Magyar Szó, 1977. október (34. évfolyam, 285-300. szám)

1977-10-16 / 285. szám

Vasárnap, 1977. elet. 19. EGY HÉT A VILÁGPOLTI­KÁBAL ' Tettük oka ismeretlen I­ smeretlen tettesek is­meretlen okokból a hét elején megölték Ibrahim Mohamed el-Hami­­di ezredest, a Jemeni Arab Köztársaság elnökét. Mivel erőszakos világunkban az államfők erőszakos halálára egyhamar nemigen derül fény — lásd például az USA elnökének, Kennedynek ese­tét­e nem marad más hát­ra, mint hogy lajstromba ve­gyük az ismert tényeket: így például köztudott, hogy a Jemeni Arab Köztársaság (területe 195 000 m2, lakosai­nak száma hozzávetőleg 7 millió) az Arab-félsziget délnyugati részén terül el, mégpedig közvetlenül a Vö­rös-tenger és az Adeni-öbölt összekötő Bab el-Mandeb szoros mentén, vagyis a ha­dászati szempontból rendkí­vül fontos híres kőolajút Szűk garatánál. Jemen tehát már földrajzi fekvésénél fogva eleve sem számíthatott soha idillikus, békés fejlődésre, s valóban, történelme során számtalan idegen érdek szabta meg la­kosságának sorsát. Az újkor legjelentősebb eseménye szá­mukra minden bizonnyal az 1962-es, államcsíny volt, amellyel megdöntötték a vi­lág egyik legelmaradottabb monarchiáját, s kikiáltották a köztársaságot. Ezt követő­en Jemen népe nyolc évig tartó rendkívül véres polgár­háborút folytatott,­­ amely­ben a monarchistákat a dús­gazdag Szaúd-Arábia segítet­te, a köztársaság pártiakat pedig Egyiptom — Nasszer Egyiptoma — támogatta. Az 1970-ben megkötött béke után normalizálódott Jemen és Szaúd-Arábia viszonya, olyannyira, hogy az akkori kormány erőteljes antikom­­munista hadjáratot indított, és a szomszédos Jemeni Né­pi Demokratikus Köztársa­ság-ellenes politikát folyta­tott, természetesen Rijad leg­nagyobb megelégedésére. 1974. június 13-án pedig, amikor — szintén állam­csínnyel — az akkor alig 30 éves Hamidi került ha­talomra, fokozatosan­­meg­változott a Jemeni Arab Köztársaság politikája. A meggyilkolt elnök ugyanis, különösen az utóbbi időben, egyre határozottabban sík­­raszállt a szomszédos Jeme­ni NDK-val való egyesülé­sért, az egységes Jemen meg­teremtéséért és az idegen befolyástól való megszaba­dulásért, vagyis az el nem kötelezett politikáért. Mindez közismert. Az is­meretlen tettesek cselekede­tének okát ezzel szemben egyelőre csak erősen gyanít­hatjuk. A­kárcsak az olasz „szél­sőségesek” állhatatos zavarkeltési kísérle­teinek indítékait. Olaszor­szágban ugyanis nyári vaká­ciójuk után ismét „munká­hoz” láttak a terroristák. Egyik emberrablás a mási­kat éri, egyre több nagyvá­rosban kapnak lángra az autósorok, s az utcai lövöl­dözés sem megy már ritka­ságszámba olaszhonban. A jobboldaliak átlátszó szán­dékához, Olaszország demok­ratikus fejlődésének meg­akadályozásához nagyban hozzájárul a szélsőséges „bal­oldal” is, annak ellenére, hogy az Olasz Kommunista Párt számtalanszor felszólí­totta, tartózkodjon a rend­bontástól, mert ezzel csak az ellenfélnek kedvez. M­int ahogy ezt a Né­met Szövetségi Köz­társaság politikai szín­téren lejátszódó legújabb ese­mények is ékesen bizonyít­ják. A Schleyer-ügy még ja­vában tart, s a terroristák ismét eltérítettek egy utas­­szállító gépet (86 utassal, öttagú legénységgel), hogy­­támogassák a Schleyer el­leni merénylők ügyét”, il­letve hogy nyomatékot ad­janak a Vöröshad 11 bebör­tönzött "tagja szabadon bo­csátására irányuló követe­lésnek. Az, hogy ezzel újabb ar­gumentumot adtak Franz Josef Straussnak, az erős kéz politikája és az egykori „rend” megteremtője leghan­gosabb szószólójának, hogy ismét hevesen megtámadja, s az értelmiségiek és a sza­bad gondolkodásúak iránti engedékenységgel megvádol­ja a Schmidt-kormányt, még csak a kisebbik baj. Sokkal nagyobb az, amit egy sze­rény kis hír adott a tudtunk­ra: „valahol”, egy Rajna menti kaszárnya előtt a Bundeswehrnek, az NSZK hadseregének ifjú katonái a minap tüntetőleg kézemelés­sel kísért „Heil Hitler” kö­szöntéssel üdvözölték a járó­kelőket. S ennek aztán már a fele sem tréfa. A távoli Fülöp-szigetek­ről érkező hírek ar­ról tanúskodnak, hogy ennek a 7109 szigeten elterülő köztársaságnak a déli részén ismét teljes hév­vel felújult a kormánycsapa­tok és a mohamedán lakos­ság közötti harc. Jóllehet a néhány évvel ezelőtt meg­kezdődött mohamedán önál­lósági mozgalom, az MNLF, voltaképpen a tavaly meg­kötött béke után sem adta fel teljesen a harcot, na­gyobb arányú összetűzésre csak az utóbbi időben ke­rült sor. A felkelők nemrég tőrbe csaltak és megöltek 34 katonát és egy táborno­kot, mire a kormánycsapa­tok Jolo szigetén megtorlá­sul 400 mohamedánt lemé­szároltak. A Fülöp-szigeti Köztársa­ságra tehát ismét nehéz na­pok várnak. M­int ahogy Ernesto Gei­sei, a Brazil Szövet­ségi­ Köztársaság el­nöke sem alhat nyugodtan, habár sikerült meggátolnia a legújabb katonai állam­csínyt. A katonaság, mely­nek Dél-Amerika politikai színtéren emberemlékezet óta döntő szerepe volt, ezúttal kivételesen nem a hadügy­miniszterre, hanem az állam­főre hallgatott, s a lakta­nyákban maradt. Ennek kö­vetkeztében a hadügymi­niszter ment. E legnagyobb­ és legerő­sebb dél-amerikai állam po­litikai színterének jó isme­rői azonban úgy vélik, hogy ezzel a válság még nem­ ért véget, s Brazíliában „újabb drámai eseményekkel kell számolni.” __ _­­felsorolt és más szá­mos esemény miatt — mint amilyen példá­ul a közel-keleti helyzettel kapcsolatos huzavona — a világsajtó hasábjairól a múlt héten csaknem egé­szen kiszorult az etiópiai Szomáliai viszály. Teljesen indokolatlanul. Nemcsak azért, mert ott továbbra is valóságos háború dúl, ha­nem mert abban a mai vi­lág úgyszólván minden el­lentmondása megnyilvánul­, két roppant szegény ország hatalmas összegeket költ fegyverekre, amelyeket— az­tán azon nyomban kölcsönö­sen meg is semmisítenek, részben saját makacsságuk miatt — egyikük sem haj­landó a fennálló reális prob­lém­ákat tárgyalóasztal mel­lett megoldani ,— részben pedig mások érdekeiért. Hogy az emberáldozatok­ról ne is szóljunk. I­­gazuk van tehát az ENSZ XXXII. ülés­szakán részt vevő fej­lődő országok küldötteinek, akik egyre türelmetlenebbül követelik, elsősorban a fej­lett iparú országoktól, bizo­nyítékokkal, és ne csak bi­­zonygatással igazolják, hogy hajlandók részt venni a vi­lág legégetőbb problémái­nak megoldásában, az új igazságosabb gazdasági rend­szer megteremtésében és az esztelen fegyverkezési ver­seny beszüntetésében. Mert a nemzetközi szoli­daritás ezen kötelezettsége alól senki sem mentesülhet mindaddig, amíg a világ né­peinek jelentős hányada éhe­zik. ENGLER Lajos Elhangzott... „El kell mondanom, hogy az ön látogatása al­kalmat adott a francia népnek, hogy kifejezésre juttassa tiszteletét és elis­merését az Ön­ történelmi személyisége iránt. Úgy­szintén hangsúlyoznom, kell, hogy Franciaország, melyet hagyományos bará­ti kapcsolatok fűznek Ju­goszláviához nagy jelentő­séget tulajdonít az erős, független és saját sorsának urává vált Jugoszláviá­nak”. Giscard d’Estaing pohárköszöntőjéből MAGYAR SZÓ TITO FRANCIAORSZÁGBAN Jelentős látogatás — történelmi esemény Valamennyi francia lap­ egyetért abban, hogy a fran­cia főváros még egyetlen­ külföldi államfőt sem ré­szesített ilyen nagyszerű fo­gadtatásban mint Tito elnö­köt. Benne volt ebben a franciák rokonszenve és Giscard d’Estaing személyes politikai állásfoglalása épp­úgy, mint a megbecsülés a hős, a lázadó, a függetlenség és nemzeti önállóság meg­testesítője iránt. „Az a nemzedék, amely egyidejűleg fedezte fel az életet és a győzelmet, meg­becsüléssel adózik az olyan történelmi személyiségnek, mint ön, egy olyan nemze­dék élenjáró képviselőjének, amely az ellenállás és a há­ború nehéz terhét viselte vállán” — mondta többek között pohárköszöntőjében Giscard d’Estaing. Abban a megbeszélésben ugyanis, amelyben a franciák Titót részesítették, benne van, hogy ő az utolsó élő tagja a történelmi nagyságok egy egész nemzedékének, amely győzelemre vitte a fasizmus elleni háborút és meghatá­rozta századunk jellegét. A franciáknak sajátos ér­zékük van a történelem iránt. És most Tito fedőne­vének két szótagja a hősi napokra, a nagy megpróbál­tatásokra emlékeztette őket, és ezért Titót köszöntve ma­guk is visszaemlékeztek a múlt időkre, a fiatalabbak pedig úgy érezték, hogy élő történelemmel találkoznak. Ezzel magyarázható, hogy politikai és ideológiai hova­tartozásuktól függetlenül kö­szöntötték. Még a francia jobboldal megszokott pisz­­kálódása is elmaradt. Csak a kommunisták emlékeztettek arra, hogy a kormány nem sajátíthatja ki magának el­nökünket, hiszen Tito egy­ben az ő testvérpártjuk el­nöke is.­­ De a fran­ciák zömének nekünk szinte zarándok­második világháború hőse, hanem lázadó is. Ezért írtak olyan sokat arról, hogy el­nökünk szintén zarándok­­úton van a 40 éves pártveze­tői munkásságához kapcso­lódó fontosabb események színhelyein, és Párizsba is úgy jött, mint abba a vá­rosba, amely fontos szerepet játszott a párt újjászületé­séért vívott harcában, s ahonnan azért utazott el, hogy a JKP élére álljon. Így az egyszerű franciák szemé­ben Tito hozzájuk közel álló lázadó is, aki szembe mert szállni Hitlerrel, aki nemet mondott Sztálinnak, akire De Gaulle úgy haragudott, mint vele egyenrangúra, mert el merte ismerni az ideiglenes algériai forradal­mi kormányt, amely ellen ő még háborút folytatott. De nemcsak a tisztelet diktálta azt a megbecsülést, amellyel­ Titót fogadták. Giscard d’Estaing ki is mondta: „A függetlenség, a haladás és a béke, amelyet ön is jelké­pez, elnök úr, megbeszélé­sünk központjában áll. Ezért az ön látogatása nem csupán szokványos protokolláris lá­togatás. Az ön látogatásának megvan a történelmi dimen­ziója a múltban és politikai jelentősége a jelenben. A megbecsülés tehát egy élő, a franciák elképzeléseivel több pontban érintkező poli­tikának is szólt. A francia belpolitika rend­kívül amorf, de valójában, már kialakultak a giscard-i elképzelés körvonalai: Fran­ciaországot a centrumból kell irányítani, leválasztva és ellenzékbe szorítva a gaulle-istákat és a kommu­nistákat egyaránt. A külpo­litikában azonban a giscard-i irányvonal már töretlenül érvényesül: a nemzeti önál­lóságot olyan eréllyel képvi­selni, mint De Gaulle tette, de abban nem valami anak­ronizmusként ható nagyha­talmi szerep erőltetését lát­ni, hanem alkalmazkodni a változó világhoz, hogy fon­tos nemzetközi szerephez jussanak, nagyobb megértést tanúsítsanak a változó világ problémái iránt. Tito elnök egyben azt a politikát teste­síti meg, amelyet folytatni akarnak, következetesen folytatnának is, ha sajátos helyzetük nem kényszerítene rájuk annyi alkalmazkodást a nyu­gati politikához. Tito elnök Párizsban is megfogalmazta ennek a kö­zös politikának egy lényeges tételét: a hetente csak akkor tehet eleget a népek kívá­nalmainak, ha általános jel­legű lesz, kiterjed a mai vi­lág valamennyi égető prob­lémájára, és ha minden or­szág egyenrangúan részt vesz a problémák megoldá­sában. A francia lapok a kö­zös politika három elemét emelték ki: a függetlenség tiszteletben tartása, minden nép szuverenitásának elis­merése és az új gazdasági világrendszerre való törek­vés. Ez szavatolta, hogy Tito elnököt Párizsban úgy fo­gadták, mint történelmi sze­mélyiséget, de úgy tárgyal­tak vele, mint egy nemzet­közi súllyal bíró politika képviselőjével, akivel rokon vonások révén könnyű volt megtalálni a közös nevezőt. Így lett a látogatás törté­nelmi esemény, de egyben fontos állomása is a két or­szág együttműködésének és jelentős mozzanata a mai világhelyzetnek. BÁLINT István Harc a tájékozás új világrendszeréért Az el nem kötelezett orsz­ágok rádió- és tévéállomásainak első értekezlete előtt a néhai, indiai miniszter­­elnök, Jawaharlal Nehru mondta egy ízben, hogy „be kell látnunk, az igazság sok­oldalú és nem lehet egyet­len ország, nemzet vagy cso­port monopóliuma”. Az el nem kötelezett országok egy új, demokratikusabb politi­kai és gazdasági világren­dért harcolva idejekorán be­látták, hogy ez a céljuk el­érhetetlen, ha a kulturális javak cseréjében és a tájé­koztatási viszonyokban is nem történnek gyökeres vál­tozások a fejlődő és a fejlett országok között. Egyszóval,­ ha a politikai és gazdasági függetlenség elérésével pár­huzamosan nem számolják fel a tájékoztatás kolonia­­lizmusát is. Napjainkban ugyanis a tá­jékoztatás területén is ugyan­olyan egyenlőtlenségeknek, alárendeltségnek és egyol­dalúságnak vagyunk szem­tanúi, mint a nemzetközi po­litikai és gazdasági viszo­nyokban. A hírek és az in­formációk áramlása túlnyo­mórészt­ egyirányú: a világ fejlett része igen keveset tud a fejlődő országok életé­ről és törekvéseiről, míg a fejlődő országokat szinte el­árasztják a fejlett, nyugati országokból érkező hírek, lapok, filmek, rádió- és té­véműsorok. Egyenlőtlenség és monopólium Íme, néhány adat, amely kellőképpen illusztrálja a nemzetközi tájékoztatásban uralkodó állapotokat. A vi­láginformációk 80 százaléká­val még mindig mindössze néhány nagy távirati iroda rendelkezik, konkrétan az Egyesült Államok két leg­ismertebb hírügynökségének, az AP-nek és az UPI-nak a világon megjelent hírek 65 százaléka felett van mono­póliuma. Ezzel szemben jó néhány országnak nemcsak saját hírügynöksége, hanem még, napilapja sincs. , Még nagyobb aránytalan­ságok vannak korunk két leggyorsabb és legnagyobb hatású tájékoztatási eszköze, a rádió és a tévé útján törté­nő információ- és program­­cserében. Az UNESCO egy 1974-ben készült kimutatása szerint a televíziós, tehát képes információk cseréjé­ben, a fejlett és fejletlen or­szágok közötti arány 100:1 az előbbiek javára. Egy má­sik idevágó adat: az USA kétszer annyi tévéműsort „szállít” külföldre, mint a világ összes többi országa. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a 86 el nem kötelezett ország közül 30-nak nincs is tévállomása, akkor a kép teljesen világos,­ egyben le­sújtó is. Jelentős kezdeményezések Az el nem kötelezett or­szágok — különösen az utób­bi években — szervezett harcot indítottak ennek az állapotnak és ezeknek a vi­szonyoknak a megváltozta­tására. Különösen jelentős kezdeményezések történtek az algíri és a colombói csúcs­értekezlet között, amelyek közül kiemelkedik az el nem kötelezett , országok közös hírszolgálatának (népszerű afigol rövidítéssel a pool­­nak) a létrehozása. Ez az akció, amelyben a jugoszláv távirati iroda, a Tanjug út­törő és koordináló szerepet játszott, máris meghozta el­ső gyümölcseit, és új minő­séget vitt a jugoszláv és a nemzetközi közlemény tájé­koztatásába az el nem köte­lezett országok társadalmi, politikai, gazdasági és kul­turális életéről, ellentétben a nagy hírügynökségek által tálalt, sokszor szenzációhaj­­hász, „egzotikus” és felfor­gató célzatú információkká­. Az el nem kötelezett or­szágok ma már több mint 40 tagot számláló közös hír­­szolgálatának létrehozása — amely különösen a colombói csúcsértekezletről való gyors és objektív tudósításokkal szerzett nagy elismerést szerte a világon — termé­szetesen nem jelenti egy új, nemzetek felett álló hírügy­nökség létrehozását vagy a fennálló, hagyományos tájé­koztatási rendszerekkel való konfrontálást, hanem új­ vi­szonyok megteremtésének szorgalmazását a nemzetközi információcserében is, az el nem kötelezettség általáno­san ismert elvei, az egyen­rangúság,­ a kölcsönös tisz­telet és a be nem avatkozás alapján. Többet és hitelesebben Az el nem kötelezett or­szágok tájékoztatási minisz­tereinek tavaly nyáron Del­hiben megtartott értekezle­tének és az ezt követő co­lombói csúcstalálkozónak a határozatai az együttműkö­dés elmélyítését és kiterjesz­tését javallják a tájékoztatás valamennyi területére és eszközére. Ezen határozatok szellemében született meg az év elején a döntés az el nem kötelezett"­országok rádió- és tévéállomásai első értekezlet­­ének összehívásáról. A konferenciát, mint már ismeretes, október 27-e és 30-a között rendezik meg Szarajevóban. Jugoszláviára, illetve a JRT-re hárul tehát az értekezlet eredményes le­bonyolításának megtisztelő, de egyben felelősségteljes munkája. Az értekezlet iránt rendkívül nagy az érdeklő­dés, és több mint 50 el nem kötelezett ország rádió-, il­letve tévéhálózata küldöttsé­gének részvétele várható. Az értekezlet napirendje felöleli az el nem kötelezett országok rádió- és tévéállo­másai együttműködésének, szolidaritásának, műsor- és kádercseréjének, műszaki és technológiai korszerűsítésé­nek legidőszerűbb kérdéseit, így többek között a rádió és­ a televízió szempontjából létfontosságú a nemzetközi hullámhossz-felosztás meg a földi és műbolygó közvetítő­állomások használatának problémáit. A szarajevói értekezletnek azonban nemcsak szakmai, hanem meghatározott politi­kai jelentősége és célja is van. Ez pedig a rádió és a televízió útján is elősegíteni az el nem kötelezett politika további érvényesülését, to­vábbfejleszteni a fejlődő or­szágok közötti politikai, gaz­dasági és kulturális együtt­működést és olyan egyete­mes tájékoztatási világrend­­szer megteremtését egyen­getni, amelybek­ az el nem kötelezett és fejlődő orszá­gok több gyorsabb, és hite­lesebb hírt adhatnak önma­gukról, egymásról és má­sokról is MENDREI Ernő S. oldal

Next