Magyar Szó, 1971. augusztus (28. évfolyam, 209-239. szám)
1971-08-01 / 209. szám
Vasárnap, 1971. aug. 1. Vérengzés az arab világban Nixon amerikai elnök kínai látogatásának bejelentését követő csekély számú kétely és gyanakvás között, ott volt az az izraeli vélemény is, hogy a kínai—amerikai viszony javulása után, fokozódni fog a feszültség Közel-Keleten. A pekingi úttal kapcsolatos minden más vélemény továbbra is a találgatások birodalmába tartozik, ez a jóslat azonban már bevált: Közel-Keleten fokozódott a feszültség. Mégis egyoldalú volna az eseményeket a nagyhatalmak viszonyában bekövetkezett eltolódásokkal magyarázni. Inkább az arab világon belüli eltolódásokról beszélhetünk — az arab—izraeli frontról a belső frontra tevődött át a hangsúly. ( A hatnapos háborúban elszenvedett vereség már a kezdet kezdetén arra kényszerítette az arab országokat, hogy nézzenek szembe a realitással, vonják le a következtetéseket abból, hogy az alig kétmilliós Izrael dacolt az egész százmilliós arab világgal, katasztrofális vereséget mért a harmincmilliós Egyiptomra, a hatmilliós Szíriára és a kétmilliós Jordániára, saját területével felérő területet szállt meg anélkül, hogy az arab országok, amelyektől ezeket a területeket elragadta, bármit is tehettek volna ellene. Már akkor nyilvánvaló volt az is, hogy a korszerűbb hadsereg, politikailag, gazdaságilag és társadalmilag fejlettebb ország győzött, tehát a megszállt területeket is csak az elmaradottság leküzdésével, a gazdasági és társadalmi fejlődés meggyorsításával lehet visszaszerezni. A sajátos körülmények azonban oda vezettek, hogy ez a lényeg háttérbe szorult. Részben azért, mert egy ködös, belső tartalom nélküli Izrael-ellenesség állott, az előtérben, amelybe belefért az is, hogy a front egyik oldalán álló jordániai és a másik oldalán álló izraeli hadsereget egyaránt amerikai fegyverekkel szerelték fel, és hogy a legnyugatibb beállítottságú országok voltak aleghangosabbak — közöttük a szakadatlanul szent háborút emlegető Fejszál Szaúd- Arábiája — a Nyugat, legfőbb közel-keleti támaszát jelentő Izrael elleni lármában. Részben azért, mert majd minden arab országban élt az az illúzió, hogy valami csoda vagy külső segítség — amerikai vagy szovjet — révén visszatérnek a háború előtti állapotok, tehát nem is kell eleget tenni a vereség által megfogalmazott társadalmi feladatnak, kibújhatnak az átalakulás, a fejlődés meggyorsításának társadalmi kötelezettsége alól. A helyzet akkor változott meg, amikor az évekre megmerevedett közelkeleti helyzet elmozdult a holtpontról, amikor a hónapokig tartó tűzszünet a belső problémákra terelte a figyelmet. A társadalmi problémák előtérbe kerülése Izraelben sztrájkokat hozott, az elégedetlenség kirobbanásához vezetett, az arab országokban pedig felvetette a társadalmi fejlődés meggyorsításának kérdését. És egyszerгр hpvp.4phhff \/p,rpcphh£ pc drámaibbá lettek a társadalmi erők összecsapásai, egyszerre fontos lett, hogy megadják a választ az eddig háttérbe szorult kérdésekre, hogy eldőljön a továbbfejlődés iránya, megoldást találjanak az 1967-es vereség hatása alatt tudatosodott problémákra. A belső frontra áttevődött harc első funkciója a radikálisabb megoldások, a gyorsabb társadalmi fejlődés híveinek vereségével végződött. Marokkóban vérbe fojtották azt a megmozdulást, amelynek hívei „Le a monarchiával — Éljen a Szocializmus!” jelszóval tüntettek Rabat utcáin. Jordániában a Nyugatbarát rendszer véglegesen leszámolt a kétségtelenül belső forradalmi erőt képező kommandókkal. Szudánban pedig kommunistaellenes hajsza, a haladó szellemű emberek kivégzése és letartóztatása követte a baloldali hatalomátvétel sikertelen kísérletét. Ezért aggasztja a közelkeleti, elsősorban a szudáni helyzet az egész haladó világot. Nemcsak azért, mert a politikai ellenfelek legyilkolása visszatetszést szül bárhol történik is. Az is csak az egyik ok, hogy a kommunistaellenes hajsza még sohasem erősítette, mindig csak gyengítette az imperializmus elleni harc frontját. A kivégzések elleni tiltakozás, a munkásosztály és a haladó társadalmi erők vezetőinek élete feletti aggodalom mellett, kifejezésre jut annak elítélése is, hogyaz arab világban ismét felülkerekedett a csodavárás. Most az amerikai segítségtől — az USA új javaslataitól, az Izraelre gyakorolt állítólagos nyomástól, az amerikai álláspont vélt vagy tényleges megváltozásától — várják a helyzet rendezését. És makacsul szemet hunynak az 1967. évi vereség tanulsága felett: az arab országok csak úgy kényszeríthetik visszavonulásra az agresszort, sőt függetlenségüket is csak úgy tudják megőrizni, ha fejlettebb társadalmakká válnak. Márpedig semmilyen kommunistaüldözés nem segíthet: ezzel a problémával előbbutóbb szembe kell nézniük. BÁLINT István Abdel Halek Mahdzsub, a Szudáni Kommunista Párt elnöke, jegyzeteket készít, mielőtt a szudáni rögtönítélő katonai bíróság megkezdené tárgyalását. A tárgyaláson, amelyet július 27-én tartottak meg, Mahdzsubot halálra ítélték, s néhány órával később kivégezték Art Buchwald: A gyomorfájás Kissinger HA MAJD MEGÍRJÁK az évtized történelmét, minden bizonnyal bekerül Henry Kissinger titkos kínai utazása. Nixon elnök külpolitikai tanácsosa gyomorbántalmakra hivatkozva tűnt el Pakisztán fővárosából és lóhalálában futott, illetve repült Pekingbe, hogy ott Csou En-laijal teázzon. El kell ismerni, hogy Mr. Kissingernek nagyszerűen sikerült megjátszania diplomáciai betegségét, félő azonban, mi lesz vele, ha egy napon valóban megfájdul a gyomra. Ki fogja elhinni neki? Képzeljük el magunk előtt, hogy a Fehér Ház orvosi rendelőjében vagyunk. Henry hasát fogva betámolyog az orvoshoz: — Doktor úr, borzasztó fájdalmaim vannak! Éppen itt, ahol mutatom. A Fehér Ház orvosa hangosan felnevet. — Jó öreg Henry! Hol járt ezúttal? A Szuezi-csatornánál? — Nem tréfálok, doktor úr. Valóban szörnyen fáj. — Tudom — válaszolja az orvos —, ezúttal biztosan Castróhoz küldi tárgyalni az elnök. Mr. Kissinger már a padlón vonaglik. — Higgye el nekem, nagyon fáj. Éppen itt, a beleknél. Tegnap este két nőismerősömmel, Gloria Steinemmel és Bella Abzuggal vacsoráztam. Kedvenc ételemet, gombás borjúszeletet ettem. — Ön valóban nagyszerű színész, Henry. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a jövő héten Albániában bukkan fel. —— Henry négykézláb vánszorog ki a rendelőből. A folyosón szembe jön Ronald Ziegler, a Fehér Ház sajtótitkára. — Hello, Mr. Kissinger! — köszönti. — Mi történt önnel? Segíthetek? — Vigyen azonnal kórházba. Ronald Ziegler kiveszi jegyzetfüzetét és elgondolkodik. — Nem rossz fedőmese. Közlöm az újságírókkal, hogy ma reggel kórházba szállították, de nem mondom meg nekik, hogy melyikbe. — De Ronald, az isten szerelmére, én nem azt akarom, hogy bejelentse, hogy kórházba szállítottak, hanem azt, hogy vigyen kórházba. Ronald összeráncolja a homlokát. — Kelet-Berlin vagy Jalta? — De kérem, Ronald, én beteg vagyok. Haldoklom... — Nem hiszem, hogy a sajtó beveszi ezt a tésztát, Mr. Kissinger. Ha bejelentem, hogy meghalt és aztán egy hét múlva megjelenik San Clementében, Nixon elnök nyári rezidenciájában, az újságírókat alighanem megüti a guta. Talán elég lesz, ha annyit mondok nekik, hogy kivették a manduláját. No de rohanok is már, sajtóértekezletem van. A viszontlátásra! —— Henry tovább vonaglik a folyosón. William Rogers külügyminiszter majdnem belebotlik. — Hello, Henry! A kabinetülésre megy? — Miniszter úr, a gyomrom, a gyomrom ... Szörnyű fájdalmaim vannak. Azt hiszem, hogy belehalok. Rogers ráförmed: — Már megint miben töri a fejét? — Semmiféle titkos szándékom nincsen, miniszter úr. Nem hívhatna egy mentőkocsit? — Hanoi? — kérdezi Rogers sértődötten. — Biztosan kisütöttek valamit Hanoi-jal, és megint én leszek az utolsó, aki megtud róla valamit. — Nem utazom Hanoiba, igazán beteg vagyok. — Csak nem? Hát sajnálom, hogy ezt kell hallanom, Henry — mosolyog Rogers és továbbmegy. —— Utolsó erejét megfeszítve Henry elhempereg a Fehér Ház ovális terméig és ott Nixon elnök íróasztala előtt összeesik. — Henry — szól rá az elnök hangosan —, nem kell hogy előttem tettesse magát, tudom, hogy hű hozzám. Mr. Kissinger már szinte eszméletlen és beszélni sem tud. — Mi az Henry? — kérdi tőle az elnök. — Marokkóba szeretne menni? Henry tagadólag rázza a fejét. — A Vatikánba? A pápát akarja látni? Henry fájdalmában nyöszörög. Az elnök feláll az asztaltól. — Nincs időm játszani, Henry. Nyújtsa be írásban, mit akar. Ja, most jut eszembe, hogy Mrs. Nixon ma este szívesen látná vacsorára vendégül. Gombás borjúszelet lesz. Henry elordítja magát, majd kicsúszik a szobából. Függöny. (HERALD TRIBUNE) MAGYAR SZÓ A HÉT PORTRÉJA Az Apollo—15 utasai DAVID SCOTT EZREDES, az Apollo—15 parancsnoka, 1932. június 6-án született az amerikai Texas állambeli San Antonióban. Családja régi tiszti család, apja is meg apósa is nyugalmazott dandártábornok volt. Karrierjét az amerikai légierőnél kezdte. 1955-ben elvégezte a pilótaképző iskolát Texasban, majd 1956-ban áthelyezték Hollandiába, az Európában állomásozó amerikai csapatok kötelékében szolgált. 1860-ban visszatért az Egyesült Államokba és tanulmányait massachusettsi műszaki főiskolán folytatta, a bolygóközi navigációból diplomáit. A főiskola befejezése után próbapilóta lett. Összesen 4721, órát töltött a levegőben, ebből 4014 órát sugárhajtású repülőgépeken és 188 órát helikoptereken. Űrhajósnak 1963 októberében vették fel. Első útját a világűrbe 1968. március 16-án a Gemini–8 fedélzetén tette. Neil Armstronggal eredetileg háromnapos Föld körüli keringésre indultak, de , a hajtóművek meghibásodása miatt a kísérlet előbb fejeződött be. A pilóták a motorhibás működése ellenére is sikeres dokkolási műveletet hajtottak végre, majd a meghatározott térségben leereszkedtek az óceán felszínére. A második tartózkodása az űrben már sikeresebb volt. 1969. március 3. és 13. között ugyanis az Apollo—9 űrhajót próbálta ki. Bár szintén csak a Föld körül keringett James McDivitt és Russel Schweickart űrhajósok társaságában, a kísérlet eredményesen végződött. Akkori jelentésük szerint az Apollo műszerfülke minden tekintetben kiállta a próbát és alkalmasnak bizonyult a hosszabb Hold körüli túrákra. A kísérlet alkalmával — mint emlékezetes — Schweickart 46 perces világűri sétát tett, míg Scott az űrhajóból kihajolva felvevőgépével filmet készített róla. David Scott eddig 251 órát és 42 percet tartózkodott a világűrben. Az Apollo–12 kilövése előtt a tartalékosztag parancsnoka volt. ALFRED MERRILL WORDEN ŐRNAGY, az űrhajó pilótája, 1932 február 7-én született a Michigan állambeli Jacksonban. A katonai akadémiát 1955-ben fejezte be. Mielőtt 1966-ban felvették az űrhajósok közé, mint berepülő pilóta dolgozott, majd a NASA új repülőszerkezeteinek kikísérletezését végezte. 1963-ban az angliai Farnborough-ban beiratkozott a kísérleti pilóták kétéves iskolájába. Levegőben összesen 3309 órát töltött, ebből 2804 órát sugárhajtású repülőgépen és 107 órát helikopteren. A világűrben még nem járt. Az Apollo—9 és az Apollo—12 tartalékegyüttesében volt. Wordennak két lánya van: a 13 éves Merril és a 11 éves Alison. Worden szabad idejében evez, vízisízik, úszik és kézilabdázik. JAMES BENSON IRWIN ALEZREDES, az Apollo—15 holdkompjának pilótája, 1930. március 17-én született Pittsburgban. A légierők főiskoláját 1951-ben fejezte be, utána a michigani egyetemen aeronautikát és világűri műszerészetet tanult. Pályafutása alatt volt berepülőpilóta is, nevéhez fűződik többek között az F–12- es mintájú repülőgép kikísérletezése is. 6600 órát töltött a levegőben, ebből 5124 órát sugárhajtású gépeken és 387 órát helikoptereken. Űrhajós 1966-ban lett. Ő volt az LTA—8 jelzésű holdkomp pilótaparancsnoka, amellyel még a Földön kísérleteztek légüres kamrában. Az Apollo—10 és az Apollo—12 kilövése előtt a tartaléklegénységnek volt a tagja. Irwin szabad idejében síel, horgászik és búvárkodik. 3. oldal A háborút a Mississippi völgyében vesztettük el... Az alábbiakban közöljük C. L. Sulzbergernek, a New York Times ismert hírmagyarázójának a közelmúltban megjelent cikkét az Egyesült Államok nagyhatalmi szerepéről és a vietnami háború okozta problémáiról. „A japánok — a II. világháború előtt — külön elméletet alakítottak ki legyőzhetetlenségükről, azon az alapon, hogy a múltban nem veszítettek háborút. Most azonban alighanem minden történelemkönyvüket és tankönyvüket át kell írniuk, hogy a tényekhez idomítsák a történelmet. Nem szenvedünk-e mi, amerikaiak is ugyanabban a felsőbbrendűségi érzésben, mint Japán 1941-ben?” „A múltban két kisebb háborúban legyőztük a briteket, amikor éppen a franciáikkal is hadakoztak. Legyőztük a mexikóiakat és a spanyolokat is, de már akkor, amikor szinte oszlásnak indultak. A második világháborúban a németek és a japánok felett győzedelmeskedtünk, de egy nagy szövetséges segítségével, aki időt adott nekünk, hogy felkészüljünk. De mi lesz velünk, ha magunknak kell háborúznunk?” Mindezt 1950 májusában írtam Tokióban kelt cikkeimben, amelyek később A gyertyák hosszú sora című könyvemben is megjelentek. ■A válasz nagyon gyorsan bekövetkezett, amikor Észak-Korea megszállta Dél-Koreát. Noha az ENSZ szimbolikus erejű csapatai is segítették az Egyesült Államokat, egyedül kellett állnunk a harcot. Történelemkönyveink ezt a háborút a mi győzelmünknek minősítik, mert amikor elhallgattak az ágyúk és eloszlott a puskaporfüst, az észak-koreaiak körülbelül ugyanott voltak, ahonnan elindultak. Az Egyesült Államok, amikor a vietnami háborúba keveredett (hivatalosan sohasem üzentünk hadat), valóban teljesen egyedül maradt. Igaz, Dél-Korea, Thaiföld, Ausztrália és Új-Zéland segítséget nyújtott, de lényegében az egész terhet az amerikaiaknak kellett viselniük. Ezúttal azonban aligha állíthatjuk, hogy győztünk. Az Egyesült Államok csak vesztesként kerülhet ki ebből a háborúból és ezt a tényt a történelemkönyvek sem szépíthetik meg. A háborút azonban nem a Mekong völgyében, hanem a Mississippi völgyében veszítettük el. Az egymást követő amerikai kormányok közül egyiknek sem sikerült megszereznie a tömeges támogatást. Az amerikai nép fokozatosan egyre nagyobb rokonszenvet és elismerést tanúsít ellenségeink, mintsem szövetségeseink iránt. A hájtól csöpögő és állig felfegyverzett Amerika valóban tehetetlennek bizonyult Giap tábornok ragyogó forradalmi jelszavaival szemben: „Valamennyien katonák vagyunk!” „Ha az ellenség ránk támad, az asszonyoknak is a csatasorban a helyük!” Giap Lenin következő szavait idézi: „A népi háború viseléséhez totális mozgósításra, minden erő latbavetésére van szükség ... Mindent alá kell rendelni a háborúnak”. Az Egyesült Államok ezzel szemben sohasem érezte szükségesnek, hogy akár részleges mozgósítást rendeljen el. Vietnami kudarcunk után most mi mást tehetünk, mint a magunk szabta zsák ruhába bújunk és hamut szórunk a fejünkre, s mazochizmussal próbáljuk pótolni a sebezhetetlenségünkről alkotott büszkeségünket. Ezért azonban nagy árat fizetünk. Szövetségeseink bizalma megingott, ellenségeink pedig kevésbé tisztelnek bennünket. Gazdasági nehézségeink halmozódnak, a Vietnamból visszatérő veteránok szaporítják a munkanélküliek seregét, és a háború felemészti tartalékainkat.