Magyar Szó, 1988. január (45. évfolyam, 1-15. szám)
1988-01-03 / 1. szám
1988. január 3., vasárnap EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Öröm volt, mámor maradt Az öröm egykettő elmúlt, maradt a mámor, s mindaz a sok rossz és kevés biztató, amivel a világpolitikai színtéren az elmúlt év zárult. Mindennek ellenére ennek a nem sok jóval kecsegtető esztendőnek a hajnalán hadd kezdjük mégis azzal, ami némi derűlátásra ad okot. E sorok írója tette fel nemrég a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy egy olyan sokat szenvedett nép, mint az izraeli, olyan kevés megértést tanúsít egy hasonló , sorsra jutott nép, a palesztinok iránt. S most kénytelen megelégedéssel nyugtázni, hogy csak részben volt igaza. Az utóbbi idők történései ugyanis bebizonyították, hogy a Dávid-csillag alatt is egyre többen vannak, akik immár nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is eljutottak addig a határig amely az irreális, makacs törekvést és hiábavaló erőszakos igyekezetét elválasztja a tárgyilagos lehetőségek megállapításának ésszerű politikájától. Magyarán : Izraelben is napról napra növekszik azoknak a száma, akik egyrészt megunták az állandó feszültséget, a szomszédokkal és szomszédos országokkal való — sok esetben véres — civakodást, s nemcsak hajlandók érdemi békét kötni, hanem síkra is szállnak azért, hogy a hazai ,,héják” ellen érvényre juttassák meggyőződésüket, miszerint a közel-keleti válság központi kérdése mégiscsak a palesztin nép sorsa. S míg e népnek nincs hazája, Izraelben sem hajthatja senki nyugodtan nyugovóra a fejét. S bármennyire jelentős előrelépés ez az újfent felmerült mozzanat, még ez is kevés a boldogsághoz. Mert a palesztinok soraiban is legalább olyan jelentősek az ellentétek és a nézetkülönbségek, mint Izraelben, s Arafat urak nyilván még sok erőfeszítésébe kerül, míg az egész népét meggyőzi a békés együttélés politikájának elengedhetetlen szükségében és sorsdöntő fontosságában. S hogy ez a meggyőzés olykor fájdalmas is, arról egy nemrég érkezett hír, tanúskodik amely szerint a szélsőséges palesztinok kölcsönös leszámolásában mintegy hetvenen életüket vesztették. Annyian, mint a Jordan folyó bal partján és a Gáza övezetében a megszállók ellen kitört véres tüntetésekben. Amiből ismételten bebizonyosodik, hogy a közel-keleti béke képletének a harmadik jól ismert „ismeretlenje” kezdettől fogva a legjelentősebb tényező: mindaddig, míg nem sikerült leépíteni az „Izrael-barát” Washingtoni és a ,,palesztinbarát” szélsőséges arab országok állhatatos beavatkozását, s ezáltal érvényre juttatni a két, sok szempontból közös sorsú, egymásra utalt, halálos ellenséggé vált izraeli és palesztin nép valódi érdekeit, addig aligha lesz tartós béke a Közel-Keleten. Nincs kizárva, hogy aztán se. De érdemes lenne megkísérelni. Nyilván ez volt az indítéka, hogy az Öböl-országok együttműködési tanácsa a minap Rijadban ismét napirend tűzte az iraki—iráni háború kérdését. A háborúval kapcsolatos különböző, olykor szöges ellentétben álló nézetek ellenére, a szélsőséges Teherán-ellenes Szaúd- Arábia és Kuvait, valamint a mérsékeltebb Omán, Bahrein, Katar és az Arab Emírségek Szövetsége képviselői is két pontban teljesen egyetértettek: a háborút egyszer úgy is be kell fejezni, s akkor mi értelme a további kölcsönös pusztításnak. Az idegen beavatkozás a térségben pedig — az Öbölben jelenleg mintegy 80 „nemkívánatos” hadihajó cirkál — nemcsak az Öböl-országok, hanem az egész világ békéjét is veszélyezteti. S különösen ez az utóbbi elegendő ok arra, hogy az értekezlet részvevői minden — elsősorban gazdasági — fegyverüket bevessék a háború befejezése érdekében. A derűlátást serkentő lehetőségek közé sorolható még egy újabb, egyre többet emlegetett csúcstalálkozó esetleges nyélbe ütése is. Az ,,egyébként jól értesült” körök tudni vélik ugyanis, hogy hamarosan sor kerülhet Mihail Gorbacsov pekingi látogatására. S ez, annak ellenére, hogy a szovjet—kínai vonal az utóbbi időben ugyancsak „szikrázott”, szinte logikus következménye a múlt év végén megtartott Reagan—Gorbacsov párbeszédnek. Több mint egy okból kifolyólag mindkét nagyhatalomnak szinte létérdeke, hogy jóba legyen Kínával. S annak ellenére, hogy Peking következetesen óvakodik e téren bármely félnek döntő előnyt biztosítani, Kétségtelen, hogy Kínában egyelőre — még a tibeti zavargásokkal kapcsolatos amerikai álláspont után is — sokkal népszerűbb a Coca-Cola, mint a kvasz. S mivel a gazdasági kapcsolatokban való lemaradás legalább olyan veszélyes lehet Moszkva számára, mint a politikai kapcsolatok elhanyagolása, szinte biztos, hogy Gorbacsov nyélbe üti a Nagy kínai fal mielőbbi meglátogatását, még akkor is, ha ezért jelentős engedményekre kényszerült Vietnam vagy netán még maga Moszkva is Afganisztánban. Igaz, hogy ott a helyzet nem úgy fest, mintha éppen holnap véget érne az okkupáció, de nincs kizárva, hogy ez is csak látszat. Mint ahogy a felkelők ,,döntő offenzívát” indítottak, amit Moszkva bejelentette visszavonulási szándékát — hogy döntő befolyásuk legyen az „új Afganisztánban” —, úgy Moszkva is teljes erejével igyekszik biztosítani az ellenkezőjét. Illetve azt, hogyha bekövetkezik, aminek be kell következnie, s visszavonulnak, a súlyos anyagi és emberáldozatai ne menjenek nyomtalanul veszendőbe. Az ugyanis, hogy ki lesz a győztes, már régen eldőlt. Van egy szállóige, amely szerint a háború túl komoly dolog ahhoz, semmint hogy kizárólag a katonákra lehetne bízni. Némi módosítással ez még inkább vonatkoztatható a politikára. Így a minap Daniel Ortega, Nicaragua elnöke is pontosan eltalálta a legrosszabb pillanatot, hogy közzétegye a tervét, amely szerint Nicaragua a közeljövőben 000 000 főre fogja növelni hadseregét. Ennek nyomán nemcsak hogy Ronald Reagan simán kieszközölte a nicaraguai ellenforradalmároknak nyújtandó segély növelését, hanem Nicaragua is sokat veszített a közép-ameriikaiitérség békéjéért harcoló ország hiteléből. Ortega utólagos magyarázgatásai éppen olyan keveset változtattak az ügyön, mint annak a ténynek a megállapítása, hogy kijelentése voltaképpen csak jól jött ürügy volt, hogy Reagan megvalósítsa jó előre megfontolt tervét. Mert így igaz. De az adott (azaz kapott) kifogással mégis könnyebben „beadhatta” a hazai és a világ közvéleményének. Mármint azoknak, akik az ilyeneket még mindig hajlandók lenyelni. ENGLER Lajos : Mawar Sie Indul a csata az Elyséepalotáért ELNÖKVÁLASZTÁSOK ÉVE lesz az 1988. esztendő. A világpolitikát és a nemzetközi helyzetet döntően befolyásoló két ország is új elnököt vár. Tavaszra Franciaországban, őszre pedig az USA- ban lesznek elnökválasztások. Ezenkívül több más országban is választásokat tartanak, például sorrendben az első: január végén a finnek választanak új köztársasági elnököt. Nem vitás, hogymindegyik ilyen esemény iránt onnan az érdeklődés az érintett országokon kívül is, hogy már az elnökválasztási csata, még inkább annak kimenetele hatással van a világpolitika alakulására is. Közismert, hogy az elnökválasztások évében az amerikai politika nincs „egészen beszámítható” állapotban. Szerencsére, hogy Reagan már a „történelemnek” dolgozik, vagyis mandátumának utolsó évében már történelmi érdemeket akar szerezni, és így a már létrejött eurorakéta-felszámolási megállapodás mellett az új évben még tető alá akarja hozni a moszkvai csúcstalálkozót annak néhány fontos eredményével. De már a megállapodások sorsa — főképp szenátusi megerősítésük — az elnökjelöltek vetélkedésének jegyében alakul. A többi világpolitikai eseménynél ez a hatás még közvetlenebbül érződik majd. A francia elnökválasztás pedig nemcsak kontinensünk helyzetét szabhatja meg, hanem következtetni enged arra is, hogy a reaganomika nyilvánvaló kudarca után milyen koncepció befolyásolja a világot. Amíg ez a kérdés májusban eldől, a választási csata mindhárom szakaszának van egy konkrét kérdése is. Az első szakaszban: indul-e Mitterrand, a választások első fordulójával kapcsolatban: hogyan alakul az erőviszony a jobboldal jelöltjei között, a második fordulóval kapcsolatban: hogyan sorakoznak fel a kisebb csoportok szavazói, mert ez dönti el a végső kimenetelt. INDUL-E MITTERRAND? Mint mondtuk, pillanatnyilag ez az elnökválasztási kampány központi kérdése. A mostani francia köztársasági elnök ugyanis még nem döntött. Hivatalosan a habozást azzal indokolják, hogy az elnök már 71 éves, és fel kell mérnie, hogy vállalhatja-e még hét évre a megbízatást. Valójában arról van szó, hogy latolgatják, biztosak-e győzelmi esélyei. Van olyan vélemény is, hogy csak ekkor indul, ha a közvélemény-kutatás eredményei akörül állapodnak meg, hogy az első fordulóban a szavazatoknak legalább a 40 százalékát megkapja. A pillanatnyi helyzet az, hogy a májusi eredményhez viszonyítva — amikor a szavazatok 45 százalékát jósolták neki — Mitterrand népszerűsége csökkent, mert a legfrisebb adatok szerint, ha most lennének a választások, az első fordulóban 39 százalékotkapna. Ha Mitterrand nem indul, akkor nagyon gyorsan el kell dönteni, hogy ki lesz a Szocialista Párt elnökjelöltje. Legtöbb esélye a párt második számú emberének, Michael Rocard-nak van, akit a közvélemény-kutatás állandóan napirenden tart és esélyét éppúgy jegyzi, mint azokét, akikről nagyobb biztonsággal tudni, hogy indulnak. A helyzet azonban korántsem ilyen egyértelmű, hiszen a pártvezetőség nem foglalt állást Rocard mellett. A párton belül ugyanis még legalább négy vezető reménykedik abban, hogy elnökjelölt lehet — Jospin mostani főtitkár, Mauroy és Fabius, a baloldal két miniszterelnöke, sőt ,még Chevénement, a balszárny vezetője is. Az elemzések szerint Rocard esélyeit éppen az növeli, hogy a többi önjelölt egymást semlegesíti. Mindenesetre a párton belül már hónapok óta minden ennek a dilemmának a jegyében történik. Nemrégiben volt is egy jellemző erőpróba, amikor abban a kérdésben, hogy a szocialistáknak tartózkodniuk kell-e a szavazástól az 1988. évi költségvetés elfogadásakor vagy a költségvetés ellen kell szavazniuk. Rocard támogatásával Jospin kisebbségben maradt, viszont a többséghez tartozott Fabius, Mauroy és Chevénement is. A BARRE-REJTÉLY — így minősítik a francia lapok azt, ami pillanatnyilag a jobboldal jelöltjeivel történt. Egyesek szerint ugyanis teljesen megmagyarázhatatlan, hogy a közvéleménykutatás szerint Chirac mostani 17 százalékával szemben a szavazatok 26 százalékát kapná egy olyan politikus, aki miniszterelnök volt egy vesztes köztársasági elnök idején, egy olyan koalíció élén, amellyel szemben az ellenzék abszolút parlamenti többséget szerzett, abban a korszakban, amikor Franciaországban ugrásszerűen nőtt az infláció és a munkanélküliség. Chirac ezzelszemben azzal dicsekedhet, hogy az idén azipari termelés 4, a nemzeti jövedelem 2, sőt a beruházás 6,5 százalékkal nőtt, a munkanélküliség csökkent, és az infláció évi 2 százalék alatt mozog. Mégis azt jósolják, hogy Barre csak Mitterrand-nal szemben maradna le, de Rocard ellen 55:45 arányban győzne, Chirac viszont még Rocard-ral szemben is 48:52 arányban alulmaradna. Magyarázatot keresve a helyzetelemzők olyasvalamit emlegetnek, hogy a mostani baloldali elnök - jobboldali miniszterelnök kombináció Mitterrand-nak kedvez, a kormány iránti kezdeti lelkesedés elapadt stb. Európa és a világ szempontjából azonban többet jelentene, ha a látszólag megmagyarázhatatlan jelenséget Barre programjának lehetne betudni. Vagyis annak, hogy a szocialista eszményekkel szemben kompromisszumként vállalt és a szocialisták választási vereségéhez vezető, meg a Chirac által lármásan hirdetett, neoliberalizmusnak nevezett, az egész világon divatossá vált konzervatív koncepcióval szemben Barre programja tartalmazza a konzervativizmus népszerű jelszavait — a vállalatok felélénkítését, a beruházások serkentését stb. —, de azokat a jóléti állam elemeinek megmentésével olvasztja egybe. Ennek eldöntése mindenesetre a francia választások egyik legizgatóbb kérdése. AZ IGAZI KÉRDÉS, hogy a második fordulóra megmaradó — minden valószínűség szerint egy ■baloldali és egy jobboldali — két jelölt közül kigyőz. Ebbe ugyanis már a „kis” jelöltek is beleszólnak. Közülük valószínűleg első helyen végez Le Pen, a szélsőjobboldal képviselője 8 százalékkal. A második fordulóra a baloldal jelöltje mögé felsorakozó szavazatok az első fordulóban ,négy jelölt között oszlanak meg: Lajomnénak, a Francia KP jelöltjének 5 százalékot, az FKP-ből kiszakadt Juquinnek 3, a trockista Laguiiernek és az ökologista Waechternek pedig 1,1 százalékot jósolnak. BÁLINT István Bináris fegyverkezés Az elmúlt napokban a külföldi sajtót bejárta a hír, hogy az Egyesült Államokban folytatják a vegyi fegyverek gyártását. Ebben az ameglepő, hogy a nemzetközi konvencióik értelmében ezeket a pusztító fegyvereket már régen meg kellett volna semmisíteni, pontosabban nem is lett volna szabad előállítani őket. Köztudomású, hogy az első világháborúban bevetették a harcgázokat, és még ma is élnek katonák, akik bejárták az akkori frontokat és jól emlékeznek rá, hogy százezer ember életét oltotta ki az yperit nevű harcgáz. Az első világháború után a bécsi megállapodás értelmében olyan döntés született, hogy a harcgázokat soha többé nem vetik be. A második világháborúban a szembenálló felek ezt be is tartották. A mostanában békésnek nevezett világban, amelyben a helyi háborúkban sajnos már több ember vesztette életét, mint a második világháborúban összesen, helyenként ismét megjelentek a harcgázok, az pedig, hogy a vegyi fegyverek, a biológiai harcászati eszközök kikísérletezése és gyártása sokfelé folyamatban van, mindenki előtt világos. A nemzetközi megállapodás csak részben maradt érvényben. Legutóbb az iraki iráni hadviselésben jelentek meg a harcgázok: bizonyítottam Irak vetette be őket, nemrégen pedig Teheránban is bejelentették, hogy hozzáláttak gyártásaikhoz. S ha már hozzáláttak, valószínűleg alkalmazni is kívánják őket. A harcgázok, a vegyi és biológiai fegyverek gyártásának ellenőrzéséről 1972. április 10-én nagyhatalmi megállapodás is született, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett más országok is aláírtak. Ennek ellenére azonban e pusztító fegyverek további tökéletesítése és fölhalmozása — egyelőre csak a tárolókban — tovább tart. Most, amikor az első kedvező lépés megtörtént az atomfegyverkezés megfékezésében, amikor Ronald Reagan amerikai elnök és Mikhail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár kézjegyével látta el az európai atomfegyverzet felszámolására vonatkozó szerződést, félő,hogy a fegyverkezési versenyfutásmás területeken folytatódik. A brit kormány már figyelmeztetett annak veszélyére, hogy az úgynevezett konvencionális fegyverek, az állóhadseregek korszerűsítése újabb lendületet vesz, mert e téren vannak ugyan korlátozó intézkedések, az ellenőrzés azonban sokkal nehezebb, körülményesebb, mint az atomfegyverzet esetében. Ide tartozik persze a vegyi fegyverek kérdésköre is. Ezért vonta magára a figyelmet a szaklapokban a bejelentés, hogy az Egyesült Államokban folytatják a vegyi fegyverek gyártását, de az eddiginél sokkal tökéletesebb formában. Amikor egy hónappal ezelőtt a Szovjetunióba hívták a nyugati hatalmak képviselőit egy vegyi fegyvereket gyártó üzem fölszámolását megtekintendő, az esemény nagy port vert föl, mert az enyhülés jeleit látták benne. Hasonló gesztusra a másik nagyhatalomnál még nem került sor. Ellenkezőleg: tovább dolgoznak a csöndes halál okozóinak előállításán. A bináris fegyverek lényege, hogy kettő vagy több összetevőből állnak, amelyek külön-külön nem veszélyesek a környezetre, tehát tárolásukat aggodalom nélkül lehet megszervezni, békeidőben. Amikor azonban ezeket az összetevőket bevetésre készítik elő, egyszóval, miután a lövedéket kilőtték, akkor indul meg a vegyi folyamat, amelynek következtében a fegyver pusztítóvá válik. Ötletekben a haditechnika nyilván tovább dúskálkodik, ami nem csoda, mert a világtörténelemben megannyiszor a hadászat eszközeinek előrehaladása járt az élen a műszaki fejlődés terén. Bizonyára így van ez most is, bár nyilvánvaló, hogy szívesebben látnánk, ha a hatalmas pénzösszegeket és a szakemberek hadseregét mozgósító kísérletekből a békés építőmunka profitálna. JAXOBSZ István KÜLPOLITIKA -------—