Magyar Szó, 1991. szeptember (48. évfolyam, 244-269. szám)
1991-09-09 / 248. szám
1991. szeptember 9., hétfő Sorozatunk révén választ szeretnénk kapni azokra a kérdésekre, mi a véleményük a jugoszláviai magyar értelmiségieknek az itt élő magyarság helyzetéről, sorsáról, annak alakulásáról, továbbá mit gondolnak és éreznek e tekintetben fontosnak. Ma közölt cikkünk szerzője Soltis Lajos színművész. A dűlőutakról kiáltom... Amióta felkértek e pár sor megírására, nap mint nap hozzáfogok hol rettegve, hol büszke öntudattal, néha átkozódva, néha hálálkodva, hiszen nem adatik meg mindenkinek a szólás, a szólhatás joga. Az emberiség viszont amióta lejött a fáról és beszélni tud, szólni akar. Hol hangosan, hol suttogva. Néha ordít torkaszakadtából, néha dadog, de általában elmondja véleményét, ha kell, ha nem. Vannak hivatásos véleménymondók, akik ráerőszakolják sajátjukat másokra, és ha kell, ölni is tudnak, sőt alig várják a lehetőséget, hiszen ez az ő kötelességük, ez az ő hivatásuk. Olyanok hát, mint az aszfalton lépkedő elefánt. Csak mázsás talpukra nem az olvadt szurok tapad, hanem anyagba szorított kultúrák, vérrel és emberhúsból dagasztott szellemi erő, amelyre minden embernek joga van. Joga van, mert ez a szellemi erő az a hagyaték, amely egyik nemzetet megkülönbözteti a másiktól és sokaságában egy kulturális mozaikká áll össze, így téve izgalmassá, érdekessé és széppé a világot. Soha senkit sem tudnék gyűlölni azért, mert más nyelven szavalja Hamlet csodálatos Lenni vagy nem lenni-jét. Soha senkit sem tudnék megölni csak azért, mert a Jó reggelijében kevesebb a magánhangzó, mint az enyémben, vagy mert jobbról balra ír a balról jobbra helyett. Viszont büszke vagyok arra a néhány száz ismerősömre Afrikától Ohridig, New Yorktól Sveticevóig, akikkel osztozom a XX. század utolsó éveinek minden örömében, keserűségében, haláltusájában. Szeretem a bosnyák, a szerb, a macedón, a horvát, a szkipetár, a bunyevác, a montenegrói és a magyar szomszédaimat, itt Temerinben, itt Vajdaságban, itt ebben a széthulló jugoszláv hazában. Emelt fővel tanítom Petőfit, Aranyt, Madáchot, Nušićot, Jovan Steriját, Moliére-t, Shakespeare-t és bárkit, nemzetiségi és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül magyar nyelven, népemmel, gyermekeimmel, a tanítványaimmal, mert ez az anyanyelvem, ezen a nyelven mondtam ki először azt, hogy anyám, kenyér, hazám. És nekem itt a hazám, itt az anyám, itt a népem és itt vár a kispesti temető, ahol szépen megfér egymás mellett a cirill és latin betű, a Dusán és a Lehel, az Iván és a János, az Erzsébet és a Jelisaveta, a büszke szláv és konok magyar, hiszen mindenki porból vétetett és porrá lesz majd, függetlenül attól, hogy hány ujjal veti a keresztet, és milyen nyelven gajdolja az Istent. Nem vagyok politikus, sőt kicsi koromtól kezdve gyűlölöm még azt is, aki hiva- SmM, mfUA tálból foglalkozik politikával, mert eszmélésemtől kezdve napjainkig csak azt látom, hogy az ember a politika áldozata. Jártam behangosított csehszlovák, román, orosz falvakban, városokban. Látom a feldúlt Baranyát, az üszkös házakat, a háború húsdarálójából kifröcsögő emberi hulladékot, és mind-mind azt ordítja, ne tovább, ne tovább. És a politika tovább hallgatózik és tovább darál; ma engem, holnap téged, és a világot lassan köd lepi be és kezetlen, lábatlan hüllővé válik, aki túléli önmagát. Ember, csak ennyi volnál? Ilyen buta, ilyen elvakult és ennyire süket! A világot jelentő deszkák helyett a dűlőutakról kiáltom: ébredj fel, világ, állítsd meg a politikát. SOLTIS Lajos Új évad kezdődött Mostoha körülmények között, de folytatja tevékenységét a becsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör Noha igen mostoha körülmények között, egy nagyon elhanyagolt állapotban levő, már itt-ott romos épületben albérlő albérlőjeként, de folytatja a tevékenységét a becsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör. Az egyesületet az idén januárban hozta létre a kultúrában tenni vágyók lelkesedése. Az akaraterőn és a lelkesedésen kívül mindössze hagyománnyal rendelkeztek az alapítók. Úgy képzelték el, hogy az egykoron oly szép sikereket elért, de a hatvanas évek elején egy akkori, nehezen érthető művelődéspolitikai intézkedés következtében megszüntetett magyar kultúrkör jogutódaként tevékenykedhetnek. Ennek alapján arra számítottak, hogy ismét birtokukba vehetik azt az épületet, amelyet az ötvenes években a Becse úgynevezett alsóvárosi részén élő polgárok önkéntes munkájával és adományaiból művelődési célokra építettek. Ezt az épületet a közelmúltig a Szocialista Szövetség otthonaként vették igénybe, művelődési rendezvényt csak nagy ritkán szerveztek benne. Telekkönyvileg a község tulajdonát képezi, de amikor a Petőfi Sándor Kultúrkör kérte a használati jogot, mégsem neki, hanem a II. helyi közösségnek adták, azzal, hogy utasították, szabja meg, milyen körülmények között veheti más is igénybe az épületet. Mivel a II. helyi közösség vezetőségének és a kultúrkörnek merőben más elképzelései vannak az épület igénybevételéről, az albérlő albérlőjekénti viszony nagyon nehezen alakulhat ki. A polgárok részéről ezúttal is megvan a jó szándék arra, hogy adományokból és önkéntes munkával felújítsák az épületet. Addig azonban semmit sem lehet tenni, amíg a vitás kérdéseket nem tisztázzák. A mostoha körülmények ellenére a becsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör néhány szakosztályában élénk tevékenység bontakozott ki. A színjátszók kabaréműsort készítettek, volt nótaest, beindult a táncház, néhány társasestet is szerveztek. A vezetőség most az új évad elején megtartott ülésén a megkezdett munka folytatása mellett szállt síkra. A színjátszó csoport az elképzelések szerint a kabaréműsorral, amelyet eddig hatszor vitt színre a községben és környékén, még mintegy 10 vendégszereplést vállal. Emellett a zömmel középiskolásból álló ifjúsági csoport Örkény István egyperces novelláiból készít egy előadást, Bevégzetlen ragozás címmel. A rendezésre Soltis Lajos színművészt és rendezőt, az újvidéki SzínművészetiAkadémia tanárát kérték fel. A felnőtt csoport valószínűleg egy vajdasági szerző színművével próbálkozik. Az irodalmi csoport egyebek között megszervezi a versmondók versenyét, író-olvasó találkozókat rendez. Külön gondot fordít Becse irodalmi hagyományainak kutatására, a hagyományápolásra. Egyebek között szeretnék megszervezni Tari István Becsén élő költő legújabb könyvének bemutatóját, a becsei születésű Pap József költővel való irodalmi találkozót. Szeptember folyamán a törökbecsei hagyományápoló csoporttal együttesen irodalmi kirándulást tesznek az aracsi pusztatemplomhoz stb. A zenei szakosztály folytatja a táncházak szervezését, emellett tánciskolát indít, amelyet Terzin Róbert vezet, és szeptember 30-án kezdődik. Noha a képzőművészeti csoport tevékenységéhez úgyszólván semmilyen feltétel nincs, a Petőfi Sándor Általános Iskola kollektívája jóindulatának köszönhetően ezt a tevékenységet egyelőre az iskola szaktantermében bontakoztatják ki. Ha a községi képviselő-testület szeptemberi rendes ülésén az egyesület kapná meg az épület használati jogát, még az idén széles körű akciót indítanak az adaptáláshoz szükséges anyagi eszközök összegyűjtésére, így egyebek között a becsei sportcsarnokban neves becsei származású és a városhoz kötődő előadóművészek és a környék amatőrjeinek részvételével szeretnék december folyamán megtartani a művelődési egyesület napját. A rendezvény tiszta bevételét az épület rendbehozására fordítanák. LAJBER György Magyar Szó MŰVELŐDÉS 7 Ajándék a 21. századnak Szeptember 10-én adják át a szabadkai városháza felújított dísztermét Az elmúlt csaknem nyolcvan év alatt a szabadkai városháza dísztermében megszámlálhatatlanul sok rendezvényt, tanácskozást, hangversenyt, prózaestet, esküvőt tartottak. Az utóbbi években azonban a terem díszes falfestményei, fafaragásai, mennyezetburkolata szinte ki se látszott a rárakódott portól, a beázások okozta nedvességfoltoktól. A község 1986-ban vette át az épületet, és határozatának értelmében a műemléket 15 év alatt kell felújítani abból a pénzből, mely a ház földszintjén működő üzletektől és intézményektől folyik be bérleti díj címén. Évente 800-900 négyzetméternyi területet tudnak így újjávarázsolni. A díszterem „mindöszsze”300-400 négyzetméter területű, ám ez a legösszetettebb feladat. A Községközi Műemlékvédelmi Intézet szakmunkatársai tavaly októberben kezdték meg a dokumentáció összeállítását, és ugyancsak az ő vezetésükkel az idén januárban vették birtokukba a különböző mesterek a siralmas állapotban levő dísztermet. Januártól idáig Richter Filip szobafestő, Bálint Péter kőműves, Majláth Imre rézműves, a zentai Enterifer asztalosműhely és a ljubljanai Interdizajn szerelővállalat emberei dolgoztak a felújításon, összesen több mint százan. - Az eredeti tervek szerint dolgozunk - mondta Antun Rudinski, az intézet igazgatója. - Azzal, hogy a 21. század elvásárainak megfelelő műszaki, szellőztető- és fűtőberendezéssel szereljük fel. Teljesen felújítottuk az elektromos vezetékeket, új hangosítást szereltünk fel. Az emeleti részt évtizedek óta nem használták. Természetesen ez is új külsőt kap, így a középső és a két oldalerkéllyel, 80 új ülőhellyel lesz több a teremben. A szinkrontolmácsokról sem feledkeztünk meg. Több kabint kapnak a legmodernebb felszereléssel, melyekből egyszerre három nyelven mehet a fordítás. A meglevő világosítás rekonstrukciója mellett dekoratív világítást is felszerelünk, mely még előnyösebb színben mutatja meg a dísztermet, kihangsúlyozza a díszítéseket - folytatta Greguss József, a városháza karbantartó szolgálatának vezetője. - A gyönyörű vitrázsokat kívülről világítjuk meg, a terem pedig színpadi világítást is kap, melylyel kísérni tudjuk az előtérben folyó eseményeket. - A felújítás 6-7 millió dinárba kerül - tette hozzá Greguss József. - Legalább 3-3,5 millióra lesz szükség a műszaki berendezés megvásárlásához. Kitűnő ajánlatokat kaptunk külföldről, melyek segítségével 2000 előtt befejezhettük volna az épület felújítását, ám közbejött ez a bizonytalan politikai helyzet, úgyhogy egyelőre nem számíthatunk a külföldi tőkére. Az épület többi részének felújítási terve is elkészült. Szeretnénk kinyitni a keleti és a nyugati kaput, rendbe hozni az udvari átriumokat, pincéket. Tízegynéhány új üzlethelyiséget kapnánk ily módon, melyeket bérbe adhatnánk. Meg kell oldanunk a Városi Múzeum bejáratának kérdését is, mert pillanatnyilag nagyon nehéz megközelíteni a múzeumot. A díszteremben még folynak a munkálatok, de szeptember 10-ére befejezik a mesterek a felújítást. A tervek szerint a nagyközönség szeptember 12-én csodálhatja meg munkájukat. A díszterem ünnepélyes átadásán Kinka Rita zongorázik. re Most sokkal szebb lesz (L. KISS Ágnes felvétele) HAMAROSAN KÖNYVTÁRAVATÓ NOVO ORAHOVÓN Tervek után - valóság Másfél évtized után ismét megnyílik a könyvtár Novo Orahovón, hamarosan teljesül a helybeli polgárok óhaja. Valaha volt könyvtára a falunak, majd bezárták, de most felújítják, aminek körülményeiről Győre Gézával, a topolyai Népkönyvtár igazgatójává beszélgettünk. - Egykor az volt a jelszó, hogy minden faluba könyvtárat, így a topolyai község mind a 26 településén működött ilyen intézmény valamilyen formában - kezdte egy kis könyvtártörténelemmel Győre Géza. - Ezek persze központi, állami gondozás alatt álltak, majd az önigazgatás kezdetén elhaltak, megszűntek. A 60-as évek elején már csak tíz-egynéhány könyvtár működött a község területén, majd következett a 70-es években az ésszerűsítés. Persze, egyeseknek természetes volt, hogy elsősorban a művelődést kell ésszerűsíteni, így az egykori könyvtárakból kocsma, ifjúsági otthon stb. lett. Ami megmaradt, azt sem hozzáértő emberekre bízták, majd újabb csapásként jött a társult munka törvénye, a nagy központok létrehozása, a könyvtáraknak a művelődési központokba való beolvasztása. Ezzel persze a könyvtárak továbbra is háttérbe szorultak, habár az akkor divatos ötéves tervben, 1980-ban már előirányoztuk a könyvtár megnyitását Novo Orahovón, de ez csak terv maradt, annak ellenére, hogy több mint ezer lakosú település és az idevágó előírások szerint kellene hogy legyen könyvtára. Folytak ugyan megbeszélések arról, hogy legyen egy-két polc az ifjúsági otthonban, és nevezzük el könyvtárnak ezt a sarkot a diszkóban, de ez elfogadhatatlan volt. Utána még többször bekerült tervbe az orahovói könyvtár megnyitása, de mindig elmaradt. Végül - és ennek nagyon örültünk - tavaly vált időszerűvé ismét ez a téma, a helybeli polgárok ugyanis a helyi közösség által kérelemmel fordultak hozzánk egy fiókkönyvtár megnyitása céljából. Össze is gyűjtöttek az egykori állományból ezer kötetet, mi pedig ugyanennyit adtunk hozzá, figyelembe véve a falu lakosságának nemzetiségi összetételét, a magyarok, szerbek és ruszinok igényeit. Nagy megértésre találtunk a helyi közösség részéről, amely biztosítja a helyiségeket, rezsiköltségeket, ami talán Vajdaság-szerte is ritkaságnak számít. Dicséretre méltó ez a falu polgárai részéről, csak kár, hogy más környezetekben nem tapasztalható. A mi feladatunk lesz csak a szakmai munka és az ott dolgozók személyi jövedelmének folyósítása - mondta végül a könyvtárigazgató az e hónapban esedékes könyvtármegnyitó kapcsán. N. K. A megemlékezés keserűsége a magyar történelem egyik legszomorúbb napja 1849.úlius 31-e. A Bem tábornok szabadságharcosai és Skarjatin orosz generális dzsidás csapatai között végzetes kimenetelű, utolsó erdélyi csata nemcsak a világosi fegyverletétel hírnöke, ezerötszáz forradalmár halott sírhelye; a legfájdalmasabb, hogy Petőfi Sándor is a halottak között volt. A lényegen nem változtatnak a legújabb kutatások: Petőfi azóta nincs, de eltűnésének helye, a fehéregyházi csatatér a romániai, erdélyi magyarság legkeresettebb zarándokhelyévé vált. Évfordulók alkalmával ide jönnek szervezetten vagy egyénleg a látogatók megmaradásra való biztatást és erőt nyerni. Fehéregyháza lakói, az erdélyi magyar értelmiség a diktatúra éveiben is kisebb-nagyobb nyilvánossággal megemlékezhettek Petőfi Sándorról, és a lelkük mélyén megsiratták az akkor elvesztett szabadságot. Petőfit nem lehetett betiltani. Érthető hát, hogy a tavalyi Petőfi-ünnepséget nem titkolt várakozás, előkészület előzte meg. Csakhogy egy újfajta demokrácia barmanizmusa, idegengyűlölete keserűvé tette a megemlékezést. Néhány nappal előtte gyalázó kezek megcsonkították az ispánkúti Petőfi-domborművet, szemét kiszúrták, orrát levésték. Ez lett annak a sorsa, aki életével a világszabadságot, az együttélést szolgálta. A dombormű azóta is csonka, a hatóság nem törődik vele, de időközben engedélyezte egy alkalmi kocsma megnyitását az emlékműtől kőhajításnyira. Ami mégis változott: az idén áprilisban megalakult Segesváron a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, melynek tiszteletbeli elnöke Kányádi Sándor költő lett. Az idei emlékünnep csendesnek, de lelkiekben rendkívül gazdagnak bizonyult. Több templomban a vasárnapi istentiszteleten a szeretet és a megbékélés jegyében emlékeztek a nagy költőre. A tulajdonképpeni, legnagyobb érdeklődéssel követett megemlékezésre az 1897-ben felavatott turulmadaras fehéregyházi emlékműnél került sor, amelynek talapzata alig látszott ki a koszorúktól, oszlopán pedig fehér szalag hirdette a jelszót, hogy „világszabadság”. A történeti, időbeli áttekintés végére egy újabb hatósági intézkedés került. A néhány éve megszüntetett, Segesvár szívében fekvő Petőfi Sándor utca helyett a polgármesteri hivatal egy másikat „ajándékozott a város magyar lakosságának” - ezúttal a város peremén, a termőföldek határában. Ráadásul elrendelte, hogy a heti állatvásárt és az ócskapiacot itt fogják megtartani. Oh, világszabadság! ÁBRÁM Zoltán