Magyar Szó, 1987. május (44. évfolyam, 118-131. szám)

1987-04-30 / 118. szám

2 KÜLPOLITIKA Ata* Sió A környezetszennyezés az emberiség egyik legsúlyosabb problémája Afrika ves­élyben­ •A A világ legkülönbö­zőbb részein a mozik ezrei­ben százezrek nézték végig nagy élvezettel az Én Afrikám cí­mű filmet. Sokan nem is voltak tudatában, hogy a filmet és az ál­tala nyújtott élvezetet egyaránt a nosztalgia szülte. Sóvárgó vissza­­vágyása annak az Afrikának, amelynek vízben és fűben gazdag végeláhatatlan térségein oroszlá­nok vadásztak antilop- és zebra­­csordákra. Sajgó megérzése annak, hogy ez az Afrika­­letűnőben van, az emberi kéz pusztításával páro­suló fejlődés elsöpri, már ma re­zervátumokba szorítja, holnap pe­dig teljesen eltünteti. Még kevesebben gondoltak ar­ra, hogy Afrikának, az emberiség bölcsőjének pusztulása az egész emberiség létét fenyegetné. Pedig a fejlődés arra a pontra jutott, amikor ezen m­ár el kell gondol­kodni. Hiszen már a XVIII. század csillagászai figyelmeztettek, hogy a Föld maga is egy nagy szerve­zet. Az ember azonban még a XX. század közepén, az atom megfékezése után és a világűr meghódításának kezdetén sincs jobban tudatában annak, hogy eb­ben az élő szervezetben milyen folyamatok játszódnak le, az egyiknek a megbontása egy másik ponton milyen formában üt visz­­sza. Mégis durván belenyúl ebbe az egyensúlyba. És Afrika esetében nem is kell a környezetszennyezés bonyolult összefüggéseiről szólni. Elég egyetlen tényezőt kiemelni az ösz­­szefüggésből: a trópusi erdők pusztulását. Ezen a földrészen ugyanis évente kétmillió hektár erdő tűnik el és 1976-ig az eredeti trópusi erdők 40 százalékát kiir­tották. Már oda jutottak, hogy Ni­géria és Ghána őserdői kimerül­tek, de a többi ország sem sokáig tarthatja a kitermelés mai szint­jét. És az ember még az élővilág összefüggéseit sem ismeri, tehát még azt sem tudja felmérni, hogy az erdők visszaszorítása hány ál­lat- és növényfajta pusztulását hozhatja magával, és ez a szegé­nyedés milyen hatással lehet az emberiség egészére. Hogyan tudná felmérni mindennek hatását a Föld bonyolult háztartására? Azt is csak találgatják, hogy a Föld tüdejének, az erdőknek a pusztulása a levegő szennyeződés­sel párosulva, annyira megnöveli a levegő szén-dioxid tartalmát, hogy 2020—2030-ig 2,5 C­eles ússza­ emelkedik az átlaghőmérséklet és ennek hatására elolvad az Északi­­sark jégtakarójának jelentős ré­sze, annyira emelkedik a tenger­­szint, hogy New Yorkban már csak a felhőkarcolók csúcsa látszik ki, Hamburg, Hongkong, London, Koppenhága stb. pedig a tenger­víz alá kerül. Azt pedig még csak találgatni sem tudják, milyen vál­tozások következhetnek be a leve­gő nitrogén- és oxigéntartalmának bonyolult egyensúlyában, márpe­dig egynéhány százalékkal több oxigén azt jelenti, hogy minden lángol, néhány százalékkal keve­sebb pedig azt, hogy semmi sem gyullad meg. Afrika esetében egy következ­mény máris nyilvánvaló, s annyi­ra súlyos, hogy a közvetlen éhha­lál rémét idézi fel a földrészen, amelyen még mindig nem csök­ken, hanem továbbra is évi 3 szá­­­zalékos a népszaporulat. Gondo­lunk itt arra, hogy például Mali­ban van egy falu, amelynek lakói 10 évvel ezelőtt szigetükről csó­nakkal tudtak eljutni az ország többi részébe, most viszont nem­­hoty folyó de még víz sincs a kö­zelükben. Afrikának ebben a ré­szében ugyanis évi 7 kilométeres sebességgel terjed a sivatag. De hasonló a helyzet a Szaharával határos több más ország területén is, mert a­ fölbomló egyensúly krónikus szárazságot idézett elő. Afrika példája nemcsak elgon­dolkodtató, hanem figyelmeztető is. Arra figyelmeztet, hogy többet kell törődni bolygónkkal, ha az ember holnap is élni akar rajta. BÁLINT István A Sequoia Serupeivirens tragédiája (Avagy a gyomirtó szerek ver?énye) AKÁR 2000 ÉVET IS MEGÉL­HET és 100 méternél magasabbra is megnőhet a Sequoia Sempervi­­rens, az Egyesült Államok nyuga­ti partvidékén honos vörösfeny­ő. Eme impozáns tulajdonságai foly­tán a növényvilágban nemesi rang illeti meg. A tengerről egyenletesen fúvó szelek és a kiegyensúlyozott klí­m­a szavatolja számára a hosszú életkort. Nem mellékes az a kö­rülmény sem, hogy a kaliforniai vörösfenyőt nem támadja tömege­sen élősködő, és végezetül az semm, hogy társait egy az azbeszt tulaj­donságaihoz hasonló védőkéreg fe­di, tehát az erdők réme, a tűz sem tehet bennük kárt. Mindez azonban már a múlté, mert ez a fenyőfajta hirtelen pusztulni kezdett. A tünetek ha­sonlóak, vagy csaknem azonosak, mint az Európában ismertek. Mintha az erdő hónapokon át nem­ fésülködött volna, mondta valaki: a tőlevelek vöröses-sárga színűre változtak, meglazultak a gyöke­rek. Egy erdőbotanikusnak napok­ba került, amíg sikerült egy ép példányt lefényképeznie. Ki, mi pusztítja őket 2000 év után? Az imént felsorolt kedvező körülmények miatt sokáig talány volt. Annál inkább, mert a köze­lükben sem mezőgazdasági, sem egyéb célokra nem használtak tö­megesen semmiféle vegyszert vagy mérget. Véletlenül jutott eszébe valaki­nek, hogy a pusztulás és a sűrű köd között, amely késő ősszel ott rendszeresen leereszkedik, össze­függést keressen. Óriási ventillátorokkal ködmin­tát vettek az erdőben. Eltávolítva­­ belőle a porszemcséket, sárgás, szappanszerű, a citromsavnál is savanyúbb folyadék maradt visz­­sza, amelyben óriási volt a kén­tartalom. További kémiai elemzéssel egy tucatnyi, az emberi szervezetre rendkívül veszélyes mérget mutat­tak ki benne, kivétel nélkül olya­nokat, amelyek alapanyagai a gyom-, és a rovarirtó szereknek. λ Parat­ion nevű gyomirtót, amely már kávéskanálnyi mennyi­ségben is halálos, ф Diacinont, amelyről alapos a gyanú, hogy károsítja az álöröklő rendszert, a Malathiont, amely fokozza a parathion hatását. • Atracint, amely egyszeri használat után évek múltán is kimutatható a talajban. Az ugyan eddig is köztudomású, volt, hogy a termőföldre folyadék formájában rávitt gyomirtók egy része a levegőben marad, de azt nem tudták a szakemberek sem, hogy a méreg ilyen nagy koncent­rációban beépülhet a ködbe és megtelepszik a leveleken. Legfontosabb tanulságként a kö­vetkezőket vonták le: ha a fen­tebb említett mérgek valamelyike megkapaszkodik a ködszemcsében vagy behatol a belsejébe, akkor annál nagyobb a valószínűsége, hogy további vegyi anyagok ta­padjanak rá, vegyüljenek vagy elegyedjenek a ködszemcsével. Más szóval a méreg mágneses erővel vonzza magához a levegő­ben levő többi mérget, azokat, amelyek egyébként szabadon le­begnének. A Sequoia Sempervirens tragédiájának okát megállapítot­ták. A bűnös tehát egyértelműen a gyom- és rovarirtó szer, amelyet az ember juttatott a talajba, illet­ve akaratán kívül a levegőbe. Erre mifelénk szintén nemsoká­ra következik a gyomirtó szerek intenzív kiszórása a termőföldek­re. Nyilvánvaló, hogy a mezőgaz­daság hatékonyabb eszközöket és módot igényel a termelésre, mint évekkel ezelőtt. Enélkül illúzió lenne kielégíteni a megnövekedett igényeket. Egyértelmű ellentmon­dásról van tehát szó, amit ma már szinte mindenki tud. Miköz­ben az ember többet akar, jobban akar élni, a tulajdon környezetét, önmagát mérgezi. Tanulságként vajon mit vonha­tunk le a kaliforniai óriásfenyő tragikus pusztulásából? Ha mást nem, legalább azt: csínján és ne találomra a gyom- és rovarirtó szerekkel! Csak any­­nyit és úgy, ahogyan azt a hasz­nálati utasítás mondta. DUJMOVICS György A Témánk: A környezetvédelem Méreg mindenütt KÖRNYEZETSZENNYEZÉS már régen nem tartozik az emberiség periferikus prob­lémái közé. És sajnos, a jövőben még kevésbé. Igaz, egy évtizeddel ezelőtt kiadott értelmező szótárak­ban még benne sem volt a kör­nyezetvédelem és környezetszeny­­nyezés szó. Még a fiatalabbak is emlékeznek rá, hogy weils mikor a környezetvédelmet félvállról vet­tük, és szilárdan hittünk abban, sokan még ma is, hogy a termé­szet mindent kibír, megtisztítja önmagát s egy idő után megújul, elemészti a szennyet. Akik még annak idején figyelmeztettek, ide­jekorán, pusztába kiáltottak. Per­sze, ez még akkor volt, amikor a Duna vizével halászlét főztek. Azóta fejlődött a világ erősödött az ipar, fokozódott az energiater­melés, s vele együtt mind több és több mérgező anyag került a természetbe. Vízbe, földbe, leve­gőbe. Az élő szervezetekbe. Mér­gezve a növény- és állatvilágot. Bennünket. Ilyen komoly figyelmeztetések kellettek, hogy az emberiség rá­döbbenjen, még mindig nem ké­sőn, hogy — s ez nem túlzás — veszélybe került földgolyónk egész élővilága. A veszély felismerése már eddig, is számos eredményt hozott, munkálkodnak környeze­tünk megvédésén, a parl­amentek törvényeket hoztak e célból, és mégis... A minél gyorsabb gaz­dasági fejlődés érdekében folyta­tott rablógazdálkodás, minden más szempontot figyelmen kívül hagyó, csak a minél nagyobb profit el­éréséért folytatott hajsza legna­gyobb vesztese a természet és — a kör itt bezárni — az­ ember. A veszély felismerésétől elhárításá­ig, úgy tűnik, hosszú lesz az út. Az már nyilvánvaló, hogy mind­ez nem lehet csak a környezetvé­dő mozgalmak ügye. És nem is csak egyes országoké. Az sem mellékes és igen jellemző korúnk­ra, hogy ezek a mozgalmaik egyre népszerűbbek, állásfoglalásuk tük­rözi a közvélemény nagy részé­nek hangulatát, egyre erősebbek, s több fejlett ipari országban — amelyekben érthetően leginkább csúcsosodik ez a probléma — már olyan befolyásos erővé váltak, hogy a kormányok a politika ala­kításakor nem hagyhatják őket fi­gyelmen kívül mint korábban, amikor még az ökologisták nem élvezték a mostanihoz hasonló mértékben a közvélemény rokon­­szenvét és támogatását is. De nemcsak a belpolitikai szín­tereken vált egyik legfontosabb kérdéssé a környezetvédelem, ha­nem az országok közötti kapcsola­tok fontos témája is lett, s ez a probléma mind kiélezettebb for­mában jelentkezik a világpolitiká­ban. Az egyik legkirívóbb példája ennek a kerek egy évvel ezelőtti csernobili katasztrófa (amely még tart, és sajnos, még hosszú ideig tartani fog), de még számos ese­tet sorolhatnánk fel, amelyek amellett, hogy szinte jóvátehetet­len kárt okoz­tak, komoly nemzet­közi ellentéteket váltottak ki. Ilyen volt a Rajna mérgezése, az Odera szennyezése, és az áldandó prob­léma: a savas eső, hogy csak né­hányat említsünk. Mindez, szemlélteti, hogy a kör­nyezetvédelmet nem lehet egy or­szág határain belül megnyugtató­an rendezni: a nukleáris felhő, a savas eső, a folyókba ömlesztett vegyi anyagok stb. nem ismernek országhatárokat. A világ országai csak hozzájárulhatnak ki-ki a ma­ga részéről a szennyezés meggáto­lásához, de az igaz­i eredmény, a viszonylatos biztonság csak nem­zetközi össs­zerokással érhető el. É­s ez is bizonyítja a világ egy­másrautaltságát, oszthatatlanságát. SEBESTYÉN Imre 1987. április 30., május 1., 2. A szeméthegyeken innen... A TENGEREKBEN, FOLYÓK­BAN, TAVAKBAN szemét úszik: szemét borítja az­ erdőket, mezőket (hogy a településekről ne is be­széljünk). A természetbarát — rossz tapasztalataiból okulva — már messziről viszolyog ha színes foltokat fedez fel a zöld mezőn: száz esetből 99-ben tarka vadvirágok helyett az arrajárók által elhajított nejlonzacskók, joghurtos poharak, papírtasakok, konzervdobozok és ki tudja, hány­fajta hulladék fogadja. Hogy a ki­kötők vizén olajfoltok tetején sze­mét éktelenkedik, azon már tény­leg senki sem lepődik — ha vol­tak is ott halak, idővel a „vagy megszoksz, vagy megszöksz” elv szerint már régen más vizekre „eveztek”. (Ha ugyan élve megúsz­ták . . .) A mégoly ártalmatlannak tűnő műanyag zacskók is gőzhajók légcsavarjait teszik tönkre (azál­tal, hogy rájuk csavarodnak), del­fineket és teknősbékákat pusztíta­nak el (melyek élelem gyanánt le­nyelik őket és megfulladnak tő­lük). A modern ipar és a társadalom fogyasztói mentalitásának termé­szetes következménye lenne, hogy intézmények és magánemberek lassan (vagy inkább egyre gyorsuló ütemben), de biztosan tönkreteszik a saját életterüket? A gyárkémé­nyekből szüntelenül árad a tömén­telen füst, korom a járművek ki­pufogójából a szennyező gázok, és­­lassanként mindent elborítanak a hulladékhegyek: az ipari hulladék (az ócska, kiselejtezett gépektől a radioaktív hM'rd­y-­­ig) és a háztartások szemete, majdnem lényegtelen, hogy szertelenül szét­dobálják vagy „szervezetten” rak­ják le a városokon kívül egy arra kijelölt helyre. A világ egyes ré­szein az élelmiszertöbbletből is­­ szemét lesz ... A fejlett országok már idejekorán(?) rájöttek, hogy valamit tenni kell kör­nyezetünk megóvásáért: kitiltják ez autókat a városközpontokból, az ipari létesítményeket füstszűrők felszerelésé­re kényszerítik, bírságokat helyeznek kilátásba a szemetelő üzemek és pol­gárok megnevelésére stb. (Ma már az egykor a jellegzetes füstködérel nincs L­ondonban kevesebb a smog mint sok fejlődő ország nagyvárosaiban.­ Az olasz hatóságok 1991. január 1-jétől életbe léptetnek, egy, a mű­anyagból készült göngyöleg betil­tásáról szóló rendeletet (néhány körzetben máris szigorított intéz­kedéseket hoztak a természetes úton le nem bontható anyagok göngyölegnek való használata el­len), és előnyben részesítik az üve­get és a papírneműt. Pármában a városatyák több tucat sárga kuka felállítását tervezik, amelybe ki­zárólag műanyag hulladékot kelle­ne dobni, ezt aztán újra fel lehet­ne dolgozni (újabban olyan tech­nológiákat is kidolgoztak, melyek segítségével különböző fajta mű­anyagot is egyidejűleg újra feldol­gozhatnak). Ez lenne a megoldás? TURUCZ Éva

Next