Magyar Szó, 1988. január (45. évfolyam, 1-15. szám)

1988-01-03 / 1. szám

1988. január 3., vasárnap EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Öröm volt, mámor maradt A­z öröm egykettő elmúlt, maradt a mámor, s mind­az a sok rossz és kevés biztató, amivel a világpolitikai színtéren az elmúlt év zárult. Mindennek ellenére ennek a nem sok jóval kecsegtető esztendőnek a hajnalán hadd kezdjük mégis azzal, ami némi derűlátásra ad okot. E sorok írója tette fel nem­rég a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy egy olyan sokat szenve­dett nép, mint az izraeli, olyan kevés megértést tanúsít egy ha­sonló , sorsra jutott nép, a palesz­tinok iránt. S most kénytelen megelégedéssel nyugtázni, hogy csak részben volt igaza. Az utób­bi idők történései ugyanis bebizo­nyították, hogy a Dávid-csillag alatt is egyre többen vannak, akik immár nemcsak elméletileg, ha­nem gyakorlatilag is eljutottak addig a határig amely az irreális, makacs törekvést és hiábavaló erőszakos igyekezetét elválasztja a tárgyilagos lehetőségek megállapí­tásának ésszerű politikájától. Ma­gyarán : Izraelben is napról napra növek­szik azoknak a száma, akik egyrészt megunták az állandó fe­szültséget, a szomszédokkal és szomszédos országokkal való — sok esetben véres — civakodást, s nemcsak hajlandók érdem­i bé­két kötni, hanem síkra is szállnak azért, hogy a hazai ,,héják” ellen érvényre juttassák meggyőződésü­ket, miszerint a közel-keleti vál­ság központi kérdése mégiscsak a palesztin nép sorsa. S míg e nép­nek nincs hazája, Izraelben sem hajthatja senki nyugodtan nyugo­vóra a fejét. S bármennyire jelentős előre­lépés ez az újfent felmerült mozzanat, még ez is kevés a boldogsághoz. Mert a paleszti­nok soraiban is legalább olyan jelentősek az ellentétek és a né­zetkülönbségek, mint Izraelben, s Arafat urak nyilván még sok erő­feszítésébe kerül, míg az egész népét meggyőzi a békés együtt­élés politikájának elengedhetetlen szükségében és sorsdöntő fontos­ságában. S hogy ez a meggyőzés olykor fájdalmas is, arról egy nem­rég érkezett hír, tanúskodik amely szerint a szélsőséges pa­lesztinok kölcsönös leszámolásá­ban mintegy hetvenen életüket vesztették. Annyian, mint a Jor­dan folyó bal partján és a Gáza övezetében a megszállók ellen ki­tört véres tüntetésekben. Amiből ismételten bebizonyoso­dik, hogy a közel-keleti béke kép­letének a harmadik jól ismert „is­meretlenje” kezdettől fogva a leg­jelentősebb tényező: mindaddig, míg nem sikerült leépíteni az „Iz­­rael-barát” Washingtoni és a ,,pa­­lesztinbarát” szélsőséges arab or­szágok állhatatos beavatkozását, s ezáltal érvényre juttatni a két, sok szempontból közös sorsú, egymás­ra utalt, halálos ellenséggé vált izraeli és palesztin nép valódi ér­dekeit, addig aligha lesz tartós bé­ke a Közel-Keleten. Nincs kizárva, hogy aztán se. De érdemes lenne megkísérelni. N­yilván ez volt az indítéka, hogy az Öböl-országok együttműködési tanácsa a minap Rijadban ismét napirend­ tűzte az iraki—iráni háború kér­dését. A háborúval kapcsolatos különböző, olykor szöges ellentét­ben álló nézetek ellenére, a szél­sőséges Teherán-ellenes Szaúd- Arábia és Kuvait, valamint a mérsékeltebb Omán, Bahrein, Ka­tar és az Arab Emírségek Szövet­sége képviselői is két pontban tel­jesen egyetértettek: a háborút egyszer úgy is be kell fejezni, s akkor mi értelme a további köl­csönös pusztításnak. Az idegen beavatkozás a térségben pedig — a­z Öbölben jelenleg mintegy 80 „nemkívánatos” hadihajó cirkál — nemcsak az Öböl-országok, hanem az egész világ békéjét is veszé­lyezteti. S különösen ez az utóbbi elegendő ok arra, hogy az érte­kezlet részvevői minden — első­sorban gazdasági — fegyverüket bevessék a háború befejezése ér­dekében. A derűlátást serkentő lehető­ségek közé sorolható még egy­ újabb, egyre többet em­legetett csúcstalálkozó esetleges nyélbe ütése is. Az ,,egyébként jól értesült” körök tudni vélik ugyanis, hogy hamarosan sor ke­rülhet Mihail Gorbacsov pekingi látogatás­ára. S ez, annak ellenére, hogy a szovjet—kínai vonal az utóbbi időben ugyancsak „szikrá­zott”, szinte logikus következmé­nye a múlt év végén megtartott Reagan—Gorbacsov párbeszédnek. Több mint egy okból kifolyólag mindkét nagyhatalomnak szinte létérdeke, hogy jóba legyen Kíná­val. S annak ellenére, hogy Pe­king következetesen óvakodik e téren bármely félnek döntő előnyt biztosítani, Kétségtelen, hogy Kínában egyelőre — még a tibeti zavargásokkal kapcsolatos amerikai álláspont után is — sok­kal népszerűbb a Coca-Cola, mint a kvasz. S mivel a gazdasági kapcsola­tokban való lemaradás legalább olyan veszélyes lehet Moszkva szá­mára, mint a politikai kapcsola­tok elhanyagolása, szinte biztos, hogy Gorbacsov nyélbe üti a Nagy kínai fal mielőbbi meglátogatását, még akkor is, ha ezért jelentős engedményekre kényszerül­t Vi­etnam v­agy netán még maga Moszk­va is Afganisztánban. Igaz, hogy ott a helyzet nem úgy fest, mintha éppen holnap véget érne az okkupáció, de nincs ki­zárva, hogy ez is csak látszat. Mint ahogy a felkelők ,,döntő of­fenzívát” indítottak, amit Moszk­va bejelentette visszavonulási szándékát — hogy döntő befolyá­suk legyen az „új Afganisztán­ban” —, úgy Moszkva is teljes erejével igyekszik biztosítani az­­ ellenkezőjét. Illetve azt, hogyha bekövetkezik, aminek be kell kö­vetkeznie, s visszavonulnak, a sú­lyos anyagi és emberáldozatai ne menjenek nyomtalanul veszendő­be. Az ugyanis, hogy ki lesz a győz­tes, már régen eldőlt. V­an egy szállóige, amely sze­rint a háború túl komoly dolog ahhoz, semmint hogy kizárólag a katonákra lehetne bíz­ni. Némi módosítással ez még in­kább vonatkoztatható a politikára. Így a minap Daniel Ortega, Nica­ragua elnöke is pontosan eltalálta a legrosszabb pillanatot, hogy köz­zétegye a tervét, amely szerint Ni­caragua a közel­jövőben 000 000 főre fogja növelni hadseregét. En­nek nyomán nemcsak hogy Ro­nald Reagan simán kieszközölte a nicaraguai ellenforradalmároknak nyújtandó segély növelését, hanem Nicaragua is sokat veszített a kö­­zép-ameriikaii­­térség békéjéért har­coló ország hiteléből. Ortega utó­lagos magyarázgatásai éppen olyan keveset változtattak az ügyön, mint annak a ténynek a megállapítása, hogy kijelentése voltaképpen csak jól jött ürügy volt, hogy Reagan megvalósítsa jó előre megfontolt tervét. Mert így igaz. De az adott (azaz kapott) ki­fogással mégis könnyebben „bead­hatta” a hazai és a világ közvé­leményének. Mármint azoknak, akik az ilye­neket még mindig hajlandók le­nyelni. ENGLER Lajos : Mawar Sie Indul a csata az Elysée­­palotáért ELNÖKVÁLASZTÁSOK ÉVE lesz az 1988. esztendő. A világ­­politikát és a nemzetközi helyze­tet döntően befolyásoló két ország is új elnököt vár. Tavaszra Fran­ciaországban, őszre pedig az USA- ba­n lesznek elnökválasztások. Ezenkívül több más országban is választásokat tartanak, például sorrendben az első: január végén a finnek választanak új köztársa­sági elnököt. Nem vitás, hogy­­mindegyik ilyen esemény iránt onnan az érdeklődés az érintett országokon kívül is, hogy már az elnökválasztási csata, még inkább annak kimenetele hatással van­ a világpolitika alakulására is. Közismert, hogy az elnökválasz­tások évében az amerikai politika nincs „egészen beszámítható” ál­lapotban. Szerencsére, hogy Rea­gan már a „történelemnek” dol­gozik, vagyis mandátumának utol­só évében már történelmi érde­meket akar szerezni, és így a már létrejött eurorakéta-felszá­molási megállapodás mellett az új évben még tető­ alá akarja hozni a moszkvai csúcstalálko­zót annak néhány fontos ered­ményével. De már a megállapodá­sok sorsa — főképp szenátusi megerősítésük — az elnökjelöltek vetélkedésének jegyében alakul. A többi világpolitikai esemény­nél ez a hatás még közvetleneb­bül érződik majd. A francia elnökválasztás pedig nemcsak kontinensünk helyzetét szabhatja meg, hanem következ­tetni enged arra is, hogy a reaga­­nomika nyilvánvaló kudarca után milyen koncepció befolyá­solja a világot. Amíg­ ez a kérdés május­ban eldől, a választási csata mindhárom szakaszának van egy konkrét kérdése is. Az első sza­kaszban: indul-e Mitterrand, a választások első fordulójával kap­csolatban: hogyan alakul az erő­viszony a jobboldal jelöltjei kö­zött, a második fordulóval kap­csolatban: hogyan sorakoznak fel a kisebb csoportok szavazói, mert ez dönti el a végső kimenetelt. INDUL-E MITTERRAND? Mint mondtuk, pillanatnyilag ez az el­nökválasztási kampány központi kérdése. A mostani francia köz­­társasági elnök ugyanis még nem döntött. Hivatalosan a habozást azzal indokolják, hogy az elnök már 71 éves, és fel kell mérnie, hogy vállalhatja-e még hét évre a megbízatást. Valójában arról van szó, hogy latolgatják, bizto­sak-e győzelmi esélyei. Van olyan vélemény is, hogy csak ekkor in­dul, ha a közvélemény-kutatás eredményei akörül állapodnak meg, hogy az első fordulóban a szavazatoknak legalább a 40 szá­zalékát megkapja. A pillanatnyi helyzet az, hogy a májusi ered­ményhez viszonyítva — amikor a szavazatok 45 százalékát jósolták neki — Mitterrand népszerűsége csökkent, mert a legfrisebb ada­tok szerint, ha most lennének a választások, az első fordulóban 39 százalékot­­ka­pna. Ha Mitterrand nem indul, ak­kor nagyon gyorsan el kell dön­teni, hogy ki lesz a Szocialista Párt elnökjelöltje. Legtöbb esélye a párt második számú emberének, Michael Rocard-nak van, akit a közvélemény-kutatás állandóan napirenden tart és esélyét éppúgy jegyzi, mint azokét, akikről na­gyobb biztonsággal tudni, hogy indulnak. A helyzet azonban ko­rántsem ilyen egyértelmű, hiszen a pártvezetőség nem foglalt ál­lást Rocard mellett. A párton be­lül ugyanis még legalább négy vezető reménykedik abban, hogy elnökjelölt lehet — Jospin mosta­ni főtitkár, Mauroy és Fabius, a baloldal két miniszterelnöke, sőt ,még Chevénement, a balszárny vezetője is. Az elemzések szerint Rocard esélyeit éppen az növeli, hogy a többi önjelölt egymást semlegesíti. Mindenesetre a pár­ton belül már hónapok óta min­den ennek a dilemmának a je­gyében történik. Nemrégiben volt is egy jellemző erőpróba, amikor a­bban a kérdésben, hogy a szo­cialistáknak tartózkodniuk kell-e a szavazástól az 1988. évi költség­vetés elfogadásakor vagy a költ­ségvetés ellen kell szavazniuk. Rocard támogatásával Jospin ki­sebbségben maradt, viszont a többséghez tartozott Fabius, Mau­­­roy és Chevénement is. A BARRE-REJTÉLY — így minősítik a francia lapok azt, ami pillanatnyilag a jobboldal jelöltjeivel történt. Egyesek sze­rint ugyanis teljesen megmagya­rázhatatlan, hogy a közvélemény­­kutatás szerint Chirac mostani 17 százalékával szemben a szavaza­tok 26 százalékát kapná egy olyan politikus, aki miniszterelnök volt egy vesztes köztársasági elnök idején, egy olyan koalíció élén, amellyel szemben az ellenzék ab­szolút parlamenti többséget szer­zett, abban a korszakban, amikor Franciaországban ugrásszerűen nőtt az infláció és a munkanél­küliség. Chirac ezzel­­szemben az­zal dicsekedhet, hogy az idén az­­ipari termelés 4, a nemzeti jöve­delem 2, sőt a beruházás 6,5 szá­zalékkal nőtt, a munkanélküliség csökkent, és az infláció évi 2 szá­zalék alatt mozog. Mégis azt jó­solják, hogy Barre csak Mitter­rand-nal szemben maradna le, de Rocard ellen 55:45 arányban győzne, Chirac viszont még Ro­­card-ral szemben is 48:52 arány­ban alulmaradna. Magyarázatot keresve a helyzet­­elemzők olyasvalamit emlegetnek, hogy a mostani baloldali elnök - jobboldali miniszterelnök kombi­náció Mitterrand-nak kedvez, a kormány iránti kezdeti lelkese­dés elapadt stb. Európa és a vi­lág szempontjából azonban többet jelentene, ha a látszólag meg­magyarázhatatlan jelenséget Bar­re programjának lehetne betudni. Vagyis annak, hogy a szocialista eszményekkel szemben kompro­misszum­ként vállalt és a szocia­listák választási vereségéhez ve­zető, meg a Chirac által lármá­san hirdetett, neoliberalizmusnak nevezett, az egész világon diva­tossá vált konzervatív koncepció­val szemben Barre programja tar­talmazza a konzervativizmus nép­szerű jelszavait — a vállalatok felélénkítését, a beruházások ser­kentését stb. —, de azokat a jó­léti állam elemeinek megmenté­sével olvasztja egybe. Ennek el­döntése mindenesetre a francia választások egyik legizgatóbb kér­dése. AZ IGAZI KÉRDÉS, hogy a második fordulóra megmaradó — minden valószínűség szerint egy ■baloldali és egy jobboldali — két jelölt közül ki­­győz. Ebbe ugyan­is már a „kis” jelöltek is bele­szólnak. Közülük valószínűleg el­ső helyen végez Le Pen, a szélső­­jobboldal képviselője 8 százalék­kal. A második fordulóra a bal­oldal jelöltje mögé felsorakozó szavazatok az első fordulóban ,négy jelölt között oszlanak meg: Lajom­nénak, a Francia KP jelölt­jének 5 százalékot, az FKP-ből kiszakadt Juquinnek 3, a trockis­­ta Laguiiernek és az ökologista Waechternek pedig 1,1 százalé­kot jósolnak. BÁLINT István Bináris fegyverkezés Az elmúlt napokban a külföldi sajtót bejárta a hír,­ hogy az Egyesült Államokban folytatják a vegyi fegyverek gyártását. Ebben az a­­meglepő, hogy a nemzetközi konvencióik értelmében ezeket a pusztító fegyvereket már régen meg kellett volna semmisíteni, pontosabban­ nem is lett volna szabad előállítani őket. Köztudo­mású, hogy az első világháború­ban bevetették a harcgázokat, és még ma is élnek katonák, akik bejárták az akkori frontokat és jól emlékeznek rá, hogy százezer ember életét oltotta ki az yperit nevű harcgáz. Az első világháború után a bé­csi megállapodás értelmében olyan döntés született, hogy a harcgázokat soha többé nem ve­tik be. A második világháború­ban a szembenálló felek ezt be is tartották. A mostanában békés­nek nevezett világban, amelyben a helyi háborúkban sajnos már több ember vesztette életét, mint a második világháborúban össze­sen, helyenként ismét megjelen­tek a harcgázok, az pedig, hogy a vegyi fegyverek, a biológiai har­cászati eszközök kikísérletezése és gyártása sokfelé folyamatban van, mindenki előtt világos. A nemzetközi megállapodás csak részben maradt érvényben. Leg­utóbb az iraki iráni hadviselés­ben jelentek meg a harcgázok: bizonyítottam Irak vetette be őket, nemrégen pedig Teheránban is bejelentették, hogy hozzáláttak gyártásaikhoz. S ha már hozzálát­tak, valószínűleg alkalmazni is kívánják őket. A harcgázok, a vegyi és bioló­giai fegyverek gyártásának ellen­őrzéséről 1972. április 10-én nagy­hatalmi megállapodás is született, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett más országok is aláírtak. Ennek ellenére azon­ban e pusztító fegyverek további tökéletesítése és fölhalmozása — egyelőre csak a tárolókban — to­vább tart. Most, amikor az első kedvező lépés megtörtént az atomfegyverkezés megfékezésében, amikor Ronald Reagan amerikai elnök és Mikhai­l Gorbacsov szov­jet pártfőtitkár kézjegyével látta el az európai atomfegyverzet fel­számolására vonatkozó szerződést, félő,­­hogy a fegyverkezési ver­senyfutás­­más területeken folyta­tódik. A brit kormány már fi­gyelmeztetett annak veszélyére, hogy az úgynevezett konvencioná­lis fegyverek, az állóhadseregek korszerűsítése újabb lendületet vesz, mert e téren vannak ugyan korlátozó intézkedések, az ellen­őrzés azonban sokkal nehezebb, körülményesebb, mint az atom­­fegyverzet esetében. Ide tartozik persze a vegyi fegyverek kérdés­köre is. Ezért vonta magára a figyelmet a szaklapokban a bejelentés, hogy az Egyesült Államokban folytat­ják a vegyi fegyverek gyártását, de az eddiginél sokkal tökélete­sebb formában. Amikor egy hó­nappal ezelőtt a Szovjetunióba hívták a nyugati hatalmak képvi­selőit egy vegyi fegyvereket gyár­tó üzem fölszámolását megtekin­tendő, az esemény nagy port vert föl, mert az enyhülés jeleit látták benne. Hasonló gesztusra a másik nagyhatalomnál még nem került sor. Ellenkezőleg: tovább dolgoz­­nak a csöndes halál okozóinak előállításán. A bináris fegyverek lényege, hogy kettő vagy több összetevőből állnak, amelyek kü­­lön-külön nem veszélyesek a kör­nyezetre, tehát tárolásukat aggo­dalom nélkül lehet megszervezni, békeidőben. Amikor azonban eze­ket az összetevőket bevetésre ké­szítik elő, egyszóval, miután a lövedéket kilőtték, akkor indul meg a vegyi folyamat, amelynek következtében a fegyver pusztító­vá válik. Ötletekben a haditechnika nyil­ván tovább dúskálkodik, ami nem csoda, mert a világtörténelemben megannyiszor a hadászat eszkö­zeinek előrehaladása járt az élen a műszaki fejlődés terén. Bizo­nyára így van ez most is, bár nyilvánvaló, hogy szívesebben lát­nánk, ha a hatalmas pénzössze­geket és a szakemberek hadsere­gét mozgósító kísérletekből a bé­kés építőmunka profitálna. JAXOBSZ István KÜLPOLITIKA -------—

Next