Magyar Szó, 1993. január (50. évfolyam, 1-29. szám)
1993-01-03 / 1. szám
2 KÜLPOLITIKA RIPORTÚTON HORVÁTORSZÁGBAN A bán még mindig délre néz Ha jeleztem volna érkezésem... - Áldozatok, károk, menekültek - Olcsó vendéglőben is drága az ebéd Sok zágrábi telefonszámom van. A sok közül először a tájékoztatási minisztériumot hívtam fel. Egy kedves hang közölte, hogy a külügyminisztériumot kaptam, tájékoztatási minisztérium nem létezik többet. Lediktált egy új számot, a művelődési minisztérium számát, melynek keretében egy tájékoztatási részleg működik. Ismerős hang jelentkezett az új számon. - Gordana Hujié vagyok. A külföldi újságírókkal megbízott kolléganő tizenegy órakor lesz a munkahelyén. Jöjjön el ön is tizenegyre. Elmentem, ám nem tudtak rajtam segíteni. - Túl rövid az idő ahhoz, hogy a kormányból vagy a vezető politikusok közül bárkit is „elcsípjünk”. Ha jelezte volna érkezését... - mondta Kis Smith, de azonnal a fejéhez is kapott. Persze, a megszakadt telefonvonalak. Beszélgetőtárs helyett kaptam egy halomnyi angol nyelven írott anyagot a háborús károkról, a menekültekről, Horvátország gazdaságáról, a politikai pártokról. 1990 augusztusától 1992 augusztusáig 5435 horvát áldozata volt a horvátországi háborúnak, 20 518-an megsebesültek, mintegy 13 000-en pedig eltűntek. 210 000 ház vált lakhatatlanná, Horvátország összes lakóházainak 12 százaléka. Az utak és vasutak károsodása 30-40 százalékos... Horvátország háborús kára 21 billió dollár. Horvátországban jelenleg 750 000 menekült van. A köztársaság megszállt területeiről 265 000-en kerestek menedéket Horvátország más vidékein. Bosznia-Hercegovinából 450 000 menekült érkezett, Szerbiából pedig 38 000. Ebből a vajdasági menekültek száma 20 000, a kosovóiaké pedig 12 000. 60 000 horvátországi menekült külföldön él. Átlapozom a pártok címtárát is. Az 56 bejegyzett párt között vörösmarti címmel megtalálom a Horvátországi Magyarok Néppártját is. Egyetlen párt az 56 közül, melynek székhelye megváltozott, áttevődött Magyarországra. Van pártjuk a cigányoknak, az olaszoknak, a muzulmánoknak és albánoknak. Sőt a szerbeknek is: a Szerb Néppárt. A Szerb Néppártnak a horvát parlamentben három képviselője van. Nemrég még tizenhárom volt, akkor, amikor horvátországi pártnak számított a megboldogult Jovan Rašković Szerb Demokrata Pártja is. Az 56 közé ez a párt nincs bejegyezve. Raskovicéknak tíz képviselőjük volt. Mind a tízen elhagyták a parlamentet. Tiltakozásuk jeléül tették ezt, mert a horvát alkotmány a horvátországi szerbeket nemzeti kisebbségnek nyilvánította. A Szerb Néppártnak sem tetszett az, hogy ezentúl kisebbségként kezelik a szerbeket Horvátországban, mégis maradtak. - Ezen az igazságtalanságon csakis úgy tudunk változtatni, ha maradunk - jelentette ki Milan Đukić, a párt elnöke. A jegyzékben megtaláltam címüket is. A Mažuranić téren van a székhelyük, ott, ahol a Horvát Nemzeti Színház, az Etnográfiai Múzeum és még néhány jelentős középület. Mielőtt azonban felkeresném a párt székházát, felkapaszkodok az óvárosba, a felsővárosba. Amikor utoljára Zágrábban voltam, a Szábor körül terepruhás katonák őrködtek. Most egyet sem láttam. Az Ady Endre Kultúrkörben megtudtam a Magyar Képes Újság zágrábi címét és azt is, hogy Faragó Ferenc, az egyetlen magyar parlamenti képviselő felől a szerkesztőségben érdeklődhetek. Sajnos a szerkesztőség ajtaját zárva találtam. A Köztársaság téren örökös a hömpölygés. Elvegyültem az emberek közé. Az autón devizaüzérektől megtudtam, hogy száz márkáért ötvenötezer dinárt kellene fizetnem. Nem venni akarok, hanem eladni, közöltem velük, és megmutattam húszmárkásomat. Tízezer dinárt kaptam érte. A hatalmas fenyőfa mellől néztem a teret. A városi kávéház előtt kisvasút várta a kis utasokat. A vágyak kútjából, melybe valamikor fémpénzt dobáltak, a hideg ellenére is csordogált a víz. Annyira még nincs hideg, hogy belefagyjon. A kút fenekén egy-két papírpénz hevert. A horvátoknak még nincs fémpénzük, a papírpénz pedig inkább jegyre hasonlít, mint pénzre. A kép mindegyiken egyforma, csak színben, értékben és nagyságban különböznek. A Nedeljna Dalmacija hetilap mellékletében, amely ezúttal egy tervezőt mutatott be, egy valódi pénz rajzát találtam. A horvát koronáét. Sokkal szebb, mint a mostani dinár. Jelaété bán szobránál koszorú hevert. A szalagról megtudtam, hogy az első világháború elesettjeire emlékeztek meg Zágráb fiataljai. Körülsétáltam a bánt. Valamikor ugyanitt állt, csak Magyarország felé tartotta kivont kardját. Most Knin felé néz. Mielőtt a Szerb Néppárt székhelyét felkerestem volna, egy olcsó vendéglőben megebédeltem. Egy étel salátával és egy pohár borral ötezer dinár volt Valóban csupa olcsóság. Mennyit fizettem volna vajon egy óvárosi előkelő kisvendéglőben? Rágondolni is rossz, de csak nekünk, az európai gyorsra felkapaszkodni próbáló keletieknek. NÉMETH Zoltán ... és a lehetséges jövőbeli Magyar Szó A szovjet birodalom felbomlásával a hatalmas térség a korlátlan lehetőségek paradicsomává vált. Akik ezt kellő időben felismerték, ma már dúsgazdagok, akikhez pedig most jut el ennek a híre, még mindig megtalálhatják a maguk kis aranybányáját. Elszántság, szerencse, némi pénz és egy jó csapat kell hozzá. A magányos farkasoknak nincs esélye, ne is próbálkozzanak. Ezek az állapotok egyelőre a legtöbb lehetőséget a kreatív bűnözőknek kínálják. Ilyenek pedig szép számmal akadnak arrafelé. Az orosz maffia ennek a fejetlenségnek, zűrzavarnak köszönhetően nőtte ki magát a szicíliai rokonok igazi vetélytársává. Határokat és adminisztratív korlátokat könnyedén leküzdve terjesztették ki hatalmukat az egykori Szovjetunió egész területére, sőt külföldi kapcsolataik kiépítését is megkezdték. A bandák mindenhol jelen vannak: az üzleti élettől kezdve a rendőrségen át egészen a kormánykörökig érnek csápjaik. Az orosz belügyminisztérium csaknem 3000 szervezett bűnszövetkezetet tart nyilván. Ezek a bandák zsarolják a vállalkozókat, lefizetik a tisztségviselőket, zaklatnak, megfélemlítenek... A prostitúciótól a kábítószeren keresztül a fegyverkereskedelemig mindennel foglalkoznak. Az urán és egyéb ritka nyersanyagok külföldre csempészéséről nem is beszélve. Oroszországban a kábítószer-kereskedelem még nem érte el azt a színvonalat, mint a Nyugaton, ahol a fehér por uralja a szervezett bűnözést. Magától értetődik, hogy a világpiaci árakhoz viszonyítva sokkal olcsóbb is az orosz kábítószer. A többi területen azonban nincs ekkora lemaradás. Szentpéterváron például az azerbajdzsáni maffia ellenőrzi a parasztok piacát és a pénzváltást, a csecsen maffia keze pedig mindenben benne van. A családok éberen ügyelnek a területek felosztására és a rendre. Ha valami folytán megbomlik az egyensúly (egykét nagyförök rács mögé kerül), a vezetők azonnal razborkát, vagyis viszályelhárító gyűlést tartanak. Egy-egy ilyen tanácskozás néha népes üzleti összejövetelre emlékeztet a megannyi bandavezér jelenléte miatt. A hűtlenekre, árulókra vagy a szabályokat megsértőkre pedig rendszerint az vár, amit az amerikai gengszterfilmekből már mindenki jól ismer. Egyetlen bérgyilkos sem panaszkodhat munkahiányra. Nincs baj a keresetükkel sem, hiszen a munka nehézségi fokától függően 200-500 dollárt kérnek és kapnak. Némi túlzással azt lehetnemondani, hogy e bandák között mindennaposak a lövöldözések, és a pisztoly többnyire minden érvnél meggyőzőbb. Ha már végképp nem lehet törvényes úton megoldani valamilyen ügyes- bajos dolgot - márpedig ez csak nagyritkán fordul elő Oroszországban -, akkor tisztességes ellenszolgáltatás fejében az alvilág szinte mindent elintéz. Amikor például egy orosz üzletember a rendőrség tehetetlensége miatt arra panaszkodott nagymenő gengszterbarátainak, hogy a páncélszekrényéből ellopott egymillió rubel sehogyan sem akar előkerülni, a barátok felkerekedtek. A pénz néhány napon belül visszakerült a széfbe két ujj kíséretében. Hogy a rendőrség mit tehet? Jóformán semmit. Az utcákon szolgálatot teljesítő egyenruhások nagy része a bűnbandáknak is dolgozik. Ha másként nem, úgy, hogy adott pillanatban nem néz oda, ahová nem kell, különben legközelebb már a szemét sem tudná kinyitni. Akadnak azért fiatal rendőrtisztek, akik külön csoportba tömörülve próbálják meg a lehetetlent. Korszerű technikai eszközök, komputerek, telefon, lőfegyver hiányában ők a rend idealista harcosai. Minthogy Oroszországban a jog nem ismeri a tanúvédelem kategóriáját, ezeknek a rendőrtiszteknek kell gondoskodniuk az informátorok biztonságáról, életéről is. Védelmi pénzt mindenesetre nem kérnek. Ők az egyedüli kivételek. Minden egyéb „üzleti” ágazatban fizetni kell a nagyoknak. Védelem nélkül elképzelhetetlen az élet. Ezt talán az éjszakai műszakra szakosodott hölgyek tudják a legjobban. A kiskorú és felnőtt prostituáltak között ugyanis majdnem olyan kegyetlen háború dúl, mint az alvilági bandák között. Védekezni tehát minden tekintetben kell. Különösen azóta, hogy a kiskorúakkal folytatott szex divatja háttérbe szorította a 18 évesnél idősebb lányokat. J. SZABÓ József Az orosz maffia Kirándulás az európai történetébe Csaknem negyed évszázaddal ezelőtt, augusztus havában Athén minden terén, utcáinak oszlopain, az iskolákban a hangszórók katonai indulókat sugároztak, recsegő hangon egyik ilyent, a másik másmilyent, valóságos bábeli hangzavart okoztak. Járőrök cirkáltak, különféle egyenruhások, titkosrendőrök, spiclik ügyeltek az általuk elképzelt rendre, arra, hogy megfelelő szinten maradjon a közhangulat. Abban az időben Európa nagyobbik részében a fiatalok hosszú hajat viseltek, ez az, ami megengedhetetlennek, a férfinemet sértőnek tűnt a tisztek szemében, mindenkit megnyírattak. Katonai diktatúrában nincs különcködés, nincs egyénieskedés, s nincs mosoly, mindenki nagyon komoly. E sorok íróját is két kar ragadta meg, hogy valamelyik borbély elé vezesse, s tiszti divat szerint hozza rendbe hajzatát. Akkor elegendő volt a jugoszláv útlevél felmutatása. Akkor annak az útlevélnek még volt becsülete. Ennyit egy katonai diktatúráról szerzett fiatalkori tapasztalatról. Noha a történelem egyetlenegyéldát sem szolgált arra, hogy valaha is jobbulást űzott volna a tisztek uralma, nagyon sokak fejében megfordul katonai vagy másmilyen államcsíny gondolata vagy veszélye, mert a helyzet rohamos roszszabbodása, az állandósuló, robbanással fenyegető társadalmi feszültség, a munkanélküliség, az alacsony bérek, az áruhiány, a drágaság, infláció, a kilátástalanság, kiúttalanság felbátoríthatja azokat, akik abban az illúzióban ringatják magukat, hogy kemény kézzel rendet teremthetnek. Az alábbiakban a háború utáni európai katonai és politikai puccsokat ismertetjük. Ha már Athént említettük, kezdjük Görögországgal. Ezredesek Csoportja 1967-ben ragadta magához a hatalmat, s már másnap kihirdették a rendkívüli állapotot, hatályon kívül helyezték az alkotmányt, felfüggesztették az összes demokratikus jogszabályokat, feloszlattak minden politikai pártot, szakszervezetet, tömegszervezetet. Ellenőrzésük alá vonták, szigorúan cenzúrázták a sajtót, rádiót, televíziót. Letartóztatták, bírósági ítélet nélkül gyűjtőtáborba hurcolták a szervezett munkásság vezetőit és az értelmiségieket. A puccs balkáni változatában nagyszámú politikai gyilkosságot követtek el a nyár színen és a színfalak mögött, bérgyilkosokat alkalmaztak. Az ezredesek uralma alatt több embert öltek meg, mint Pinochet Chiléjében Salvador Allende bukása után. A görög katonai diktatúra 1974. július 23-án eltűnt a színtérről. Karamanlisz miniszterelnök új kormánya szabad választásokat tartott és megszüntette a monarchiát. Azóta Görögország polgári demokratikus köztársaság. Papadopulosz ezredes és társai történelmi lomtárba kerültek. Lengyelországban 1981. december 13-án hirdették ki a hadiállapotot. A rendszer első embere, Jaruzelski vezette be, s léptetett hatályba olyan intézkedéseket, amelyek a korábbi demokratizálási folyamatot megszakították. Az akkori Szovjetunió és más kelet-európai ország rendkívül nagy nyomást gyakorolt Varsóra, hogy vessen véget a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom tevékenységének, s katonai intervencióval fenyegetőztek. Ehelyett a lengyel fegyveres erők vették át az ország irányítását, a hatalmat a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (a WRON) gyakorolta. A hatalomátvételt azzal indokolták, hogy az országot politikai és gazdasági anarchia fenyegeti, szétesik az államszervezet, veszélybe kerülhet a lengyel államiság, a függetlenség. A katonai fordulat forgatókönyve már hónapokkal azelőtt elkészült, az erőszakos beavatkozást valószínűleg a Szolidaritás tervezett nagyszabású politikai sztrájkja, a hatalmi központok mind gyakoribb megszállása váltotta ki. A hadiállapottal együtt kijárási tilalmat rendeltek el, korlátozták az állampolgárok utazási szabadságát az országon belül, lezárták a határokat és a repülőtereket, megszakították a telefon- összeköttetéseket. Drasztikus ellenőrzés alá vonták a tájékoztatási eszközöket, Varsóban csak két napilap jelenhetett meg, a hetilapokat csak hónapok múlva engedélyezték. Betiltották a szakszervezeteket, egyesületeket, csak a parlamentben, a szejmben képviselt politikai pártok működhettek. Internálták a politikai aktivistákat és a Gierek-rendszer néhány ismertebb vezetőjét. Teljes sztrájk- és gyülekezési tilalmat mondtak ki, a gyárakba katonai biztosokat küldtek. A gyakorlati intézkedések alkalmazását a hadsereg és a rendőrség vállalta magára, a pártapparátus, a közigazgatás nem játszott szerepet. Több helyütt tábornokok, ezredesek vették át a polgári közigazgatás irányítását, ők lettek a vajdák. A hadseregnek sikerült megbénítania a Szolidaritás hálózatát, e szervezetet lényegében egyetlen letartóztatási hullámmal lefejezték. Végül is a tábornoki kar és a hozzájuk csatlakozott politikusok engedtek a külső és a belső nyomásnak: engedélyezték azt, amit addig egyetlenegy népi demokráciában sem, a szabad választásokat. Az puccsok urnák katasztrofális vereséget mértek mind a katonai uralomra, mind a korábbi rendszerre. A volt Szovjetunióban nem katonák, hanem politikusok hajtottak végre puccsot, s megbuktatták Nyikita Hruscsov miniszterelnököt. Látszólag biztos hatalmi pozícióban volt a Kreml reformere, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül a moszkvai rádió bejelentette, hogy rosszabbodó egészségi állapota miatt nyugalomba vonult, írta 1989-ben, Hruscsov megbuktatásának 25. évfordulóján Michael Dobbs. Máig sem tisztázódott teljesen, mi is történt 1964-ben a Szovjetunió legfelsőbb vezető köreiben. Egyes források szerint Hruscsov abban az évben bejelentette szándékát, hogy új jelöltet keres a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöki posztjára. E naptól kezdve Brezsnyev aktív részvevő lett a Hruscsov eltávolítására irányuló megmozdulásnak. Hruscsov szabadságra utazott a Fekete- tenger partjára, előtte az Oroszországi Föderáció akkori elnökének biztonsági tisztje figyelmeztette, hogy összeesküvést szőnek ellene. Hruscsov nem vette komolyan a dolgot, s elutazott. A puccs szervezői Brezsnyev lakásán gyűltek össze. Brezsnyev hosszas bátorítására remegő hangon telefonon felhívták Hruscsovot, hogy sürgősen Moszkvába kell jönnie halaszthatatlan ügyek megvitatására. Állítólag Brezsnyev nem merte személyesen felhívni Hruscsovot, Szuszlovnak kellett telefonálnia. A KB elnökségi ülésének megkezdése előtt kicserélték az őrséget Hruscsov fogadószobájában, majd lakásán és dácsáján is. Az állambiztonság elnöke megparancsolta Hruscsov testőrségi főnökhelyettesének, hogy tudta nélkül ne adjon ki egyetlenegy utasítást sem. A KB plénumán Szuszlov tartotta a gyászbeszédet Hruscsov politikai halála felett. Állítólag Hruscsov kedvetlenül kijelentette, távozom és nem fogok verekedni. Amikor hazaért, ennyit mondott: Lehet, hogy mindabból, amit csináltak, az a legfontosabb, hogy egyszerű szavazással is le tudtak váltani engem. Sztálin mindannyiunkat letartóztatott volna. Utána a brezsnyevi hosszú évtizedek tespedtsége, megtorpanása következett, tovább súlyosbodott a helyzet, amely a birodalom felbomlásához vezetett. Az utódállamok gazdasági gondjai semmivel sem kisebbek annál, amelyek ürügyül szolgáltak Brezsnyevnek és híveinek Hruscsov eltávolítására. FISCHER Jenő 1993. január 3., vasárnap