Magyar Szó, 1987. május (44. évfolyam, 118-131. szám)
1987-04-30 / 118. szám
2 KÜLPOLITIKA Ata* Sió A környezetszennyezés az emberiség egyik legsúlyosabb problémája Afrika vesélyben •A A világ legkülönbözőbb részein a mozik ezreiben százezrek nézték végig nagy élvezettel az Én Afrikám című filmet. Sokan nem is voltak tudatában, hogy a filmet és az általa nyújtott élvezetet egyaránt a nosztalgia szülte. Sóvárgó visszavágyása annak az Afrikának, amelynek vízben és fűben gazdag végeláhatatlan térségein oroszlánok vadásztak antilop- és zebracsordákra. Sajgó megérzése annak, hogy ez az Afrikaletűnőben van, az emberi kéz pusztításával párosuló fejlődés elsöpri, már ma rezervátumokba szorítja, holnap pedig teljesen eltünteti. Még kevesebben gondoltak arra, hogy Afrikának, az emberiség bölcsőjének pusztulása az egész emberiség létét fenyegetné. Pedig a fejlődés arra a pontra jutott, amikor ezen már el kell gondolkodni. Hiszen már a XVIII. század csillagászai figyelmeztettek, hogy a Föld maga is egy nagy szervezet. Az ember azonban még a XX. század közepén, az atom megfékezése után és a világűr meghódításának kezdetén sincs jobban tudatában annak, hogy ebben az élő szervezetben milyen folyamatok játszódnak le, az egyiknek a megbontása egy másik ponton milyen formában üt viszsza. Mégis durván belenyúl ebbe az egyensúlyba. És Afrika esetében nem is kell a környezetszennyezés bonyolult összefüggéseiről szólni. Elég egyetlen tényezőt kiemelni az öszszefüggésből: a trópusi erdők pusztulását. Ezen a földrészen ugyanis évente kétmillió hektár erdő tűnik el és 1976-ig az eredeti trópusi erdők 40 százalékát kiirtották. Már oda jutottak, hogy Nigéria és Ghána őserdői kimerültek, de a többi ország sem sokáig tarthatja a kitermelés mai szintjét. És az ember még az élővilág összefüggéseit sem ismeri, tehát még azt sem tudja felmérni, hogy az erdők visszaszorítása hány állat- és növényfajta pusztulását hozhatja magával, és ez a szegényedés milyen hatással lehet az emberiség egészére. Hogyan tudná felmérni mindennek hatását a Föld bonyolult háztartására? Azt is csak találgatják, hogy a Föld tüdejének, az erdőknek a pusztulása a levegő szennyeződéssel párosulva, annyira megnöveli a levegő szén-dioxid tartalmát, hogy 2020—2030-ig 2,5 Celes ússza emelkedik az átlaghőmérséklet és ennek hatására elolvad az Északisark jégtakarójának jelentős része, annyira emelkedik a tengerszint, hogy New Yorkban már csak a felhőkarcolók csúcsa látszik ki, Hamburg, Hongkong, London, Koppenhága stb. pedig a tengervíz alá kerül. Azt pedig még csak találgatni sem tudják, milyen változások következhetnek be a levegő nitrogén- és oxigéntartalmának bonyolult egyensúlyában, márpedig egynéhány százalékkal több oxigén azt jelenti, hogy minden lángol, néhány százalékkal kevesebb pedig azt, hogy semmi sem gyullad meg. Afrika esetében egy következmény máris nyilvánvaló, s annyira súlyos, hogy a közvetlen éhhalál rémét idézi fel a földrészen, amelyen még mindig nem csökken, hanem továbbra is évi 3 százalékos a népszaporulat. Gondolunk itt arra, hogy például Maliban van egy falu, amelynek lakói 10 évvel ezelőtt szigetükről csónakkal tudtak eljutni az ország többi részébe, most viszont nemhoty folyó de még víz sincs a közelükben. Afrikának ebben a részében ugyanis évi 7 kilométeres sebességgel terjed a sivatag. De hasonló a helyzet a Szaharával határos több más ország területén is, mert a fölbomló egyensúly krónikus szárazságot idézett elő. Afrika példája nemcsak elgondolkodtató, hanem figyelmeztető is. Arra figyelmeztet, hogy többet kell törődni bolygónkkal, ha az ember holnap is élni akar rajta. BÁLINT István A Sequoia Serupeivirens tragédiája (Avagy a gyomirtó szerek ver?énye) AKÁR 2000 ÉVET IS MEGÉLHET és 100 méternél magasabbra is megnőhet a Sequoia Sempervirens, az Egyesült Államok nyugati partvidékén honos vörösfenyő. Eme impozáns tulajdonságai folytán a növényvilágban nemesi rang illeti meg. A tengerről egyenletesen fúvó szelek és a kiegyensúlyozott klíma szavatolja számára a hosszú életkort. Nem mellékes az a körülmény sem, hogy a kaliforniai vörösfenyőt nem támadja tömegesen élősködő, és végezetül az semm, hogy társait egy az azbeszt tulajdonságaihoz hasonló védőkéreg fedi, tehát az erdők réme, a tűz sem tehet bennük kárt. Mindez azonban már a múlté, mert ez a fenyőfajta hirtelen pusztulni kezdett. A tünetek hasonlóak, vagy csaknem azonosak, mint az Európában ismertek. Mintha az erdő hónapokon át nem fésülködött volna, mondta valaki: a tőlevelek vöröses-sárga színűre változtak, meglazultak a gyökerek. Egy erdőbotanikusnak napokba került, amíg sikerült egy ép példányt lefényképeznie. Ki, mi pusztítja őket 2000 év után? Az imént felsorolt kedvező körülmények miatt sokáig talány volt. Annál inkább, mert a közelükben sem mezőgazdasági, sem egyéb célokra nem használtak tömegesen semmiféle vegyszert vagy mérget. Véletlenül jutott eszébe valakinek, hogy a pusztulás és a sűrű köd között, amely késő ősszel ott rendszeresen leereszkedik, összefüggést keressen. Óriási ventillátorokkal ködmintát vettek az erdőben. Eltávolítva belőle a porszemcséket, sárgás, szappanszerű, a citromsavnál is savanyúbb folyadék maradt viszsza, amelyben óriási volt a kéntartalom. További kémiai elemzéssel egy tucatnyi, az emberi szervezetre rendkívül veszélyes mérget mutattak ki benne, kivétel nélkül olyanokat, amelyek alapanyagai a gyom-, és a rovarirtó szereknek. λ Paration nevű gyomirtót, amely már kávéskanálnyi mennyiségben is halálos, ф Diacinont, amelyről alapos a gyanú, hogy károsítja az álöröklő rendszert, a Malathiont, amely fokozza a parathion hatását. • Atracint, amely egyszeri használat után évek múltán is kimutatható a talajban. Az ugyan eddig is köztudomású, volt, hogy a termőföldre folyadék formájában rávitt gyomirtók egy része a levegőben marad, de azt nem tudták a szakemberek sem, hogy a méreg ilyen nagy koncentrációban beépülhet a ködbe és megtelepszik a leveleken. Legfontosabb tanulságként a következőket vonták le: ha a fentebb említett mérgek valamelyike megkapaszkodik a ködszemcsében vagy behatol a belsejébe, akkor annál nagyobb a valószínűsége, hogy további vegyi anyagok tapadjanak rá, vegyüljenek vagy elegyedjenek a ködszemcsével. Más szóval a méreg mágneses erővel vonzza magához a levegőben levő többi mérget, azokat, amelyek egyébként szabadon lebegnének. A Sequoia Sempervirens tragédiájának okát megállapították. A bűnös tehát egyértelműen a gyom- és rovarirtó szer, amelyet az ember juttatott a talajba, illetve akaratán kívül a levegőbe. Erre mifelénk szintén nemsokára következik a gyomirtó szerek intenzív kiszórása a termőföldekre. Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaság hatékonyabb eszközöket és módot igényel a termelésre, mint évekkel ezelőtt. Enélkül illúzió lenne kielégíteni a megnövekedett igényeket. Egyértelmű ellentmondásról van tehát szó, amit ma már szinte mindenki tud. Miközben az ember többet akar, jobban akar élni, a tulajdon környezetét, önmagát mérgezi. Tanulságként vajon mit vonhatunk le a kaliforniai óriásfenyő tragikus pusztulásából? Ha mást nem, legalább azt: csínján és ne találomra a gyom- és rovarirtó szerekkel! Csak anynyit és úgy, ahogyan azt a használati utasítás mondta. DUJMOVICS György A Témánk: A környezetvédelem Méreg mindenütt KÖRNYEZETSZENNYEZÉS már régen nem tartozik az emberiség periferikus problémái közé. És sajnos, a jövőben még kevésbé. Igaz, egy évtizeddel ezelőtt kiadott értelmező szótárakban még benne sem volt a környezetvédelem és környezetszenynyezés szó. Még a fiatalabbak is emlékeznek rá, hogy weils mikor a környezetvédelmet félvállról vettük, és szilárdan hittünk abban, sokan még ma is, hogy a természet mindent kibír, megtisztítja önmagát s egy idő után megújul, elemészti a szennyet. Akik még annak idején figyelmeztettek, idejekorán, pusztába kiáltottak. Persze, ez még akkor volt, amikor a Duna vizével halászlét főztek. Azóta fejlődött a világ erősödött az ipar, fokozódott az energiatermelés, s vele együtt mind több és több mérgező anyag került a természetbe. Vízbe, földbe, levegőbe. Az élő szervezetekbe. Mérgezve a növény- és állatvilágot. Bennünket. Ilyen komoly figyelmeztetések kellettek, hogy az emberiség rádöbbenjen, még mindig nem későn, hogy — s ez nem túlzás — veszélybe került földgolyónk egész élővilága. A veszély felismerése már eddig, is számos eredményt hozott, munkálkodnak környezetünk megvédésén, a parlamentek törvényeket hoztak e célból, és mégis... A minél gyorsabb gazdasági fejlődés érdekében folytatott rablógazdálkodás, minden más szempontot figyelmen kívül hagyó, csak a minél nagyobb profit eléréséért folytatott hajsza legnagyobb vesztese a természet és — a kör itt bezárni — az ember. A veszély felismerésétől elhárításáig, úgy tűnik, hosszú lesz az út. Az már nyilvánvaló, hogy mindez nem lehet csak a környezetvédő mozgalmak ügye. És nem is csak egyes országoké. Az sem mellékes és igen jellemző korúnkra, hogy ezek a mozgalmaik egyre népszerűbbek, állásfoglalásuk tükrözi a közvélemény nagy részének hangulatát, egyre erősebbek, s több fejlett ipari országban — amelyekben érthetően leginkább csúcsosodik ez a probléma — már olyan befolyásos erővé váltak, hogy a kormányok a politika alakításakor nem hagyhatják őket figyelmen kívül mint korábban, amikor még az ökologisták nem élvezték a mostanihoz hasonló mértékben a közvélemény rokonszenvét és támogatását is. De nemcsak a belpolitikai színtereken vált egyik legfontosabb kérdéssé a környezetvédelem, hanem az országok közötti kapcsolatok fontos témája is lett, s ez a probléma mind kiélezettebb formában jelentkezik a világpolitikában. Az egyik legkirívóbb példája ennek a kerek egy évvel ezelőtti csernobili katasztrófa (amely még tart, és sajnos, még hosszú ideig tartani fog), de még számos esetet sorolhatnánk fel, amelyek amellett, hogy szinte jóvátehetetlen kárt okoztak, komoly nemzetközi ellentéteket váltottak ki. Ilyen volt a Rajna mérgezése, az Odera szennyezése, és az áldandó probléma: a savas eső, hogy csak néhányat említsünk. Mindez, szemlélteti, hogy a környezetvédelmet nem lehet egy ország határain belül megnyugtatóan rendezni: a nukleáris felhő, a savas eső, a folyókba ömlesztett vegyi anyagok stb. nem ismernek országhatárokat. A világ országai csak hozzájárulhatnak ki-ki a maga részéről a szennyezés meggátolásához, de az igazi eredmény, a viszonylatos biztonság csak nemzetközi össszerokással érhető el. És ez is bizonyítja a világ egymásrautaltságát, oszthatatlanságát. SEBESTYÉN Imre 1987. április 30., május 1., 2. A szeméthegyeken innen... A TENGEREKBEN, FOLYÓKBAN, TAVAKBAN szemét úszik: szemét borítja az erdőket, mezőket (hogy a településekről ne is beszéljünk). A természetbarát — rossz tapasztalataiból okulva — már messziről viszolyog ha színes foltokat fedez fel a zöld mezőn: száz esetből 99-ben tarka vadvirágok helyett az arrajárók által elhajított nejlonzacskók, joghurtos poharak, papírtasakok, konzervdobozok és ki tudja, hányfajta hulladék fogadja. Hogy a kikötők vizén olajfoltok tetején szemét éktelenkedik, azon már tényleg senki sem lepődik — ha voltak is ott halak, idővel a „vagy megszoksz, vagy megszöksz” elv szerint már régen más vizekre „eveztek”. (Ha ugyan élve megúszták . . .) A mégoly ártalmatlannak tűnő műanyag zacskók is gőzhajók légcsavarjait teszik tönkre (azáltal, hogy rájuk csavarodnak), delfineket és teknősbékákat pusztítanak el (melyek élelem gyanánt lenyelik őket és megfulladnak tőlük). A modern ipar és a társadalom fogyasztói mentalitásának természetes következménye lenne, hogy intézmények és magánemberek lassan (vagy inkább egyre gyorsuló ütemben), de biztosan tönkreteszik a saját életterüket? A gyárkéményekből szüntelenül árad a töméntelen füst, korom a járművek kipufogójából a szennyező gázok, éslassanként mindent elborítanak a hulladékhegyek: az ipari hulladék (az ócska, kiselejtezett gépektől a radioaktív hM'rdy-ig) és a háztartások szemete, majdnem lényegtelen, hogy szertelenül szétdobálják vagy „szervezetten” rakják le a városokon kívül egy arra kijelölt helyre. A világ egyes részein az élelmiszertöbbletből is szemét lesz ... A fejlett országok már idejekorán(?) rájöttek, hogy valamit tenni kell környezetünk megóvásáért: kitiltják ez autókat a városközpontokból, az ipari létesítményeket füstszűrők felszerelésére kényszerítik, bírságokat helyeznek kilátásba a szemetelő üzemek és polgárok megnevelésére stb. (Ma már az egykor a jellegzetes füstködérel nincs Londonban kevesebb a smog mint sok fejlődő ország nagyvárosaiban. Az olasz hatóságok 1991. január 1-jétől életbe léptetnek, egy, a műanyagból készült göngyöleg betiltásáról szóló rendeletet (néhány körzetben máris szigorított intézkedéseket hoztak a természetes úton le nem bontható anyagok göngyölegnek való használata ellen), és előnyben részesítik az üveget és a papírneműt. Pármában a városatyák több tucat sárga kuka felállítását tervezik, amelybe kizárólag műanyag hulladékot kellene dobni, ezt aztán újra fel lehetne dolgozni (újabban olyan technológiákat is kidolgoztak, melyek segítségével különböző fajta műanyagot is egyidejűleg újra feldolgozhatnak). Ez lenne a megoldás? TURUCZ Éva