Magyar Szó, 1968. szeptember (25. évfolyam, 241-270. szám)
1968-09-01 / 241. szám
2. oldal MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1968. szept. ) Ösztöndíj a középiskolásoknak Teljesülnek az egyetemisták kívánságai Az anyagiakon nem fog múlni - mondja Minda Tibor, a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnöke Korrupció az alapja Mindenki előtt világos, hogy az állás nélküli fiatal szakembereik elhelyezése nem csupán a tiszteletdíjas munkák megszüntetésétől függ; pontosabban: nem ettől függ elsősorban. Hogy ezúttal mégis erről a kérdésről akarunk szólni, csak azért tesszük, mert jellemző, hogy sok munkaszervezetben sajátos módon tekintenek a munkanélküliségre és ennek kapcsán a tiszteletdíjas munkára. Elemi iskolát végzettkönyvelők” — akik munkahelyükön jól kipihenik magukat, hogy munka után minél többet dolgozhassanak tiszteletdíjért — gúnyolódva mondják, hogy talán a munkanélküliek listáján levő 15 ácslegény el tud majd helyezkedni, ha ők nem vállalhatnak másodállást? A zrenjanini községi párttitkárhoz azzal állított be egy atyafi, hogy technikus fia hónapok óta nem tud álláshoz jutni, s ha a legrövidebb időn belül nem adnak neki munkát, politikai kérdést csinál az ügyből. Amikor a párttitkár megkérdezte, hogy abban a vállalatban, ahol ő dolgozik, vettek-e fel gyakornokokat, és fölülvizsgálták-e a tiszteletdíjas munkát, a panaszos azzal védekezett, hogy vállalata sajátos helyzetben van, náluk ezeket az intézkedéseket nem lehet foganatosítani. Becsén meg Zrenjaninban, de nyilván más községekben is, meglehetősen nagy összegeket fizetnek ki egyes tanügyi munkásoknak honorárium címén. S ha emiatt támadják őket, rögtön arra hivatkoznak, hogy a szakiskolákban enélkül el sem képzelhető az oktatás megszervezése. Ebben igazuk is van, a szakiskolák egy részében bizonyos mértékben valóban nélkülözhetetlen a tiszteletdíjas munka: az egészségügyi középiskolákban például, amelyekben jórészt orvosok adnak elő, akik nyilván az egészségügyben is dolgoznak; vagy a tanonciskolákban, ahol vállalati mérnökökből áll a tantestület. De miért akarják ráhúzni ezt a kaptafát az általános iskolákra is? És miért dolgoznak ezeknek nagy részében ez igazgatók is teljes óraszámmal? A községeknek, mint tudjuk, lehetőségük van valamilyen módon, csökkenteni az effajta munkát. Meg is próbálták, de mivel egy kalap alá vettek minden másodállásos munkát, s nem esetenként vizsgálták ki az ügyet —, intézkedésük nem hozta meg a kívánt eredményt. Ellenkezőleg, itt-ott zavart is okozott. Mert tegyük fel, hogy egy község százszázalékos adót vet ki a tiszteletdíjas munkára, akkor e rendelkezés azt a tudományos munkát is sújtja, aki életének alkonyán, de alkotótevékenységének teljében valamelyik tudományos intézetben napi két órán át olyan művön dolgozik, amit senki rajta kívül nem tudna létrehozni, őt nyilván serkenteni kellene, nem pedig megadóztatni. Ugyanez a helyzet akkor is, ha például olyan határozatot hoz a község, hogy akinek hatvanezer dináron felüli a havi jövedelme, nem vállalhat különmunkát. Egyébként is Becsén már tapasztalták, hogy egyes vállalatok kijátsszák a község rendeletét: a tiszteletdíjat egyszerű „jutalomként” folyósítják, ez pedig nem esett külön adóztatás alá. Néhány hónap múlt el az egyetemista megmozdulások óta, most még néhány hét, és a nyári szünet után ismét benépesednek az egyetemek és diákotthonok. Mi lett az egyetemista követelésekkel, melyek azok, amelyek már eddig teljesültek, s milyen intézkedések vannak most folyamatban vagy kilátásban? Akövetelések sokfélesége folytán a választ is több helyen kell keresnünk. Először Minda Tiborhoz fordultunk, aki elsősorban azokról a változásokról beszélt, amelyek a tartományi hatósági szervek határőrébe tartoznak. — Az elmúlt hónapok során több kérdésben határoztunk — kezdte a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnyike —, de mindig az egyetemista szövetség, az egyetemi fórumok és hatóságok bevonásával. Bizonyos intézkedéseket már akkor, júniusban foganatosítottunk, mások, a hosszú lejáratúak folyamatban vannak. Tudott dolog, hogy az egyetemista hiteleket — országos viszonylatban nálunk voltak a legkisebbek — jelentősen emeltük. Ezek összege most havonta 140—250 dinár. Az alapot 930 ezer dinárral gyarapítottuk. Emeltük az ösztöndíjakat is, most 250 a legalacsonyabb és 300 a legmagasabb. Ez az emelés február elsejétől érvényes. Jelentős még az a segítség is, amely az étkezdéknek juttatott társadalmi részesedésben jut kifejezésre. Ezek voltak azok az intézkedések, amelyek hatását az egyetemisták már a nyári szünet előtt érezték, közben újabbak következtek, ezek közül a legjelentősebb, összesen mintegy egymillió-háromszázezer dinárt költöttünk a szabadkai, trettjanini és újvidéki egyetemista otthonok tatarozására, berendezésük felújításáéra, korszerűsítésére. Felkértük az otthonok igazgatóit, nyújtsák be igényüket: mennyi pénzre van szükségük, hogy az otthonokat rendbe hozzák? Annyit kaptak, amennyit kértek, semmivel sem kevesebbet. Ha netán őszre mégsem lenne minden kifogástalan állapotban, akkor azt nem az anyagiak hiánya okozza. A hibát ez igazgatókban kell keresni, már csak azért is, mert értesüléseink szerint Zrenjaninban és Újvidéken nem igyekeztek a munkálatokat időben megszervezni, ültek a pénzen, s félő, hogy néhol a szobák nem lesznek beköltözhető állapotban, mire megjönnek a diákok. Még két nagyobb vállalkozást is meg kell említeni: az egyik az új egyetemista otthon építése. Első része jövőre készül el, ötmillió-kétszázhatvanezerbe kerül, és 240 férőhelyes lesz. Három évvel később teljesen befejezik, méreteiről, jelentőségéről beszéljen ez a néhány adat: ezren lakhatnak benne, étkezdéjét ötezren vehetik igénybe, s kedvező lehetőség nyílik a kulturális életre is. Összesen harmincmillió dinárt áldozunk rá. A másik jelentős terv az újvidéki egyetemista sportközpont építése, ez egymillió-négyszázhatvanezerbe kerül. Ezenkívül tizenhétmillió dinárt irányoztunk elő az újvidéki egyetem továbbépítésére (szabadkai közgazdasági, újvidéki orvostudományi kar stb.), ebből az összegből igen sokat költenek berendezésre. A szabadkai közgazdasági kar például egymilliókétszázötvenezret kap, hogy elektronikus számítógépet vásároljon. Ez lesz az első ilyen tartományunkban, és jelentős szolgáltatásokat végezhet a gazdaság számára. Szabadkán épül hamarosan egy egyetemista étkezde is. — Amint az eddigiekből látszik — mondja az alelnök —, elképzeléseink az egyetemet illetően elsősorban arra irányulnak, hogy a meglevő karokat minél jobban megerősítsük, hogy munkájukhoz minél kedvezőbb feltételeket teremtsünk. Úgy gondoljuk, hogy az egyetemi és főiskolai hálózat mai fejlettségi fokán nem lenne ésszerű újabb karokat nyitni, inkább a meglevőket kell megszilárdítani. Ebbe a koncepcióba illeszkedik bele az a mozzanat is, hogy most, miután az egyetem és a karok kiépülnek, több pénz jut az egyetemi hallgatók életszintjére, a lakási, étkezési, tanulási és szórakozási lehetőségek javítására. Az egyetemi központ kiépítésének a második szakasza ez. Sok szó esett a tavaszszal az egyetemi hallgatók kedvezőtlen szociális összetételéről. Noha a rendelkezésre álló statisztikai adatok nem elég megbízhatóak, nyilván kevés munkáscsaládból származó gyerek tanul egyetemeinken. Túl nagy a tisztviselők aránya, és ez nincs összhangban koncepcióinkkal. Kérdés azonban, mit lehet itt tenni, hogy lehetne a helyzeten hathatósan javítani? Annyi bizonyos, hogy kizárólag az egyetemen nem lehet megoldani ezt a kérdést. Az ösztöndíjak némileg javíthat nak a helyzeten, a megoldást azonban máshol kell keresni. Gyorsan meg kell találnunk a módját, hogy már a középiskolában anyagilag támogassuk a tehetséges munkásgyerekeket. Azt hiszem, ennek nem lesz különösebb akadálya. Lassan kialakulnak már az elképzeléseink: az ösztöndíjakat nem a költségvetési eszközökből, hanem az iskolafenntartó közösségek pénzéből kell folyósítani, így könnyebben elérhető, hogy az ösztöndíjpolitika az iskolapolitika céljait támogassa. Vagyis a közoktatás anyagi szükségleteinek megszabásakor az anyagi költségeken és a személyi jövedelmeken kívül fel kell számolni azt is, amivel egy-egy iskola, illetve egy-egy közösség a diákok anyagi megsegítését szolgálja, így a jövőben nem történhetik meg, ami most nem ritkán tapasztalható, hogy az elemi után a szegény sorsú tehetséges gyerekek nem folytathatják tanulmányaikat. Ilyen irányú javaslatainkat már szeptemberben a szkupstina elé terjesztjük. Hallottam, hogy a községekben is történtek hasonló intézkedések. Zrenjaninban például úgy képzelik el, hogy egy községi alapba folyik majd be a vállalatok ösztöndíjazásra szánt pénze, itt meghatározott, szociális szempontok szerint ítélik oda az ösztöndíjakat. Azt hiszem, ez komoly lépés lesz az ésszerűbb ösztöndíjpolitika felé, mert el fogjuk érni, hogy ritkábban forduljanak elő az eddig igen gyakori megmagyarázhatatlan ösztöndíj esetek. BURÁNK Nándor De vajon honnan ez a görcsös ragaszkodás a vállalatvezetők részéről a tiszteletdíjas munkához, hogy még az előírások kijátszásának kockázatával is meg akarják tartani a status quo-t? Meg kell mondani, hogy ott, ahol erre valóban nincs szükség, a korrupció az alapja: te nekem, én neked. Ilyen alapon olyasmire is van példa, hogy a bankigazgató — jóllehet kellő iskolai végzettség nélkül — tiszteletdíjas pénzügyi tanácsosa néha több vállalatnak is egy-egy község területén. Ezek a vállalatok aztán nem küzdenek hitelellátási gondokkal ... Alighanem így, a korrupció szemszögéből kellene megvizsgálni a tiszteletdíjas munkát. Elsősorban a vállalati önigazgatási szervekben kellene ezt sürgősen megtenni, mert csak ők hozhatnak méltányos döntést ebben az igen érzékeny kérdésben. CSORBA István Az újvidéki Fejős Klára Egyetemista Otthonban iparkodnak a szobafestők, de kérdés, elkészül-e minden időre Böngésző Gál László rovata A CENZÚRÁRÓL Cenzúra tehát nem lesz, de mégis ... Azzal, hogy cenzúráznak, nem igen szoktak dicsekedni, még a kapitalista államokban sem. Azzal meg különösen nem lehet, hogy az egyik szocialista ország kommunista újságíróit , íróit egy másik szocialista ország kommunista hivatalnokai fogják ... talán nem éppen cenzúrázni, de testvéri figyelmeztetésben részesíteni adott esetekben. Nem lehet dicsekedni vele és nem is csinálják. Csak ... ez csaknem a hivatalos szöveg ... csak az újságírókra bízzák. Azokra az újságírókra bízzák, akikben szemmel is láthatóan nem bíznak. A királyi Jugoszlávia sem dicsekedett azzal, hogy cenzúrázza újságíróit, újságait. Üres oldalakkal nem volt szabad megjelennünk. Valahogy, valamivel meg kellett tölteni a kipirosceruzázott sorokat. Mi ezt többnyire belső hirdetésekkel csináltuk. Nézegetem most hajdani kis újságom egyik évfolyamát. Zűrös idők voltak azok, megszállás előttiek. Van benne, bőven van benne olyan cikk, írás, humoreszk, amelyből csak annyit olvashatott a nyilván fejét csóválgató olvasó, hogy: „OLVASSA A GRIMASZT!” vagy „FIZESSEN ELŐ A GRIMASZRA!” Ezt csinálta különben a Híd is akkoriban. Horthy Magyarországa sem tűrte az üres oldalakat. Ott másképpen oldották meg a problémát az újságírók. Emlékszem Gábor Andor egyik Bécsben megjelent keservesen gúnyos írására, amellyel az akkori magyar sajtót jellemezte. Sajnos, nincsen kéznél a kommunista tró epébe mártott tollal írt persziflázsa — még a hegyen vagyok —, de azért tudom, hogy a mai viszonyokra alkalmazva körülbelül ez lehetne benne: „... A testvéri országok tankjait, harckocsijait, ágyúit xxxxxxxxxxxx fogadták a testvéri Csehszlovákia baráti fővárosában. A tömeg ellepte az utcákat és xxxxxxxxx a testvéri segélynyújtásra érkezett csapatoknak. A falakon csakhamar megjelentek a falragaszok, amelyeken xxxxxxxxxxx A délelőtti órákban megszólaltak a gyárak szirénái, a templomok harangjai, az autódudák, amellyel xxxxxxxxx a testvéri szocialista ország fővárosának munkásai, kommunistái és polgárai xxxxxxxxxxx. Munkatársunk megkérdezett egy járókelőt az utcán, aki a szocialistákra jellemző nyíltsággal kijelentette, hogy xxxxxxxxxxxxx.. Így valahogy a Gábor Andor. Most már, szerencsére erre nincsen szükség. Az oldalak nem maradnak üresen, hiszen annyi szavunk van és annyi mindent tudunk velük kifejezni. Nem lesz látható cenzúra tehát. A BÖNGÉSZÉSRŐL Mostanában könnyű böngészni. Sajnos, nagyon könnyű. Embereink nyilatkozatai között böngészek. Például az előttem ismeretlen Gyetvai András, aki földműves, ezeket mondotta: „Nem nagyon értek a politikához. Abban azonban biztos vagyok, hogy ágyúkkal és tankokkal egyetlen népnek sem visznek igazi szabadságot...” „Érthetetlen — mondotta Tóth Imre, sofőr —, hogy munkások szuronyokkal és tankokkal mennek munkások ellen. Csodálom a cseh és a szlovák nép bölcs nyugalmát és vezetőik magatartását...” Varga Ferenc munkás■ „A szocialista mozgalom sokat fog veszíteni tekintélyéből...” Nos, ezt az utóbbit talán mégsem. Mert ha vg az is, hogy az elmúlt hét szomorú eseményei meghökkentették és megdöbbentették a világnak énnen a haladó szellemű közvéleményét — a reakció múlván örült —, de például a cseh és szlovák szocialisták ,,bölcs nyugalma" és szocialista vezetőinek, magatartása, valamint az egész világ igazi kommunistáinak, és csaknem valamennyi haladó szellem.''. gondolkodójának félreérthetetlen és bátor kiállása végső fokon igenis emelni fogja azt a bizonyos „tekintélyt.” Bevallom, az első napok engem is kétségbeejtettek. (Éppen most hallgattam a csehszlovák nemzetgyűlés elnökének rádiószózatát. A hatvanéves Smrkovsky azt mondta, hogy sok nehéz évet élt át hosszú életében, de sose hitte volna, hogy még ez is bekövetkezhet.) Bennem is sok a régi emlék és nehezen tudom elhinni, amit annyiszor hittem hihetetlennek. Rendezni kellett emlékeimet, a rosszakat és a jókat. Emlékezni kellett 1948-ra is. Lenin mondta, hogy a burzsoá utókor gyakran kifésüli költőit. Szép, az ő ízlésüknek megfelelő frizurát csinálnak nekik. Most már tudom, most már tudjuk, hogy nem csak a költőket fésülik ki. Igen, még magát Lenint is. És örömmel olvastam Miško Kraviec bátorító szavait: „Szent kötelességünk, hogy megvédjük a marxi-lenini eszmék tisztaságát, hogy megvédjük a szocializmust, amely nálunk az emberek jólétét szolgálja s nem azoknak érdekeit, akik elveszítették az emberbe vetett hitüket .. Szent kötelességünk.