Magyar Szó, 1991. december (48. évfolyam, 329-356. szám)
1991-12-01 / 329. szám
1991. decembervasárnap Ki avatkozik be? És miért nem? Jönnek, nem jönnek? Kéksisakkal vagy hadihajókon? A második világháború győztesei netán a vesztesei is? Tiszta vagy aljas szándékkal az Európa-szerte újjáéledő fasizmus imperialista előőrseiként? Sértik vagy nem veszélyeztetik az ország szuverenitását? Ilyen és hasonló találgatások és latolgatások sokasága foglalkoztatja napjainkban az egyébként is erősen megosztott közvéleményünket, háttérbe szorítva a leglényegesebb kérdéseket. Mint például azt, hogy abbahagyható-e egyáltalán a fékevesztett gyűlölet diktálta kölcsönös öldöklés, vagy hogyan fogjuk átvészelni az utóbbi jó néhány évtized legszűkösebbnek ígérkező felét. Nos, annak idején, közvetlenül az iraki-iráni háború kitörése után egy magas rangú tisztekből álló szakértőcsoport sajtóértekezletén állhatatosan bizonygatták, hogy a két említett ország közötti összecsapás nem tarthat fél évnél tovább. Ennyire futja ugyanis a forradalom során megtizedelt iráni hadseregnek, s az eleve gyengébb bagdadi nagyravágyók fegyver- és lőszertartalékából. Nem is szólva arról, hogy mindkét fél legnagyobb fegyverszállítói azonnal kilátásba helyezték a szükséges pótalkatrészek leszállításának megtagadását. A többit tudjuk: amikor jó két év után is lankadatlan hévvel dúlt a világbékét veszélyeztető háború, a nemzetközi közösség általános és teljes gazdasági zárlatot rendelt el mindkét hadban álló országgal szemben. Ennek következtében aztán még több mint fél évtizedig tartott a két ország általános gazdasági és minden egyéb lejáratását „szolgáló” háború, aminek végül is csak akkor vetettek véget, amikor mindketten rájöttek, hogy voltaképpen jóvá teszik őket. Az ENSZ-nek és a Biztonsági Tanácsnak minden egyhangúlag megszavazott határozata ellenére ugyanis Teheránt és Bagdadot sutytyomban főleg fegyverek szállításával bőségesen segítették. S ezáltal valójában mindkettőjük vesztének a javára avatkoztak be hatékonyan. A világközösség legitim szervezeteiben és szerveiben „elszántan a mielőbbi békekötésért síkraszállva” az említett szervezetek és szervek háta mögött, tehát a háború folytatását szorgalmazták. Világos céllal: Irán, amely a forradalom előtt a világ egyik legerősebb és legjobban felszerelt - Washington által kiadósan támogatott - hadsereggel rendelkezett, a forradalom útján hatalomra jutott fundamentalisták politikája folytán világviszonylatban is egy ilyen haderő birtokában közveszéllyé vált. Irak nemkülönben. Elén sokak szerint beszámíthatatlan, határtalan nagyravágyástól fűtött vezetőjével. Ráadásul mindkét ország óriási kőolajtartalékok tulajdonában van, amivel nagymértékben megzsarolhatják jószerével az egész világot. Az „általános érdek” tehát megkövetelte, hogy mindkét ország lehetőleg olyannyira legyengüljön, hogy egyrészt hadászatilag jelentéktelenné váljanak, másrészt gazdaságilag elengedhetetlen külföldi „támogatásra”, azaz koldusbotra jussanak. Mint ismeretes, lényegében így is történt. Mert még rágondolni is rossz, hogy mi történhetett volna, ha Szaddám Husszein nem az elvesztett háború után, hanem az előtt rohanja le Kuvaitot, s közben a teljes erejében levő Teheránnak az erkölcsi és egyéb sokkal fontosabb támogatását is élvezi, így azonban a „szövetségesek” viszonylag könnyen elbántak Bagdaddal, amely most arra is kénytelen volt ráállni, hogy a győztesek a legtitkosabb (nukleáris) terveikben is fesztelenül turkálhatnak. Szerencsére. A legyöngült Teherán pedig mindennek csak fogcsikorgató szemlélője lehet. Na már most: a párhuzamvonás minden szándéka nélkül, hazai történéseinket testközelből követve, néhány hasonlatosság a fenti és a mi esztelenségeink között mégis félreismerhetetlen. Mindenekelőtt az, hogy a „hadüzenet nélküli piszkos háborúnk” első vesztese közvetlenül az ország tekintélyének a lejáratása után - Jugoszlávia függetlenségének mindeddig büszke őre: a hadsereg lett. ..A kommunista országoknak a Szovjetunió után második legjelentősebb hadereje” - ahogyan azt a nyugati stratégák eddig számon tartották. Tekintet nélkül ugyanis az ország „széthullására”, egy esetleges békés elválás esetén nemcsak hogy megmaradt volna, hanem még fokozódott volna a tagországok és ezáltal a „laza szövetség” ereje egy esetleges külföldről jövő veszély esetén. Ami természetesen annak „az esetleges veszélyeztetőnek” vagy ebben érdekelteknek egy cseppet sem felelne meg. Itt van továbbá az Európa és a világ békéje számára állandó lappangó veszélyt jelentő szerb-horvát, vagy ha úgy tetszik, pravoszláv-katolikus ellentét, amely, lám, minden alkalmat megragad, hogy elemi erővel kitörjön és megzavarja az integrálódásra készülő békét áhító többieket. S ha a világpolitikai helyzet nem olyan lenne, mint amilyen, könnyen elképzelhető, hogy az egész mivé fajulhatna, ha az egyik vagy a másik hadban álló mögé hatékonyan felsorakoznának az érdekelt szövetségesek. S jóllehet itt vannak még az apró haszonlesők is, akiknek a jugoszláv helyzet bonyolítása több szempontból is megfelel, bár a fent említett két ok is elegendő ahhoz, hogy a kívülálló „érdekeltek” ne siessenek a háborúnk megszüntetésével. Hogy bevárják a teljes önlejáratásunkat, kölcsönös elgyengülésünket és koldusbotra jutásunkat. Ilyen szemszögből nézve kétségtelen, hogy a „barátainknak” és az „ellenségeinknek” listája jelentős átértékelést igényel. „Jóakaróink”, legális és illegális fegyverellátóink, akik kötelességvállalásukat kijátszva hol az egyik, hol a másik, s jószerével mindkét hadban álló felünket hatékonyan „támogatják”, egyértelműen mindkettő vereséét várják. Míg „ellenségeink” akár gazasági zárlattal, akár a minél előbbi kéksisakos „beavatkozással” csupán azt szorgalmazzák, hogy minél előbb megszűnjön a kölcsönös lejáratás. Hosszú távon tehát az utóbbiak bármit is mondunk vagy gondolunk róluk, kétségkívül a javunkat akarják. Harcias hadban állóink pedig ahelyett, hogy ezek felé fordulnának, hogy saját részéről is ki-ki mindent megtenne az immár érvénybe lépett gazdasági zárlat okainak elhárítása érdekében, hosszú értekezleteket szentelnek annak, hogyan lehetne a zárlatot kijátszani. Ahelyett, hogy felismernék a mindkét, sőt valamennyiünk kárára-javára kivívott „diadalok” öngyilkos mivoltát, látszólagos békekeresési szándékokat hangoztatva suttyomban újabb offenzívákat és ellentámadásokat tervezgetnek. A fent említett Iránnak és Iraknak nyolc év kellett, hogy feleszméljen. Vajon a mi „etnikai tisztogatóinknak” még mennyi időre, még milyen pusztításokra és még hány ártatlan élet kioltására lesz szükségük, hogy eljussanak odáig? ENGLER Lajos KELL-E ÚJ NÜRNBERGI PER? Bűn és bűnhődés Nagyon sok bírálat érte még a polgári demokrácia igaz híveinek részéről is Bush amerikai elnök kormányzatát, mert Kuvaitban félmunkát végzett. Igaz, a Sivatagi Vihar fedőnevű hadművelet kisöpörte az iraki megszállókat, de az agresszió megszemélyesítője, a nemzetközi terrorizmus istápolója, tényleges vagy vélt ellenfelének gyilkosa, a véres kezű zsarnok, Szaddám Husszein és rendszere érintetlen maradt. Neki személyesen meg is felelnek a gazdasági büntetőintézkedések, a teljes nemzetközi zárlat, mert rendszerének hibáiért az ellenőrzése alatt álló propagandagépezet, az ellenséges erőket teheti felelőssé: azért nincs kenyér, élelmiszer, gyógyszer, azért nincs semmi, mert Irak szenved igazságos ügyéért a sátán evilági megbízottai elleni emberfeletti küzdelemben. Nem kevesen vélik úgy, ha Szaddám Husszeint felelősségre vonták volna az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekért, tömeggyilkosságok bűnpártolásáért, akkor rádöbbentik a ma annyira dölyfös, elbizakodott hatalombitorlókat, egyszer üt a számonkérés órája, és saját népük ítélőszéke előtt felelni kell tetteikért. Ha az ereje teljében levő kényúr vádlottak padjára kerül, talán elrettenti azokat, akik olyan lelkesen, biztos fedezékből másokat küldenek a vágóhídra. Bush kormányzata érintetlenül hagyott egy terrorrendszert azzal az érveléssel, hogy a Biztonsági Tanácstól csak Kuvait felszabadítására kapott megbízatást, Szaddám Husszein rendszerének megbuktatására és felelősségre vonására nem. De vajon Szaddám Husszein kikérte-e a világszervezet véleményét, amikor rátenyerelt a kőolajban gazdag zsebkendőnyi államra, s kitől kért engedélyt, amikor a vesztes háború után irtóhadjáratot indított a kurdok, a síiták, s rendszerének iraki ellenfelei ellen? Mint Szaddám Husszeint, Kadhafi líbiai vezetőt sem a demokrácia játékszabályai juttatták hatalomra, az azóta dühöngő zöldforradalom sok ember életét kioltotta Líbiában és világszerte. A két hét híján három évig tartott nemzetközi vizságlat megállapította, hogy 1988 karácsonyán Skócia felett az amerikai utasgépet két líbiai terrorista robbantotta fel. Tartózkodási helyük ismeretlen, feltehetően saját hazájukban élnek Kadhafi védőszárnyai alatt. Az aprólékos nyomozás kiderítette azt is, hogy a terrorcselekményt Kadhafi utasítására követték el. Az első kézenfekvő tanulság az, hogy a polgári demokráciák malmai lassan, de biztosan őrölnek, ám vajon hibátlanul és elfogulatlanul-e? A világ kalapot emel a bravúros nyomozás előtt, de mi a magyarázata, hogy a gyanúsítottak listájáról „másolás közben” lemaradtak a szírek, az irániak, noha eredetileg őket is együtt emlegették a líbiaiakkal. Nem megalapozatlan a gyanú, hogy Washington kíméli őket, mivel Szíria a szövetségesek oldalán állt az öbölháborúban, s részvétele nélkül elképzelhetetlen a közel-keleti rendezés, Irán pedig beleegyezését adta, hogy a befolyása alatt álló libanoni szélsőségesek szabadon engedik amerikai túszaikat. Vajon az Egyesült Államok elégtételt vesz-e az utasszállító repülőgép elpusztításáért, mint 1986 áprilisában, amikor válaszul a líbiai sorozatos terrorcselekményekre harci gépek bombázták Tripolit és Bengázit? Nem zárható ki. Csak arról nem feledkezhetünk meg, hogy akkor is a líbiai kisember fizette meg az árát, akit sohasem kérdeztek meg, akarja-e vezetőjének Kadhafit. Németország a mostani és az eljövendő nemzedékek okulására új nürnbergi pert rendezne, amelynek vádlottja Erich Honecker lenne. Nem is az a vitás, hogy az egykori NDK első emberét felelősség terheli a jobb, szabadabb élet reményében határsértés közben legyilkoltakért, a tömeges jogsértésért, számos ember jogtalan bebörtönzéséért, a titkosrendőrség által elkövetett bűnökért, az állampolgár semmibevételéért, az NDK gazdasági és erkölcsi lezüllesztéséért. Szaddám Husszeinnel, Kadhafival ellentétben Erich Honecker nincs ereje teljében, idős ember, aki mellesleg több mint egy évtizedet raboskodott a nácik börtöneiben. Mint Mihail Gorbacsov fogalmazott: nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy a német újraegyesítés után a revansizmus, a bosszú szelleme szabadul ki a palackból? Utalt rá, hogy az oroszok megbocsátottak azoknak a németeknek, akik Hitler idején a Wehrmachtban szolgáltak, majd kifejtette: „Ha az utóbbi évtizedekkel kapcsolatban minden ügyben olyan lelkesedéssel járunk el, mint Honecker esetében, valószínűleg minden államférfit és kormányfőt nyugdíj helyett börtönbe kellene küldenünk.” A rákbeteg v agy Erich Honecker egyelőre marad a Szovjetunióban, s nem kell felelnie tetteiért. Ha felelősségre is vonnák, kérdés, nem váltana-e ki szánalmat, undort, hiszen már nincs tisztában cselekedeteivel, állítólag még azt sem fogta föl, hogy az NDK megbukott. Elkoptatott frázis, hogy a gyilkosok köztünk élnek. A nemzeti megbékélés jegyében Pol Potnak és társainak Kambodzsában nem kell felelniük az emberi koponyákból rendezett kiállításért. Idi Aminnak, Bokassának sem kellett megkövetnie népét. Előbb vagy utóbb a világnak meg kell alkotnia egy olyan jogrendszert, amely nem hagy egérutat a gyilkosoknak. Előbb vagy utóbb. Csak meg kell élnünk. FISCHER Jenő Magyar Szó ! Ukrajna dönt sen, támogatom - ezt a választ várják Ukrajna lakosaitól a mai népszavazáson. A Szovjetuniónak ez a második legnagyobb - 52 millió lakosú - tagköztársasága számára ugyanis történelmi nap a mai. Népszavazással meg kell erősíteni a tagköztársaság független állammá alakulását, és meg kell választani első köztársasági elnökét. Az elnökválasztás már a jövőnek szól, azt dönti el, hogy a független állam holnap milyen politikát folytat, a népszavazás azonban - mivel egy percig sem kétséges, hogy a nagy többség a függetlenségre szavaz - a múltra, egy hosszú folyamatra teszi fel a koronát. Amikor ugyanis a szovjet társadalom mély válságba került, főleg amikor a peresztrojka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az ország minden részében a forrongás a köztársaságok önállósodása vonalán indult meg. Mivel a rendszer senkinek sem felelt meg, Ukrajnában is könnyű volt érveket találni amellett, hogy a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatokból nekik csak káruk származott. Ők konkrétan azzal érveltek, hogy „Ukrajna függetlensége az egyetlen lehetőség arra, hogy megállítsuk népünk elszegényedését”, mert a Szovjetunió eddig gyarmati termelési struktúrát kényszerített rájuk - ez a köztársaság adta például az egész ország vasérctermelésének 46, sőt mangánércének 80 százalékát, de kiszállította a vasérc 90, az acél és a villamos energia 75, a hengerelt fém 70 és a kőszén 65 százalékát, ezért és annak ellenére, hogy az egy főre jutó hús-, tej-, cukortermelésben megelőzte a fejlett nyugat-európai országokat is, mégis „lakossága nemcsak a fejlett országok, hanem az egykori szocialista országok többségének színvonala alatt tengődött”. Ilyen hangulatban a dicstelen augusztusi puccskísérletnek könnyű volt meggyorsítani a kibontakozást - augusztus 24-én kikiáltották Ukrajna függetlenségét. Azóta csak habozva írták alá a már jövő évi gazdasági csődöt megelőzni hivatott gazdasági közösséget, a többi köztársaság által tett javaslat ellenére a saját haderő felállítása, és a területükön levő atomfegyverek feletti ellenőrzés megtartása mellett döntöttek, bejelentették, hogy egyelőre nem írják alá a szovjet köztársaságok új szövetségi szerződését. Megdöbbentő, mennyi a veszély ebben az átmeneti korszakban. Egyelőre dicséretre méltó, hogy az ősidők óta - cári, majd sztálini - diktatúrában élő ország mennyire állja azt a próbát, amelyen már Jugoszlávia polgárháborúra bukott, de elbukott Románia, s a jelek szerint elbukik Csehszlovákia is. A függetlenség és az elnökválasztás központi kérdése azonban Ukrajnában is meddig állnak ellent a veszélyeknek. Gondolunk itt arra, hogy a kommunista rendszer bukása után feltörő nacionalizmus körülményei között néhány tényező vezethet polgárháborúhoz. Az első, hogy bizonyos erők mindenáron fent akarják tartani a föderációt - ez a puccskísérlet vereségével a Szovjetunióban eldőlt, ma már semmi sem tudja megakadályozni, hogy a Szovjetunió köztársaságai független államokká váljanak, és csak az a kérdés, hogy közülük hány lép a többivel laza kapcsolatra, és hányan választják a teljes elszakadást. A polgárháború következő forrása a „minden orosznak egy államban kell élnie” tétel. Egyelőre úgy látszik, az új Oroszországban van annyi józan belátás, ész és erő, hogy nem fogalmazták meg ezt a tételt. Mert elképzelhetjük, hogy a függetlenné vált államok világában milyen csatározásokhoz vezetne az a puszta tény, hogy a balti országokban hárommillió orosz él — kb. annyi, mint egész Jugoszláviában szerb Szerbián kívül - és a többi köztársaságban pedig 26 millió, több mint Jugoszlávia egész lakossága. Egyelőre nem járt nagyobb megrázkódtatással az sem, hogy ez a hárommillió kisebbség lett a nemzetközileg is elismert balti államokban. Nagy kérdés azonban, hogy Oroszországban ez tartós irányvétel-e - mert józanul felmérték, hogy a másfajtaolitika milyen veszélyes lenne, mert íznak a demokráciában, amely csökkenti e probléma súlyát, vagy mert nincs lelkiismeret-furdalásuk a kisebbségek felé, tehát nem gondolnak arra, hogy a kisebbségekkel szemben elkövetett bűneikért azzal bünteti őket igazságos pravoszláv istenük, hogy jelentős részüket kisebbségi sorsba juttatja vagy a helyzet roszszabbodásával fordulat következhet be. Ukrajna vonatkozásában ez azért lényeges, mert a népszavazás jóváhagyása elé bocsátott határozatban ott áll az is, hogy „Ukrajna területe oszthatatlan és sérthetetlen”. Ebből úgy lesz Oroszországgal esetleg viszály, hogy Ukrajnában ott van az orosz többségű Krími ASZSZK, és általában az Ukrajnában élő oroszok jelentékeny része az orosz nyelven kívül más nyelvet nem beszél. Ennek azonban van belső vonatkozása is. Eddig ugyanis Ukrajnában a Kelet-Európában csak a Szovjetunióban tapasztalható szabadsággal folyt a propaganda nemcsak az autonómiáért - ma például Beregszász járásban külön leszavaztatják a polgárokat a magyar autonóm körzet megalakításáról -, hanem Kárpátalján nyilvános vita folyt arról, hogy Ukrajna ezen része autonóm köztársaság vagy független állam legyen-e, vagy csatlakozzon-e Csehszlovákiához. Az elnökválasztások tétje, hogy az ország fejlődése a nemzeti autonómiákkal megteremtett összhang jegyében folyik-e majd, vagy pedig azok szabják meg, akik azt hirdetik: „ma azok kezdeményezik az autonómiát, akik 1939-ben ukránokat, illetve ruszinokat gyilkoltak”. Rendhagyó elnökválasztás lett ebből a sajátos helyzetből, vagyis abból, hogy elsősorban a tegnapi Szovjetunió többi része iránti viszonyt kell meghatározni, de el kell dönteni néhány lényeges kérdést a független Ukrajna belső fejlődésével kapcsolatban is. Kezdetben úgy tűnt, hogy rengeteg elnökjelölt lesz: 13 politikai párt és 97 másfajta közösség jelöltje kapott jogot aláírásgyűjtésre. Ez a szám később 40 körül állapodott meg. Közülük a két legesélyesebb L. M. Kravcsuk, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának 1934-ben parasztcsaládban született jelenlegi elnöke, aki csak az augusztusi puccs után lépett ki a Kommunista Pártból, és V. M. Csornovil, a lvovi területi tanács 1938-ban született elnöke, a szélsőségesen nacionalista RUH - Ukrajnai Népi Mozgalom - jelöltje. Mellettük sokat emlegetik még L. G. Lukjanenkót, a Köztársasági Párt elnökét, és I. Juhnovszkijt, a Legfelsőbb Tanács képviselőjét, független jelöltet. A helyzet azonban annyira amorf, hogy Kravcsuk az esélyes, de veresége nem lenne meglepetés, már azért sem, mert minden jelölt ellene küzd. Azzal, hogy a végső döntést minden valószínűség szerint csak a második forduló hozza meg. BÁLINT István KÜLPOLITIKA 3