Magyar Szó, 1991. december (48. évfolyam, 329-356. szám)

1991-12-01 / 329. szám

1991. december­­vasárnap Ki avatkozik be? És miért nem? Jönnek, nem jönnek? Kéksisakkal vagy hadihajókon? A második világ­háború győztesei netán a vesztesei is? Tiszta vagy aljas szándékkal az Eu­­rópa-szerte újjáéledő fasizmus imperialista előőrseiként? Sértik vagy nem veszélyeztetik az ország szuverenitását? I­lyen és hasonló találgatások és la­tolgatások sokasága foglalkoztatja napjainkban az egyébként is erő­sen megosztott közvéleményünket, hát­térbe szorítva a leglényegesebb kérdé­seket. Mint például azt, hogy abbahagy­­ható-e egyáltalán a fékevesztett gyűlölet diktálta kölcsönös öldöklés, vagy ho­gyan fogjuk átvészelni az utóbbi jó né­hány évtized legszűkösebbnek ígérkező felét. Nos, annak idején, közvetlenül az iraki-iráni háború kitörése után egy ma­gas rangú tisztekből álló szakértőcsoport sajtóértekezletén állhatatosan bizonygat­ták, hogy a két említett ország közötti összecsapás nem tarthat fél évnél tovább. Ennyire futja ugyanis a forradalom során megtizedelt iráni hadseregnek, s az eleve gyengébb bagdadi nagyravágyók fegy­ver- és lőszertartalékából. Nem is szólva arról, hogy mindkét fél legnagyobb fegy­­verszállítói azonnal kilátásba helyezték a szükséges pótalkatrészek leszállításának megtagadását. A többit tudjuk: amikor jó két év után is lankadatlan hévvel dúlt a világ­békét veszélyeztető háború, a nemzet­közi közösség általános és teljes gazda­sági zárlatot rendelt el mindkét hadban álló országgal szemben. Ennek követ­keztében aztán­­ még több mint fél évti­zedig tartott a két ország általános gaz­dasági és minden egyéb lejáratását „szolgáló” háború, aminek végül is csak akkor vetettek véget, amikor mindket­ten rájöttek, hogy­­ voltaképpen jóvá teszik őket. Az ENSZ-nek és a Bizton­sági Tanácsnak minden egyhangúlag megszavazott határozata ellenére ugyanis Teheránt és Bagdadot suty­­tyomban főleg fegyverek szállításával bőségesen segítették. S ezáltal valójában mindkettőjük vesztének a javára avat­koztak be hatékonyan. A világközösség legitim szervezeteiben és szerveiben „el­szántan a mielőbbi békekötésért síkra­­szállva” az említett szervezetek és szer­vek háta mögött, tehát a háború folyta­tását szorgalmazták. Világos céllal: Irán, amely a forrada­lom előtt a világ egyik legerősebb és legjobban felszerelt - Washington által kiadósan támogatott - hadsereggel ren­delkezett, a forradalom útján hatalomra jutott fundamentalisták politikája foly­tán világviszonylatban is egy ilyen had­erő birtokában közveszéllyé vált. Irak nemkülönben. Elén sokak szerint be­számíthatatlan, határtalan nagyravá­­gyástól fűtött vezetőjével. Ráadásul mindkét ország óriási kőolajtartalékok tulajdonában van, amivel nagymérték­ben megzsarolhatják jószerével az egész világot. Az „általános érdek” tehát meg­követelte, hogy mindkét ország lehető­leg olyannyira legyengüljön, hogy egy­részt hadászatilag jelentéktelenné válja­nak, másrészt gazdaságilag elengedhe­tetlen külföldi „támogatásra”, azaz kol­dusbotra jussanak. Mint ismeretes, lényegében így is történt. Mert még rágondolni is rossz, hogy mi történhetett volna, ha Szad­­dám Husszein nem az elvesztett háború után, hanem az előtt rohanja le Kuvai­­tot, s közben a teljes erejében levő Te­heránnak az erkölcsi és egyéb sokkal fontosabb támogatását is élvezi, így azonban a „szövetségesek” viszonylag könnyen elbántak Bagdaddal, amely most arra is kénytelen volt ráállni, hogy a győztesek a legtitkosabb (nukleáris) terveikben is fesztelenül turkálhatnak. Szerencsére. A legyöngült Teherán pe­dig mindennek csak fogcsikorgató szemlélője lehet. N­a már most: a párhuzamvonás minden szándéka nélkül, hazai történéseinket testközelből kö­vetve, néhány hasonlatosság a fenti és a mi esztelenségeink között mégis félreis­merhetetlen. Mindenekelőtt az, hogy a „hadüzenet nélküli piszkos háborúnk” első vesztese­­ közvetlenül az ország te­kintélyének a lejáratása után - Jugo­szlávia függetlenségének mindeddig büszke őre: a hadsereg lett. ..A kommu­nista országoknak a Szovjetunió után második legjelentősebb hadereje” - ahogyan azt a nyugati stratégák eddig számon tartották. Tekintet nélkül ugyanis az ország „széthullására”, egy esetleges békés elválás esetén nemcsak hogy megmaradt volna, hanem még fo­kozódott volna a tagországok és ezáltal a „laza szövetség” ereje egy esetleges külföldről jövő veszély esetén. Ami ter­mészetesen annak „az esetleges veszé­lyeztetőnek” vagy ebben érdekelteknek egy cseppet sem fe­lelne meg. Itt van továbbá az Európa és a világ békéje szá­mára állandó lappangó veszélyt jelentő szerb-horvát, vagy ha úgy tetszik, pra­voszláv-katolikus ellentét, amely, lám, minden alkalmat megragad, hogy elemi erővel kitörjön és megzavarja az integ­rálódásra készülő békét áhító többieket. S ha a világpolitikai helyzet nem olyan lenne, mint amilyen, könnyen elképzel­hető, hogy az egész mivé fajulhatna, ha az egyik vagy a másik hadban álló mögé hatékonyan felsorakoznának az érde­kelt szövetségesek. S jóllehet itt vannak még az apró haszonlesők is, akiknek a jugoszláv helyzet bonyolítása több szem­pontból is megfelel, bár a fent említett két ok is elegendő ahhoz, hogy a kívü­lálló „érdekeltek” ne siessenek a hábo­rúnk megszüntetésével. Hogy bevárják a teljes önlejáratásunkat, kölcsönös el­gyengülésünket és koldusbotra jutásun­kat. Ilyen szemszögből nézve kétségte­len, hogy a „barátainknak” és az „ellen­ségeinknek” listája jelentős átértékelést igényel. „Jóakaróink”, legális és illegális fegyverellátóink, akik köteles­­ségvállalásukat kijátszva hol az egyik, hol a másik, s jószerével mindkét had­ban álló felünket hatékonyan „támogat­ják”, egyértelműen mindkettő veresé­­ét várják. Míg „ellenségeink” akár gaz­­asági zárlattal, akár a minél előbbi kéksisakos „beavatkozással” csupán azt szorgalmazzák, hogy minél előbb meg­szűnjön a kölcsönös lejáratás. Hosszú távon tehát az utóbbiak bármit is mon­dunk vagy gondolunk róluk, kétségkí­vül a javunkat akarják. Harcias hadban állóink pedig ahe­lyett, hogy ezek felé fordulnának, hogy saját részéről is ki-ki mindent megtenne az immár érvénybe lépett gazdasági zárlat okainak elhárítása ér­dekében, hosszú értekezleteket szen­telnek annak, hogyan lehetne a zárla­­­tot kijátszani. Ahelyett, hogy felismer­nék a mindkét, sőt valamennyiünk ká­­rára-javára kiví­vott „diadalok” öngyil­kos mivoltát, látszólagos békekeresési szándékokat hangoztatva suttyomban újabb offenzívákat és ellentámadáso­kat tervezgetnek. A fent említett Iránnak és Iraknak nyolc év kellett, hogy feleszméljen. V­ajon a mi „etnikai tisztogatóink­nak” még mennyi időre, még milyen pusztításokra és még hány ártatlan élet kioltására lesz szüksé­gük, hogy eljussanak odáig? ENGLER Lajos KELL-E ÚJ NÜRNBERGI PER? Bűn és bűnhődés Nagyon sok bírálat érte még a polgári demokrácia igaz hí­veinek részéről is Bush amerikai elnök kormányzatát, mert Kuvaitban félmunkát végzett. Igaz, a Sivatagi Vihar fedőnevű hadművelet kisöpörte az iraki megszállókat, de az agresszió megszemélyesítője, a nemzetközi terrorizmus istápolója, tény­leges vagy vélt ellenfelének gyilkosa, a véres kezű zsarnok, Szaddám Husszein és rendszere érintetlen maradt. Neki személyesen meg is felelnek a gazdasági büntetőintéz­kedések, a teljes nemzetközi zárlat, mert rendszerének hibái­ért az ellenőrzése alatt álló propagandagépezet, az ellenséges erőket teheti felelőssé: azért nincs kenyér, élelmiszer, gyógy­szer, azért nincs semmi, mert Irak szenved igazságos ügyéért a sátán evilági megbízottai elleni emberfeletti küzdelemben. Nem kevesen vélik úgy, ha Szaddám Husszeint felelősségre vonták volna az emberiség ellen elkövetett bűncselekménye­kért, tömeggyilkosságok bűnpártolásáért, akkor rádöbbentik a ma annyira dölyfös, elbizakodott hatalombitorlókat, egyszer üt a számonkérés órája, és saját népük ítélőszéke előtt felelni kell tetteikért. Ha az ereje teljében levő kényúr vádlottak padjára kerül, talán elrettenti azokat, akik olyan lelkesen, biztos fede­zékből másokat küldenek a vágóhídra. Bush kormányzata érintetlenül hagyott egy terrorrend­szert azzal az érveléssel, hogy a Biztonsági Tanácstól csak Ku­­vait felszabadítására kapott megbízatást, Szaddám Husszein rendszerének megbuktatására és felelősségre vonására nem. De vajon Szaddám Husszein kikérte-e a világszervezet vélemé­nyét, amikor rátenyerelt a kőolajban gazdag zsebkendőnyi ál­lamra, s kitől kért engedélyt, amikor a vesztes háború után ir­tóhadjáratot indított a kurdok, a síiták, s rendszerének iraki ellenfelei ellen? Mint Szaddám Husszeint, Kadhafi líbiai vezetőt sem a de­mokrácia játékszabályai juttatták hatalomra, az azóta dühöngő zöldforradalom sok ember életét kioltotta Líbiában és világ­szerte. A két hét híján három évig tartott nemzetközi vizságlat megállapította, hogy 1988 karácsonyán Skócia felett az ameri­kai utasgépet két líbiai terrorista robbantotta fel. Tartózkodási helyük ismeretlen, feltehetően saját hazájukban élnek Kadhafi védőszárnyai alatt. Az aprólékos nyomozás kiderítette azt is, hogy a terrorcselekményt Kadhafi utasítására követték el. Az első kézenfekvő tanulság az, hogy a polgári demokráci­ák malmai lassan, de biztosan őrölnek, ám vajon hibátlanul és elfogulatlanul-e? A világ kalapot emel a bravúros nyomozás előtt, de mi a magyarázata, hogy a gyanúsítottak listájáról „másolás közben” lemaradtak a szírek, az irániak, noha erede­tileg őket is együtt emlegették a líbiaiakkal. Nem megalapozat­lan a gyanú, hogy Washington kíméli őket, mivel Szíria a szö­vetségesek oldalán állt az öbölháborúban, s részvétele nélkül elképzelhetetlen a közel-keleti rendezés, Irán pedig beleegye­zését adta, hogy a befolyása alatt álló libanoni szélsőségesek szabadon engedik amerikai túszaikat. Vajon az Egyesült Államok elégtételt vesz-e az utasszállító repülőgép elpusztításáért, mint 1986 áprilisában, amikor vála­szul a líbiai sorozatos terrorcselekményekre harci gépek bom­bázták Tripolit és Bengázit? Nem zárható ki. Csak arról nem feledkezhetünk meg, hogy akkor is a líbiai kisember fizette meg az árát, akit sohasem kérdeztek meg, akarja-e vezetőjé­nek Kadhafit. Németország a mostani és az eljövendő nemzedékek okulá­sára új nürnbergi pert rendezne, amelynek vádlottja Erich Honecker lenne. Nem is az a vitás, hogy az egykori NDK első emberét felelősség terheli a jobb, szabadabb élet reményében határsértés közben legyilkoltakért, a tömeges jogsértésért, szá­mos ember jogtalan bebörtönzéséért, a titkosrendőrség által elkövetett bűnökért, az állampolgár semmibevételéért, az NDK gazdasági és erkölcsi lezüllesztéséért. Szaddám Husszeinnel, Kadhafival ellentétben Erich Ho­­necker nincs ereje teljében, idős ember, aki mellesleg több mint egy évtizedet raboskodott a nácik börtöneiben. Mint Mi­hail Gorbacsov fogalmazott: nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy a német újraegyesítés után a revansizmus, a bosszú szel­leme szabadul ki a palackból? Utalt rá, hogy az oroszok meg­bocsátottak azoknak a németeknek, akik Hitler idején a Wehr­­machtban szolgáltak, majd kifejtette: „Ha az utóbbi évtizedek­kel kapcsolatban minden ügyben olyan lelkesedéssel járunk el, mint Honecker esetében, valószínűleg minden államférfit és kormányfőt nyugdíj helyett börtönbe kellene küldenünk.” A rákbeteg v agy Erich Honecker egyelőre marad a Szovjet­unióban, s nem kell felelnie tetteiért. Ha felelősségre is von­nák, kérdés, nem váltana-e ki szánalmat, undort, hiszen már nincs tisztában cselekedeteivel, állítólag még azt sem fogta föl, hogy az NDK megbukott. Elkoptatott frázis, hogy a gyilkosok köztünk élnek. A nem­zeti megbékélés jegyében Pol Potnak és társainak Kambo­dzsában nem kell felelniük­ az emberi koponyákból rendezett kiállításért. Idi Aminnak, Bokassának sem kellett megkövet­nie népét. Előbb vagy utóbb a világnak meg kell alkotnia egy olyan jogrendszert, amely nem hagy egérutat a gyilkosoknak. Előbb vagy utóbb. Csak meg kell élnünk. FISCHER Jenő Magyar Szó ! Ukrajna dönt­ sen, támogatom - ezt a választ várják Ukrajna lakosaitól a mai népszavazáson. A Szovjetuniónak ez a második legnagyobb - 52 millió lakosú - tagköztársasága számára ugyanis történelmi nap a mai. Nép­szavazással meg kell erősíteni a tag­­köztársaság független állammá alaku­lását, és meg kell választani első köz­­társasági elnökét. Az elnökválasztás már a jövőnek szól, azt dönti el, hogy a független állam holnap milyen poli­tikát folytat, a népszavazás azonban - mivel egy percig sem kétséges, hogy a nagy többség a függetlenségre sza­vaz - a múltra, egy hosszú folyamatra teszi fel a koronát. Amikor ugyanis a szovjet társadalom mély válságba ke­rült, főleg amikor a peresztrojka nem váltotta be a hozzá fűzött reménye­ket, az ország minden részében a for­rongás a köztársaságok önállósodása vonalán indult meg. Mivel a rendszer senkinek sem felelt meg, Ukrajnában is könnyű volt érveket találni amel­lett, hogy a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatokból nekik csak káruk szár­mazott. Ők konkrétan azzal érveltek, hogy „Ukrajna függetlensége az egyetlen lehetőség arra, hogy megállítsuk né­pünk elszegényedését”, mert a Szov­jetunió eddig gyarmati termelési struktúrát kényszerített rájuk - ez a köztársaság adta például az egész or­szág vasérctermelésének 46, sőt man­gánércének 80 százalékát, de kiszállí­totta a vasérc 90, az acél és a villamos energia 75, a hengerelt fém 70 és a kőszén 65 százalékát, ezért és annak ellenére, hogy az egy főre jutó hús-, tej-, cukortermelésben megelőzte a fejlett nyugat-európai országokat is, mégis „lakossága nemcsak a fejlett or­szágok, hanem az egykori szocialista országok többségének színvonala alatt tengődött”. Ilyen hangulatban a dicstelen au­gusztusi puccskísérletnek könnyű volt meggyorsítani a kibontakozást - augusztus 24-én kikiáltották Ukrajna függetlenségét. Azóta csak habozva írták alá a már jövő évi gazdasági cső­döt megelőzni hivatott gazdasági kö­zösséget, a többi köztársaság által tett javaslat ellenére a saját haderő felállí­tása, és a területükön levő atomfegy­verek feletti ellenőrzés megtartása mellett döntöttek, bejelentették, hogy egyelőre nem írják alá a szovjet köz­társaságok új szövetségi szerződését. M­egdöbbentő, mennyi a ve­szély ebben az átmeneti kor­szakban. Egyelőre dicséretre méltó, hogy az ősidők óta - cári, majd sztálini - diktatúrában élő ország mennyire állja azt a próbát, amelyen már Jugoszlávia polgárháborúra bu­kott, de elbukott Románia, s a jelek szerint elbukik Csehszlovákia is. A függetlenség és az elnökválasztás köz­ponti kérdése azonban Ukrajnában is­ meddig állnak ellent a veszélyek­nek. Gondolunk itt arra, hogy a kom­munista rendszer bukása után feltörő nacionalizmus körülményei között néhány tényező vezethet polgárhábo­rúhoz. Az első, hogy bizonyos erők min­denáron fent akarják tartani a föde­rációt - ez a puccskísérlet vereségével a Szovjetunióban eldőlt, ma már sem­mi sem tudja megakadályozni, hogy a Szovjetunió köztársaságai független államokká váljanak, és csak az a kér­dés, hogy közülük hány lép a többivel laza kapcsolatra, és hányan választják a teljes elszakadást. A polgárháború következő forrása a „minden orosz­nak egy államban kell élnie” tétel. Egyelőre úgy látszik, az új Oroszor­szágban van annyi józan belátás, ész és erő, hogy nem fogalmazták meg ezt a tételt. Mert elképzelhetjük, hogy a függetlenné vált államok vilá­gában milyen csatározásokhoz vezet­ne az a puszta tény, hogy a balti or­szágokban hárommillió orosz él — kb. annyi, mint egész Jugoszláviában szerb Szerbián kívül - és a többi köz­társaságban pedig 26 millió, több mint Jugoszlávia egész lakossága. Egyelőre nem járt nagyobb meg­rázkódtatással az sem, hogy ez a há­rommillió kisebbség lett a nemzetkö­zileg is elismert balti államokban. Nagy kérdés azonban, hogy Oroszor­szágban ez tartós irányvétel-e - mert józanul felmérték, hogy a másfajta­olitika milyen veszélyes lenne, mert íznak a demokráciában, amely csök­kenti e probléma súlyát, vagy mert nincs lelkiismeret-furdalásuk a ki­sebbségek felé, tehát nem gondolnak arra, hogy a kisebbségekkel szemben elkövetett bűneikért azzal bünteti őket igazságos pravoszláv istenük, hogy jelentős részüket kisebbségi sorsba juttatja­­ vagy a helyzet rosz­­szabbodásával fordulat következhet be. Ukrajna vonatkozásában ez azért lényeges, mert a népszavazás jóváha­gyása elé bocsátott határozatban ott áll az is, hogy „Ukrajna területe oszt­hatatlan és sérthetetlen”. Ebből úgy lesz Oroszországgal esetleg viszály, hogy Ukrajnában ott van az orosz többségű Krími ASZSZK, és általában az Ukrajnában élő oroszok jelenté­keny része az orosz nyelven kívül más nyelvet nem beszél. Ennek azonban van belső vonat­kozása is. Eddig ugyanis Ukrajnában a Kelet-Európában csak a Szovjet­unióban tapasztalható szabadsággal folyt a propaganda nemcsak az auto­nómiáért - ma például Beregszász já­­rásban külön leszavaztatják a polgá­rokat a magyar autonóm körzet meg­alakításáról -, hanem Kárpátalján nyilvános vita folyt arról, hogy Ukraj­na ezen része autonóm köztársaság vagy független állam legyen-e, vagy csatlakozzon-e Csehszlovákiához. Az elnökválasztások tétje, hogy az ország fejlődése a nemzeti autonómiákkal megteremtett összhang jegyében fo­­lyik-e majd, vagy pedig azok szabják meg, akik azt hirdetik: „ma azok kez­deményezik az autonómiát, akik 1939-ben ukránokat, illetve ruszino­kat gyilkoltak”. R­endhagyó elnökválasztás lett ebből a sajátos helyzetből, va­gyis abból, hogy elsősorban a tegnapi Szovjetunió többi része iránti viszonyt kell meghatározni, de el kell dönteni néhány lényeges kérdést a független Ukrajna belső fejlődésével kapcsolatban is. Kezdetben úgy tűnt, hogy rengeteg elnökjelölt lesz: 13 po­litikai párt és 97 másfajta közösség je­löltje kapott jogot aláírásgyűjtésre. Ez a szám később 40 körül állapodott meg. Közülük a két legesélyesebb L. M. Kravcsuk, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának 1934-ben parasztcsalád­ban született jelenlegi elnöke, aki csak az augusztusi puccs után lépett ki a Kommunista Pártból, és V. M. Csornovil, a lvovi területi tanács 1938-ban született elnöke, a szélsősé­gesen nacionalista RUH - Ukrajnai Népi Mozgalom - jelöltje. Mellettük sokat emlegetik még L. G. Lukjanen­­kót, a Köztársasági Párt elnökét, és I. Juhnovszkijt, a Legfelsőbb Tanács képviselőjét, független jelöltet. A helyzet azonban annyira amorf, hogy Kravcsuk az esélyes, de veresége nem lenne meglepetés, már azért sem, mert minden jelölt ellene küzd. Az­zal, hogy a végső döntést minden va­lószínűség szerint csak a második for­duló hozza meg. BÁLINT István KÜLPOLITIKA 3

Next