Magyar Szó, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)
1976-09-01 / 241. szám
2. oldal Négy néger egyetemi hallgató — akik részt vettek a sowetói tüntetésekben — a rendőrség elől Dar es Salaamba menekült. Sajtóértekezleten ismertették a dél-afrikai helyzetet és kijelentették, hogy mindaddig nem térnek vissza, míg hazájuk fel nem szabadul a fajüldöző kormány terrorja alól. Ausztráliai színfoltok Két pikár sörért egy szarvasmarha Tömegmészárlás a farmokon A Tanjug tudósítójának levele Canberra, szeptember Néhány nappal ezelőtt egy Melbourne környéki farmer 30 szarvasmarhát hajtott a piacra. Darabjáért azonban csak 13 centet kínáltak. 3 dinárt több száz kilós állatért. Ausztráliában 3 dinárért,illetve 13, centért nem lehet még egy pohár sört sem vásárolni a kocsmában. Az elkeseredett parasztember visszahallotta a csordát, otthon egy hatalmas gödröt ásott, elővette vadászpuskáját, lelőtte a marhákat, s eltemette. Ez nem egyedülálló eset. Ilyen hírek hallatán felvetődik a kérdés, mi okozta a válságot ebben az igen gazdag országban. Miért jelentkeztek a gazdasági nehézségek ott, ahol már évtizedek óta minden a legnagyobb rendben folyik. Az ausztráliaiak számára azonban minden érthető. Valamit tenni kell Több ezer ausztráliai farmer nem tudja, mit csináljon a szarvasmarhákkal. Tenyésztésük nem kifizetődő. Drágábba kerül a leves, mint a hús. Amikor a victoriai állattenyésztők értesültek a fenti esetről, elhatározták, hogy ők is ugyanígy járnak el. Néhányan megkérték a melbourne-i parasztot, hogy lövöldözze le az ő állataikat is és ássa el őket. — Megteszem, ha állatonként 30 centet fizetnek — hangzott a válasz. A 30 cent (körülbelül 6 dinár) nem nagy pénz, ha figyelembe vesszük, hogy egy hatalmas gödröt kell ásni és a lőszert sem adják ingyen, így kezdődött meg a szarvasmarhák tömegmészárlása. A televízió helyszíni közvetítést adott erről a furcsa eseményről. Az esti híradóban több millió ausztráliai láthatta a farmok tragédiáját. Malcolm Fraser miniszterelnök is valószínűleg a tévét nézte. Paradox helyzet: a világon több millió ember éhezik, a marhahús a legtöbb országban igen drága, Ausztráliában pedig lelövik a legjobb minőségű marhákat. Az ausztrál miniszterelnöknek a lehető leggyorsabban meg kell találnia a kiutat a válságból. Ezt ígérte a rendkívüli parlamenti választások előtt is, amikor fölényes győzelmet aratott Gough Whitlam felett és a laburistákat oppozícióba kényszerítette. Nem kell a vágóállat A marhairtás azonban csak az első pillanatban tűnik furcsának. Már a laikusok is tudják, hogy a pénz tulajdonképpen áru. Most már Ausztráliában is tudják, hogyha sok a dollár, kisebb az értéke. A jól szervezett munkásszövetségek nyomására a napszám igen felemelkedett, a kapitalisták nem akarják csökkenteni a profitot, s így Ausztráliában sokkal több dollár van mint valaha. Nem csooda tehát, hogy a kengurus dollárnak jelentősen csökkent az értéke és tekintélye. A kormány azonban továbbra is kategorikusan visszautasítja a devalvációt. Ezt maga Fraser miniszterelnök jelentette be. A szomszédos Új-Zélandon, ahol szintén igen fejlett az állattenyésztés, a dollárt 15 százalékkal devalválták a múlt esztendőben. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az új-zélandi szarvasmarhák sokkal olcsóbbak és külföldön is értékesíteni lehet őket. A legjelentősebb vásárlók Japán, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia. A marhahúst nem olyan könnyű értékesíteni mint azelőtt. A többi szarvasmarha-tenyésztő ország is a kereslethez idomítja az árakat. Ausztrália azonban nem változtatott az áron, ezért vásárló nélkül maradt. Abban az országban, ahol sokkal több a szarvasmarha mint az ember, nem lehet hazai piacon túladni az árun. S. KASTAN (11) Gonsalves miniszterelnök távozásakor világosan fölmérte a helyzetet: „Döntő ütközet következik a munkások számára. Mi jobbra sodródunk, talán a fasizmus felé. Számunkra csak egy választás van: vagy tovább haladunk a szocializmus felé, vagy a fasizmusba sodródunk.” — A helyébe lépő Azevedo miniszterelnöknek már nem voltak ilyen ambíciói, ő már nem akarta tovább vinni a forradalmat, még csak a fasiszta veszély ellen sem hadakozott, elfogadta a jobboldalnak azt a jelszavát, hogy a legfontosabbfeladat helyreállítani a fegyelmet, elsősorban a hadseregen belüli fegyelmet. „A legfontosabb probléma a fegyelmezetlenség és a nyugtalanság a hadseregben. A hadsereg nélkül nincs tekintély éstekintély nélkül nincs kormány” — adta ki az új jelszót. A baloldali pártok ekkor felismerték a veszélyt, és megpóbáltak még egy kísérletet tenni arra, hogy feltartóztassák a jobbra sodródást. Október végén több baloldali tüntetést szerveztek, elsősorban a munkás- és lakásbiztonságok. A baloldal azonban már elveszítette a lendületét, túl sok időt elvesztegetett, hogy megváltoztathassa a megindult folyamatot. A nyár vége a kaszárnyákban ,a munkás- és lakásbizottságokban folyó vitákban múlt el. A baloldali pártok és köztük a Kommunista Párt azonban már képtelen volt bármit is kezdeni ezzel a felélénkülő forradalmi hangulattal, nem tudott semmit szembeállítani a jobboldal offenzívájával. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Fegyveres Erők Mozgalmán és tanácson belül is felülkerekedett a jobboldal. A hadseregen belül fokozatosan háttérbe szorították a baloldali beállítottságú tiszteket, és a kulcsfontosságú pontokat fokozatosan a jobboldal tisztjei foglalták el. Ennek egyik mozzanata volt a Forradalmi Tanács november 21-i ülése, amelynek egyik döntése volt többek között az is, hogy különválasztották a Carvalho parancsnoksága alatt álló COPCON-t a lisszaboni katonai parancsnokságtól, a lisszaboni katonai körzetet egy jobboldali beállítottságú tisztre bízták, és ezzel Carvalhótól elvették azt a lehetőséget, hogy a hadsereg közvetlen befolyásával más irányt próbáljon adni a dolgoknak. Ilyen helyzetben november 25. az utolsó kétségbeesett kísérlet arra, hogy a baloldal újabb katonai államcsínnyel megpróbálja megmenteni a forradalmat, megakasztani a jobbra tolódást, és a portugál társadalmi mozgásokat ismét visszavinni abba a keretbe, amelyben a fasiszta diktatúrát megdöntő 1974. április 24-i államcsíny után kerültek. A külföldi lapokban még mindig folyik a vita arról, hogy november 25-én valóban baloldali államcsínykísérlet zajlott-e le, vagy pedig jobboldali provokációról volt szó, amelyet azért szerveztek, hogy végérvényesen döntő csapást mérjenek a baloldalra. Ez a vita még nem dőlt el, két dolog azonban világosan látszik. Az egyik az, hogy a Kommunista Pártot az események kapcsán jobbról és balról egyaránt támadják. A jobboldal arra használta föl az eseményeket, hogy a pártot teljesen kiszorítsa az ország irányításából. A baloldal pedig azzal vádolja a Kommunista Pártot, hogy elárulta a népi mozgalmat, nem volt hajlandó a burzsoá offenzívával szemben a tömegmozgalom élére állni, sőt megakadályozta a befolyása alatt álló egységeket abban, hogy a baloldali egységek mellé álljanak, és ezzel magára hagyta a Gonsalves és Carvalho mögött álló tiszteket, halálra ítélve ezzel azok vállalkozását. A másik kétségbevonhatatlan következménye a november 25-i eseményeknek pedig az, hogy a jobboldal ezt az alkalmat kihasználva teljesen háttérbe szorította a baloldali tiszteket, közöttük mégCarvalhót is, a portugál forradalom egyik neves alakját, az egykori triumvirátus egyik tagját. Tulajdonképpen a november 25-i eseményekkel pecsételődött meg végérvényesen a portugál baloldal nagy vállalkozásának sorsa, ekkor dőlt el végérvényesem, hogy Portugália megmarad a nyugati demokrácia keretein belül. (Folytatjuk) BÁLINT ISTVÁNM:MI TÖRTÉNT PORTUGÁLIÁBAN MAGYAR SZÓ Szociáldemokrácia francia módra Is régi társadalom kihívása A francia kormány élén történt személycsere ismét a francia társadalom problémáira terelte a figyelmet, miután előzőleg hónapokig a portugál, a spanyol és az olasz társadalom kérdései álltak az érdeklődés előterében. Pedig nem új keletűek ezek a problémák. Mindössze arról van szó, hogy a kormány élén történt változás nemcsak a köztársasági elnök meg a legerősebb kormánypárt, a gaulie-isták közötti ellentétekre, a kormánykoalíción belüli átcsoportosításokra világított rá, hanem arra is, hogy Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök hoszszas készülődés után új programmal, politikai elképzelésekkel próbál választ találni a régi problémákra. Tehát nem egyszerűen politikai problémáról van szó a szó szorosabb értelmében, hanem társadalmi vonatkozásairól is. Ezekkel a társadalmi vonatkozásokkal kívánnánk foglalkozni most kezdődő cikksorozatunkban. Ami De Gaulle után változott De Gaulle az ellenállási mozgalom, a fasizmus elleni harc legendás alakja, a háború utáni első kormány miniszterelnöke csak azért került és kerülhetett ismét vissza az ország élére, mert a francia társadalom válságba jutott. Nem tudott megbirkózni a gyarmati háborúkkal, elsősorban az algériai háborúval, valamint azzal, hogy a frncia gazdaság mindinkább lemaradt az amerikai és a nyugatnémet gazdaság mögött. Az ebből eredő problémákat csak súlyosbítolták a strukturális gondok: az elaprózott ipar és a nyugat-európai viszonyok között eléggé elmaradott mezőgazdaság támasztotta bajok. Mindezzel De Gaulle egy sajátos, kissé anakronizmusként ható rendszert állított szembe: a francia nemzeti egységre alapozott tekintélyrendszert, a köztársasági elnök személyében megtestesülő „nemzeti dicsőség” által kikényszerített belső fegyelmet. Ez a rendszer elegendő volt ahhoz, hogy Franciaország megszabaduljon a gyarmati háborúktól. A belső bajokkal azonban már nem tudott megbirkózni, sőt De Gaulle idejére esett a francia társadalom, az egész nyugati világ legnagyobb társadalmi forrongása, az 1968. év, amikor egész Franciaország várakozó álláspontra helyezkedett, mert az országon olyan forradalmi hullám söpört végig, amilyenre a világnak ebben a részében nem volt példa az első világháborút követő megrázkódtatások óta. De Gaulle becsületesen, de a maga módján, szembe próbált nézni azokkal a társadalmi problémákkal, amelyek ezt a forradalmi hullámot elindították, ezért dolgozta ki az úgynevezett participáció programját, és amikor ez a program megbukott a népszavazáson, lemondott. Utóda, Pompidou úgy tett, mintha nem venne tudomást a problémákról. Azon fáradozott, hogy nyugodtabb vizekre, megrázkódtatásoktól mentesebb helyzetbe mentse át az országot. Giscard d’Estaing azonban már azzal a tudattal került az ország élére, hogy a társadalmi válság bármelyik percben ismét kirobbanhat. Ott voltak egyrészt a régi gondok: a francia gazdasági helyzet, amelyet csak súlyosbított, hogy az egész nyugati gazdaságban nagy válság állt be: tavaly 3 százalékkal csökkent a termelés, először a második világháború óta, és egymillió fölé emelkedett a munkanélküliek száma. Az elégedetlenség halmozódásáról tanúskodik az a körkérdés, amelynek eredménye szerint a franciák 51 százaléka úgy vélekedett, hogy a helyzet csak romolhat. A régi gondokhoz csatlakoztak az új ellenállások, elsősorban amiatt, mert Giscard feladta a nemzeti önállóságra és függetlenségre törekvő de gaulle-i politikát és ismét közeledett a NATO-hoz, az amerikai politikához. A baloldal előretörése A legnagyobb kihívás azonban, amellyel a francia köztársasági elnöknek szembe kell néznie, a baloldal előretörése, a kommunistákból, szocialistákból és radikálisokból álló baloldali szövetség olyan megerősödése, hogy minden jel szerint már a parlamenti többség birtokába juthat. Már a baloldali szövetség első bemutatkozása az 1973. évi parlamenti választásokon megmutatta, hogy a kommunisták és szocialisták évtizedes viszályát fölváltó összefogás milyen politikai erőt képez, és mennyire meg tudja változtatni a francia politikai életet. 1974- ben az elnökválasztásokon az egyesült baloldal jelöltje, Mitterrand mindössze 0,7 százalékkal maradt le Giscard mögött. És azóta is hiábavaló volt minden kísérlet a baloldali egység megbontására, a baloldal visszaszorítására, ez a folyamat feltartóztathatatlanul halad tovább. A nyáron tartott helyi választásokon az egyesült baloldal már megszerezte a szavazatok több mint 50 százalékát. Az 1815 tanácstagi mandátumért folyó küzdelemben az egyesült baloldal 841 mandátumot szerzett, 95-öt kaptak a baloldalhoz húzó különféle független csoportok, ami öszszesen 936 mandátum, az „elnöki többség” 879 mandátumával szemben, amely közül 69 „független”. Az elkövetkező két évben még jelentősebb választások lesznek Franciaországban. Jövőre lesz a választási küzdelem a nagyvárosokban, 1978-ban pedig parlamenti választásokat tartanak. A közvélemény-kutatás legfrissebb adatai szerint, ha a parlamenti választásokat most tartanák, akkor a baloldal a szavazatok és mandátumok 54 százalékát kapná. Ezzel a helyzettel kell szembenéznie Giscard d'Estaing francia köztársasági elnöknek. Ilyen körülmények között nem szorítkozhat a szűkebb értelembe vett politikai területére, hanem szembe kell néznie a társadalmi problémákat is, meg kell kísérelnie meg menteni azt a társadalmat, amelynek politikai erőit képviseli és testesíti meg, meg kell próbálkoznia azzal, hogy felvegye a harcot azokkal a baloldali erőkkel, amelyek egy másik megoldást, a jelenlegi társadalmi rendszer kereteinek átlépését kínálják fel. Ezért volt kénytelen átfogóbb társadalmi programot kidolgozni, és e program körül megindult harc áll a legújabb francia politikai fejlemények, hátterében is. A francia köztársasági elnök programjának, elsősorban a mostani cikkünkben említett hármas kihívásra kell megadnia a választ: a gazdasági válságra, a nemzeti függetlenség problémáira és a baloldal erősödésével teremtett társadalmi-politikai helyzetre. Mielőtt azt részleteznénk, hogyan keresi a megoldást, milyen válaszokat kínál a felmerült problémákra, kissé részletesebben meg kell vizsgálnunk az egész régi társadalmi rendszer kihívását, taglalnunk kell azokat a problémákat, amelyekre Giscard d’Estaing szociáldemokrata válaszokat kínál, vagyis a régi társadalom keretében mozgó reformok megoldását keresi. BÁLINT István „Pokolgép” a kancellár kertjében Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár kertjében egy furcsa fémszerkezetre lett figyelmes, s mindjárt arra gondolt, hogy időzített bomba. A „pokolgép” azonban pénzt hozott a házhoz. A kancellár, miután elolvasta a szerkezeten levő utasítást, mindjárt elküldte a meteorológiai állomásnak, a doboz ugyanis egy léggömbből kidobott mérőszerkezet volt. Schmidt kancellár jutás ma hat márka (42 dinár). Szerda, 1976. szept. 1.