Magyar Szó, 1991. szeptember (48. évfolyam, 244-269. szám)

1991-09-09 / 248. szám

1991. szeptember 9., hétfő Sorozatunk révén választ szeretnénk kapni azokra a kérdésekre, mi a véleményük a jugoszláviai magyar értelmiségieknek az itt élő magyar­ság helyzetéről, sorsáról, annak alakulásáról, továbbá mit gondolnak és éreznek e tekintetben fontosnak. Ma közölt cikkünk szerzője Soltis Lajos színművész. A dűlőutakról kiáltom... Amióta felkértek e pár sor megírására, nap mint nap hozzáfogok hol rettegve, hol büszke öntudattal, néha átkozódva, néha hálálkodva, hiszen nem adatik meg min­denkinek a szólás, a szólhatás joga. Az emberiség viszont amióta lejött a fáról és beszélni tud, szólni akar. Hol hangosan, hol suttogva. Néha ordít tor­­kaszakadtából, néha dadog, de általában elmondja véleményét, ha kell, ha nem. Vannak hivatásos véleménymondók, akik ráerőszakolják sajátjukat másokra, és ha kell, ölni is tudnak, sőt alig várják a lehetőséget, hiszen ez az ő kötelességük, ez az ő hivatásuk. Olyanok hát, mint az aszfalton lép­kedő elefánt. Csak mázsás talpukra nem az olvadt szurok tapad, hanem anyagba szorított kultúrák, vérrel és emberhúsból dagasztott szellemi erő, amelyre minden embernek joga van. Joga van, mert ez a szellemi erő az a hagyaték, amely egyik nemzetet megkü­lönbözteti a másiktól és sokaságában egy kulturális mozaikká áll össze, így téve iz­galmassá, érdekessé és széppé a világot. Soha senkit sem tudnék gyűlölni azért, mert más nyelven szavalja Ham­let csodálatos Lenni vagy nem lenni-jét. Soha senkit sem tudnék megölni csak azért, mert a Jó reggelijében kevesebb a magánhangzó, mint az enyémben, vagy mert jobbról balra ír a balról jobbra he­lyett. Viszont büszke vagyok arra a né­hány száz ismerősömre Afrikától Ohri­­dig, New Yorktól Sveticevóig, akikkel osztozom a XX. század utolsó éveinek minden örömében, keserűségében, halál­tusájában. Szeretem a bosnyák, a szerb, a mace­dón, a horvát, a szkipetár, a bunyevác, a montenegrói és a magyar szomszédai­mat, itt Temerinben, itt Vajdaságban, itt ebben a széthulló jugoszláv hazában. Emelt fővel tanítom Petőfit, Aranyt, Madáchot, Nušićot, Jovan Steriját, Mo­liére-t, Shakespeare-t és bárkit, nemzeti­ségi és felekezeti hovatartozásra való te­kintet nélkül magyar nyelven, népem­mel, gyermekeimmel, a tanítványaim­mal, mert ez az anyanyelvem, ezen a nyelven mondtam ki először azt, hogy anyám, kenyér, hazám. És nekem itt a hazám, itt az anyám, itt a népem és itt vár a kispesti temető, ahol szépen megfér egymás mellett a ci­rill és latin betű, a Dusán és a Lehel, az Iván és a János, az Erzsébet és a Jelisa­­veta, a büszke szláv és konok magyar, hiszen mindenki porból vétetett és porrá lesz majd, függetlenül attól, hogy hány ujjal veti a keresztet, és milyen nyelven gajdolja az Istent. Nem vagyok politikus, sőt kicsi korom­tól kezdve gyűlölöm még azt is, aki hiva- SmM, mfUA tálból foglalkozik politikával, mert esz­­mélésemtől kezdve napjainkig csak azt látom, hogy az ember a politika áldoza­ta. Jártam behangosított csehszlovák, román, orosz falvakban, városokban. Látom a feldúlt Baranyát, az üszkös há­zakat, a háború húsdarálójából kifröcsö­­gő emberi hulladékot, és mind-mind azt ordítja, ne tovább, ne tovább. És a politika tovább hallgatózik és tovább darál; ma engem, holnap téged, és a világot lassan köd lepi be és kezet­len, lábatlan hüllővé válik, aki túléli önmagát. Ember, csak ennyi volnál? Ilyen buta, ilyen elvakult és ennyire süket! A világot jelentő deszkák helyett a dűlőutakról kiáltom: ébredj fel, világ, állítsd meg a politikát. SOLTIS Lajos Új évad kezdődött Mostoha körülmények között, de folytatja tevékenységét a becsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör Noha igen mostoha körülmé­nyek között, egy nagyon elhanya­golt állapotban levő, már itt-ott ro­mos épületben albérlő albérlője­­ként, de folytatja a tevékenységét a becsei Petőfi Sándor Magyar Kul­túrkör. Az egyesületet az idén janu­árban hozta létre a kultúrában ten­ni vágyók lelkesedése. Az akarat­erőn és a lelkesedésen kívül mind­össze hagyománnyal rendelkeztek az alapítók. Úgy képzelték el, hogy az egykoron oly szép sikereket el­ért, de a hatvanas évek elején egy akkori, nehezen érthető művelő­déspolitikai intézkedés következté­ben megszüntetett magyar kultúr­kör jogutódaként tevékenykedhet­nek. Ennek alapján arra számítot­tak, hogy ismét birtokukba vehetik azt az épületet, amelyet az ötvenes években a Becse úgynevezett alsó­városi részén élő polgárok önkéntes munkájával és adományaiból műve­lődési célokra építettek. Ezt az épü­letet a közelmúltig a Szocialista Szö­vetség otthonaként vették igénybe, művelődési rendezvényt csak nagy ritkán szerveztek benne. Telek­­könyvileg a község tulajdonát képe­zi, de amikor a Petőfi Sándor Kul­túrkör kérte a használati jogot, mégsem neki, hanem a II. helyi kö­zösségnek adták, azzal, hogy utasí­tották, szabja meg, milyen körülmé­nyek között veheti más is igénybe az épületet. Mivel a II. helyi közös­ség vezetőségének és a kultúrkör­nek merőben más elképzelései van­nak az épület igénybevételéről, az albérlő albérlőjekénti viszony na­gyon nehezen alakulhat ki. A pol­gárok részéről ezúttal is megvan a jó szándék arra, hogy adományok­ból és önkéntes munkával felújítsák az épületet. Addig azonban semmit sem lehet tenni, amíg a vitás kérdé­seket nem tisztázzák. A mostoha körülmények ellenére a becsei Petőfi Sándor Magyar Kul­túrkör néhány szakosztályában élénk tevékenység bontakozott ki. A színját­szók kabaréműsort készítettek, volt nótaest, beindult a táncház, néhány társasestet is szerveztek. A vezetőség most az új évad ele­jén megtartott ülésén a megkezdett munka folytatása mellett szállt síkra. A színjátszó csoport az elképzelé­sek szerint a kabaréműsorral, ame­lyet eddig hatszor vitt színre a köz­ségben és környékén, még mintegy 10 vendégszereplést vállal. Emellett a zömmel középiskolásból álló ifjúsági csoport Örkény István egyperces no­velláiból készít egy előadást, Bevég­­zetlen ragozás címmel. A rendezésre Soltis Lajos színművészt és rendezőt, az újvidéki Színművészeti­­Akadémia tanárát kérték fel. A felnőtt csoport valószínűleg egy vajdasági szerző színművével próbálkozik. Az irodalmi csoport egyebek kö­zött megszervezi a versmondók ver­senyét, író-olvasó találkozókat ren­dez. Külön gondot fordít Becse iro­dalmi hagyományainak kutatására, a hagyományápolásra. Egyebek kö­zött szeretnék megszervezni Tari István Becsén élő költő legújabb könyvének bemutatóját, a becsei születésű Pap József költővel való irodalmi találkozót. Szeptember fo­lyamán a törökbecsei hagyomány­­ápoló csoporttal együttesen irodal­mi kirándulást tesznek az aracsi pusztatemplomhoz stb. A zenei szakosztály folytatja a táncházak szervezését, emellett tánciskolát indít, amelyet Terzin Róbert vezet, és szeptember 30-án kezdődik. Noha a képzőművészeti csoport tevékenységéhez úgyszólván sem­milyen feltétel nincs, a Petőfi Sán­dor Általános Iskola kollektívája jó­indulatának köszönhetően ezt a te­vékenységet egyelőre az iskola szak­­tantermében bontakoztatják ki. Ha a községi képviselő-testület szeptemberi rendes ülésén az egye­sület kapná meg az épület haszná­lati jogát, még az idén széles körű akciót indítanak az adaptáláshoz szükséges anyagi eszközök össze­gyűjtésére, így egyebek között a be­csei sportcsarnokban neves becsei származású és a városhoz kötődő előadóművészek és a környék ama­tőrjeinek részvételével szeretnék december folyamán megtartani a művelődési egyesület napját. A ren­dezvény tiszta bevételét az épület rendbehozására fordítanák. LAJBER György Magyar Szó MŰVELŐDÉS 7 Ajándék a 21. századnak Szeptember 10-én adják át a szabadkai városháza felújított dísztermét Az elmúlt csaknem nyolcvan év alatt a szabadkai városháza díszter­mében megszámlálhatatlanul sok rendezvényt, tanácskozást, hang­versenyt, prózaestet, esküvőt tartot­tak. Az utóbbi években azonban a terem díszes falfestményei, fafara­gásai, mennyezetburkolata szinte ki se látszott a rárakódott portól, a be­ázások okozta nedvességfoltoktól. A község 1986-ban vette át az épületet, és határozatának értelmé­ben a műemléket 15 év alatt kell felújítani abból a pénzből, mely a ház földszintjén működő üzletektől és intézményektől folyik be bérleti díj címén. Évente 800-900 négyzet­­méternyi területet tudnak így újjá­varázsolni. A díszterem „mindösz­­sze”­300-400 négyzetméter terüle­tű, ám ez a legösszetettebb feladat. A Községközi Műemlékvédelmi Intézet szakmunkatársai tavaly ok­tóberben kezdték meg a dokumen­táció összeállítását, és ugyancsak az ő vezetésükkel az idén januárban vették birtokukba a különböző mes­terek a siralmas állapotban levő dísztermet. Januártól idáig Richter Filip szobafestő, Bálint Péter kő­műves, Majláth Imre rézműves, a zentai Enterifer asztalosműhely és a ljubljanai Interdizajn szerelővállalat emberei dolgoztak a felújításon, összesen több mint százan. - Az eredeti tervek szerint dol­gozunk - mondta Antun Rudinski, az intézet igazgatója. - Azzal, hogy a 21. század elvásárainak megfelelő műszaki, szellőztető- és fűtőberen­dezéssel szereljük fel. Teljesen fel­újítottuk az elektromos vezetéke­ket, új hangosítást szereltünk fel. Az emeleti részt évtizedek óta nem használták. Természetesen ez is új külsőt kap, így a középső és a két oldalerkéllyel, 80 új ülőhellyel lesz több a teremben. A szinkrontolmá­csokról sem feledkeztünk meg. Több kabint kapnak a legmoder­nebb felszereléssel, melyekből egy­szerre három nyelven mehet a for­dítás.­­ A meglevő világosítás rekonst­rukciója mellett dekoratív világítást is felszerelünk, mely még előnyö­sebb színben mutatja meg a díszter­met, kihangsúlyozza a díszítéseket - folytatta Greguss József, a városhá­za karbantartó szolgálatának veze­tője. - A gyönyörű vitrázsokat kí­vülről világítjuk meg, a terem pe­dig színpadi világítást is kap, mely­­lyel kísérni tudjuk az előtérben fo­lyó eseményeket. - A felújítás 6-7 millió dinárba kerül - tette hozzá Greguss József. - Legalább 3-3,5 millióra lesz szük­ség a műszaki berendezés megvá­sárlásához. Kitűnő ajánlatokat kap­tunk külföldről, melyek segítségé­vel 2000 előtt befejezhettük volna az épület felújítását, ám közbejött ez a bizonytalan politikai helyzet, úgyhogy egyelőre nem számítha­tunk a külföldi tőkére. Az épület többi részének felújítási terve is el­készült. Szeretnénk kinyitni a keleti és a nyugati kaput, rendbe hozni az udvari átriumokat, pincéket. Tíz­egynéhány új üzlethelyiséget kap­nánk ily módon, melyeket bérbe adhatnánk. Meg kell oldanunk a Városi Múzeum bejáratának kérdé­sét is, mert pillanatnyilag nagyon nehéz megközelíteni a múzeumot. A díszteremben még folynak a munkálatok, de szeptember 10-ére befejezik a mesterek a felújítást. A tervek szerint a nagyközönség szep­tember 12-én csodálhatja meg munkájukat. A díszterem ünnepé­lyes átadásán Kinka Rita zongorá­zik. re Most sokkal szebb lesz (L. KISS Ágnes felvétele) HAMAROSAN KÖNYVTÁRAVATÓ NOVO ORAHOVÓN Tervek után - valóság Másfél évtized után ismét meg­nyílik a könyvtár Novo Orahovón, hamarosan teljesül a helybeli polgá­rok óhaja. Valaha volt könyvtára a falunak, majd bezárták, de most felújítják, aminek körülményeiről Győre Gézával, a topolyai Nép­könyvtár igazgatójává beszélget­tünk. - Egykor az volt a jelszó, hogy minden faluba könyvtárat, így a to­polyai község mind a 26 települé­sén működött ilyen intézmény vala­milyen formában - kezdte egy kis könyvtártörténelemmel Győre Gé­za. - Ezek persze központi, állami gondozás alatt álltak, majd az ön­igazgatás kezdetén elhaltak, meg­szűntek. A 60-as évek elején már csak tíz-egynéhány könyvtár műkö­dött a község területén, majd kö­vetkezett a 70-es években az éssze­rűsítés. Persze, egyeseknek termé­szetes volt, hogy elsősorban a mű­velődést kell ésszerűsíteni, így az egykori könyvtárakból kocsma, ifjú­sági otthon stb. lett. Ami megma­radt, azt sem hozzáértő emberekre bízták, majd újabb csapásként jött a társult munka törvénye, a nagy központok létrehozása, a könyv­táraknak a művelődési központok­ba való beolvasztása. Ezzel persze a könyvtárak továbbra is háttérbe szorultak, habár az akkor divatos ötéves tervben, 1980-ban már elő­irányoztuk a könyvtár megnyitását Novo Orahovón, de ez csak terv maradt, annak ellenére, hogy több mint ezer lakosú település és az ide­vágó előírások szerint kellene hogy legyen könyvtára. Folytak ugyan megbeszélések arról, hogy legyen egy-két polc az ifjúsági otthonban, és nevezzük el könyvtárnak ezt a sarkot a diszkóban, de ez elfogad­hatatlan volt. Utána még többször bekerült tervbe az orahovói könyv­tár megnyitása, de mindig elma­radt. Végül - és ennek nagyon örültünk - tavaly vált időszerűvé is­mét ez a téma, a helybeli polgárok ugyanis a helyi közösség által kére­lemmel fordultak hozzánk egy fiók­­könyvtár megnyitása céljából. Össze is gyűjtöttek az egykori állomány­ból ezer kötetet, mi pedig ugyan­ennyit adtunk hozzá, figyelembe véve a falu lakosságának nemzetisé­gi összetételét, a magyarok, szerbek és ruszinok igényeit. Nagy megér­tésre találtunk a helyi közösség ré­széről, amely biztosítja a helyisége­ket, rezsiköltségeket, ami talán Vaj­­daság-szerte is ritkaságnak számít. Dicséretre méltó ez a falu polgárai részéről, csak kár, hogy más kör­nyezetekben nem tapasztalható. A mi feladatunk lesz csak a szakmai munka és az ott dolgozók személyi jövedelmének folyósítása - mondta végül a könyvtárigazgató az e hó­napban esedékes könyvtármegnyitó kapcsán. N. K. A megemlékezés keserűsége a magyar történelem egyik legszomorúbb napja 1849.­úlius 31-e. A Bem tábornok szabadságharcosai és Skarjatin orosz generális dzsidás csapatai között végzetes kimenetelű, utolsó erdélyi csata nemcsak a világosi fegy­verletétel hírnöke, ezerötszáz forradalmár halott sírhelye; a legfájdalmasabb, hogy Petőfi Sándor is a halottak között volt. A lényegen nem változtatnak a legújabb kutatások: Petőfi azóta nincs, de eltűnésének helye, a fehéregyházi csatatér a romániai, erdélyi magyarság legkeresettebb za­rándokhelyévé vált. Évfordulók alkalmával ide jönnek szervezetten vagy egyénleg a látogatók megmaradásra való biztatást és erőt nyerni. Fehéregyháza lakói, az erdélyi magyar értelmiség a diktatúra éveiben is kisebb-nagyobb nyilvánossággal megemlékezhettek Petőfi Sándorról, és a lelkük mé­lyén megsiratták az akkor elvesztett szabadságot. Pető­fit nem lehetett betiltani. Érthető hát, hogy a tavalyi Petőfi-ünnepséget nem tit­kolt várakozás, előkészület előzte meg. Csakhogy egy új­fajta demokrácia barmanizmusa, idegengyűlölete keserű­vé tette a megemlékezést. Néhány nappal előtte gyalázó kezek megcsonkították az ispánkúti Petőfi-domborművet, szemét kiszúrták, orrát levésték. Ez lett annak a sorsa, aki életével a világszabadságot, az együttélést szolgálta. A dombormű azóta is csonka, a hatóság nem törő­dik vele, de időközben engedélyezte egy alkalmi kocs­ma megnyitását az emlékműtől kőhajításnyira. Ami mégis változott: az idén áprilisban megalakult Segesváron a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, melynek tiszteletbeli elnöke Kányádi Sándor költő lett. Az idei emlékünnep csendesnek, de lelkiekben rendkívül gazdagnak bizonyult. Több templomban a vasárnapi istentiszteleten a szeretet és a megbékélés je­gyében emlékeztek a nagy költőre. A tulajdonképpeni, legnagyobb érdeklődéssel köve­tett megemlékezésre az 1897-ben felavatott turulmada­ras fehéregyházi emlékműnél került sor, amelynek ta­lapzata alig látszott ki a koszorúktól, oszlopán pedig fe­hér szalag hirdette a jelszót, hogy „világszabadság”. A történeti, időbeli áttekintés végére egy újabb ható­sági intézkedés került. A néhány éve megszüntetett, Segesvár szívében fekvő Petőfi Sándor utca helyett a polgármesteri hivatal egy másikat „ajándékozott a vá­ros magyar lakosságának” - ezúttal a város peremén, a termőföldek határában. Ráadásul elrendelte, hogy a heti állatvásárt és az ócskapiacot itt fogják megtartani. Oh, világszabadság! ÁBRÁM Zoltán

Next