Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-01 / 301. szám

2 KÜLPOLITIKA Magyar Szó Kik ők? (Állandó tudósítónk vasárnapi levele) A­z már komolyabb elem­zők - szociológusok, po­litológusok - dolga, hogy ki­mutassák, mi az oka a szélső­­jobboldali, többé-kevésbé burkolt vagy nem is burkolt fasiszta, illetve fasisztoid ideológiák térhódításának egyes európai országokban. Tény, hogy a történelem süllyesztőjébe eltemetettnek hitt ideológiák kerültek vala­honnan elő, sötét múltat idé­ző egyenruhákat és szimbó­lumokat viselő fiatalok jelen­tek meg az utcákon és mind tömegesebben, mind agresz­­szívabban lépnek fel. Tudják-e ezek a tizen­vagy huszonéves fiatalok, hogy az ilyen egyenruhát vi­selők mit követtek el fél év­századdal ezelőtt? Vállalják azt? Azonosulnak velük? „Ha ismernénk a nyilas­sapkát viselő gyerekeket, ak­kor megkérdeznénk tőlük, hogy kik oktatták ki, kik küldték őket október 20-án a Kossuth térre. Nem feltétle­­nül a tizenéves gyerekeket tartom hibásnak, hanem azo­kat a felnőtteket, akik tuda­tosan manipulálják őket” - nyilatkozta a minap egy in­terjúban Oláh Sándor kisgaz­dapárti képviselő, aki, noha a kormányzati koalícióhoz tar­tozik, a parlamentben a Kos­suth téren történtek miatt a belügyminiszter leváltását követelte. A kormányzó körök elíté­lik a történteket, de úgy vé­lik, hogy fel lett fújva az inci­dens. Néhány tíz vagy né­hány száz hangoskodó miatt, szerintük, nem kellett volna az államelnöknek visszalép­nie. Rendőri beavatkozásra pedig azért nem került sor, mert nem történt törvénysér­tés, bűncselekmény. A ma­gyar jogrendben ugyanis nincs olyan rendelkezés, amely büntetné bizonyos szimbólumok bemutatását, vonatkozik ez a fasiszta jelké­pekre is. Csak a gyűlöletszí­tást büntetik. Ez viszont nem történt meg. A közvélemény egyik ré­sze továbbra is szemére veti a belügyminiszternek, hogy a rendőrség nem gátolta meg a nemzeti ünnepet megzavaró hangoskodó csőcselék fellé­pését. Hiszen a rendőrség tu­dott az érkezésükről, a cso­portosulásukról. A bőrfejűek budapesti csoportja várta a vidékről, elsősorban Egerből és Veszprémből érkező társa­ikat a Keleti-pályaudvaron, együtt vonultak a Kolum­busz utcai POFOSZ székház­ba, ahol a magukat Magyar Nemzeti Frontnak nevező szervezet nagygyűlést tartott, majd pedig a Kossuth térre vonultak. - Igen, ott voltak a Kos­suth téren, kiabáltak is, de nem szabad ezeket a fiatalo­kat fasisztáknak bélyegezni - állt védelmükre Király B. Izabella, a Csurka-szárnyhoz tartozó MDSZ-es képviselő a minap annak kapcsán, hogy a nemzeti társaság apródta­­gozatának küldöttsége felke­reste őt a parlamentben. „Ár­pád-sávos zászló is volt ná­luk, de nem náci jelképként, hanem mint honfoglaló Ár­­­pádra, a magyar nemzetre emlékeztető szimbólum” - érvelt a képviselőnő, és sze­rinte a félretájékoztatás és a csúsztatások elfedik ezeknek a fiataloknak a valódi arcát. Ezek a fiatalok, mármint a Nemzeti Társaság nevű szer­vezet közleményt is juttatott a képviselőkhöz. Illedelme­sen bemutatkoztak a közle­ményükben: „Sapkánk Bocs­kai-sapka, ingünk, zubbo­nyunk magyar mintájú leve­tett honvéd egyenruha” — ír­ták, követelésükben pedig az szerepel, hogy az országgyű­lés tegye lehetővé nemre, egészségügyi állapotra való tekintet nélkül 14 éves kortól a honvédelmi előképzést, s legyen kötelező az idegen szellemiség elleni védelem az oktatásban. A fent említett Oláh Sán­dor képviselő a parlamenti látogatás alkalmából is talán választ tudott volna kapni a feltett kérdésére. Kérdés azonban, hogy valójában a válasz mennyire tart számot az érdeklődésre. A belügyminiszterЋ , '-»» -о/ ~ ként csütörtökön este egy té­véműsorban kifejtette, hogy számára a lehetséges szélső­ségek közül „ilyen 40 év után” a szélsőbaloldal a ve­szélyesebb. Felmerül azon­ban a kérdés, hogy ilyen 40 év után egyáltalán van-e, és hány olyan őrült van ma Ma­­gyaroszágon, aki szélsőbalol­dali eszméket vallana. M­agyarországon leg­utóbb 1944-ben volt vitézavató ünnepség. A ha­gyományt felújították: a múlt héten a bicskei katolikus templomban Habsburg Jó­zsef, Árpád főherceg, József nádor Portugáliában élő dédunokája, a vitézi rend fő­kapitánya 120 várományost ütött vitézzé egy 1920-ban, erre a célra készült pallossal, amit a Hadtörténeti Múze­umban őriztek. S­emmi előrelépés nem történt a magyarországi belpolitikai helyzetre nehe­zedő és annyi bonyodalmat okozó médiavita ügyében. Az államfő és a kormányfő között létrejött kompro­misszumkészség után a hat­párti ad hoc bizottság azzal a céllal látott neki a tárgyalá­soknak, hogy közelítse a koa­líció és az ellenzék közötti ál­láspontokat A bizottság azon­ban a miniszterelnök által kije­lölt október 27-ei határidőig nem tudott zöld ágra vergőd­ni. A tárgyalások eredményte­lenül szakadtak meg. Az ered­ménytelenségért a két fél most egymást vádolja. A sikertelen tárgyalásokat követően min­den bizonnyal a kormány megteszi a saját javaslatait A bizottság megbeszéléseit zárt ajtók mögött folytatta, ám bizonyos részletek napvi­lágra kerültek, így például az is, kik a fő várományosok a két közszolgálati médium élére. A kormánykoalíció adott jelölteket. Az ellenzék nem. A kiszivárgott hírek szerint Csúcs László, a rádió, Ribánszky László pedig a te­levízió vezetői posztjának vá­rományosa. Ezeket a neveket az ellenzék nem támogatta. A budapesti sajtó egy ré­szében már napok óta folyik a cikkezés Ribánszky László, a Szabad Európa Rádió ma­gyar osztályának jelenlegi ve­zetője közül. A cikkek szerint ő az Antall-kormány és az MDSZ elkötelezettje, akinek pozíciója Clinton győzelme esetén meginogna, mert a Szabad Európa Rádiót fel­­ügyelő amerikai kongresszusi bizottságban a konzervatívok helyébe a demokraták kerül­nek, Ribánszky pedig kon­zervatív párti. „Nekünk, akik Ribánszky keze alatt dolgo­zunk, örülnünk kellene, hogy megszabadulunk tőle ” - írta a SZER egyik magát megnevezni nem kívánó munkatársa Münchenből az egyik budapesti napilapnak, és Ribánszky személyével kapcsolatban igen kellemet­len részleteket fejtett ki. Hogy tulajdonképpen kik a várományosok a Magyar Rádió és Televízió vezetői posztjára, rövidesen kiderül, miután a kormány előterjesz­­ti javaslatát. És az is valószí­nű, hogy ez az előterjesztés sem múlik el simán. Budapest, október *** *** CSORBA Zoltán 1992. november­­vasárnap USA: NEM DÖNTŐ, DE LÉNYEGES Ki nyerte meg a hidegháborút? Közvetlenül a választások előtt megszólalt egy tekintélyes, régi hang: nem az egyik amerikai párt a világ megváltója! Ki emlékszik George F. Kennanra? Valószínűleg csak a legki­válóbbak! A mai kelet-közép­­európai nemzedékeknek - beleértve (a közelmúltig) ezt a tudósítót is - aligha jelent valamit ez a név. Pedig - ha egyáltalán elismerjük, hogy a legelsőkön, leghatalmasabba­kon kívül mások is befolyá­solhatják adott pillanatban a történelmet - amit Kennan úr kereken 45 évvel ezelőtt gondolt és javasolt, az egé­szen mostanáig meghatároz­ta életkörülményeinket. OLVASSA KEDDI SZÁMUNKBAN! Bush, Clinton, vagy meglepetés Holnapután választ Amerika A Magyar Szó helyszíni különtudósításokban szá­mol be az év egyik legna­gyobb külpolitikai esemé­nyéről, az amerikai elnök­­választásokról. Holnapután, a választások napján lapunk egy egész oldalt szentel en­nek a témának. Amit George Kennan 1947-ben nyilvánosan tett, az akkor valószínűleg nem szá­mított túl látványosnak: cik­ket írt a meglehetősen keve­sek kezébe eljutó Foreign Af­fairs (Külügyek) c. amerikai folyóiratba! Csakhogy az a tanulmány - amelyre a Nyugaton azóta is csak úgy hivatkoznak, hogy „az X-cikk” - elméleti­leg megalapozta a kommu­nista világrendszer ellen ví­vandó hidegháborút! Kennan akkoriban az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségén dolgozott - később nagykövet is volt -, és a szovjet állam belső helyze­téről szóló, Washingtonba küldött jelentései formálták a State Departmentnek, sőt az amerikai elnöknek a Sztálin utolsó éveiről alkotott képét. Az említett cikkben a szer­ző továbbment a helyzetje­lentésnél. Azt indítványozta, hogy a kommunizmus terje­­désének megakadályozása végett a Nyugat - az Egyesült Államok ideológiai, politikai, katonai és gazdasági vezetése alatt - az elszigetelés és a ki­szorítás stratégiáját alkal­mazza a világméretű ambíci­ókkal rendelkező szovjet­re­(Washingtoni tudósítónktól)­zsimmel és csatlósaival szem­ben. Kennan, és szerinte más nyugati diplomaták is, akik akkortájt hosszabb időt Moszkvában töltöttek, érez­ték és hitték, hogy a sztálini rendszer nem lehet örök éle­tű, mert veszélyesen eltávolo­dott az orosz nép gondjaitól és reményeitől, és mert a kommunizmus eredeti esz­méi meg érzelmi fűtöttsége, hajtóereje elkopott, sőt sem­mivé vált. A folytatást többé-kevésbé ismerjük. MIT MOND KENNAN MOST? A tekintélyes nyugalma­zott diplomata, aki a Prince­­toni Egyetem tiszteletbeli professzora, és évek óta nem ártotta bele magát a napi po­litikába, most azért szólalt meg, hogy kifejtse: „A válasz­tási hadjárat szónoklataiban hangoztatott tétel, miszerint az USA a Republikánus Párt vezetése alatt nyerte volna meg a hidegháborút - kö­zönséges ostobaság.” Kennannak a New York Timesban megjelent jegyezte azonban még ennél is tovább megy. Azt állítja, hogy sem­milyen amerikai kormány­nak nem lehetett döntő befo­lyása egy másik nagyhatalom belső mozgásának fejlemé­nyeire! Szerinte már Hrus­csov alatt lehetőség volt az ol­vadásra, de az U-2-es kémre­pülőgép lelövése annyira meggyöngítette Nyikita Szer­­gejevics pozícióit, hogy a li­beralizációból­­ akkor semmi sem lehetett. És a későbbiek­ben is: minél inkább úgy ítél­ték meg Moszkvában, hogy a pillanatnyi amerikai vezetés a két világrendszer viszályának katonai megoldása felé haj­lik, annál inkább szorítottak az ideológiai gyeplőn. A szer­ző nem Amerika katonai elő­készületeit hibáztatja, hanem a militáns hangnemet, amellyel - demokrata és re­publikánus torkokból egy­aránt - azt időről időre beha­rangozták. George Kennan végül le­szögezi: „A hidegháborút nem nyerte meg senki - sem egy állam, sem egy párt, sem egy személy. Az egy hosszú és költséges politikai k­valitás volt, amelyet mindkét oldal­ról a szemben álló fél szándé­kának és erejének irreális túlmagyarázásával fűtöttek. A nyolcvanas évek végére pe­dig mindkét ország gazdasá­gi erőforrásait annyira ki­kezdte, hogy olyan komoly pénzügyi és szociális problé­mákkal találták szemben ma­gukat, amelyre egyikük sem számított.” A szovjetek eseté­ben ez eljátszotta a politikai katalizátor szerepét is. Végső következtetésként­­ minden választási retorikával szemben - Kennan azt java­solja, itt az ideje annak, hogy elégedettséggel a háta mö­gött, Amerika is józanul fe­lülvizsgálja a konfliktusban játszott szerepét. AZ IGAZSÁG PÁRTONKÍVÜLI Az idézett szakértő - te­gyük hozzá az igazság kedvé­ért - Truman demokrata ad­minisztrációjának ideje alatt volt nagykövet a Szovjetunió­ban. Szemmel láthatólag az késztette írásra, hogy George Bush az idei választási kam­pány során túl nagy igényt jelentett be a hidegháborús győzelem érdemeinek elosz­tásában. A bizalom, amit új­raválasztása legfontosabb ér­vének tart a jelenlegi ameri­kai elnök, elsősorban a törté­nelmi diadalból kellene, hogy fakadjon. Kennan megszólalása többféle kommentárt váltott ki, de a legérdekesebb közü­lük talán az, amelyik úgy tartja: az idős professzor és diplomata kissé messzire ment a tárgyilagosság kere­sésében, és megfeledkezett arról a szerepről, amelyet Reagan kemény ideológiai vonala játszott el a nyolc­vanas évek elején. A klasszi­kus kettős stratégia a Was­hington Post kommentátora szerint mégiscsak meggyorsí­totta a végkifejletet a szocia­lista világban, mert Reagan egyrészt a végsőkig feszítette a fegyverkezés húrját, másrészt kitartóan tárgyalt Gorbacsov­­val. A kettő együtt végül is a „szakadékba lökte” a kommu­nizmus tántorgó démonát”. A kennani nézetek kriti­kusa is úgy tartja viszont, hogy ebben a csatában nem George Bush volt az igazi hadvezér. És - noha érdemei vannak abban, hogy a győz­tes stábban szolgált — nincs oka elhomályosítani az oro­szok saját hozzájárulását sor­suk kézbe vételéhez, illetve az amerikai Demokrata Párt­ból megválasztott elnökök ki­tartását a­­ kennani­ - elszi­getelés és kiszorítás stratégiá­jának útján. PURGER Tibor Magam sem tudnám megmondani, miért gondolok annyit az utóbbi időben Jenő nagybátyámra, nagyanyám fivérére. Alacsony, ma­gas, középtermetű, sovány, szikár, testes volt-e, vi­selt-e szakállt, pontosan nem tudni, hiszen még csak fénykép sem maradt róla. Ahogyan megőrizte szülő­városának emlékezete, középtermetű lehetett, s ab­ból, hogy gyakran panaszkodott gyomorbántalmai­­ra, soványnak, beesett arcúnak képzelem. Azt sem mondhatni, hogy meghalt, elhunyt, visszaadta lelkét a teremtőjének, mert e megfogal­mazások békebeli időszakban érvényesek. Halálá­nak körülményei ismeretlenek, szülővárosából elin­dult arra az útra, ahonnan nem tért haza. Maradjunk annyiban, hogy néhai, hogy sokat gondolok néhai Jenő nagybátyámra, talán azért, mert ötven évtnek kellett eltelnie, hogy egy új nemze­dék nőjön fel, s megkérdezze, kik is voltak, mit csi­náltak, miből éltek azok a kétezerre, háromezeröt­­százra becsülhető polgártársaik, akiknek sírjai ta­núsítják, hogy a város telepítőivel együtt érkeztek. S miért nem tudni még csak pontos számukat sem? Az utólagos magyarázat nagyon egyszerű: amikor még viszonylagos nyugalom honolt a folyó menti városban, táviolabbi tájakon egy banditaál­lam terület- és vagyonszerzési hadjáratot indított, nagy számban érkeztek az új világrendben bűnös­nek bélyegzett polgárok, s nem vezettek róluk nyil­vántartást. Sokan nem is sejtették, kik laknak a szomszédságban, s bármilyen nagy a vész, sokan megőrzik emberségüket, s nem firtatják, miért nőtt meg egyik napról a másikra valamelyik család mondjuk kenyér- és tejszükséglete. Szóval fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a folyó menti város kiállítást szenteljen egykori lakói­nak, s ennek előfeltétele volt, hogy felnőjön egy kép­zettebb nemzedék, amelynek műveltebb tagjai meg­határozott területeken kutatásokat végeztek, akadt köztük olyan is, aki tudósi alapossággal és tárgyila­gossággal feltérképezte egy rettenetes tragédia okait, méreteit és következményeit. Az előfeltételek közé tartozott az is, hogy a város pótolta az előző háború­ban elszenvedett veszteségét, anyagilag megszilár­dult, s maradt pénz kiállításra és kutatásra. Azon a kiállításon hangzott el, ötven évvel a vészkorszak után a városnak még nincs olyan kivár­ta szakembere, mint amilyen néhai Jenő nagybá­tyám volt az ékszerkészítés területén. Munkáinak értékét nem a felhasznált nemesfém mennyisége, tö­ménysége, hanem a kidolgozás különleges szépsége adta meg. Milyenek lehettek azok az emlékezetes ék­szerek, szintén csak találgatni lehet, valamennyinek nyoma veszett, s csak reménykedni lehet, egyszer elő­kerülnek, mint Fényes Adolf elveszettnek nyilvání­tott csodálatos és megdöbbentő festményei. A város­­központban, az árkádok alatt levő műhely és üzlet maradt meg sértetlenül, s az új állam olyan termé­szetesnek tartotta, hogy saját tulajdonának nyilvá­nítsa - cipőből­ nyílt a helyén -, mint ahogy termé­szetesnek találta, hogy kisajátítsa azt az imaházat is, amely Jenő nagybátyám pénzén is épült, s ahova fe­detlen fővel nem léphetett be, most tornateremként szolgál, s nem hangverseny-, színházterem, esetleg olyan épületként, ahol időnként kiállítást rendezhet­nének. Legalább egy emléktáblát helyeztek volna el azon az épületen, akiknek a pénzén épült. Sértetlen maradt néhai nagybátyámnak a folyó mentén épült családi háza, egy cserép sem mozdult el helyéről, s aki alaposan szemügyre veszi, gyönyör­ködhet a falak, a tetőszerkezet, az ablakok, a bejára­ti ajtó elhelyezésének, kidolgozásának harmóniájá­ban. Kik lakhatnak ott, nem tudni, azt sem, milyen érzés beköltözni egy olyan épületbe, amelybe valaki egész életének munkáját beruházta, milyen érzés le­het befeküdni más ágyába, takarózni más ágynemű­jével. Nem mondhatni azt, hogy váratlan villámcsa­pásként érte a kis közösséget a tragédia, hiszen a vér és rög elméletén épülő banditaállamot küldöttség­ként néhány tagjuk közelebbről kikémlelte, s hazaté­rőben azt mesélték, katonái annyira fel vannak fegyverezve, annyira kiképezték őket, hogy nincs az a határ, amely megállítaná őket. Mégsem menekült. Az a nagy család, amely legértékesebb, legértelme­sebb tagjának Jenő nagybátyámat tekintette, szavá­nak súlya volt, tekintélynek örvendett, azt tanácsol­ta, maradjanak, lesz, ahogyan lesz. Tegyük fel, ha úgy döntenek, mennek, legfonto­sabb az életük, akkor ugyan ki fogadta volna be őket? A gazdag országok, még a távoli Latin-Ame­rika is évente meghatározta a letelepülők számát, amely kitelt azokkal, akiknek tőkéjük, vagyonuk volt, s beruházhattak, a kis ember pedig ki volt szol­gáltatva a banditaállam kényének- kedvének. Akkor a vér és rög elmélete alapján új világrend épült, amelynek nem volt szüksége egy közösségre. Csak pénzére és vagyonára. Valami hasonló történt a másik banditaállamban, 1920-ban, amikor hozzáláttak az új rendszer megteremtéséhez, s ahogyan a minap a televí­zióban sugárzott ukrán film tanúsította, például Odessza városában cselásták jelentek meg, s falhoz állí­tották egy olyan közösség tagjait, akiket feleslegesnek, tehernek tekintettek az épülő új rendszerben, s elpusztí­tották a becsületes üzletembert, a zsványt, a vagyonos polgárt, a koldust, a háziasszonyt és a fedett nőt, min­denkit, akit feleslegesnek és tehernek nyatvánzottak. Magam sem tudnám megmondani, miért gon­dolok annyit egy nagy család legértelmesebbnek tar­tott tagjára, talán azért, mert hinni szeretném, soha többé nem lesz felesleges, tehernek számító közösség, még a háborgó Balkánon sem, ahol vérben és tűz­ben új államalakulatok határai rajzolódnak. HARSI Emil

Next