Magyar Szó, 1971. augusztus (28. évfolyam, 209-239. szám)

1971-08-01 / 209. szám

Vasárnap, 1971. aug. 1. Vérengzés az arab világban N­ixon amerikai elnök kínai látogatásának bejelentését követő csekély számú kétely és gya­nakvás között, ott volt az az izraeli vélemény is, hogy a kínai—amerikai viszony ja­vulása után, fokozódni fog a feszültség Közel-Keleten. A pekingi úttal ka­pcsolatos minden más vélemény to­­vábbra is a találgatások bi­rodalmába tartozik, ez a jós­lat azonban már bevált: Kö­zel-Keleten fokozódott a fe­szültség. Mégis egyoldalú volna az eseményeket a nagyhatalmak viszonyában bekövetkezett eltolódásokkal magyarázni. Inkább az arab világon belüli eltolódásokról beszélhetünk — az arab—iz­raeli frontról a belső front­ra tevődött át a hangsúly. ( A hatnapos háborúban el­szenvedett vereség már a kezdet kezdetén arra kény­szerítette az arab országokat, hogy nézzenek szembe a re­alitással, vonják le a követ­keztetéseket abból, hogy az alig kétmilliós Izrael dacolt az egész százmilliós arab vi­lággal, katasztrofális veresé­get mért a ha­rmincmilliós Egyiptomra, a hatmilliós Szí­riára és a kétmilliós Jordá­niára, saját területével fel­érő területet szállt meg anélkül, hogy az arab or­szágok, amelyektől ezeket a területeket elragadta, bármit is tehettek volna ellene. Már akkor nyilvánvaló volt az is, hogy a korszerűbb hadsereg, politikailag, gazdaságilag és társadalmilag fejlettebb or­szág győzött, tehát a meg­szállt területeket is csak az elmaradottság leküzdésével, a gazdasági és társadalmi fejlődés meggyorsításával le­­­­het visszaszerezni. A sajátos körülmények azonban oda vezettek, hogy ez a lényeg háttérbe szorult. Részben azért, mert egy kö­dös, belső tartalom nélküli Izrael-ellenesség állott, az előtérben, amelybe belefért az is, hogy a front egyik ol­dalán álló jordániai és a má­sik oldalán álló izraeli had­sereget egyaránt amerikai fegyverekkel szerelték fel, és hogy a legnyugatibb beállí­tottságú országok voltak a­­leghangosabbak — közöttük a szakadatlanul szent hábo­rút emlegető Fejszál Szaúd- Arábiája — a Nyugat, leg­főbb közel-keleti támaszát jelentő Izrael elleni lármá­ban. Részben azért, mert majd minden arab ország­ban élt az az illúzió, hogy valami csoda vagy külső se­gítség — amerikai vagy szov­jet — révén visszatérnek a háború előtti állapotok, te­hát nem is kell eleget tenni a vereség által megfogalma­zott társadalmi feladatnak, kibújhatnak az átalakulás, a fejlődés meggyorsításának társadalmi kötelezettsége alól. A helyzet akkor változott meg, amikor az évekre megmerevedett közel­­keleti helyzet elmozdult a holtpontról, amikor a hóna­pokig tartó tűzszünet a belső problémákra terelte a figyel­met. A társadalmi problémák előtérbe kerülése Izraelben sztrájkokat hozott, az elé­gedetlenség kirobbanásához vezetett, az arab országok­ban pedig felvetette a tár­sadalmi fejlődés meggyorsí­tásának kérdését. És egyszer­­гр hpvp.4phhff \/p,rpcphh£ pc drámaibbá lettek a társadal­mi erők összecsapásai, egy­szerre fontos lett, hogy meg­adják a választ az eddig hát­térbe szorult kérdésekre, hogy eldőljön a továbbfej­lődés iránya, megoldást ta­láljanak az 1967-es vereség hatása alatt tudatosodott problémákra. A belső frontra áttevődött harc első funkciója a radi­kálisabb megoldások, a gyor­sabb társadalmi fejlődés hí­veinek vereségével végződött. Marokkóban vérbe fojtották azt a megmozdulást, amely­nek hívei „Le a monarchiá­val — Éljen a Szocializmus!” jelszóval tüntettek Rabat ut­cáin. Jordániában a Nyugat­­barát rendszer véglegesen le­számolt a kétségtelenül belső forradalmi erőt képező kom­mandókkal. Szudánban pe­dig kommunistaellenes haj­sza, a haladó szellemű em­berek kivégzése és letartóz­tatása követte a baloldali ha­talomátvétel sikertelen kí­sérletét. Ezért aggasztja a közel­­keleti, elsősorban a szudáni helyzet az egész haladó vi­lágot. Nemcsak azért, mert a politikai ellenfelek legyil­­kolása visszatetszést szül bárhol történik is. Az is csak az egyik ok, hogy a kommu­nistaellenes hajsza még so­hasem erősítette, mindig csak gyengítette az imperia­lizmus elleni harc frontját. A kivégzések elleni tiltako­zás, a munkásosztály és a haladó társadalmi erők ve­zetőinek élete feletti aggoda­lom mellett, kifejezésre jut annak elítélése is, hogy­­az arab világban ismét felülke­rekedett a csodavárás. Most az amerikai segítségtől — az USA új javaslataitól, az Iz­raelre gyakorolt állítólagos nyomástól, az amerikai ál­láspont vélt vagy tényleges megváltozásától — várják a helyzet rendezését. És maka­csul szemet hunynak az 1967. évi vereség tanulsága felett: az arab országok csak úgy kényszeríthetik visszavonu­lásra az agresszort, sőt füg­getlenségüket is csak úgy tudják megőrizni, ha fejlet­tebb társadalmakká válnak. Márpedig semmilyen kom­munistaüldözés nem segíthet: ezzel a problémával előbb­­utóbb szembe kell nézniük. BÁLINT István Abdel Halek Mahdzsub, a Szudáni Kommunista Párt el­nöke, jegyzeteket készít, mielőtt a szudáni rögtönítélő katonai bíróság megkezdené tárgyalását. A tárgyaláson, amelyet július 27-én tartottak meg, Mahdzsubot halálra ítélték, s néhány órával később kivégezték Art Buchwald: A gyomorfájás Kissinger HA MAJD MEGÍRJÁK az évtized tör­ténelmét, minden bizonnyal bekerül Henry Kissinger titkos kínai utazása. Nixon elnök külpolitikai tanácsosa gyo­mor­bántalmakr­a hivatkozva tűnt el Pa­kisztán fővárosából és lóhalálában futott, illetve repült Pekingbe, hogy ott Csou En-laijal teázzon. El kell ismerni, hogy Mr. Kissingernek nagyszerűen sikerült megjátszania diplomáciai betegségét, fé­lő azonban, mi lesz vele, ha egy napon valóban megfájdul a gyomra. Ki fogja elhinni neki? Képzeljük el magunk előtt, hogy a Fe­hér Ház orvosi rendelőjében vagyunk. Henry hasát fogva betámolyog az orvos­hoz: — Doktor úr, borzasztó fájdalmaim vannak! Éppen itt, ahol mutatom. A Fehér Ház orvosa hangosan felne­vet. — Jó öreg Henry! Hol járt ezúttal? A Szuezi-csatornánál? — Nem tréfálok, doktor úr. Valóban szörnyen fáj. — Tudom — válaszolja az orvos —, ez­úttal biztosan Castróhoz küldi tárgyalni az elnök. Mr. Kissinger már a padlón vonaglik. — Higgye el nekem, nagyon fáj. Éppen itt, a beleknél. Tegnap este két nőisme­rősömmel, Gloria Steinemmel és Bella Abzuggal vacsoráztam. Kedvenc ételemet, gombás borjúszeletet ettem. — Ön valóban nagyszerű színész, Hen­ry. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a­ jövő héten Albániában bukkan fel. —­— Henry négykézláb vánszorog ki a ren­delőből. A folyosón szembe jön Ronald Ziegler, a Fehér Ház sajtótitkára. — Hello, Mr. Kissinger! — köszönti. — Mi történt önnel? Segíthetek? — Vigyen azonnal kórházba. Ronald Ziegler kiveszi jegyzetfüzetét és elgondolkodik. — Nem rossz fedőmese. Közlöm az újságírókkal, hogy ma reggel kórházba szállították, de nem mondom meg nekik, hogy melyikbe. — De Ronald, az isten szerelmére, én nem azt akarom, hogy bejelentse, hogy kórházba szállítottak, hanem azt, hogy vigyen kórházba. Ronald összeráncolja a homlokát. — Kelet-Berlin vagy Jalta? — De kérem, Ronald, én beteg vagyok. Haldoklom... — Nem hiszem, hogy a sajtó beveszi ezt a tésztát, Mr. Kissinger. Ha bejelen­tem, hogy meghalt és aztán egy hét múl­va megjelenik San Clementében, Nixon elnök nyári rezidenciájában, az újság­írókat alighanem megüti a guta. Talán elég lesz, ha annyit mondok nekik, hogy kivették a manduláját. No de rohanok is már, sajtóértekezletem van. A viszont­látásra! —­— Henry tovább vonaglik a folyosón. Wil­­liam Rogers külügyminiszter majdnem belebotlik. — Hello, Henry! A kabinetülésre megy? — Miniszter úr, a gyomrom, a gyom­rom ... Szörnyű fájdalmaim vannak. Azt hiszem, hogy belehalok. Rogers ráförmed: — Már megint mi­ben töri a fejét? — Semmiféle titkos szándékom nincsen, miniszter úr. Nem hívhatna egy mentő­kocsit? — Hanoi? — kérdezi Rogers sértődöt­­ten. — Biztosan kisütöttek valamit Ha­­noi-jal, és megint én leszek az utolsó, aki megtud róla valamit. — Nem utazom Hanoiba, igazán beteg vagyok. — Csak nem? Hát sajnálom, hogy ezt kell hallanom, Henry — mosolyog Ro­gers és továbbmegy. —­— Utolsó erejét megfeszítve Henry el­hempereg a Fehér Ház ovális terméig és ott Nixon elnök íróasztala előtt össze­esik. — Henry — szól rá az elnök hango­san —, nem kell hogy előttem tettesse magát, tudom, hogy hű hozzám. Mr. Kissinger már szinte eszméletlen és beszélni sem tud. — Mi az Henry? — kérdi tőle az el­nök. — Marokkóba szeretne menni? Henry tagadólag rázza a fejét. — A Vatikánba? A pápát akarja látni? Henry fájdalmában nyöszörög. Az elnök feláll az asztaltól. — Nincs időm játszani, Henry. Nyújtsa be írás­ban, mit akar. Ja, most jut eszembe, hogy Mrs. Nixon ma este szívesen látná vacsorára vendégül. Gombás borjúszelet lesz. Henry elordítja magát, majd kicsúszik a szobából. Függöny. (HERALD TRIBUNE) MAGYAR SZÓ A HÉT PORTRÉJA Az Apollo—15 utasai DAVID SCOTT EZREDES, az Apollo—15 parancsnoka, 1932. június 6-án született az amerikai Texas állambeli San Antonióban. Családja régi tiszti család, apja is meg apósa is nyugalmazott dandártábornok volt. Karri­erjét az amerikai légierőnél kezdte. 1955-ben elvégezte a pilótaképző iskolát Texasban, majd 1956-ban áthelyezték Hollandiába, az Európában állomásozó amerikai csapa­tok kötelékében szolgált. 1860-ban visszatért az Egyesült Államokba és ta­nulmányait massachusettsi műszaki főiskolán folytatta, a bolygóközi navigációból diplomáit. A főiskola befe­jezése után próbapilóta lett. Összesen 4721, órát töltött a levegőben, ebből 4014 órát sugárhajtású repülőgépeken és 188 órát helikoptere­ken. Űrhajósnak 1963 ok­tóberében vették fel. Első útját a világűrbe 1968. már­cius 16-án a Gemini–8 fe­délzetén tette. Neil Armstronggal eredetileg há­romnapos Föld körüli kerin­gésre indultak, de , a hajtó­művek meghibásodása miatt a kísérlet előbb fejeződött be. A pilóták a motorhibás működése ellenére is sike­res dokkolási műveletet haj­tottak végre, majd a meg­határozott térségben leeresz­kedtek az óceán felszínére. A második tartózkodása az űrben már sikeresebb volt. 1969. március 3. és 13. között ugyanis az Apollo—9 űrhajót próbálta ki. Bár szintén csak a Föld körül keringett James McDivitt és Russel Schweickart űrhajó­sok társaságában, a kísérlet eredményesen végződött. Akkori jelentésük szerint az Apollo műszerfülke minden tekintetben kiállta a próbát és alkalmasnak bizonyult a hosszabb Hold körüli túrák­ra. A kísérlet alkalmával — mint emlékezetes — Schweickart 46 perces vi­lágűri sétát tett, míg Scott az űrhajóból kihajolva fel­vevőgépével filmet készített róla. David Scott eddig 251 órát és 42 percet tartózko­dott a világűrben. Az Apol­lo–12 kilövése előtt a tar­talékosztag parancsnoka volt. ALFRED MERRILL WOR­DEN ŐRNAGY, az űrhajó pilótája, 1932 február 7-én született a Michigan állam­beli Jacksonban. A katonai akadémiát 1955-ben fejezte be. Mielőtt 1966-ban felvet­ték az űrhajósok közé, mint berepülő pilóta dolgozott, majd a NASA új repülő­­szerkezeteinek kikísérletezé­sét végezte. 1963-ban az angliai F­arnborough-ban beiratkozott a kísérleti piló­ták kétéves iskolájába. Le­vegőben összesen 3309 órát töltött, ebből 2804 órát su­gárhajtású repülőgépen és 107 órát helikopteren. A vi­lágűrben még nem járt. Az Apollo—9 és az Apollo—12 tartalékegyüttesében volt. Wordennak két lánya van: a 13 éves Merril és a 11 éves Alison. Worden szabad ide­jében evez, vízisízik, úszik és­­ kézilabdázik. JAMES BENSON IRWIN ALEZREDES, az Apollo—15 holdkompjának pilótája, 1930. március 17-én született Pittsburgban. A légierők fő­iskoláját 1951-ben fejezte be, utána a michigani egye­temen aeronautikát és vi­lágűri műszerészetet tanult. Pályafutása alatt volt bere­pülőpilóta is, nevéhez fűző­dik többek között az F–12- es mintájú repülőgép kikí­sérletezése is. 6600 órát töl­tött a levegőben, ebből 5124 órát sugárhajtású gépeken és 387 órát helikoptereken. Űrhajós 1966-ban lett. Ő volt az LTA—8 jelzésű hold­komp pilótaparancsnoka, amellyel még a Földön kí­sérleteztek légüres kamrá­ban. Az Apollo—10 és az Apollo—12 kilövése előtt a tartaléklegénységnek volt a tagja. Irwin szabad idejé­ben síel, horgászik és bú­várkodik. 3. oldal A háborút a Mississippi völgyében vesztettük el... Az alábbiakban közölj­ük C. L. Sulzbergernek, a New York Times ismert hírmagyarázójának a közel­múltban megjelent cikké­t az Egyesült Államok nagy­hatalmi szerepéről és a v­ietnami háború okozta prob­lémáiról. „A japánok — a II. világ­háború előtt — külön elmé­letet alakítottak ki legyőz­hetetlenségükről, azon az ala­pon, hogy a múltban nem veszítettek háborút. Most azonban alighanem minden történelemkönyvüket és tan­könyvüket át kell írniuk, hogy a tényekhez idomítsák a történelmet. Nem szenve­dünk-e mi, amerikaiak is ugyanabban a felsőbbrendű­­ségi érzésben, mint Japán 1941-ben?” „A múltban két kisebb há­borúban legyőztük a brite­ket, amikor éppen a fran­ciáikkal is hadakoztak. Le­győztük a mexikóiakat és a spanyolokat is, de már ak­kor, amikor szinte oszlásnak indultak. A második világhá­borúban a németek és a ja­pánok felett győzedelmesked­tünk, de egy nagy szövetsé­ges segítségével, aki időt adott nekünk, hogy felké­szüljünk. De mi lesz velünk, ha magunknak kell háborúz­nunk?” Mindezt 1950 májusában írtam Tokióban kelt cikke­imben, amelyek később A gyertyák hosszú sora című könyvemben is megjelentek. ■A válasz nagyon gyorsan be­következett, amikor Észak-Korea megszállta Dél-Ko­­reát. Noha az ENSZ szimbo­likus erejű csapatai is se­gítették az Egyesült Államo­kat, egyedül kellett állnunk a harcot. Történelemkönyveink ezt a háborút a mi győzelmünk­nek minősítik,­ mert amikor elhallgattak az ágyúk és el­oszlott a puskaporfüst, az észak-koreaiak körülbelül ugyanott voltak, ahonnan el­indultak. Az Egyesült Államok, ami­kor a vietnami háborúba ke­veredett (hivatalosan soha­sem üzentünk hadat), való­ban teljesen egyedül maradt. Igaz, Dél-Korea, Thaiföld, Ausztrália és Új-Zéland se­gítséget nyújtott, de lényegé­ben az egész terhet az ame­rikaiaknak kellett viselniük. Ezúttal azonban aligha állít­hatjuk, hogy győztünk. Az Egyesült Államok csak vesz­tesként kerülhet ki ebből a háborúból és ezt a tényt a történelemkönyvek sem szé­píthetik meg. A háborút azonban nem a Mekong völgyében, hanem a Mississippi völgyében­ veszí­tettük el. Az egymást köve­tő amerikai kormányok kö­zül egyiknek sem sikerült megszereznie a tömeges tá­mogatást. Az amerikai nép fokozatosan egyre nagyobb rokonszenvet és elismerést tanúsít ellenségeink, mint­sem szövetségeseink iránt. A hájtól csöpögő és állig fel­fegyverzett Amerika való­ban tehetetlennek bizonyult Giap tábornok ragyogó for­radalmi jelszavaival szem­ben: „Valamennyien katonák vagyunk!” „Ha az ellenség ránk támad, az asszonyoknak is a csatasorban a helyük!” Giap Lenin következő sza­vait idézi: „A népi háború viseléséhez totális mozgósí­tásra, minden erő latbaveté­­sére van szükség ... Mindent alá kell rendelni a háború­nak”. Az Egyesült Államok ezzel szemben sohasem érez­te szükségesnek, hogy akár részleges mozgósítást rendel­jen el. Vietnami kudarcunk után most mi mást tehetünk, mint a magunk szabta zsák ruhába bújunk és hamut szórunk a fejünkre, s ma­­zochizmussal próbáljuk pó­tolni a sebezhetetlenségün­k­­ről alkotott büszkeségünket. Ezért azonban nagy árat fi­zetünk. Szövetségeseink bi­zalma megingott, ellensége­ink pedig kevésbé tisztelnek bennünket. Gazdasági nehéz­ségeink halmozódnak, a Viet­namból visszatérő veteránok szaporítják a munkanélkü­liek seregét, és a háború fel­emészti tartalékainkat.

Next