Magyar Szó, 1988. május (45. évfolyam, 119-132. szám)

1988-05-01 / 119. szám

2 KÜLPOLITIKAMagyar Sió Miközben a nagyhatalmak lassan 20 éve tanakodnak a vegyi fegyverek előállításának, továbbfejlesztésének, tárolásának és bevetésének betiltásáról, sőt az utóbbi időben már megsemmisítésük gondolatát is felvetették, néhány ország éppen most szánta rá magát mérgező harcianyag bevetésére. Ezt a lépést sok mindennel lehet indokolni, de megérteni aligha. Hát még akkor, ha egy rendszer saját állampolgárai ellen veti be a harci mérgeket. Pedig ilyen is történt, méghozzá egy olyan kurdisztáni város és néhány környező hegyi falu ellen, amelyek az adott pillanatban nem minősülhettek még csak katonai célpontnak sem. ENSZ-szakértőiket hívtak a helyszínre, de ezek már nem segíthettek az ideggáztól elpusztult mintegy 5000 emberen és a megannyi sebesültön. A világszervezet tehetetlen, hiszen hiába marasztalja el a tetteseket, határozott ellenlépést nem tudott megtenni. A leggyakoribb mentegetőzés: az ellenség is használt hasonló fegyvereket. Az 1925-ben aláírt úgynevezett genfi jegyzőkönyv ugyan tiltja a vegyi hadviselést, illetve azt, hogy az egyezményt aláíró államok mérgező anyagokat katonai céllal alkalmazzanak, ám az eltelt több mint 60 évben akadt bőven kihágás. Ki gondolta volna akkor, hogy az első világháborús tragédia — 1 290 000 embert mérgeztek meg vegyi fegyverrel — megismétlődésének elkerülése és megakadályozása érdekében kidolgozott genfi okmány aláírása után szinte megszámlálhatatlan változatát fejlesztik ki e rettegett találmánynak. Sőt, különböző fajtáját egyegy ország különféle ürüggyel alkalmazni fogja. Közöttük már 1925-ben az a Franciaország, amelynek csapatai ellen tíz évvel azelőtt hajtották végre Vilmos császár katonái az első tömeges méretű és katonai szempontból sikeres vegyi támadást. Nem maradt ki a sorból a sztálini Szovjetunió, Japán, a fasiszta Olaszország és Németország sem. A második világháborúban nem vetettek be vegyi fegyvert a harctereken, de a hírhedt Ciklon-B gázzal több millió embert gyilkoltak meg a fasiszta haláltáborokban. A háború éveiben mégis több százezertömtét mérgező antyagot gyártottak a szemben álló felek, 1945 után azonban megsemmisítették, hogy azután sokkal veszélyesebbeket kísérletezzenek ki és állítsanak elő. Nagyon kis hányadát (és nem is a legveszélyesebbeket) időközben Egyiptom, Vietnam, az Egyesült Államok, Dél-Afrika, Irak és Irán használta fel valamelyik ország ellen. Időközben hatalmas mennyiségű mérgező harcanyag halmozódott fel a világban. A Genfben tárgyaló két nagyhatalom közül az Egyesült Államok 30—40 ezer tonnával rendelkezik, a Szovjetunió pedig körülbelül 50 000-rel. Kétségtelen, hogy a vegyi fegyverek felhasználhatósága idővel csökken, sőt ami a legriasztóbb: hosszabb tárolás után ezek a fegyverek veszélyt jelenthetnek a környezetükre is. Ezt bizonyítja az egyik amerikai raktárban a közelmúltban történt eset. A vegyi anyaggal töltött lövedékből gáz szivárgott ki. Ezzel pedig számolni kell a 10—15 éve tárolt valamennyi ilyen típusú fegyver esetében. Vannak, akik számolnak is. Elképzelésük szerint rövidesen használhatatlanná váló fegyvereket felváltanak olyan újakkal, amelyeknek tárolása veszélytelen ... A világon azonban sokan legalább olyan hevesen ellenzik a vegyi fegyverkezés folytatását, mint az atomerő fejlesztését. Ettől függetlenül Genfben egyelőre nincs előrehaladás e tekintetben. Egészen biztos, hogy nem azért, mert a vegyi fegyverek megsemmisítése többe kerül, mint amennyit a gyártásukra fordítottak, hanem nagyon is a katonai-politikai érdekek diktálta törvényszerűségek miatt. J. SZABÓ József Gázálarcosbál Genfben A Sötét fehér foltok z utóbbi években a nemzetközi munkásmozgalom egyik legjelentősebb eseménye a múlt terhes örökségének elvetése, fehér, valójában nagyon is sötét foltjainak eltüntetése. A peresztrojka indította meg a Szovjetunióban a történelem elhallgatott vagy hamisan ábrázolt eseményeinek tisztázását, az ártatlanul meghurcolt, megalázott, kivégzett egyének rehabilitálását. A folyamat azonban nem állhat meg a szocializmus első országának határainál, mert az egykori idők fejleményei nagy hullámokat sem vártak az egész nemzetközi színtéren. Elegendő csak emlékeztetni a sztálini Szovjetunió és a náci Németország közötti megállapodás titkos záradékaira, a lengyel katonatisztek, értelmiségiek, egyházi személyek megtizedelésére, a külföldi kommunisták kiszolgáltatására a fasisztáknak, a Kreml szerepére a spanyol polgárháborúban stb. Sok minden kiderült, megdöbbentő adatok kerültek nyilvánosságra, például az is, hogy a nagybeteg Lenin bizalmas titkárnője — akinek feddhetetlenségében anynyira megbízott, hogy neki mondta tollba betegágyáról politikai végrendeletét — a hatalom megkaparintására törekvő Sztálin besúgói közé tartozott, s a későbbi generalisszimus, nyelvész, minden művészetek és tudományok tudora, az elsők között értesült a titkosnak szánt testamentum tartalmáról, amely javasolta eltávolítását a párt vezető tisztségeiről, mert nagy hatalmat összpontosított kezében, s Lenin jogosan tartott tőle, hogy visszaél ezzel. A Lenint körülvevő személyiségek: Trockij, Kamenyev, Zsinovjev, Buharin, Rikov és a többiek, marxista képzettségük, nemzetközi tapasztalataik, jártasságuk tudatában lebecsülték az elmélettel nem sokat törődő, hiányos szókincsű, szürke nyelvezetű Sztálint, s amíg egymás ellen áskálódtak, lehetővé tették neki, hogy a színfalak mögött szője hálóját, a legfontosabb posztokra saját embereit helyezze, s a harcias forradalmárok között mérsékeltnek tüntesse fel magát, aki képes szavatolni az ország békés, kalandorpolitikától mentes fejlődését. A fehér foltok nyilvános tisztázása előtt is tudtuk, hogy a később a Népek Nagy Tanítójaként emlegetett Sztálin lépésről lépésre, hallatlan gyakorlati, szervezői képességének, körmönfontságának, képmutatásának köszönhetően kaparintotta meg a hatalmat, s amíg eljutott a piramis legfelső fokára, mindent elsöpört maga előtt. A 30-as évek második felében már alig akadt olyan család, ahonnan ne hurcoltak volna el valakit: polgári szakembereket (a mérnöktársadalom színe-javát), mezőgazdászokat, a parasztok millióit a kollektivizálás ürügyén űzték el szülőföldjükről, elpusztították az egykori mansevikeket, eszereket, a nemesi családok töredékeit, az útkereső, elégedetlenkedő egyetemistákat. A pusztító, elnyomó gépezet kiépült, s lesújtott Lenin legközelebbi munkatársaira, a győztes forradalom vezetőire. A kirakatperek végtelen sorozatában valamivel több mint fél évszázaddal ezelőtt, 1938 márciusában kezdődött meg a per a „szovjetellenes, jobboldali, trockista csoportj’ ellen, amelynek fővádlottja Nyikolaj Buharin, akit Lenin az előbbiekben emlegetett testamentumában a párt kedvencének nevezett. A szovjet főváros lakossága akkoriban már beletörődött, hogy időről időre tiltakozó gyűlésekre terelik, s „halál az árulókra” jelszavakat kiálltatnak vele. A Buharin elleni koncepciós per idején sem maradt el a látványosság. A beszámolók szerint a gondosan összeválogatott és számon tartott tömegeknek süvítő szélben, lelkes odaadással kellett megjátszaniuk a népharangot, s követelniük Buharin vérét. Buharin sorsa tanulságos és jellemző: a 20-as évek második felében Sztálinnal tartott, de kettőjük szövetsége tiszavirág-életűnek bizonyult. kegyvesztett lett, miután elmarasztalta az erőltetett iparosítást, a kollektivizálás túlkapásait, a párton belüli demokrácia hiányát, s rugalmasabb értelmiségi politikát követelt. Amikor rádöbbent, hogy óriási hibát vétett, mert Sztálinnal cimboráit, már leeső volt, mint jobboldali elhajlóval végeztek vele. A bolsevik mozgalom Benjáminjaként emlegetett Buharin ártatlanságát a Világ Kormányosának halála után először Hruscsov kezelte emlegetni. A főtitkári székben őt követő Brezsnyev óvakodott a Stern című nyugatnémet Ál hetilap egyik utóbbi számát ■- ban megrázó riportot közölt az iráni menekültekről. Német alapossággal feldolgozták a téma minden mozzanatát: iráni harctér, az „önkéntesek” toborzása, menekülés a török határon át, Isztambul, az NSZK. Borzalmas adatokat közölt a hetilap 6—16 éves fiúkról, akiket két hét alatt „kiképeznek”, majd a frontra küldenek, hogy a csapatok előtt felfogják az irakiak tüzét, és elpusztuljanak az aknamezőkön. A szülők ezután „mártírigazolványt” kapnak, amely kedvezményes vásárlást biztosít és dicsőséget jelent. A kisfiúk pedig műanyag kulcsot, hogy majd ki tudják nyitni a mennyország kapuját. Ki gondol erre, amikor az 1980 óta naponta esedékes sablonos hírek megérkeznek a szerkesztőségbe? A hírügynökségek is egyre kurtábbra fogják a közleményeket, amelyek rendszerint arról szólnak, hogy hány száz vagy ezer ellenséget pusztítottak el. Mit lehet csinálni egy ilyen hírrel? Megcímezni is nehéz, mert nincs benne semmi új,semmi izgalmas. Néha ki is marad. Ami azt illeti, a Stern sem címoldali szenzációként közölte az említett riportot, csak a 176. oldalon, a külföldi eseményekről szóló cikkek sorozatának egyikeként, minden változtatásitól, újítástól, úrrá lett a tespedtség, s Buharin rehabilitálására fél évszázadot kellett várni Mások ártatlanságára is fény derült. Emberileg elképesztő azonban, hogy a világ legdemokratikusabb alkotmányaként emlegetett alaptörvény rendelkezései nem gátolták meg embermilliók meghurcolását, likvidálását, sőt egy időben a halálbüntetést is felfüggesztették, a börtönudvarokban mégis a traktorok dübörgése mellett embereket végeztek ki. Tehát hatályban volt az alkotmány, a törvény, csak éppen nem alkalmazták, nem tisztelték, nem mindenkire egyaránt vonatkozott. A sztálini uralom időszaka intő példa arra, hogy minden társadalomnak létre kell hoznia azokat a mechanizmusokat, amelyek szavatolják a törvényességet, a vezetés munkájának nyilvánosságát, népe előtti felelősségét, hogy lehetőség riyíliál az egyén érvényesülésére, munkája és képessége alapján, s megkíméljék az éjszakai kopogtatók rémétől. FISCHER Jenő Az újságírók fásultsága? Nemrégen, a kuvaiti légitársaság Boeing—747 utasgépének eltérítésekor az újságírók egész hadserege tartotta megszállva a nicosiai repülőteret szenzációra várva. Duplán „kifizetődött” a várakozás: a terroristák két túszt megöltek és kidobták holttestüket a kifutópályára. Az első jelentésekben még fokozták is az eseményt, azt állították, hogy nem golyóval végeztek velük, hanem kitörték a nyakukat. Az újságírók kürtölték világgá azt is, hogy a brit kommandók megérkeztek. Mintha a légi kalózok nem hallgatták volna a rádiót, és nem lett volna a Közel-Keleten egy seregnyi cinkosuk. Robert Cappa, az 1913-ban Magyarországon Friedmann András Ernő néven született világhírű fotóriporter 1954-ben hősi halált halt Indokína harcterén munkájának végzése közben. „Le photograph est mort” — mondta a vietnami hadnagy, és ez a mondat azóta már sokszor elhangzott. Kelendőek a haditudósítók. Mivé lett a szakma? Csak az újságíró a halás? Azok a legkelendőbb lapok, amelyek sok pikáns és véres hírt tudnak közölni, a többi „unalmas”. Valóban ilyen érzéketlen az ember? A 60- as években a vietnami háború volt a „sláger”, és világszerte segélyt gyűjtöttek a szabadságharcosoknak. Biafra éhezői is óriási népszerűségre tettek szert. Kezdetben a vietnami „csónakos emberekről” is rengeteg megrázó riport jelent meg, a kereskedelmi flotta bármilyen zászlót lobogtató hajói készségesen felvették őket. A világ azóta elfáradt a sok együttérzéstől. Ma a hajók kikerülik a menekülők nyomorúságos bárkáit — utána ugyanis nem tudnak velük mit kezdeni, egyetlen ország sem hajlandó befogadni őket. Csak nyűgöt jelentenek. Túl sok a háború, sok a menekült és az éhező ahhoz, hogy ez a téma „eladja” az újságot. Meg kellemetlen is. Most már nem a világ másik végén történnek a szánalmat keltő dolgok, a menekültek minden gondjukkalbajukkal együtt elérték küszöbünket. Régebben jólesően sírtunk Ingrid Bergmannal a Casablanca című háborús melodráma végén. Romantika azonban csak filmekben szokott lenni. És minden háborúnak megvan a Casablancája Az iraki—iráni öldöklésből az életet jelentő világba Isztambulon át vezet az út. Mintegy 250 000 iráni menekült, túlnyomórészt fiatal várakozik hamis útlevélre vagy valamelyik nyugati ország jóindulatára, hogy „egy 50 főnyi csomag iránit” vagy „egy kontingens közel-keleti menekültet” felvegyen. A legtöbbjük sorsa reménytelen, és ha elfogyott a pénzük, az a veszély fenyegeti őket, hogy visszakerülnek Iránba. Egyre nehezebb felkelteni a világ figyelmét. Van olyan, hogy „az emberiség lelkiismerete”? Emlegetik, de nagyon kevés lehet belőle, mert tetten alig látszik. Megvan a világnak — s benne mindenkinek — a masa bája éppen elég. Partus Márta Fásultság? Mártírigazolvány a halálba küldött iráni kisfiúknak. Néhány a sokezer „frontharcos” közül A szovjet hivatalos sajtóban 1938-ban megjelent gúnyrajzon Buharin és Trockij, mint kiirtásra ítélt veszett ebek Csernobil kísért Radioaktív pmbák és tiavak Még mindig veszélyesek Néhány erdei gombafajta és a tavakban található halak még mindig nagy mennyiségű radioaktív cézium 134-et és 137-et tartalmaznak, és veszélyesek az emberre nézve — írja az olasz Új ökológia című folyóirat, amely legutóbbi számát a csernobili katasztrófa második évfordulójának szentelte. A tavi hal sugárszintje kilogrammonként 2000 bequerel. A lap felszólította a hatóságokat, hogy kövessék Svájc példáját ahol már betiltották a tavi halfogyasztását, és az érintett országok tájékoztassák a lakosságot az élelmiszer radioaktivitásáról. 1988. április 30., május 1., 2.