Magyar Szó, 1969. augusztus (26. évfolyam, 210-240. szám)

1969-08-03 / 212. szám

r Vasárnap, 1969. aug. 3. Petőfi Sándor verseiből: A XIX. század költői Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, azért a szent fát félre tedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül,, a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopnak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A Népet Kánaán felé. Előre hát mind, ki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok ideá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad. Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az Ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. És majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán, Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küzködni kell. — Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. 4 Csokonai Egy kálomista pap és Csokonai Egymásnak voltak jó barátai. Kilódul egyszer Debreczenből S a jó barát előtt megáll, S: ihatnám, pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály. „No ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pinczémben, Ottan nem egy hordó bor áll.” Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály. „Ihol ni, ucczu!” fölkiált a pap, Amint egy hordóból dugaszt kikap: „Szaladj csapért, ott fönn felejtém; Szaladj, öcsém, de meg ne állj!” És fölrohan ló halálában Csokonai Vitéz Mihály. A sikra tette tenyerét a pap. Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap, S a csap nem jött, és a pap morgott: ,,De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolban marad az a Csokonai Vitéz Mihály?” Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt.) Fölmen a pinczéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. • Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapért szomszédba megyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzd volt. Elébe hoztak ételt és italt. És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. MAGYAR SZÓ Petőfi erös kisugárzása KÖJE Százhúsz éve volt az idén annak a napnak, amióta a halál legend Yi / ЈшВ dája veszi körül Petőfi Sándor emlékét, s földi lénye a semmibe \ (Љ «** /ЈУ merült. A ténykutatás sohasem tudta egészen tisztázni halálának /7' körülményeit, s az utókorra maradt egy megfogalmazás: hősis halált halt a fejéregyházi csatasíkon Segesvár közelében. Tulajdonképpen egy hatalmas Petőfi-emlékirodalom lépcsőfoxokain lehet csak eljutni a legnagyobb magyar poéta kisugárzásának lényegéhez. Aki ezeket a lépcsőfokokat alulról kívánja megjárni, ismernie kell legelső jegyeit és jeleit a kornak, az irodalomtörténeti értékelések izgalmas kronológiáját, amely a történelemmel is pontosan azonos. „Forró láva volt egész élete, és az az 1948/49. években a magyar forradalommal, sőt a világforradalom víziójával azonosult. Petőfi forradalmas ága nem platonizmus, nem dacos hátat fordítás a valóságnak... ellenkezőleg csupa praktikus tettvágy és maga a valóság.” Ehhez a megállapításhoz azonban csak sokkal a halála után juthatott el ismét az irodalmi közvélemény. Ahogy a szabadságeszmék a forradalom bukása után a mélybe merültek, a felszín alá, az irodalmi és általános közvélemény az elnyomatás óráiban csak körúton helyezhette vissza Petőfi Sándor nevét az irodalomba __ Jellemzője ennek az első Gyulai Pál tanulmány, amely 1854-ben jelent meg, tehát öt évvel a forradalom bukása után, és amely az 1847. évvel zárja Petőfi költészetének és — közvetve — életének ismertetését. Petőfi forradalmiságát a cikk nem érinti, haláláról ezt írja: „A barátság és a szerelem karjaiból szakította ki a bekövetkezett viharos év. Amelynek áldozata jön.” (A tanulmány megjelenésének conditio sine qua non-ja volt, úgy látszik, csak ennyit írni róla a cenzorok szemének kereszttüzében. Csak ennyit Petőfi irodalmi — s nem forradalmi — emlékének felidézéséhez. Három év múlva, 1857-ben Toldy Ferenc irodalomtörténetében már így hangzik Petőfi halálának leírása: „Végre tetemesen bonyolódván az országos dolgok, ő is a hadseregbe állt, és egy akkor Debrecenben állomásozott zászlóaljhoz mint hadnagy rendeltetvén ezzel utóbb Erdélybe ment. Az ottani magyar hadsereg fővezére, Bem megkedvelvén őt kapitánnyá maga mellé segédnek vette; mint ilyen titkára volt a vezérnek, kiáltványok, hadi dalok szerzője. 1849. február 9-én már jelen volt a piskii csatában, utolszor a segesvári eldöntő ütközet előtt láttatott július 31-én. Hihető, hogy itt számos társával egy sírban találta nyugalmát.” Ennyit a haláláról. Műveiről pedig: „Kiadatlan versei jóval nagyobb gyűjteményt tesznek ki, mint az első (1847-i) de kiadva még nincsenek.” Igen, ezek voltak az első irodalomtörténeti beszámolók Petőfiről, Petőfi haláláról, a forradalom utáni korszakban. Ezeken a lépcsőfokokon jut el az ember annyi és annyiféle Petőfi életrajzig (s oly gazdag Petőfi irodalomig: minden korszak és minden irányzat a maga javára gazdagította, duzzasztotta a Petőfi emlékirodalmat). Sokáig el sem hitte a nép, hogy Petőfi meghalt, születtek a vastag könyvek, cikkek és remekművek. Ady „Petőfi nem alkuszik” című írása forradalmi káté is lehetne. Petőfi halálának százéves emlékére Illyés Gyula az eddig legrangosabb és legigényesebb sorokat adta a Petőfi legendakörhöz, megközelítőleg kinyomozva Petőfi halálának körülményeit. Százhúsz év távlatából világosan megállapítható, hogy Petőfi az egész akkori világirodalomban a negyvennyolc körüli forradalmak éveiben a legnagyobb forradalmi költője saját korszakának. Szerelmi költészetének, elmélyült lírájának, költői humánumának taglalása oldalakra terjedő formában lehetséges csak. Nevének kisugárzása itt, a mi tájunkon is a legnagyobb forradalmi szimbólum, a legadekvátabb szabadságjelkép. MAJTÉNYI Mihály . Minek nevezzelek.. Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek eszi csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először... E csillagot, A melynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly — Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, A melynek minden tolla A békesség egy olaj ága, S a melynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál — Minek nevezzelek?, Minek nevezzelek, Ha megrendülnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának, Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány — Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Arkadnak lángoló rubinköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvösségeit Árasztja rám az örökkévalóság — Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Boldogságomnak édesanyja, Egy égbe rontott képzelet Tündér leánya, Legvakmerőbb reményeimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedüli, De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifjú hitvesem. Minek nevezzelek^ — ■—омо»_. 13. oldal Szeptember végén Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldes a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérezi tetőt. Még Ifjú szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megütő fejemet. Elhull a virág, eáromlik az élet... Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! Ki most fejedet keblemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Oh mondd, ha előbb halok el, tetemimre könnyezve borítasz-e szemföldelet? S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszol, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörlemi véle könnyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hívedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökké szenet!