Magyar Szó, 1977. október (34. évfolyam, 285-300. szám)
1977-10-16 / 285. szám
Vasárnap, 1977. elet. 19. EGY HÉT A VILÁGPOLTIKÁBAL ' Tettük oka ismeretlen I smeretlen tettesek ismeretlen okokból a hét elején megölték Ibrahim Mohamed el-Hamidi ezredest, a Jemeni Arab Köztársaság elnökét. Mivel erőszakos világunkban az államfők erőszakos halálára egyhamar nemigen derül fény — lásd például az USA elnökének, Kennedynek esetéte nem marad más hátra, mint hogy lajstromba vegyük az ismert tényeket: így például köztudott, hogy a Jemeni Arab Köztársaság (területe 195 000 m2, lakosainak száma hozzávetőleg 7 millió) az Arab-félsziget délnyugati részén terül el, mégpedig közvetlenül a Vörös-tenger és az Adeni-öbölt összekötő Bab el-Mandeb szoros mentén, vagyis a hadászati szempontból rendkívül fontos híres kőolajút Szűk garatánál. Jemen tehát már földrajzi fekvésénél fogva eleve sem számíthatott soha idillikus, békés fejlődésre, s valóban, történelme során számtalan idegen érdek szabta meg lakosságának sorsát. Az újkor legjelentősebb eseménye számukra minden bizonnyal az 1962-es, államcsíny volt, amellyel megdöntötték a világ egyik legelmaradottabb monarchiáját, s kikiáltották a köztársaságot. Ezt követően Jemen népe nyolc évig tartó rendkívül véres polgárháborút folytatott, amelyben a monarchistákat a dúsgazdag Szaúd-Arábia segítette, a köztársaság pártiakat pedig Egyiptom — Nasszer Egyiptoma — támogatta. Az 1970-ben megkötött béke után normalizálódott Jemen és Szaúd-Arábia viszonya, olyannyira, hogy az akkori kormány erőteljes antikommunista hadjáratot indított, és a szomszédos Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság-ellenes politikát folytatott, természetesen Rijad legnagyobb megelégedésére. 1974. június 13-án pedig, amikor — szintén államcsínnyel — az akkor alig 30 éves Hamidi került hatalomra, fokozatosanmegváltozott a Jemeni Arab Köztársaság politikája. A meggyilkolt elnök ugyanis, különösen az utóbbi időben, egyre határozottabban síkraszállt a szomszédos Jemeni NDK-val való egyesülésért, az egységes Jemen megteremtéséért és az idegen befolyástól való megszabadulásért, vagyis az el nem kötelezett politikáért. Mindez közismert. Az ismeretlen tettesek cselekedetének okát ezzel szemben egyelőre csak erősen gyaníthatjuk. Akárcsak az olasz „szélsőségesek” állhatatos zavarkeltési kísérleteinek indítékait. Olaszországban ugyanis nyári vakációjuk után ismét „munkához” láttak a terroristák. Egyik emberrablás a másikat éri, egyre több nagyvárosban kapnak lángra az autósorok, s az utcai lövöldözés sem megy már ritkaságszámba olaszhonban. A jobboldaliak átlátszó szándékához, Olaszország demokratikus fejlődésének megakadályozásához nagyban hozzájárul a szélsőséges „baloldal” is, annak ellenére, hogy az Olasz Kommunista Párt számtalanszor felszólította, tartózkodjon a rendbontástól, mert ezzel csak az ellenfélnek kedvez. Mint ahogy ezt a Német Szövetségi Köztársaság politikai színtéren lejátszódó legújabb események is ékesen bizonyítják. A Schleyer-ügy még javában tart, s a terroristák ismét eltérítettek egy utasszállító gépet (86 utassal, öttagú legénységgel), hogytámogassák a Schleyer elleni merénylők ügyét”, illetve hogy nyomatékot adjanak a Vöröshad 11 bebörtönzött "tagja szabadon bocsátására irányuló követelésnek. Az, hogy ezzel újabb argumentumot adtak Franz Josef Straussnak, az erős kéz politikája és az egykori „rend” megteremtője leghangosabb szószólójának, hogy ismét hevesen megtámadja, s az értelmiségiek és a szabad gondolkodásúak iránti engedékenységgel megvádolja a Schmidt-kormányt, még csak a kisebbik baj. Sokkal nagyobb az, amit egy szerény kis hír adott a tudtunkra: „valahol”, egy Rajna menti kaszárnya előtt a Bundeswehrnek, az NSZK hadseregének ifjú katonái a minap tüntetőleg kézemeléssel kísért „Heil Hitler” köszöntéssel üdvözölték a járókelőket. S ennek aztán már a fele sem tréfa. A távoli Fülöp-szigetekről érkező hírek arról tanúskodnak, hogy ennek a 7109 szigeten elterülő köztársaságnak a déli részén ismét teljes hévvel felújult a kormánycsapatok és a mohamedán lakosság közötti harc. Jóllehet a néhány évvel ezelőtt megkezdődött mohamedán önállósági mozgalom, az MNLF, voltaképpen a tavaly megkötött béke után sem adta fel teljesen a harcot, nagyobb arányú összetűzésre csak az utóbbi időben került sor. A felkelők nemrég tőrbe csaltak és megöltek 34 katonát és egy tábornokot, mire a kormánycsapatok Jolo szigetén megtorlásul 400 mohamedánt lemészároltak. A Fülöp-szigeti Köztársaságra tehát ismét nehéz napok várnak. Mint ahogy Ernesto Geisei, a Brazil Szövetségi Köztársaság elnöke sem alhat nyugodtan, habár sikerült meggátolnia a legújabb katonai államcsínyt. A katonaság, melynek Dél-Amerika politikai színtéren emberemlékezet óta döntő szerepe volt, ezúttal kivételesen nem a hadügyminiszterre, hanem az államfőre hallgatott, s a laktanyákban maradt. Ennek következtében a hadügyminiszter ment. E legnagyobb és legerősebb dél-amerikai állam politikai színterének jó ismerői azonban úgy vélik, hogy ezzel a válság még nem ért véget, s Brazíliában „újabb drámai eseményekkel kell számolni.” __ _felsorolt és más számos esemény miatt — mint amilyen például a közel-keleti helyzettel kapcsolatos huzavona — a világsajtó hasábjairól a múlt héten csaknem egészen kiszorult az etiópiai Szomáliai viszály. Teljesen indokolatlanul. Nemcsak azért, mert ott továbbra is valóságos háború dúl, hanem mert abban a mai világ úgyszólván minden ellentmondása megnyilvánul, két roppant szegény ország hatalmas összegeket költ fegyverekre, amelyeket— aztán azon nyomban kölcsönösen meg is semmisítenek, részben saját makacsságuk miatt — egyikük sem hajlandó a fennálló reális problémákat tárgyalóasztal mellett megoldani ,— részben pedig mások érdekeiért. Hogy az emberáldozatokról ne is szóljunk. Igazuk van tehát az ENSZ XXXII. ülésszakán részt vevő fejlődő országok küldötteinek, akik egyre türelmetlenebbül követelik, elsősorban a fejlett iparú országoktól, bizonyítékokkal, és ne csak bizonygatással igazolják, hogy hajlandók részt venni a világ legégetőbb problémáinak megoldásában, az új igazságosabb gazdasági rendszer megteremtésében és az esztelen fegyverkezési verseny beszüntetésében. Mert a nemzetközi szolidaritás ezen kötelezettsége alól senki sem mentesülhet mindaddig, amíg a világ népeinek jelentős hányada éhezik. ENGLER Lajos Elhangzott... „El kell mondanom, hogy az ön látogatása alkalmat adott a francia népnek, hogy kifejezésre juttassa tiszteletét és elismerését az Ön történelmi személyisége iránt. Úgyszintén hangsúlyoznom, kell, hogy Franciaország, melyet hagyományos baráti kapcsolatok fűznek Jugoszláviához nagy jelentőséget tulajdonít az erős, független és saját sorsának urává vált Jugoszláviának”. Giscard d’Estaing pohárköszöntőjéből MAGYAR SZÓ TITO FRANCIAORSZÁGBAN Jelentős látogatás — történelmi esemény Valamennyi francia lap egyetért abban, hogy a francia főváros még egyetlen külföldi államfőt sem részesített ilyen nagyszerű fogadtatásban mint Tito elnököt. Benne volt ebben a franciák rokonszenve és Giscard d’Estaing személyes politikai állásfoglalása éppúgy, mint a megbecsülés a hős, a lázadó, a függetlenség és nemzeti önállóság megtestesítője iránt. „Az a nemzedék, amely egyidejűleg fedezte fel az életet és a győzelmet, megbecsüléssel adózik az olyan történelmi személyiségnek, mint ön, egy olyan nemzedék élenjáró képviselőjének, amely az ellenállás és a háború nehéz terhét viselte vállán” — mondta többek között pohárköszöntőjében Giscard d’Estaing. Abban a megbeszélésben ugyanis, amelyben a franciák Titót részesítették, benne van, hogy ő az utolsó élő tagja a történelmi nagyságok egy egész nemzedékének, amely győzelemre vitte a fasizmus elleni háborút és meghatározta századunk jellegét. A franciáknak sajátos érzékük van a történelem iránt. És most Tito fedőnevének két szótagja a hősi napokra, a nagy megpróbáltatásokra emlékeztette őket, és ezért Titót köszöntve maguk is visszaemlékeztek a múlt időkre, a fiatalabbak pedig úgy érezték, hogy élő történelemmel találkoznak. Ezzel magyarázható, hogy politikai és ideológiai hovatartozásuktól függetlenül köszöntötték. Még a francia jobboldal megszokott piszkálódása is elmaradt. Csak a kommunisták emlékeztettek arra, hogy a kormány nem sajátíthatja ki magának elnökünket, hiszen Tito egyben az ő testvérpártjuk elnöke is. De a franciák zömének nekünk szinte zarándokmásodik világháború hőse, hanem lázadó is. Ezért írtak olyan sokat arról, hogy elnökünk szintén zarándokúton van a 40 éves pártvezetői munkásságához kapcsolódó fontosabb események színhelyein, és Párizsba is úgy jött, mint abba a városba, amely fontos szerepet játszott a párt újjászületéséért vívott harcában, s ahonnan azért utazott el, hogy a JKP élére álljon. Így az egyszerű franciák szemében Tito hozzájuk közel álló lázadó is, aki szembe mert szállni Hitlerrel, aki nemet mondott Sztálinnak, akire De Gaulle úgy haragudott, mint vele egyenrangúra, mert el merte ismerni az ideiglenes algériai forradalmi kormányt, amely ellen ő még háborút folytatott. De nemcsak a tisztelet diktálta azt a megbecsülést, amellyel Titót fogadták. Giscard d’Estaing ki is mondta: „A függetlenség, a haladás és a béke, amelyet ön is jelképez, elnök úr, megbeszélésünk központjában áll. Ezért az ön látogatása nem csupán szokványos protokolláris látogatás. Az ön látogatásának megvan a történelmi dimenziója a múltban és politikai jelentősége a jelenben. A megbecsülés tehát egy élő, a franciák elképzeléseivel több pontban érintkező politikának is szólt. A francia belpolitika rendkívül amorf, de valójában, már kialakultak a giscard-i elképzelés körvonalai: Franciaországot a centrumból kell irányítani, leválasztva és ellenzékbe szorítva a gaulle-istákat és a kommunistákat egyaránt. A külpolitikában azonban a giscard-i irányvonal már töretlenül érvényesül: a nemzeti önállóságot olyan eréllyel képviselni, mint De Gaulle tette, de abban nem valami anakronizmusként ható nagyhatalmi szerep erőltetését látni, hanem alkalmazkodni a változó világhoz, hogy fontos nemzetközi szerephez jussanak, nagyobb megértést tanúsítsanak a változó világ problémái iránt. Tito elnök egyben azt a politikát testesíti meg, amelyet folytatni akarnak, következetesen folytatnának is, ha sajátos helyzetük nem kényszerítene rájuk annyi alkalmazkodást a nyugati politikához. Tito elnök Párizsban is megfogalmazta ennek a közös politikának egy lényeges tételét: a hetente csak akkor tehet eleget a népek kívánalmainak, ha általános jellegű lesz, kiterjed a mai világ valamennyi égető problémájára, és ha minden ország egyenrangúan részt vesz a problémák megoldásában. A francia lapok a közös politika három elemét emelték ki: a függetlenség tiszteletben tartása, minden nép szuverenitásának elismerése és az új gazdasági világrendszerre való törekvés. Ez szavatolta, hogy Tito elnököt Párizsban úgy fogadták, mint történelmi személyiséget, de úgy tárgyaltak vele, mint egy nemzetközi súllyal bíró politika képviselőjével, akivel rokon vonások révén könnyű volt megtalálni a közös nevezőt. Így lett a látogatás történelmi esemény, de egyben fontos állomása is a két ország együttműködésének és jelentős mozzanata a mai világhelyzetnek. BÁLINT István Harc a tájékozás új világrendszeréért Az el nem kötelezett országok rádió- és tévéállomásainak első értekezlete előtt a néhai, indiai miniszterelnök, Jawaharlal Nehru mondta egy ízben, hogy „be kell látnunk, az igazság sokoldalú és nem lehet egyetlen ország, nemzet vagy csoport monopóliuma”. Az el nem kötelezett országok egy új, demokratikusabb politikai és gazdasági világrendért harcolva idejekorán belátták, hogy ez a céljuk elérhetetlen, ha a kulturális javak cseréjében és a tájékoztatási viszonyokban is nem történnek gyökeres változások a fejlődő és a fejlett országok között. Egyszóval, ha a politikai és gazdasági függetlenség elérésével párhuzamosan nem számolják fel a tájékoztatás kolonializmusát is. Napjainkban ugyanis a tájékoztatás területén is ugyanolyan egyenlőtlenségeknek, alárendeltségnek és egyoldalúságnak vagyunk szemtanúi, mint a nemzetközi politikai és gazdasági viszonyokban. A hírek és az információk áramlása túlnyomórészt egyirányú: a világ fejlett része igen keveset tud a fejlődő országok életéről és törekvéseiről, míg a fejlődő országokat szinte elárasztják a fejlett, nyugati országokból érkező hírek, lapok, filmek, rádió- és tévéműsorok. Egyenlőtlenség és monopólium Íme, néhány adat, amely kellőképpen illusztrálja a nemzetközi tájékoztatásban uralkodó állapotokat. A világinformációk 80 százalékával még mindig mindössze néhány nagy távirati iroda rendelkezik, konkrétan az Egyesült Államok két legismertebb hírügynökségének, az AP-nek és az UPI-nak a világon megjelent hírek 65 százaléka felett van monopóliuma. Ezzel szemben jó néhány országnak nemcsak saját hírügynöksége, hanem még, napilapja sincs. , Még nagyobb aránytalanságok vannak korunk két leggyorsabb és legnagyobb hatású tájékoztatási eszköze, a rádió és a tévé útján történő információ- és programcserében. Az UNESCO egy 1974-ben készült kimutatása szerint a televíziós, tehát képes információk cseréjében, a fejlett és fejletlen országok közötti arány 100:1 az előbbiek javára. Egy másik idevágó adat: az USA kétszer annyi tévéműsort „szállít” külföldre, mint a világ összes többi országa. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a 86 el nem kötelezett ország közül 30-nak nincs is tévállomása, akkor a kép teljesen világos, egyben lesújtó is. Jelentős kezdeményezések Az el nem kötelezett országok — különösen az utóbbi években — szervezett harcot indítottak ennek az állapotnak és ezeknek a viszonyoknak a megváltoztatására. Különösen jelentős kezdeményezések történtek az algíri és a colombói csúcsértekezlet között, amelyek közül kiemelkedik az el nem kötelezett , országok közös hírszolgálatának (népszerű afigol rövidítéssel a poolnak) a létrehozása. Ez az akció, amelyben a jugoszláv távirati iroda, a Tanjug úttörő és koordináló szerepet játszott, máris meghozta első gyümölcseit, és új minőséget vitt a jugoszláv és a nemzetközi közlemény tájékoztatásába az el nem kötelezett országok társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális életéről, ellentétben a nagy hírügynökségek által tálalt, sokszor szenzációhajhász, „egzotikus” és felforgató célzatú információkká. Az el nem kötelezett országok ma már több mint 40 tagot számláló közös hírszolgálatának létrehozása — amely különösen a colombói csúcsértekezletről való gyors és objektív tudósításokkal szerzett nagy elismerést szerte a világon — természetesen nem jelenti egy új, nemzetek felett álló hírügynökség létrehozását vagy a fennálló, hagyományos tájékoztatási rendszerekkel való konfrontálást, hanem új viszonyok megteremtésének szorgalmazását a nemzetközi információcserében is, az el nem kötelezettség általánosan ismert elvei, az egyenrangúság, a kölcsönös tisztelet és a be nem avatkozás alapján. Többet és hitelesebben Az el nem kötelezett országok tájékoztatási minisztereinek tavaly nyáron Delhiben megtartott értekezletének és az ezt követő colombói csúcstalálkozónak a határozatai az együttműködés elmélyítését és kiterjesztését javallják a tájékoztatás valamennyi területére és eszközére. Ezen határozatok szellemében született meg az év elején a döntés az el nem kötelezett"országok rádió- és tévéállomásai első értekezletének összehívásáról. A konferenciát, mint már ismeretes, október 27-e és 30-a között rendezik meg Szarajevóban. Jugoszláviára, illetve a JRT-re hárul tehát az értekezlet eredményes lebonyolításának megtisztelő, de egyben felelősségteljes munkája. Az értekezlet iránt rendkívül nagy az érdeklődés, és több mint 50 el nem kötelezett ország rádió-, illetve tévéhálózata küldöttségének részvétele várható. Az értekezlet napirendje felöleli az el nem kötelezett országok rádió- és tévéállomásai együttműködésének, szolidaritásának, műsor- és kádercseréjének, műszaki és technológiai korszerűsítésének legidőszerűbb kérdéseit, így többek között a rádió és a televízió szempontjából létfontosságú a nemzetközi hullámhossz-felosztás meg a földi és műbolygó közvetítőállomások használatának problémáit. A szarajevói értekezletnek azonban nemcsak szakmai, hanem meghatározott politikai jelentősége és célja is van. Ez pedig a rádió és a televízió útján is elősegíteni az el nem kötelezett politika további érvényesülését, továbbfejleszteni a fejlődő országok közötti politikai, gazdasági és kulturális együttműködést és olyan egyetemes tájékoztatási világrendszer megteremtését egyengetni, amelybek az el nem kötelezett és fejlődő országok több gyorsabb, és hitelesebb hírt adhatnak önmagukról, egymásról és másokról is MENDREI Ernő S. oldal