Magyar Szó, 1968. szeptember (25. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-01 / 241. szám

2. oldal MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1968. szept. ) Ösztöndíj a közép­­iskolásoknak Teljesülnek az e­gyetemisták kívánságai Az anyagiakon nem fog múlni - mondja Minda Tibor, a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnöke Korrupció az alapja Mindenki előtt világos, hogy az állás nélküli fiatal szakembereik elhelyezése nem csupán a tiszteletdíjas munkák megszüntetésétől függ; pontosabban: nem et­től függ elsősorban. Hogy ezúttal mégis erről a kérdésről akarunk szólni, csak azért tesszük, mert jel­lemző, hogy sok munkaszer­vezetben sajátos módon te­kintenek a munkanélküli­ségre és ennek kapcsán a tiszteletdíjas munkára. Elemi iskolát végzett­­könyvelők” — akik mun­kahelyükön jól kipihenik magukat, hogy munka után minél többet dolgozhassa­nak tiszteletdíjért — gúnyo­lódva mondják, hogy talán a munkanélküliek listáján levő 15 ácslegény el tud majd helyezkedni, ha ők nem vállalhatnak másodál­lást? A zrenjanini községi párt­titkárhoz azzal állított be egy atyafi, hogy technikus fia hónapok óta nem tud ál­láshoz jutni, s ha a legrövi­debb időn belül nem adnak neki munkát, politikai kér­dést csinál az ügyből. Ami­kor a párttitkár megkérdez­te, hogy abban a vállalat­ban, ahol ő dolgozik, vet­tek-e fel gyakornokokat, és fölülvizsgálták-e a tisztelet­díjas munkát, a panaszos azzal védekezett, hogy vál­lalata sajátos helyzetben van, náluk ezeket az intéz­kedéseket nem lehet foga­natosítani. Becsén meg Zrenjaninban, de nyilván más községek­ben is, meglehetősen nagy összegeket fizetnek ki egyes tanügyi munkásoknak ho­norárium címén. S ha emi­att támadják őket, rögtön arra hivatkoznak, hogy a szakiskolákban enélkül el sem képzelhető az oktatás megszervezése. Ebben iga­zuk is van, a szakiskolák egy részében bizonyos mér­tékben valóban nélkülözhe­tetlen a tiszteletdíjas mun­ka: az egészségügyi közép­iskolákban például, amelyek­ben jórészt orvosok adnak elő, akik nyilván az egész­ségügyben is dolgoznak; vagy a tanonciskolákban, ahol vállalati mérnökökből áll a tantestület. De miért akarják ráhúzni ezt a kap­tafát az általános iskolákra is? És miért dolgoznak ezek­nek nagy részében ez igaz­gatók is teljes óraszámmal? A községeknek, mint tud­juk, lehetőségük van vala­milyen módon, csökkenteni az effajta munkát. Meg is próbálták, de mivel egy ka­lap alá vettek minden má­sodállásos munkát, s nem esetenként vizsgálták ki az ügyet —, intézkedésük nem hozta meg a kívánt ered­ményt. Ellenkezőleg, itt-ott zavart is okozott. Mert te­gyük fel, hogy egy község százszázalékos adót vet ki a tiszteletdíjas munkára, akkor e rendelkezés azt a tudományos munkát is sújt­ja, aki életének alkonyán, de alkotótevékenységének teljében valamelyik tudomá­nyos intézetben napi két órán át olyan művön dol­gozik, amit senki rajta kívül nem tudna létrehozni, őt nyilván serkenteni kellene, nem pedig megadóztatni. Ugyanez a helyzet ak­kor is, ha például olyan határoza­tot hoz a község, hogy aki­nek hatvanezer dináron fe­lüli a havi jövedelme, nem vállalhat különmunkát. Egyébként is Becsén már tapasztalták, hogy egyes vállalatok kijátsszák a köz­ség rendeletét: a tiszteletdí­jat egyszerű „jutalomként” folyósítják, ez pedig nem esett külön adóztatás alá. Néhány hónap múlt el az egyetemista megmozdu­lások óta, most még néhány hét, és a nyári szünet után ismét benépesednek az egyetemek és diákottho­nok. Mi lett az egyetemista követelésekkel, melyek azok, amely­ek már eddig teljesültek, s milyen in­tézkedések vannak most folyamatban vagy kilátás­ban? A­­követelések sokfélesége folytán a választ is több helyen kell keresnünk. Először Minda Tibor­hoz fordultunk, aki elsősorban azokról a változások­ról beszélt, amelyek a tartományi hatósági szervek határőrébe tartoznak. — Az elmúlt hónapok so­rán t­öbb kérdésben határoz­tunk — kezdte a Tartomá­nyi­ Végrehajtó Tanács alel­­nyike —, de mindig az egye­temista szövetség, az egye­temi fórumok és hatóságok bevonásával. Bizonyos in­tézkedéseket már akkor, júniusban foganatosítottunk, mások, a hosszú lejáratúak folyamatban vannak. Tudott dolog, hogy az egyetemista hiteleket — országos vi­szonylatban nálunk voltak a legkisebbek — jelentősen emeltük. Ezek összege most havonta 140—250 dinár. Az alapot 930 ezer dinárral gyarapítottuk. Emeltük az ösztöndíjakat is, most 250 a legalacsonyabb és 300 a legmagasabb. Ez az emelés február elsejétől érvényes. Jelentős még az a segítség is, amely az étkezdéknek juttatott társadalmi része­sedésben jut kifejezésre.­­ Ezek voltak azok az intézkedések, amelyek hatá­sát az egyetemisták már a nyári szünet előtt érezték, közben újabbak következ­tek, ezek közül a legjelen­tősebb,­ összesen mintegy egymillió-háromszázezer di­nárt­ költöttünk a szabadkai, trettjanini és újvidéki egye­temista otthonok tatarozásá­ra, berendezésük felújításá­éra, korszerűsítésére. Felkér­tük az otthonok igazgatóit, nyújtsák be igényüket: mennyi pénzre van szüksé­gük, hogy az otthonokat rendbe hozzák? Annyit kap­tak, amennyit kértek, sem­mivel sem kevesebbet. Ha netán őszre mégsem lenne minden kifogástalan állapot­ban, akkor azt nem az anya­giak hiánya okozza. A hibát ez igazgatókban kell keres­ni, már csak azért is, mert értesüléseink szerint Zrenja­­ninban és Újvidéken nem igyekeztek a munkálatokat időben megszervezni, ültek a pénzen, s félő, hogy néhol a szobák nem lesznek be­költözhető állapotban, mire megjönnek a diákok.­­ Még két nagyobb vál­lalkozást is meg kell emlí­teni: az egyik az új egye­temista otthon építése. El­­ső része jövőre készül el, ötmillió-kétszázhatvanezerbe kerül, és 240 férőhelyes lesz. Három évvel később telje­sen befejezik, méreteiről, jelentőségéről beszéljen ez a néhány adat: ezren lak­hatnak benne, étkezdéjét ötezren vehetik igénybe, s kedvező lehetőség nyílik a kulturális életre is. Össze­­sen harmincmillió dinárt áldozunk rá. A másik je­lentős terv az újvidéki egye­temista sportközpont építé­se, ez egymillió-négyszáz­­hatvanezerbe kerül. Ezenkí­vül­ tizenhétmillió dinárt irányoztunk elő az újvidéki egyetem továbbépítésére (szabadkai közgazdasági, új­vidéki orvostudományi kar stb.), ebből az összegből igen sokat költenek berendezés­re. A szabadkai közgazda­­sági kar például egymillió­­kétszázötvenezret kap, hogy elektronikus számítógépet vásároljon. Ez lesz az első ilyen tartományunkban, és jelentős szolgáltatásokat végezhet a gazdaság számá­ra. Szabadkán épül hamaro­san egy egyetemista étkez­de is. — Amint az eddigiekből látszik — mondja az alel­­nök —, elképzeléseink az egyetemet illetően elsősor­ban arra irányulnak, hogy a meglevő karokat minél jobban megerősítsük, hogy munkájukhoz minél kedve­zőbb feltételeket teremt­sünk. Úgy gondoljuk, hogy az egyetemi és főiskolai há­lózat mai fejlettségi fokán nem lenne ésszerű újabb karokat nyitni, inkább a meglevőket kell megszilár­dítani. Ebbe a koncepcióba illeszkedik bele az a moz­zanat is, hogy most, miután az egyetem­ és a karok ki­épülnek, több pénz jut az egyetemi hallgatók élet­­szintjére, a lakási, étkezési, tanulási és szórakozási le­hetőségek javítására. Az egyetemi központ kiépítésé­nek a második szakasza ez.­­ Sok szó esett a tavasz­szal az egyetemi hallgatók kedvezőtlen szociális össze­tételéről. Noha a rendelke­zésre álló statisztikai ada­tok nem elég megbízható­ak, nyilván kevés munkás­családból származó gyerek tanul egyetemeinken. Túl nagy a tisztviselők aránya, és ez nincs összhangban koncepcióinkkal. Kérdés azonban, mit lehet itt tenni, hogy lehetne a helyzeten hathatósan javítani? Annyi bizonyos, hogy kizárólag az egyetemen nem lehet meg­oldani ezt a kérdést. Az ösz­töndíjak némileg javíthat­­ nak a helyzeten, a megol­dást azonban máshol kell keresni. Gyorsan meg kell találnunk a módját, hogy már a középiskolában anya­gilag támogassuk a tehetsé­ges munkásgyerekeket. Azt hiszem, ennek nem lesz kü­lönösebb akadálya. Lassan kialakulnak már az elkép­zeléseink: az ösztöndíjakat nem a költségvetési eszkö­zökből, hanem az iskola­­fenntartó közösségek pénzé­ből kell folyósítani, így könnyebben elérhető, hogy az ösztöndíjpolitika az isko­lapolitika céljait támogassa. Vagyis a közoktatás anyagi szükségleteinek megszabása­kor az anyagi költségeken és a személyi jövedelmeken kívül fel kell számolni azt is, amivel egy-egy iskola, illetve egy-egy közösség a diákok anyagi megsegítését szolgálja, így a jövőben nem történhetik meg, ami most nem ritkán tapasztalható, hogy az elemi után a sze­gény sorsú tehetséges gye­rekek nem folytathatják ta­nulmányaikat. Ilyen irányú javaslatainkat már szeptem­berben a szkupstina elé ter­jesztjük. Hallottam, hogy a községekben is történtek ha­sonló intézkedések. Zrenja­­ninban például úgy képze­lik el, hogy egy községi alap­ba folyik majd be a válla­latok ösztöndíjazásra szánt pénze, itt meghatározott, szociális szempontok szerint ítélik oda az ösztöndíjakat. Azt hiszem, ez komoly lé­pés lesz az ésszerűbb ösz­töndíjpolitika felé, mert el fogjuk érni, hogy ritkábban forduljanak elő az eddig igen gyakori megmagyaráz­hatatlan ösztöndíj­ esetek. BURÁNK Nándor De vajon honnan ez a görcsös ragaszkodás a válla­latvezetők részéről a tiszte­letdíjas munkához, hogy még az előírások kijátszásá­nak kockázatával is meg akarják tartani a status quo-t? Meg kell mondani, hogy ott, ahol erre valóban nincs szükség, a korrupció az alapja: te nekem, én ne­ked. Ilyen alapon olyasmire is van példa, hogy a bank­­igazgató — jóllehet kellő is­kolai végzettség nélkül — tiszteletdíjas pénzügyi taná­csosa néha több vállalatnak is egy-egy­ község területén. Ezek a vállalatok aztán nem küzdenek hitelellátási gon­dokkal ...­­ Alighanem így, a korrupció szemszögéből kellene meg­vizsgálni a tiszteletdíjas munkát. Elsősorban a válla­lati önigazgatási szervekben kellene ezt sürgősen meg­tenni, mert csak ők hozhat­nak méltányos döntést eb­ben az igen érzékeny kér­­désb­en. CSORBA István Az újvidéki Fejős Klára Egyetemista Otthonban ipar­kodnak a szobafestők, de kérdés, elkészül-e minden időre Böngésző Gál László rovata A CENZÚRÁRÓL Cenzúra tehát nem lesz, de mégis ... Azzal, hogy cenzúráznak, nem igen szoktak dicseked­ni, még a kapitalista államokban sem. Azzal meg külö­nösen nem lehet, hogy az egyik szocialista ország kom­munista újságíróit , íróit egy másik szocialista ország kommunista hivatalnokai fogják ... talán nem éppen cen­zúrázni, de testvéri figyelmeztetésben részesíteni adott esetekben. Nem lehet dicsekedni vele és nem is csinálják. Csak ... ez csaknem a hivatalos szöveg ... csak az újság­írókra bízzák. Azokra az újságírókra bízzák, akikben szemmel is láthatóan nem bíznak. A királyi Jugoszlávia sem dicsekedett azzal, hogy cen­zúrázza újságíróit, újságait. Üres oldalakkal nem volt szabad megjelennünk. Valahogy, valamivel meg kellett tölteni a kipirosceruzázott sorokat. Mi ezt többnyire belső hirdetésekkel csináltuk. Nézegetem most hajdani kis újságom egyik évfolyamát. Zűrös idők voltak azok, meg­szállás előttiek. Van benne, bőven van benne olyan cikk, írás, humoreszk, amelyből csak annyit olvashatott a nyil­ván fejét csóválgató olvasó, hogy: „OLVASSA A GRI­MASZT!” vagy „FIZESSEN ELŐ A GRIMASZRA!” Ezt csinálta különben a Híd is akkoriban. Horthy­ Magyarországa sem tűrte az üres oldalakat. Ott másképpen oldották meg a problémát az újságírók. Emlékszem Gábor Andor egyik Bécsben megjelent keser­vesen gúnyos írására, amellyel az akkori magyar sajtót jellemezte. Sajnos, nincsen kéznél a kommunista tró epébe mártott tollal írt persziflázsa — még a hegyen va­gyok —, de azért tudom, hogy a mai viszonyokra alkal­mazva körülbelül ez lehetne benne: „... A testvéri or­szágok tankjait, harckocsijait, ágyúit xxxxxxxxxxxx fo­gadták a testvéri Csehszlovákia baráti fővárosában. A tömeg ellepte az utcákat és xxxxxxxxx a testvéri segély­nyújtásra érkezett csapatoknak. A falakon csakhamar megjelentek a falragaszok, amelyeken xxxxxxxxxxx A délelőtti órákban megszólaltak a gyárak szirénái, a templomok harangjai, az autódudák, amellyel xxxxxxxxx a testvéri szocialista ország fővárosának munkásai, kom­munistái és polgárai xxxxxxxxxxx. Munkatársunk meg­kérdezett egy járókelőt az utcán, aki a szocialistákra jel­lemző nyíltsággal kijelentette, hogy xxxxxxxxxxxxx.. Így valahogy a Gábor Andor. Most már, szerencsére erre nincsen szükség. Az oldalak nem maradnak üresen, hiszen annyi szavunk van és annyi mindent tudunk velük kifejezni. Nem lesz látható cenzúra tehát. A BÖNGÉSZÉSRŐL Mostanában könnyű böngészni. Sajnos, nagyon kön­­­nyű. Embereink nyilatkozatai között böngészek. Például az előttem ismeretlen Gyetvai András, aki földműves, ezeket mondotta: „Nem nagyon értek a politikához. Abban azonban biztos vagyok, hogy ágyúkkal és tankokkal egyet­len népnek sem visznek igazi szabadságot...” „Érthetetlen — mondotta Tóth Imre, sofőr —, hogy munkások szuronyokkal és tankokkal mennek munkások ellen. Csodálom a cseh és a szlovák nép bölcs nyugalmát és vezetőik magatartását...” Varga Ferenc munkás■ „A szocialista mozgalom sokat fog veszíteni tekintélyéből...” Nos, ezt az utóbbit talán mégsem. Mert ha vg az is, hogy az elmúlt hét szomorú eseményei meghökkentették és megdöbbentették a világnak énnen a haladó szellemű közvéleményét — a reakció múlván örült —, de pél­dául a cseh és szlovák szocialisták ,,bölcs nyugalma" és szocialista vezetőinek, magatartása, valamint az egész világ igazi kommunistáinak, és csaknem valamen­­­nyi haladó szellem.''. gondolkodójának félreérthetetlen és bátor kiállása végső fokon igenis emelni fogja azt a bi­zonyos „tekintélyt.” Bevallom, az első napok engem is kétségbeejtettek. (Éppen most hallgattam a csehszlovák nemzetgyűlés el­nökének rádiószózatát. A hatvanéves Smrkovsky azt mondta, hogy sok nehéz évet élt át hosszú életében, de sose hitte volna, hogy még ez is bekövetkezhet.) Bennem is sok a régi emlék és nehezen tudom elhinni, amit annyiszor hittem hihetetlennek. Rendezni kellett emlékei­met, a rosszakat és a jókat. Emlékezni kellett 1948-ra is. Lenin mondta, hogy a burzsoá utókor gy­akran kifésüli költőit. Szép, az ő ízlésüknek megfelelő frizurát csinál­nak nekik. Most már tudom, most már tudjuk, hogy nem csak a költőket fésülik ki. Igen, még magát Lenint is. És örömmel olvastam Miško Kraviec bátorító szavait: „Szent kötelességünk, hogy megvédjü­k a marxi-lenini eszmék tisztaságát, hogy megvédjük a szocializmust, amely nálunk az emberek jólétét szolgálja s nem azok­nak érdekeit, akik elveszítették az emberbe vetett hitü­ket .. Szent kötelességünk.

Next