Magyar Szó, 1982. május (39. évfolyam, 132-147. szám)
1982-05-16 / 132. szám
1982. május 16., vasárnap EGY KÉT A VIUGPOLITIKÁBAN égi igazság ugyan, hogy minden ország külpolitikai tevékenysége híven tükrözi az adott belpolitikai helyzetet, de az újabb kor történ: I'ne talán nem ismer még két olyan nem-zetiközű váiltságot, amelyeknek leit-i szólagos értelme'J'onséigát kiszállólaig a belső indítékok figyelmes vizsgálata ,teszi — legalább részben — érthetővé. Az egyik természetesen a már-már abszurdum határát súroló tarét—argentin öszszetűzés, a másik meg az iraki— iráni háború. Az előbbi, amely egy letűnt nagyhatalom végérvényesen elvesztett tekintélyét hivatott viszszasírni és egy katonai diktatúra által a tönk szélére juttatott nemzetgazdaság égető problémáiról iparkodik elterelni a belső elégedetlenkedők figyelmét, eleinte látszólag a nemzetközi közvélemény szórakozási igényének kielégítését szolgálttá. Fokozatosan azonban olyan bonyolult világválsággá fajult, amely napról napra újabb közvetlen és még több közvetve érdekeltet von be a veszélyes játékba, olyannyira, hogy úgy tűnik, a legközvetlenebbül érdekeltek már régen visszavonták volna az egészeit, ha közben megőrizhetnék saját ép bőrüket, illetve már e háború nélkül is ingó pozícióikat. De mivel éppen ez az egészben a legkevésbé hűlhető, tovább tart az emberélet és a javak értelmetlen tékozlása, miközben hátványozottan növekszik a világbékét fenyegető veszedelem. Így például a minap, alig néhány nappal annak a döntésnek a megszületése után, hogy Spanyolországot befogadják a NATO-ba, Madrid éles hangú tiltakozó jegyzéket intézett Nagy- Britanniához a szintén NATO- országhoz, mivel London úgy döntött, hogy a Falklland-sziigetek körüli , hadműveletek zavartalan folytatása érdekében igénybe veszi a gibraltári katonai támaszpontokat. Lehet ugyan, hogy ez az igény nem egészen olyan értelmetlen, mintha vallaki azt állítaná, hogy a Duna vízszintjének csökkentése érdekében ki kell üríteni a Tanganyika-tavat, de szinte biztos, hogy a 6,5 négyzEt ViT.Cométeres, 30 000 lakosú, s a Falkland-sziigetektől több mint 10 000 kilométer távolságban fekvő, stratégiai szempontból vallóban rendkívül fontos nagy-britanniai külbirtokot, a Gibraltárt, nem emiatt a háború miatt tette London szóvá. Sokkal valószínűbb, hogy emese ürügyén igyekszik még inkább megvetni lábát a talpalatnyi területen, s amelynek Spanyolországhoz való visszacsatolása Madrid számára éppen úgy becsület kérdése, mint a Malwin-szigetek visszaszerzése Buenos Aires hatalomtartói részére, s mindkettő mögött nemcsak egy bizonyos területi igény, hanem világpolitikai szempontból döntő fontosságú geostratégiai okok is rejlenek, a helyzetet még inkább bonyolítja, hogy éppen Gibraltár visszaszerzése volt az egyik nyomós oka annak, hogy Spanyolország csatlakozott a NATO-hoz, gondolnám, hogy könnyebben elnyerheti anyugati hatalmak támogatását igényének megvalósításában, ha a szoros a „családban marad”. Tegyük még hozzá, hogy az Argentína ellen meghirdetett gazdasági bojkott kétélű fegyverének alkalmazását Nagy-Botannia szövetségesei közül egyre többen megbánták, s dél-amerikai vitális érdekeik szempontjából az USA is rádöbbent, hogy tragikus tévedés volt olyan egyértelműen London mögé állnia, s akkor teljesen egyértelműen kitűnik, hogy a kár minden szempontból már ré-igen jóval meghaladta a vitás tét, a Falkland-szigetek értékénekó többszörösét. " A másik, de jelentőségénél fogva semmi erőire sem másodrendű „értelmetlenség” a kibontakozás előtt álló iraki—ó iráni háború. A Kherramshahrért folyó ütközet e háborúnak valószínűleg az egyik utolsó nagyméretű csatája, amely után, úgy tűnik, hamarosan visszaáll a csaknem két évvel ezelőtt elindított háború előtti helyzet. Így aztán elsősorban a két ország népe jogosan felvetheti az elkerülhetetlen kérdést: vajon mibre volt jó az a felmérhetetlen pusztítás, az anyagi kár, amelyet mindketten elszenvedtek, hölgy a sokkal fontosabb és jóvátehetetlen, emberéletben esett kárról, az egész békeszerető nemzetközi közösségnek okozott bajról nem is szólva. Annál inkább, mert a bevezetőben említett „belső indítékok” szempontjából sem oldódott meg lényegében semmi. Ha Teherán az iszlám forradalom hívatlan prófétájaként saját biztonságának megszilárdítása érdekében ,,exportálni” akarta fcroad®'i mát, akkor az — elsőszorban a leginkább érdekelt országok reagálásából ítélve — nem járt sikerrel. Ha pedig Bagdad az említett „kivitelnek” akart gátat vetni, akkor ebben, enyhén szólva, melléfogott. Marad tehát a háború elvitathatatlan „eredménye”: a fokozott feszültség a Perzsa-öbölben, s a megoszlás újabb veszélye az el nem kötelezett országok berkeiben, amire valahányszor sor kerülhet, amikor a mozgalomhoz tartozó országok nem a mozgalom alapelveivel összhangban, tehát békés úton, tárgyalásért által, hanem háborúval igyekeznek megoldani az egymás között felmerülő problémákat. Időközben lankadatlan hévvel folyik a már évek óta süketek párbeszédére emlékeztető nagyhatalmi leszerelési propaganda-versenyfutás. Ez még önmagában nem volna nagy baj, ha a fegyverkorlátozási kezdeményezésekkel párhuzamosan nem folytatódna az immár hihetetlen méreteket öltött fegyverkezési hajsza, amely tárgyilagosan egyre kilátástalanabbá teszi a leszerelés lehetőségét. A fegyverek tökéletesítésével ugyanis nemcsak az egymás megsemmisítésének lehetősége növekszik, hanem az elpusztítás gyorsasága is hatványozódik úgy, hogy aki egyoldalúan vagy előbb kidőlne a versenyből, az minden bizonnyal vállalná a vesztes szerepét is. Ezért nem korlátozódhatnak a leszerelési tárgyalások kizárólag a két nagyhatalomra, ezért van szükség egy olyan átfogó nemzetközi akcióra, amely szavatolná a biztonságot azoknak, akiket ebben az emberiség jövője szempontjából kétségkívül legjelentősebb kérdésben sikerülne végre jobb belátásra bírni. ENGLER Sajnos A Bokiba brit Iráni katonák egy szétlőtt iraki tankon. Amikor még nagy volt a lelkesedés Argentínában. IDŐGÉP MINT ISMERETES, az európai hadszíntéren a második világháború 1945. május 9-én fejeződött be, Jugoszláviában azonban a béke néhány nappal később, május 15-én köszöntött be. A német haderő Jugoszláviából menekülő hadosztályai ugyanis mindenáron el akarták kerülni a jugoszláv fogságot, és a nyugati szövetségesek előtt szándékozták letenni a fegyvert. Alexander von Löhr tábornok egész május 15-éig húzta-halasztotta a fegyverletételt, mert azt remélte, hogy a rendelkezésére álló hatalmas katonai erővel — az E hadseregcsoport több mintЈО0 000 katonája egy gépesített hadosztállyal — elérheti az osztrák határt, tehát elkerüli a jugoszláv fogságot, és az angol—amerikai szövetséges kötelékek előtt kapitulál. Másnap, 1945. május 16-án Tito marsall, a Jugoszláv Néphadsereg főparancsnoka a következőket állapította meg: a Dráva felső folyása felőli gyors és erélyes előretöréssel harmadik hadseregünk elvágta a német és usztasa csetnok bandák visszavonulását és háromnapos harc után megtörte ellenállásukat és megadásra késztette őket. Ezzel likvidáltuk az utolsó ellenséges erőket, amelyek még szervezett ellenállást tanúsítottak csapatainknak. Fegyverletételre kényszerítettük Löhr tábornok balkáni hadseregcsoportjának utolsó maradványait, és tízezernél több német katonát és tisztet elfogtunk. A harcokban több mint 5000 ellenséges katona és tiszt esett el . . .” Hol volt azonban Alexander von Löhr tábornok, az az ember, aki 1941. április 6-án parancsot adott Belgrád kíméletlen bombázására? A jugoszláv hírszerző szolgálat tudomására jutott, hogy Löhr tábornok egy osztrák kastélyban húzódott meg, és az angolok vigyáznak rá. A jugoszláv tisztek egy csoportja azonnal a kastélyba sietett és közölte az angolokkal, hogy Löhr tábornokért jött. — Löhr tábornok az angolok foglya — hangzott a válasz. — Mi nem az önök foglyát, hanem szökevényünket keressük — válaszolta Ivan Dolničar alezredes. Elővett, egy okmányt, amelyből világosan kiderült, hogy Löhr tábornok néhány nappal korábban megadta magát a partizánoknak, később azonban sikerült megszöknie. MíG A JUGOSZLÁVOK az angolokkal vitatkoztak, előkerült Löhr tábornok és a jelenlevők nagy meglepetésére kijelentette, semmi kifogása az ellen, hogy a jugoszlávok magukkal vigyék. Alexander von Löhr tábornok felett Belgrádban ítélkeztek, háborús bűnösnek nyilvánították, és kötél általi halálra ítélték. Sz. A béke első napja MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA ! Mitterrand egy éve A KÜLÜGYMINISZTER A LÉPCSŐN ÜLVE BESZÉLGET az angolai nagykövettel — ezt a képet valamennyi francia lap közölte. Benne ugyanis sokan a mostani francia kormány új stílusának jelképét látták. A tények rögzítése céljából még hozzátették, hogy a formaságok mellőzésére Mitterrand köztársasági elnök adott példát azzal, hogy viszonylag minden ceremóniától, a megkötöttségek csökkentésére nem is lakik az Elysée-palotában és tüntetően világosszürkében jelenik meg olyan alkalmakkor, amikor régen kötelező volt a sötét öltöny, ha ugyan nem a szmoking vagy a frakk. Szociológiai magyarázatként pedig felhozták, hogy olyan emberek lettek a miniszteri tárcák birtokosai, akiknek eddig sohasem volt alkalmuk a hatalom közelébe kerülni, s így nem is tartják magukra nézve kötelezőnek a rég kialakult külsőségeket. Mérlegkészítés helyett ilyen mozzanatokat elevenítettek fel május 10-e, Mitterrand elnökválasztási győzelmének évfordulója kapcsán. A francia köztársasági elnök ugyanis elzárkózott a mérlegkészítés elől: „Rám ne számítások, ha valamilyen jubileumot akartok csinálni május 1-éből. Egyelőre mérleg sincs, legalábbis, ami engem illet, a mérleget a mandátum végén kell elkészíteni” — jelentette ki. — A FRANCIÁK NEMCSAK MÁS EMBEREKBŐL álló kormányt akartak, hanem olyan kormányt, amely másképp kormányoz — Mauroy miniszterelnök így foglalta tömören össze az új kormány lényegét és egyben legfontosabb célját. A Franciaországban egy év, alatt lezajlott változás horderejét valójában csak akkor tudjuk felmérni, ha politikai megváltozását és ennek a változásnak az eredményeit együtt vizsgáljuk. A franciák elsősorban a mindennapi életüket közvetlenül érintő változásokat érzékelik. Például azt, hogy az idén már egy egész héttel hosszabb — öthetes — fizetett szabadságot kapnak. Érzik azonban azt is, hogy egy év alatt egynegyedével nőnek a minimális bérek. 40 százalékkal a legkisebb nyugdíj és a családi pótlék, 50 százalékkal a lakáspótlék, csökkent a nyugdíjkorhatár stb. Pedig ez a törvény tulajdonkénpen alig vátoztatott a helyzeten. A frányák eddig sem tudták elképzelni, hogy a közszolgálatok— a vasút, a nosta — magánkézben lesvenek. Néhány fontos iarág eddig is államosítva volt és az iparnak most is csak 30 százaléka van állami kézben. Legfeljebb az utal nagyobb horderejű változásra hogy a bankok mostani államosításával a bankügyletek 90 százaléka állami ellenőrzés alá kerül Jóval nagyobb horderejű változást ígér a decentralizálásról elfogadott törvény, amely a központosítás Napóleon óta tartó irányzatának vet véget. Hasonlóképpen nagyobb változásokat hozhat a most vitán levő új törvény „az ipari demokráciáról”, amely szerint a száz munkásnál többet foglalkoztató üzemekben „munkásbizottságok” alakúnak, világosan meghatározott, elég nagy hatáskörrel. NYÁRSON SÜTÖTTÉK A HÚST ÉS SÖRT ITTAK AZ UTCÁN Párizs világhírű bulvárjain, a traktorok kiszorították az autókat, autóbuszok foglalták el a parkolóhelyeket. A francia parasztok rendezték meg menetelésüket Párizs ellen és öt kilométer hosszú tiltakozó menetben követelték problémáik megoldását. Egyik jele volt ez annak, hogy az új kormány politikája nem minden tekintetben talált osztatlan támogatásra. Hasonlóra utal az is, hogy a két legerősebb szakszervezet, a CGT, és a CFDT, erélyesen figyelmeztette a kormányt, hogy ne tegyen egyenlőségjelet a munkások és a munkaadók érdekei közé. Sőt, a kormánykoalíció tagja, a KP nemrégiben kénytelen volt kimondani: „A jobboldalnak tett engedménnyel nem lehet szolgálni a haladást céljaink felé". A néha jelentkező elégedetlenség elsősorban annak következménye, hogy számos problémát nem sikerült és ilyen rövid idő alatt nem is sikerülhetett megoldani. A lényeg az, amit Jospin, a Szocialista Párt első titkára mondott: „Eddig még egyetlen kormány sem valósított meg választási ígéreteiből ennyit a választásokat követő évben”. De ez nem változtathat azon, hogy a közvéleményt foglalkoztatja a még mindig 2 milliós munkanélküliség, a frank ingazodása és több más probléma. Másrészt az elégedetlenség forrása — mint a KP tiltakozása utalt rá — az is, hogy a tőke ellenállása, elsősorban egy év alatt több mint 60 milliárd frank külföldre vitele miatt a kormány engedményekre kényszerült a gyárosok szövetsége felé, elhalasztva a munkaidő csökkentését, 11 milliárd adót elengedve a kis- és középnagyságú vállalatoknak stb. De nem is valamilyen monolitikus egységként képzeli el a kormány és a franciák közötti viszonyt Mitterrand, sőt természetesnek tart olyasmit is, ami a hatalom régi rendszerében elképzelhetetlen volt, így nemcsak azt, hogy a kormánykoalíció két pártja között néha vita robban ki, hanem azt is, hogy a miniszterek nyilvános vitába bonyolódnak egymással, hogy a kormánypárt, a Szocialista Párt csak egy bizonyos hatúrig vállal közösséget saját kormányával. Az új jelenségek előtt értetlenül álló ellenzék hiába mondja, hogy „Franciaországnak igazi kormányra van szüksége”, mindez nem a kormány gyengeségét mutatja, hanem arról tanúskodik, hogy Franciaországban egy egészen új politikai légkör bontakozik ki. EGY ÉV TÉNYLEG RÖVID IDŐ A MÉRLEGKÉSZÍTÉSHEZ. Az 1981. május 10-e óta eltelt esztendő azonban meggyőzött bennünket arról, hogy Mitterrand győzelmével Franciaországban tényleg valami új kezdődött, amelynek horderejét még ma sem láthatjuk teljes egészében. BÁLINT István Francois Mitterrand