Magyar Szó, 1988. január (45. évfolyam, 16-29. szám)

1988-01-18 / 16. szám

--------KÜLPOLITIKA Érdekeltté kell tenni a termeit A Szovjetunióban kutatják az élelemtermelés növelésének módját SZERFÖLÖTT ÉRDEKES és ta­nulságos, ahogyan a Szovjetunió­ban kutatják a nagyobb élelemter­melés módját. Egyes körzetekben például a merev kolhozrendszert az úgynevezett családi elszámolás vál­­totta fel. Ez ugyan még csak kísér­let, de szép eredményekkel járt. Egy kolhozban — 36 hektáros sző­lősben, gyümölc­sösben — 26 kojl­oz­­tag dolgozott. Éveken át igyekez­tek, de a szőlős, gyümölcsös min­den évben kevesebb termést adott. Már-már úgy voltak vele, hogy ki­szárítják, amikor egy hatgyermekes kolhoztag kérte a vezetőséget, en­gedje át nekik a szóban forgó terü­letet, s felsorolta, mire van szük­sége. Meg is kapta az eszközöket azzal a feltétellel, hogy felezik a termést a kolhozzal. Meglepő ered­mény született: a család ugyanis megkétszerezte a termést. A máso­dik évben a család már csak 25 százalékát kapta a termésnek és még, így is jól járt. Ez példázza, mit jelent az érde­keltség, ha a kolhoztag a jó mun­káért többet kap, mint a többi. A Kommunyiszt című lapban neves közgazdászok foglalkoztak az eset­tel kivetítve az agrárpolitika egé­szére, például kielemezték az ártá­mogatások hatását. A pénzügyek és az árképzés túlzott központosí­tása az állami pénzügyi források kimeríthetetlenségének illúzióját keltette, azt a biztos tudatot éb­resztette, hogy bármely árbeli aránytalanság térítéssel kiküszö­bölhető. Egyébként a dotációk be­vezetését ideiglenes intézkedésként kezelték, úgy vélték, hogy az ön­költség csökkentésével sikerül majd megszabadulni tőlük. A gyakorlat­ban azonban az ártámogatások nö­vekedtek. Ez a helyzet azzal az 1967-ben bevezetett ártámogatás­sal, amellyel a műszaki eszközök mezőgazdasági beszerzésének költ­ségeit kompenzálják. A szóban for­gó dotáció jelenleg 7 milliárd ru­bel, és tovább növekszik. Különö­sen magas az arány az új mező­gépek árában. Egy kombájn pél­dául az ipar számára 32 000 rubel, vagyis ennyibe került, a kolhozok pedig 12 000 rubelért vásárolják meg. Az állam pénzügyi lehetősé­gei viszont, amelyekkel a szociális problémák megoldására és a ter­melési felhalmozásra rendelkezik, nyilván korlátozottak. Alapjuk a forgalmi adó, a közszükségleti cik­kekben és azon termelési eszközök­ben való nyereség, amelyek a la­kosság által elfogyasztott anyagi javak létrehozását lehetővé teszik. Arról van szó, hogy a termelési­műszaki rendeltetésű termékek árába foglalt nyereség és forgalmi adó a pénzügyi források szempont­jából nem azonos a fogyasztási cikkekbe és a szolgáltatásokba fog­lalt ugyanilyen paraméterekkel. A termelési-műszaki rendeltetésű ter­mékekben megtestesülő felhalmo­zás egy része nem kerül ki a ter­melési szférából, hanem ugyanott elenyészik. Ezért a fogyasztási cik­kekben jelen levő tiszta jövedelem (nyereség és forgalmi adó) csök­kentését nem lehet kompenzálni a tiszta jövedelem megfelelő növelé­sével a termelési-műszaki rendel­tetésű termékekben. MINT ISMERETES — mondják a szakértők —, mivel az élelmisze­reket ártámogatásban részesítik, nyilván nem hoznak bevételt az állami költségvetésnek, sőt veszte­séggel kerülnek értékesítésre. A szolgáltatások többsége szintén rá­fizetéses. Ezért nagy pénzügyi te­her hárul az ipari árura és a sze­szes italokra. A szeszes italok érté­kesítéséből származó jövedelem nö­velése mindig ellentmondásos kö­vetkezményekhez vezetett. Hosszú távon jelentős szociális és gazda­sági veszteségekkel járt. Feltétle­nül szükség van az alkoholizmus elleni harcra irányuló intézkedé­sekre, de ezzel az állami költség­­vetés kialakításával kapcsolatos ne­hézségek egész sora jelentkezett, így a bevételek csökkenését más forrá­sokból kompenzálták, vagyis elke­rülhetetlen volt a költségvetési ki­adások fedezését szolgáló pénzki­bocsátás. A SZAKEMBEREK ÚGY MONDJÁK, a széles körben el­terjedt ártámogatások eltorzítják a népgazdasági arányokat, nem te­szik lehetővé a termelés hatékony­­ságának tényleges értékelését. Az új gazdálkodási elvek, az önfinan­szírozás bevezetése megköveteli az árak megfelelő átalakítását. En­nek során minden ágazatban ob­­jektívan értékelni kell a tiszta jö­vedelem mértékét. Az árnak nem­csak a ráfordítások mércéjévé, ha­nem a ráfordítások hatékonyságá­nak, a termék használati tulajdon­ságainak és minőségének mércéjé­vé is kell válnia. Az árképzésben jóval nagyobb mértékben kell majd figyelembe venni az adott termék gyártása és a társadalmi szükségletek egyensúlyát, a keres­letet és a kínálatot. Az alapvető kérdés, amelyben a pénzügyi és az árszempontok ösz­­szefonódnak: az infláció a szocia­lista gazdaságban. Ez azonban ed­dig tabu téma volt, a Szovjet­unióban ugyanis a közgazdasági problémák elemzése során, az árak mozgását gyakran figyelmen kívül hagyták, s ennek okait sem elemezték. Sőt, az árképzés kérdé­seiről folytatott számos kutatás­ban gyökeret vert az a nézet, amelynek értelmében a szocializ­musban az árszínvonal dinamiká­jának törvényszerűsék­e, az árszín­vonal esése, mert ahogyan emel­kedik a munkatermelékenység, úgy csökken a termék önköltsége Első pillantásra valóban úgy tű­nik, hogyha növekszik a termelé­kenység és csökken az önköltség, nyilván az áraknak is csökkenniük kell. A gyakorlatban azonban min­den másként jelentkezik. A mun­­katermelékeny­ség emelkedésével növekszik a munkabér is. Ezért az önköltségcsökkenés csak olyan mértékű lehet, amilyen mértékben a munkatermelékenység emelkedé­se meghaladja a munkabérek nö­vekedését. A közgazdászok szerint, a pénz­zel nem áll szemben megfelelő mennyiségű és a fizetőképes kere­settel összhangban levő választé­kú árutömeg. A keresletet és a kínálatot kiegyensúlyozó piaci árak gyors ütemű növekedése azt mutatja, hogy az infláció csak részben nyilvánult meg az állami árak emelkedésében. Az infláció másik formája a szovjet gazdaság súlyos problémájává váló termék­­hiány. Ez egészében a vásárlóerő és a termelési lehetőségek közti kiegyensúlyozatlanságot tükrözi. Igazolva ezeket a negatív jelen­ségeket, több közgazdász azt állít­ja, hogy a szocialista gazdaságban a keresletnek mindig meg kell haladnia a kínálatot. Téves, mert a kereslet és a kínálat egyensúlya az egészséges gazdaság elengedhe­tetlen feltétele. A fogyasztó sze­repét reálisan növelni csak úgy lehet, ha biztosítjuk mind a ter­melői, mind a fogyasztói piac tel­jes telítődését. E feladat megoldásának útja: a népgazdaságban az eszközök fel­­használásának rendbe tétele vala­mennyi szinten. Mindenekelőtt a beruházásokra kell figyelmet for­dítani. Hosszú éveken keresztül nőtt a befejezetlen beruházások volumenje, az eszközök befagytak, nem teljesültek az üzembe helye­zési tervek. Ennek következtében nőtt a megtérülési idő, amely pót­lólagos pénzkibocsátást tett szük­ségessé, elsősorban készpénzen kí­vüli formában. Ez a folyamat, amely ártalmatlannak tűnt, a készpénzforgalomra nézve, közvet­lenül érintette azt is. A munká­jáért járó pénzt már kifizették, ám az eredmények meghatározatlan ideig várattak magukra. Ez végső soron a kiáramlott eszközök és az árutömeg közti egyensúly megbom­lásához vezetett. Ugyanezt lehet elmondani az anyagi eszközök, az élelmiszer felhalmozásáról is, amelyek teherként nehezednek a gazdaságra... VÉGEZETÜL, amit szerfölött fontos megjegyezni, az élelemter­melésben igyekeznek a mezőgaz­dasági termelők érdekeltségét fo­kozni, különösen a kolhozokban. PAP Endre 1988. január 18., hétfő Egy ország évszázada (Svájci levél a Magyar Szónak) A SZORGOS MINDENNAPOK eseményei mellett a mai svájci államszövetség egy egyelőre még távolinak tűnő, de jelentőségében máris jelen lévő eseménysorozat előkészítésének jegyében él. Még csak röpke három év, és az or­szágot képező 26 kanton a szövet­ség megszületésének 700. évfor­dulóját fogja ünnepelni. Az ország szívében fekvő Vier­­waldstätti-tó környékén találjuk az Uri, Schwyz, Unterwalden és Luzern kantonokat, melyeknek minden talpalatnyi helye ennek a tájnak hősies történelméről me­sél, egy-egy hősnek, ütközetnek emlékét őrzi. Kisebb-nagyobb néha egészen kicsi emlékkápol­nák, omladozó kastélyok és vár­falak egy nehéz korszakban, a szabadságvágy tüzében megszüle­tett egység történetéről regélnek. Az ország magját képező erős, ki­tartó és hűséges szövetség itt szü­letett meg, itt ringott az ország bölcsője. A kelta eredetű helvéteket az i. e. I. században a rómaiak hódí­tották meg, a népvándorlás idején pedig főleg germán törzsek árasz­tották el a mai Svájc területét, majd később a római német csá­szárság igázta le a lakosságot. A császárság gyengülése idején a középkori svájci nemes urak, megérezvén a birodalom közeli bukását, fokozatosan erősíteni kezdték helyzetüket és befolyásu­kat. Mind jelentősebb szerepet kezdett játszani a Savoyai, a Zah­­rringer, a Habsburg ház. Ugyan­akkor egyes városok, így pl. Zü­rich és Bern, a császár különös kegyének köszönhetően szabad császári város jogát kapja, önálló politikai élethez kapnak jogot. Az erdős hegyláncok völgyeiben meg­búvó, eldugott települések vi­szont, távol esve a jelentős köz­pontoktól és a mindenre odafi­gyelő hivatalos személyek figyel­métől, megtalálták a módját, hogy némileg önálló életformát alakít­sanak ki maguknak. A SŰRŰ ERDŐK BORÍTOTTA hegyek völgyeiben szerteszéjjel, alkalmas tisztásokon, termő talajú fennsíkokon kialakult kis telepü­lések lakossága, az Alpok más tá­jain élőkhöz hasonlóan, az élet­­körülmények kényszerítő hatásá­ra egy olyan életformát alakított ki, melyet a közös kötelezettség, a terhek és nehézségek, esetleges természeti csapások közös viselése jellemeztek. Meg kellett egyezni a legelők, a termőtalaj kihaszná­lásáról, az erdőgazdálkodás mó­dozatairól. Biztosítani kellett a mindenkori jószágállomány ellá­tását, a takarmány betakarítását és más, az élet mindennapjaiban adódó nehézséget is át kellett kö­zös erővel hidalni. És mindez megkövetelte a gyakori összejöve­teleket, tanácskozásokat, közös in­tézkedéseket. Az egymásrautalt­ság összekovácsolta az egyébként magányos küzdelemben helytállni csak nehezen vagy egyáltalán nem tudó embereket. Itt, a he­gyek védő ölelésében a német császár hatalma csak névleges volt, jelképes. Az összetartás, kö­zös erőfeszítések sorozata lassan eltéphetetlen, szoros kapocsként kovácsolták eggyé a csendes er­dők még csendesebb szavú, élet­­körülményeikkel naponta nehéz harcot vívó lakóit. Közülük egye­dül Úri település dicsekedhetett a császár kitüntető figyelmével. Ugyanis ezen a tájon volt az Észak-Olaszország felé vezető, a birodalom szempontjából jelentős fontosságú St. Gotthard-hágó. Olyannyira, hogy 1231-ben Habs­­burgi Rudolf gróf kezéből császá­ri rendeletre az Úri közösség fel­ügyelete alá keríti a hágó, miál­tal Henrik császárnak köszönhe­tően maga Úri is jelentős elő­nyökhöz jut. Kiváltsága jeleként a völgyek mélyén meghúzódó te­lepülés külön bélyegző használa­tára nyer jogot és lassan bár, de biztosan jelentős határátkelőh­ely­­lyé fejlődik. A BIRODALOM GYENGÜLÉ­SÉVEL párhuz­amo­san erősödő nemesség uralma egyre nehezeb­bé és elviselhetetlenebbé tette ezeknek a maguk életét addig bé­kességben irányító közösségeknnek az életét. Bár látszólagos, de gya­korlatilag sok előnnyel járó, ma­gára,hagyottságukon alapuló­ ön­állóságuk abban a pillanatban ke­rül végzetes veszélybe, amikor a gyökereit már Ausztriában is meg­vevő, mind hatalmasabbá váló Habsburg család úgy dönt, hogy a Vierwaldstatti-tó környé­kén lévő birtokaik jövedelmező­ségét a gyakorolt ellenőrzés erő­sítésével javítja fel. E célból jó­szágigazgatókat küldenek a bir­tokokra, akiknek feladata lett többek között a földesúrnak járó juttatások, adók és egyéb terhek behajtása, ha kell, akár tűzzel­­vassal. Nem kellett hozzá sok idő, hogy mind az újonnan jött végre­hajtók, mind megbízóik a lakos­ság izzó gyűlöletének alanyaivá váljanak. Amikor azután 1273- ban Habsburg­i Rudolf a császári trónra lép, az Úri kanton szerzett jogai is veszélybe kerülnek. A Rudolf halála után beállt bizony­talan politikai helyzetben a csen­des alpesi völgyek öntudatos, egymást már addig is hathatósan támogató, kisegítő lakosai meg­erősítik kapcsolataikat. Elhatároz­zák, hogy együttesen veszik fel a harcot a fenyegető önkénnyel szemben. Uri, Schwyz és Unter­walden, a három leginkább fenye­getett kanton örök időkre szóló szövetségre lép. A minden ide­gen uralmát, minden idegen ítél­kezési jogát kizáró, közös, életre­halálra szóló harcot vállaló ok­mányt 1291. augusztus 1-én érték alá. Ezt ma a Schwyz városi le­véltárban őrzik, az okmány alá­írásának napja, augusztus elseje pedig Svájc nemzeti ünnepe. Egyébként Schwyz lobogója, amely eredetileg vörös volt, és csak később kapta a vörös mező­ben fehér keresztet, lett a szö­vetség, később pedig az ország nemzeti lobogója. ENNEK A HÁRMAS VÉD- ÉS DACSZÖVETSÉGNEK lesz 1991- ben a 700. évfordulója. Méltó megünneplésére már most szö­vődnek a tervek. A túl látványos, túl lármás jelleget szeretnék el­kerülni. Keresik a módját, hogy a találkozók, a rendezvények ve­zérgondolata a vázlatos népi és nyelvi sajátosságok ellenére is a ma már 26-ra sokasodott sváj­ci szövetségi állam, illetve kan­ton egységének gondolata legyen. Külön bizottság feladata, hogy az idei év utolsó napjaiban a szö­vetségi tanács elé terjesszen egy olyan tervet, amely egységes, de a mindenkori érdekelt kantonok érdeklődési terének, adottságai­nak, lehetőségeinek teret hagyó, ugyanakkor az ország tekintélyét és múltját szem előtt tartó közö­s központi ünnepség és más ese­ménysorozat első vázlatát képez­né. Egy konkrét vállalkozik máris él az alkalommal, hogy összeköt­ve a kellemeset a hasznossal, arany és ezüst csillogó fényét ve­títse a közelgő nagy jelentőségű ünnep ma még csak határozatla­nul kibontakozó körvonalaira. A luzerni Numis cég jóvoltából nem mindennapi lehetőséggel él­hetnek az éremgyűjtők vagy a néprajz szerelmesei. A cég egy valóban szép, korlátozott mennyi­ségben kiadásra kerülő éremso­rozatot készít elő ezüst, aranyo­zott ezüst és arany változatban. A huszonhat svájci kanton gaz­dag ünnepi népviseletének min­den változatát örökíti meg a két nagyságban kiadandó sorozat A nagyobb, 33 milliméter átmérőjű éremből, melynek súlya kb. 15 gramm, 5000 sorozat készül, 1000 ugyanilyen súlyú sorozat aranyo­zott ezüstből, 100 sorozat 20 gramm körüli érem pedig arany­ból. Előfizetés: havi 50, 80 és 1250 svájci frank érménként havonta. A kisebb, 200 milliméter átmé­rőjű éremből, átlagosan kb. 6 gramm súllyal, 2500 ezüst, 500 aranyozott ezüst és 250 arany so­rozat készül. Előfizetés 30, 50 vagy 350 svájci frank havonta ér­ménként. Egy megrendelő mind­össze két éremsorozatot rendel­het meg. A VALÓBAN SZÉPNEK ígér­kező sorozathoz, az árakat nézve, nemcsak a szükséges adag haza­­fiság, hanem úgy tűnik, eléggé jól megtömött pénztárca is kell. V. LIPPAY Etelka Rámenős francia végrehajtók HA CSÖNGETNEK AZ AJTÓN, mocorog a rossz lelkiismeret: aggasztó idők járnak az olyan közlekedési szabálysértőkre Fran­ciaországban, akik nem fizették ki a bíróságot. Párizsban milliók citeráznak. Először óvatosan ki­­kukucskálnak a kémlelőlyukon: ha odakint három alakot látni, akik közül esetleg az egyik egy rendőr, akkor mindenki tudja, ütött az óra. Ez a „kakukk-kom­mandó”, melyet egy bírósági vég­rehajtó vezet. A bú­jócskának semmi értelme. Az égbe mégi­s naponta fognak érkezni ilyen rö­vid fohászok a következő hóna­pokban: „Múljék el tőlem e ke­serű pohár!” Még néhány hónap ugyanis és akkor elnökválasztás lesz Francia­­országban. Jacques Chirac pedig már bejelentette az amnesztiát azokra a kis közlekedési szabály­­sértőkre, akiket a pénzügyi kor­mányzat túlterheltsége miatt még nem tudott sarokba szorítani. Né­melyik francia úgy gyűjti a bün­tető cédulákat, talán azért, hogy kárpótolja magát a túlterhelt pá­rizsi forgalmi zűrzavarban elszen­vedett napi mérkőzésért. Igen iz­gató játék. Csak az úgynevezett derék típus fizeti ki rögtön a­ büntetést, a többi az amnesztiára spekulál. Egyeseknek egy kis „va­gyon” van már a rovásán — az egyik 270 cédulát mutatott ka­csintva 600 000 frank értékben. EZ A PÉNZÜGYET sem hagyja nyugodni: elkezdődött a verseny­­futás az idővel. Három hónapja 28 párizsi végrehajtó dolgozik teljes „fordulatszámmal”. Napi munkájuk megkétszereződött, mert „fentről” a jelszó: „Mindent behajtani! „Emögött súlyos üzleti érdek húzódik meg: csak Párizs­ban 8,5 millió bírságügy elintézet­len, ebből 7,8 millió csak tilosban való parkolásért. Az állam pedig nem hajlandó lemondani erről a zsíros falatról, hiszen rövid idő alatt a zöld pillangók a „papil­lons”, vagyis a szélvédőre tett büntetőcédulák segítségével 560 millió frankhoz tudtak jutni, rá­adásul több mint kétmillióhoz végrehajtás útján. A végrehajtók most arra törek­szenek, hogy két évvel ezelőtti közlekedési kihágásokat derítse­nek föl. Az elévülés elkerülése céljából legalább a bírósági eljá­rást el kell indítani — emiatt lá­zas a tevékenység az egyik oldalon, pánik a másikon. Tavaly nyáron ugyanis egy újabb rémisztő hír riasztotta meg a franciáikat: a jö­vőben egy új törvény fogja bizto­sítani, hogy senki se adhassa el az autóját, amíg a bírságát ki nem fizette. Sötét jövő vár azok­ra a tilosban parkolókra, akiknek a kocsiját elszállították: csak ak­kor válthatják ki a kocsit a te­lepről, ha igazolni tudják, hogy nincs kifizetetlen „papilion”-juk. HA A TÖRVÉNYJAVASLAT még nem érlelődött is meg , az amnesztiáig hátralévő hónapok egy örökkévalóságnak tűnhetnek annak, aki a kémlelőlyukon ku­kucskál és minden csengetésre li­­babörös l­esz. (Plus) .

Next