkezik az importált áru. Huszonegyezer tonna palackot és más üveget hoztunk be, viszont ugyanennyi áll eladatlanul a gyárakban. A gumigyárak alig 60 százalékos kapacitással dolgoznak, közben 25 millió dollár értékű gumiárut importálunk. A vegyipar termelését is alaposan visszavetette a nagy behozatal, amely még csak nem is a versengést serkenti a hazai piacon. Ugyanis tényleges áron alul kerül el hozzánk. A textilipar termelése sem élénkül. Mivel a pamut a világpiacon 10—40 százalékkal megdrágult, a vállalatok követelik, hogy az árhivatal szabadítsa fel a méteráru árát is az ellenőrzés alól. A mostani piaci helyzet alapjánez nem váltaná ki a textiláru általános áremelkedését,csak nagyobb mozgási sza-badságot adna a fonodáknak és a szövödéknek. A gumi- és műanyaglábbeli javára csökken a bőrcipő termelése, mert eladása pang. A kiviteli engedélyeket az illetékes szervek még mindig nem adják meg, úgyhogy a vállalatok nem tudják magukat mihez tartani sem a hazai, sem a külföldi piacon. Egy helyben topog a bútorgyártás is, mert nem megy az eladás. A gyárak ezért azt követelik, hogy a kelet-európai exportunkba több bútor kerüljön. A hazai piacon árcsökkentéssel lehetne több bútort eladni — ha csökkentenék szövetségi, köztársasági és községi forgalmi adóját. A fémipar is több intézkedést sürget, de elsősorban arra figyelmeztet, hogy még mindig csupán 540 millió új dinár gyűlt össze — az 1,2 milliárd helyett — abban az alapban, amelyből majd hitelt nyújtanak a felszerelés exportjára. Hitel nélkül viszont külföldi eladásra nincs sok esély. Az idén hatályát vesztette az az előírás, amelynek értelmében bankeszközökből szénvásárlási kölcsönt lehet folyósítani. A szénbányák kezdeményezik, hogy mielőbb kössenek megegyezést a bankok, a kereskedelem és a termelők, hogy idény után is adhassák hitelre a szenet. K. B. Kevesebb bőrcipő lesz az idén S. oldal Az AVHDJ-díjról A díjakról általában csak odaítélésük után beszélünk nyíltan, csak ilyenkor teszünk megjegyzéseket, nyilvánítjuk ki kértel kedéseinket. Szokásunkat meg kellene változtatni olyan értelemben, hogy a díjakról jóval kiosztásuk előtt beszélgessünk, gondolkodjunk és cifejkezzünk. Sokszor nem is tud- juk, milyen nehézségekkel, dilemmákkal találta magát szemben egy zsűri, az embereknek egy gyülekezete, amelynek elismerésben kell részesítenie a jók között a legjobbat; hogy a bíráló bizottság előtt gyakran nagyon kevés javaslat fekszik, és hogy munkáját igen rövid idő alatt kell elvégeznie. Abból a beszélgetésből, amelyet Rodoljs Colakovic elvtárs, az AVNOS-díj bizottságának elnöke a közelmúltban az újságírókkal folytatott, arról is értesültünk, hogy milyen körülmények között működött eddig a bizottság. Szerencsére társadalmi közösségünk e legmagasabb elismerését mindmáig az erre méltó személyek kapták, akik saját munkájukkal szereztek maguiknak vitathatatlan érdemeket. Ahhoz azonban, hogy ez az intézmény megőrizze tekintélyét, módosítani kellene bizonyos körülményeket, amelyek között eddig működött. A kétéves tapasztalat alapján már tisztábban lehet látni és megítélni ezeket a feltételeket. A díjat — a törvény szerint — „az egyéni és kollektív kezdeményezések és alkotások serkentése végett osztják ki, és azért, hogy nyilvánosan is kiemeljék az általános jelentőségű legfontosabb vívmányokat társadalmi közösségünk életének és tevékenységének minden területén”. A törvény szerint tehát a díjra nemcsak azok jogosultak, akik egy befejezett teljes művet, életművet alkottak, hanem azok is (munkaközösségek és egyének), akik valamilyen felfedezésükkel, újításukkal vagy a tudomány, művészet és az alkotás egyéb területein valami rendkívülit adtak, hozzájárultak társadalmunk fejlődéséhez és ily módon lekötelezték társadalmunkat. Ezek szerint díjra jogosult az a munkaközösség is, amely új gyártási eljárással fejlesztette termelését, az a kutatóintézet is, amely kiváló eredményeket ért el munkájában, és az a vállalat is, amely hozzájárult ahhoz, hogy hazánk helyzete a világpiacon számottevő mértékben feljavult. Ugyanígy azonban joga van a díjra egy tanítónak is, akinek a munkája talán észrevétlenül folyik, de igen értékes hazánk jövőjére nézve, s akit soha semmivel sem tudunk elégigé megjutalmazni. A bizottságnak jóval több javaslat között kellene váogatnia, hogy az érdemes emberek közül a díjat valósan mindig a legjobb kapja, hogy a díj odaítélése széles körű,nyílt tanácskozás és véleménycsere eredménye legyen. Maga a bizottság nem javasolhat, ezt azonban megtehetik a tudományos, művészeti intézmények, a munkaközösségek, azakegyesületek, az önigazgató közösségek, sőt a polgárok csoportjai is, azzal a eltétellel, hogy tudják, mlyen mércékhez kell tartanuk magukat. A jelölők és a díj odaítéli között a nyilvános brittinök lehetnének a közvettők. A díjra javasolt em■erekről, életükről és munkájukról már megjutalmazáuk előtt i® írni lehetne akkor is, ha aztán talán nem eszesülnek e magas elismeésben. Már maga az is,ogy jelöltjei a díjnak, igaalja tekintélyüket és értéüket, s ez megbecsülés számukra.