Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-01 / 301. szám
2 KÜLPOLITIKA Magyar Szó Kik ők? (Állandó tudósítónk vasárnapi levele) Az már komolyabb elemzők - szociológusok, politológusok - dolga, hogy kimutassák, mi az oka a szélsőjobboldali, többé-kevésbé burkolt vagy nem is burkolt fasiszta, illetve fasisztoid ideológiák térhódításának egyes európai országokban. Tény, hogy a történelem süllyesztőjébe eltemetettnek hitt ideológiák kerültek valahonnan elő, sötét múltat idéző egyenruhákat és szimbólumokat viselő fiatalok jelentek meg az utcákon és mind tömegesebben, mind agreszszívabban lépnek fel. Tudják-e ezek a tizenvagy huszonéves fiatalok, hogy az ilyen egyenruhát viselők mit követtek el fél évszázaddal ezelőtt? Vállalják azt? Azonosulnak velük? „Ha ismernénk a nyilassapkát viselő gyerekeket, akkor megkérdeznénk tőlük, hogy kik oktatták ki, kik küldték őket október 20-án a Kossuth térre. Nem feltétlenül a tizenéves gyerekeket tartom hibásnak, hanem azokat a felnőtteket, akik tudatosan manipulálják őket” - nyilatkozta a minap egy interjúban Oláh Sándor kisgazdapárti képviselő, aki, noha a kormányzati koalícióhoz tartozik, a parlamentben a Kossuth téren történtek miatt a belügyminiszter leváltását követelte. A kormányzó körök elítélik a történteket, de úgy vélik, hogy fel lett fújva az incidens. Néhány tíz vagy néhány száz hangoskodó miatt, szerintük, nem kellett volna az államelnöknek visszalépnie. Rendőri beavatkozásra pedig azért nem került sor, mert nem történt törvénysértés, bűncselekmény. A magyar jogrendben ugyanis nincs olyan rendelkezés, amely büntetné bizonyos szimbólumok bemutatását, vonatkozik ez a fasiszta jelképekre is. Csak a gyűlöletszítást büntetik. Ez viszont nem történt meg. A közvélemény egyik része továbbra is szemére veti a belügyminiszternek, hogy a rendőrség nem gátolta meg a nemzeti ünnepet megzavaró hangoskodó csőcselék fellépését. Hiszen a rendőrség tudott az érkezésükről, a csoportosulásukról. A bőrfejűek budapesti csoportja várta a vidékről, elsősorban Egerből és Veszprémből érkező társaikat a Keleti-pályaudvaron, együtt vonultak a Kolumbusz utcai POFOSZ székházba, ahol a magukat Magyar Nemzeti Frontnak nevező szervezet nagygyűlést tartott, majd pedig a Kossuth térre vonultak. - Igen, ott voltak a Kossuth téren, kiabáltak is, de nem szabad ezeket a fiatalokat fasisztáknak bélyegezni - állt védelmükre Király B. Izabella, a Csurka-szárnyhoz tartozó MDSZ-es képviselő a minap annak kapcsán, hogy a nemzeti társaság apródtagozatának küldöttsége felkereste őt a parlamentben. „Árpád-sávos zászló is volt náluk, de nem náci jelképként, hanem mint honfoglaló Árpádra, a magyar nemzetre emlékeztető szimbólum” - érvelt a képviselőnő, és szerinte a félretájékoztatás és a csúsztatások elfedik ezeknek a fiataloknak a valódi arcát. Ezek a fiatalok, mármint a Nemzeti Társaság nevű szervezet közleményt is juttatott a képviselőkhöz. Illedelmesen bemutatkoztak a közleményükben: „Sapkánk Bocskai-sapka, ingünk, zubbonyunk magyar mintájú levetett honvéd egyenruha” — írták, követelésükben pedig az szerepel, hogy az országgyűlés tegye lehetővé nemre, egészségügyi állapotra való tekintet nélkül 14 éves kortól a honvédelmi előképzést, s legyen kötelező az idegen szellemiség elleni védelem az oktatásban. A fent említett Oláh Sándor képviselő a parlamenti látogatás alkalmából is talán választ tudott volna kapni a feltett kérdésére. Kérdés azonban, hogy valójában a válasz mennyire tart számot az érdeklődésre. A belügyminiszterЋ , '-»» -о/ ~ ként csütörtökön este egy tévéműsorban kifejtette, hogy számára a lehetséges szélsőségek közül „ilyen 40 év után” a szélsőbaloldal a veszélyesebb. Felmerül azonban a kérdés, hogy ilyen 40 év után egyáltalán van-e, és hány olyan őrült van ma Magyaroszágon, aki szélsőbaloldali eszméket vallana. Magyarországon legutóbb 1944-ben volt vitézavató ünnepség. A hagyományt felújították: a múlt héten a bicskei katolikus templomban Habsburg József, Árpád főherceg, József nádor Portugáliában élő dédunokája, a vitézi rend főkapitánya 120 várományost ütött vitézzé egy 1920-ban, erre a célra készült pallossal, amit a Hadtörténeti Múzeumban őriztek. Semmi előrelépés nem történt a magyarországi belpolitikai helyzetre nehezedő és annyi bonyodalmat okozó médiavita ügyében. Az államfő és a kormányfő között létrejött kompromisszumkészség után a hatpárti ad hoc bizottság azzal a céllal látott neki a tárgyalásoknak, hogy közelítse a koalíció és az ellenzék közötti álláspontokat A bizottság azonban a miniszterelnök által kijelölt október 27-ei határidőig nem tudott zöld ágra vergődni. A tárgyalások eredménytelenül szakadtak meg. Az eredménytelenségért a két fél most egymást vádolja. A sikertelen tárgyalásokat követően minden bizonnyal a kormány megteszi a saját javaslatait A bizottság megbeszéléseit zárt ajtók mögött folytatta, ám bizonyos részletek napvilágra kerültek, így például az is, kik a fő várományosok a két közszolgálati médium élére. A kormánykoalíció adott jelölteket. Az ellenzék nem. A kiszivárgott hírek szerint Csúcs László, a rádió, Ribánszky László pedig a televízió vezetői posztjának várományosa. Ezeket a neveket az ellenzék nem támogatta. A budapesti sajtó egy részében már napok óta folyik a cikkezés Ribánszky László, a Szabad Európa Rádió magyar osztályának jelenlegi vezetője közül. A cikkek szerint ő az Antall-kormány és az MDSZ elkötelezettje, akinek pozíciója Clinton győzelme esetén meginogna, mert a Szabad Európa Rádiót felügyelő amerikai kongresszusi bizottságban a konzervatívok helyébe a demokraták kerülnek, Ribánszky pedig konzervatív párti. „Nekünk, akik Ribánszky keze alatt dolgozunk, örülnünk kellene, hogy megszabadulunk tőle ” - írta a SZER egyik magát megnevezni nem kívánó munkatársa Münchenből az egyik budapesti napilapnak, és Ribánszky személyével kapcsolatban igen kellemetlen részleteket fejtett ki. Hogy tulajdonképpen kik a várományosok a Magyar Rádió és Televízió vezetői posztjára, rövidesen kiderül, miután a kormány előterjeszti javaslatát. És az is valószínű, hogy ez az előterjesztés sem múlik el simán. Budapest, október *** *** CSORBA Zoltán 1992. novembervasárnap USA: NEM DÖNTŐ, DE LÉNYEGES Ki nyerte meg a hidegháborút? Közvetlenül a választások előtt megszólalt egy tekintélyes, régi hang: nem az egyik amerikai párt a világ megváltója! Ki emlékszik George F. Kennanra? Valószínűleg csak a legkiválóbbak! A mai kelet-középeurópai nemzedékeknek - beleértve (a közelmúltig) ezt a tudósítót is - aligha jelent valamit ez a név. Pedig - ha egyáltalán elismerjük, hogy a legelsőkön, leghatalmasabbakon kívül mások is befolyásolhatják adott pillanatban a történelmet - amit Kennan úr kereken 45 évvel ezelőtt gondolt és javasolt, az egészen mostanáig meghatározta életkörülményeinket. OLVASSA KEDDI SZÁMUNKBAN! Bush, Clinton, vagy meglepetés Holnapután választ Amerika A Magyar Szó helyszíni különtudósításokban számol be az év egyik legnagyobb külpolitikai eseményéről, az amerikai elnökválasztásokról. Holnapután, a választások napján lapunk egy egész oldalt szentel ennek a témának. Amit George Kennan 1947-ben nyilvánosan tett, az akkor valószínűleg nem számított túl látványosnak: cikket írt a meglehetősen kevesek kezébe eljutó Foreign Affairs (Külügyek) c. amerikai folyóiratba! Csakhogy az a tanulmány - amelyre a Nyugaton azóta is csak úgy hivatkoznak, hogy „az X-cikk” - elméletileg megalapozta a kommunista világrendszer ellen vívandó hidegháborút! Kennan akkoriban az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségén dolgozott - később nagykövet is volt -, és a szovjet állam belső helyzetéről szóló, Washingtonba küldött jelentései formálták a State Departmentnek, sőt az amerikai elnöknek a Sztálin utolsó éveiről alkotott képét. Az említett cikkben a szerző továbbment a helyzetjelentésnél. Azt indítványozta, hogy a kommunizmus terjedésének megakadályozása végett a Nyugat - az Egyesült Államok ideológiai, politikai, katonai és gazdasági vezetése alatt - az elszigetelés és a kiszorítás stratégiáját alkalmazza a világméretű ambíciókkal rendelkező szovjetre(Washingtoni tudósítónktól)zsimmel és csatlósaival szemben. Kennan, és szerinte más nyugati diplomaták is, akik akkortájt hosszabb időt Moszkvában töltöttek, érezték és hitték, hogy a sztálini rendszer nem lehet örök életű, mert veszélyesen eltávolodott az orosz nép gondjaitól és reményeitől, és mert a kommunizmus eredeti eszméi meg érzelmi fűtöttsége, hajtóereje elkopott, sőt semmivé vált. A folytatást többé-kevésbé ismerjük. MIT MOND KENNAN MOST? A tekintélyes nyugalmazott diplomata, aki a Princetoni Egyetem tiszteletbeli professzora, és évek óta nem ártotta bele magát a napi politikába, most azért szólalt meg, hogy kifejtse: „A választási hadjárat szónoklataiban hangoztatott tétel, miszerint az USA a Republikánus Párt vezetése alatt nyerte volna meg a hidegháborút - közönséges ostobaság.” Kennannak a New York Timesban megjelent jegyezte azonban még ennél is tovább megy. Azt állítja, hogy semmilyen amerikai kormánynak nem lehetett döntő befolyása egy másik nagyhatalom belső mozgásának fejleményeire! Szerinte már Hruscsov alatt lehetőség volt az olvadásra, de az U-2-es kémrepülőgép lelövése annyira meggyöngítette Nyikita Szergejevics pozícióit, hogy a liberalizációból akkor semmi sem lehetett. És a későbbiekben is: minél inkább úgy ítélték meg Moszkvában, hogy a pillanatnyi amerikai vezetés a két világrendszer viszályának katonai megoldása felé hajlik, annál inkább szorítottak az ideológiai gyeplőn. A szerző nem Amerika katonai előkészületeit hibáztatja, hanem a militáns hangnemet, amellyel - demokrata és republikánus torkokból egyaránt - azt időről időre beharangozták. George Kennan végül leszögezi: „A hidegháborút nem nyerte meg senki - sem egy állam, sem egy párt, sem egy személy. Az egy hosszú és költséges politikai kvalitás volt, amelyet mindkét oldalról a szemben álló fél szándékának és erejének irreális túlmagyarázásával fűtöttek. A nyolcvanas évek végére pedig mindkét ország gazdasági erőforrásait annyira kikezdte, hogy olyan komoly pénzügyi és szociális problémákkal találták szemben magukat, amelyre egyikük sem számított.” A szovjetek esetében ez eljátszotta a politikai katalizátor szerepét is. Végső következtetésként minden választási retorikával szemben - Kennan azt javasolja, itt az ideje annak, hogy elégedettséggel a háta mögött, Amerika is józanul felülvizsgálja a konfliktusban játszott szerepét. AZ IGAZSÁG PÁRTONKÍVÜLI Az idézett szakértő - tegyük hozzá az igazság kedvéért - Truman demokrata adminisztrációjának ideje alatt volt nagykövet a Szovjetunióban. Szemmel láthatólag az késztette írásra, hogy George Bush az idei választási kampány során túl nagy igényt jelentett be a hidegháborús győzelem érdemeinek elosztásában. A bizalom, amit újraválasztása legfontosabb érvének tart a jelenlegi amerikai elnök, elsősorban a történelmi diadalból kellene, hogy fakadjon. Kennan megszólalása többféle kommentárt váltott ki, de a legérdekesebb közülük talán az, amelyik úgy tartja: az idős professzor és diplomata kissé messzire ment a tárgyilagosság keresésében, és megfeledkezett arról a szerepről, amelyet Reagan kemény ideológiai vonala játszott el a nyolcvanas évek elején. A klasszikus kettős stratégia a Washington Post kommentátora szerint mégiscsak meggyorsította a végkifejletet a szocialista világban, mert Reagan egyrészt a végsőkig feszítette a fegyverkezés húrját, másrészt kitartóan tárgyalt Gorbacsovval. A kettő együtt végül is a „szakadékba lökte” a kommunizmus tántorgó démonát”. A kennani nézetek kritikusa is úgy tartja viszont, hogy ebben a csatában nem George Bush volt az igazi hadvezér. És - noha érdemei vannak abban, hogy a győztes stábban szolgált — nincs oka elhomályosítani az oroszok saját hozzájárulását sorsuk kézbe vételéhez, illetve az amerikai Demokrata Pártból megválasztott elnökök kitartását a kennani - elszigetelés és kiszorítás stratégiájának útján. PURGER Tibor Magam sem tudnám megmondani, miért gondolok annyit az utóbbi időben Jenő nagybátyámra, nagyanyám fivérére. Alacsony, magas, középtermetű, sovány, szikár, testes volt-e, viselt-e szakállt, pontosan nem tudni, hiszen még csak fénykép sem maradt róla. Ahogyan megőrizte szülővárosának emlékezete, középtermetű lehetett, s abból, hogy gyakran panaszkodott gyomorbántalmaira, soványnak, beesett arcúnak képzelem. Azt sem mondhatni, hogy meghalt, elhunyt, visszaadta lelkét a teremtőjének, mert e megfogalmazások békebeli időszakban érvényesek. Halálának körülményei ismeretlenek, szülővárosából elindult arra az útra, ahonnan nem tért haza. Maradjunk annyiban, hogy néhai, hogy sokat gondolok néhai Jenő nagybátyámra, talán azért, mert ötven évtnek kellett eltelnie, hogy egy új nemzedék nőjön fel, s megkérdezze, kik is voltak, mit csináltak, miből éltek azok a kétezerre, háromezerötszázra becsülhető polgártársaik, akiknek sírjai tanúsítják, hogy a város telepítőivel együtt érkeztek. S miért nem tudni még csak pontos számukat sem? Az utólagos magyarázat nagyon egyszerű: amikor még viszonylagos nyugalom honolt a folyó menti városban, táviolabbi tájakon egy banditaállam terület- és vagyonszerzési hadjáratot indított, nagy számban érkeztek az új világrendben bűnösnek bélyegzett polgárok, s nem vezettek róluk nyilvántartást. Sokan nem is sejtették, kik laknak a szomszédságban, s bármilyen nagy a vész, sokan megőrzik emberségüket, s nem firtatják, miért nőtt meg egyik napról a másikra valamelyik család mondjuk kenyér- és tejszükséglete. Szóval fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a folyó menti város kiállítást szenteljen egykori lakóinak, s ennek előfeltétele volt, hogy felnőjön egy képzettebb nemzedék, amelynek műveltebb tagjai meghatározott területeken kutatásokat végeztek, akadt köztük olyan is, aki tudósi alapossággal és tárgyilagossággal feltérképezte egy rettenetes tragédia okait, méreteit és következményeit. Az előfeltételek közé tartozott az is, hogy a város pótolta az előző háborúban elszenvedett veszteségét, anyagilag megszilárdult, s maradt pénz kiállításra és kutatásra. Azon a kiállításon hangzott el, ötven évvel a vészkorszak után a városnak még nincs olyan kivárta szakembere, mint amilyen néhai Jenő nagybátyám volt az ékszerkészítés területén. Munkáinak értékét nem a felhasznált nemesfém mennyisége, töménysége, hanem a kidolgozás különleges szépsége adta meg. Milyenek lehettek azok az emlékezetes ékszerek, szintén csak találgatni lehet, valamennyinek nyoma veszett, s csak reménykedni lehet, egyszer előkerülnek, mint Fényes Adolf elveszettnek nyilvánított csodálatos és megdöbbentő festményei. A városközpontban, az árkádok alatt levő műhely és üzlet maradt meg sértetlenül, s az új állam olyan természetesnek tartotta, hogy saját tulajdonának nyilvánítsa - cipőből nyílt a helyén -, mint ahogy természetesnek találta, hogy kisajátítsa azt az imaházat is, amely Jenő nagybátyám pénzén is épült, s ahova fedetlen fővel nem léphetett be, most tornateremként szolgál, s nem hangverseny-, színházterem, esetleg olyan épületként, ahol időnként kiállítást rendezhetnének. Legalább egy emléktáblát helyeztek volna el azon az épületen, akiknek a pénzén épült. Sértetlen maradt néhai nagybátyámnak a folyó mentén épült családi háza, egy cserép sem mozdult el helyéről, s aki alaposan szemügyre veszi, gyönyörködhet a falak, a tetőszerkezet, az ablakok, a bejárati ajtó elhelyezésének, kidolgozásának harmóniájában. Kik lakhatnak ott, nem tudni, azt sem, milyen érzés beköltözni egy olyan épületbe, amelybe valaki egész életének munkáját beruházta, milyen érzés lehet befeküdni más ágyába, takarózni más ágyneműjével. Nem mondhatni azt, hogy váratlan villámcsapásként érte a kis közösséget a tragédia, hiszen a vér és rög elméletén épülő banditaállamot küldöttségként néhány tagjuk közelebbről kikémlelte, s hazatérőben azt mesélték, katonái annyira fel vannak fegyverezve, annyira kiképezték őket, hogy nincs az a határ, amely megállítaná őket. Mégsem menekült. Az a nagy család, amely legértékesebb, legértelmesebb tagjának Jenő nagybátyámat tekintette, szavának súlya volt, tekintélynek örvendett, azt tanácsolta, maradjanak, lesz, ahogyan lesz. Tegyük fel, ha úgy döntenek, mennek, legfontosabb az életük, akkor ugyan ki fogadta volna be őket? A gazdag országok, még a távoli Latin-Amerika is évente meghatározta a letelepülők számát, amely kitelt azokkal, akiknek tőkéjük, vagyonuk volt, s beruházhattak, a kis ember pedig ki volt szolgáltatva a banditaállam kényének- kedvének. Akkor a vér és rög elmélete alapján új világrend épült, amelynek nem volt szüksége egy közösségre. Csak pénzére és vagyonára. Valami hasonló történt a másik banditaállamban, 1920-ban, amikor hozzáláttak az új rendszer megteremtéséhez, s ahogyan a minap a televízióban sugárzott ukrán film tanúsította, például Odessza városában cselásták jelentek meg, s falhoz állították egy olyan közösség tagjait, akiket feleslegesnek, tehernek tekintettek az épülő új rendszerben, s elpusztították a becsületes üzletembert, a zsványt, a vagyonos polgárt, a koldust, a háziasszonyt és a fedett nőt, mindenkit, akit feleslegesnek és tehernek nyatvánzottak. Magam sem tudnám megmondani, miért gondolok annyit egy nagy család legértelmesebbnek tartott tagjára, talán azért, mert hinni szeretném, soha többé nem lesz felesleges, tehernek számító közösség, még a háborgó Balkánon sem, ahol vérben és tűzben új államalakulatok határai rajzolódnak. HARSI Emil