Magyar Szó, 1993. január (50. évfolyam, 1-29. szám)

1993-01-03 / 1. szám

2 KÜLPOLITIKA RIPORTÚTON HORVÁTORSZÁGBAN A bán még mindig délre néz Ha jeleztem volna érkezésem... - Áldozatok, károk, menekültek - Olcsó vendéglőben is drága az ebéd Sok zágrábi telefonszámom van. A sok közül először a tájékoztatási mi­nisztériumot hívtam fel. Egy kedves hang közölte, hogy a külügyminiszté­riumot kaptam, tájékoztatási miniszté­rium nem létezik többet. Lediktált egy új számot, a művelődési miniszté­rium számát, melynek keretében egy tájékoztatási részleg működik. Ismerős hang jelentkezett az új számon. - Gordana Hujié vagyok. A külföl­di újságírókkal megbízott kolléganő tizenegy órakor lesz a munkahelyén. Jöjjön el ön is tizenegyre. Elmentem, ám nem tudtak rajtam segíteni. - Túl rövid az idő ahhoz, hogy a kormányból vagy a vezető politikusok közül bárkit is „elcsípjünk”. Ha jelezte volna érkezését... - mondta K­is Smith, de azonnal a fejéhez is kapott.­­ Persze, a megszakadt telefonvo­nalak. Beszélgetőtárs helyett kaptam egy halomnyi angol nyelven írott anyagot a háborús károkról, a menekültekről, Horvátország gazdaságáról, a politikai pártokról. 1990 augusztusától 1992 augusztu­sáig 5435 horvát áldozata volt a hor­vátországi háborúnak, 20 518-an megsebesültek, mintegy 13 000-en pedig eltűntek. 210 000 ház vált lak­hatatlanná, Horvátország összes lakó­házainak 12 százaléka. Az utak és vas­utak károsodása 30-40 százalékos... Horvátország háborús kára 21 bil­lió dollár. Horvátországban jelenleg 750 000 menekült van. A köztársaság meg­szállt területeiről 265 000-en kerestek menedéket Horvátország más vidéke­in. Bosznia-Hercegovinából 450 000 menekült érkezett, Szerbiából pedig 38 000. Ebből a vajdasági menekültek szám­a 20 000, a kosovóiaké pedig 12 000. 60 000 horvátországi menekült külföldön él. Átlapozom a pártok címtárát is. Az 56 bejegyzett párt között vörösmarti címmel megtalálom a Horvátországi Magyarok Néppártját is. Egyetlen párt az 56 közül, melynek székhelye megváltozott, áttevődött Magyaror­szágra. Van pártjuk a cigányoknak, az ola­szoknak, a muzulmánoknak és albá­noknak. Sőt a szerbeknek is: a Szerb Néppárt. A Szerb Néppártnak a horvát par­lamentben három képviselője van. Nemrég még tizenhárom volt, akkor, amikor horvátországi pártnak számí­tott a megboldogult Jovan Rašković Szerb Demokrata Pártja is. Az 56 közé ez a párt nincs bejegyezve. Raskovicéknak tíz képviselőjük volt. Mind a tízen elhagyták a parla­mentet. Tiltakozásuk jeléül tették ezt, mert a horvát alkotmány a horvátor­szági szerbeket nemzeti kisebbségnek nyilvánította. A Szerb Néppártnak sem tetszett az, hogy ezentúl kisebbségként keze­lik a szerbeket Horvátországban, mégis maradtak. - Ezen az igazságtalanságon csakis úgy tudunk változtatni, ha maradunk - jelentette ki Milan Đukić, a párt el­nöke. A jegyzékben megtaláltam címüket is. A Mažuranić téren van a székhe­lyük, ott, ahol a Horvát Nemzeti Szín­ház, az Etnográfiai Múzeum és még néhány jelentős középület. Mielőtt azonban felkeresném a párt székházát, felkapaszkodok az óvárosba, a felsővárosba. Amikor utol­jára Zágrábban voltam, a Szábor kö­rül terepruhás katonák őrködtek. Most egyet sem láttam. Az Ady Endre Kultúrkörben meg­tudtam a Magyar Képes Újság zágrá­bi címét és azt is, hogy Faragó Ferenc, az egyetlen magyar parlamenti képvi­selő felől a szerkesztőségben érdek­lődhetek. Sajnos a szerkesztőség ajtaját zárva találtam. A Köztársaság téren örökös a höm­­pölygés. Elvegyültem az emberek kö­zé. Az autón devizaüzérektől megtud­tam, hogy száz márkáért ötvenötezer dinárt kellene fizetnem. Nem venni akarok, hanem eladni, közöltem ve­lük, és megmutattam húszmárkáso­mat. Tízezer dinárt kaptam érte. A hatalmas fenyőfa mellől néztem a teret. A városi kávéház előtt kisvasút várta a kis utasokat. A vágyak kútjá­­ból, melybe valamikor fémpénzt do­báltak, a hideg ellenére is csordogált a víz. Annyira még nincs hideg, hogy belefagyjon. A kút fenekén egy-két papírpénz hevert. A horvátoknak még nincs fémpénzük, a papírpénz pedig inkább jegyre hasonlít, mint pénzre. A kép mindegyiken egyfor­ma, csak színben, értékben és nagy­ságban különböznek. A Nedeljna Dalmacija hetilap mel­lékletében, amely ezúttal egy tervezőt mutatott be, egy valódi pénz rajzát ta­láltam. A horvát koronáét. Sokkal szebb, mint a mostani dinár. Jelaété bán szobránál koszorú he­vert. A szalagról megtudtam, hogy az első világháború elesettjeire emlékez­tek meg Zágráb fiataljai. Körülsétál­tam a bánt. Valamikor ugyanitt állt, csak Magyarország felé tartotta kivont kardját. Most Knin felé néz. Mielőtt a Szerb Néppárt székhelyét felkerestem volna, egy olcsó vendéglő­ben megebédeltem. Egy étel salátával és egy pohár borral ötezer dinár volt Valóban csupa olcsóság. Mennyit fizet­tem volna vajon egy óvárosi előkelő kisvendéglőben? Rágondolni is rossz, de csak nekünk, az európai gyorsra felkapaszkodni próbáló keletieknek. NÉMETH Zoltán ... és a lehetséges jövőbeli Magyar Szó A szovjet birodalom felbomlá­sával a hatalmas térség a korlátlan lehetőségek para­dicsomává vált. Akik ezt kellő idő­ben felismerték, ma már dúsgazda­gok, akikhez pedig most jut el en­nek a híre, még mindig megtalál­hatják a maguk kis aranybányáját. Elszántság, szerencse, némi pénz és egy jó csapat kell hozzá. A magá­nyos farkasoknak nincs esélye, ne is próbálkozzanak. Ezek az állapotok egyelőre a leg­több lehetőséget a kreatív bűnözők­nek kínálják. Ilyenek pedig szép számmal akadnak arrafelé. Az orosz maffia ennek a fejetlenségnek, zűr­zavarnak köszönhetően nőtte ki magát a szicíliai rokonok igazi ve­­télytársává. Határokat és adminiszt­ratív korlátokat könnyedén leküzd­ve terjesztették ki hatalmukat az egykori Szovjetunió egész területé­re, sőt külföldi kapcsolataik kiépíté­sét is megkezdték. A bandák mindenhol jelen van­nak: az üzleti élettől kezdve a ren­dőrségen át egészen a kormánykö­rökig érnek csápjaik. Az orosz bel­ügyminisztérium csaknem 3000 szervezett bűnszövetkezetet tart nyilván. Ezek a bandák zsarolják a vállalkozókat, lefizetik a tisztségvise­lőket, zaklatnak, megfélemlítenek... A prostitúciótól a kábítószeren ke­resztül a fegyverkereskedelemig mindennel foglalkoznak. Az urán és egyéb ritka nyersanyagok kül­földre csempészéséről nem is be­szélve. Oroszországban a kábítószer-ke­reskedelem még nem érte el azt a színvonalat, mint a Nyugaton, ahol a fehér por uralja a szervezett bű­nözést. Magától értetődik, hogy a világpiaci árakhoz viszonyítva sok­kal olcsóbb is az orosz kábítószer. A többi területen azonban nincs ekko­ra lemaradás. Szentpéterváron pél­dául az azerbajdzsáni maffia ellen­őrzi a parasztok piacát és a pénzvál­tást, a csecsen maffia keze pedig mindenben benne van. A családok éberen ügyelnek a területek felosz­tására és a rendre. Ha valami foly­tán megbomlik az egyensúly (egy­két nagyförök rács mögé kerül), a vezetők azonnal razborkát, vagyis viszályelhárító gyűlést tartanak. Egy-egy ilyen tanácskozás néha né­pes üzleti összejövetelre emlékeztet a megannyi bandavezér jelenléte miatt. A hűtlenekre, árulókra vagy a szabályokat megsértőkre pedig rendszerint az vár, amit az amerikai gengszterfilmekből már mindenki jól ismer. Egyetlen bérgyilkos sem panaszkodhat munkahiányra. Nincs baj a keresetükkel sem, hi­szen a munka nehézségi fokától függően 200-500 dollárt kérnek és kapnak. Némi túlzással azt lehetne­­mondani, hogy e bandák között mindennaposak a lövöldözések, és a pisztoly többnyire minden érvnél meggy­őzőbb. Ha már végképp nem lehet törvényes úton megoldani va­lamilyen ügyes- bajos dolgot - már­pedig ez csak nagyritkán fordul elő Oroszországban -, akkor tisztessé­ges ellenszolgáltatás fejében az alvi­lág szinte mindent elintéz. Amikor például egy orosz üzletember a rendőrség tehetetlensége miatt arra panaszkodott nagymenő gengszter­barátainak, hogy a páncélszekré­nyéből ellopott egymillió rubel se­hogyan sem akar előkerülni, a ba­rátok felkerekedtek. A pénz néhány napon belül visszakerült a széfbe­­ két ujj kíséretében. Hogy a rendőrség mit tehet? Jó­formán semmit. Az utcákon szolgá­latot teljesítő egyenruhások nagy része a bűnbandáknak is dolgozik. Ha másként nem, úgy, hogy adott pillanatban nem néz oda, ahová nem kell, különben legközelebb már a szemét sem tudná kinyitni. Akadnak azért fiatal rendőrtisztek, akik külön csoportba tömörülve próbálják meg a lehetetlent. Kor­szerű technikai eszközök, kompute­rek, telefon, lőfegyver hiányában ők a rend idealista harcosai. Mint­hogy­ Oroszországban a jog nem is­meri a tanúvédelem kategóriáját, ezeknek a rendőrtiszteknek kell gondoskodniuk az informátorok biztonságáról, életéről is. Védelmi pénzt mindenesetre nem kérnek. Ők az egyedüli kivéte­lek. Minden egyéb „üzleti” ágazat­ban fizetni kell a nagyoknak. Véde­lem nélkül elképzelhetetlen az élet. Ezt talán az éjszakai műszakra sza­kosodott hölgyek tudják a legjob­ban. A kiskorú és felnőtt prostituál­tak között ugyanis majdnem olyan kegyetlen háború dúl, mint az alvi­lági bandák között. Védekezni te­hát minden tekintetben kell. Külö­nösen azóta, hogy a kiskorúakkal folytatott szex divatja háttérbe szo­rította a 18 évesnél idősebb lányo­kat. J. SZABÓ József Az orosz maffia Kirándulás az európai történetébe Csaknem negyed évszázaddal ezelőtt, augusztus havában Athén minden terén, utcáinak oszlopain, az iskolákban a hangszórók katonai indulókat sugá­roztak, recsegő hangon egyik ilyent, a másik más­milyent, valóságos bábeli hangzavart okoztak. Járő­rök cirkáltak, különféle egyenruhások, titkosrendő­rök, spiclik ügyeltek az általuk elképzelt rendre, ar­ra, hogy megfelelő szinten maradjon a közhangulat. Abban az időben Európa nagyobbik részében a fiatalok hosszú hajat viseltek, ez az, ami megenged­­hetetlennek, a férfinemet sértőnek tűnt a tisztek szemében, mindenkit megnyírattak. Katonai dikta­túrában nincs különcködés, nincs egyénieskedés, s nincs mosoly, mindenki nagyon komoly. E sorok íróját is két kar ragadta meg, hogy valamelyik bor­bély elé vezesse, s tiszti divat szerint hozza rendbe hajzatát. Akkor elegendő volt a jugoszláv útlevél fel­mutatása. Akkor annak az útlevélnek még volt be­csülete. Ennyit egy katonai diktatúráról szerzett fiatalko­ri tapasztalatról. Noha a történelem egyetlenegy­éldát sem szolgált arra, hogy valaha is jobbulást űzott volna a tisztek uralma, nagyon sokak fejében megfordul katonai vagy másmilyen államcsíny gon­dolata vagy veszélye, mert a helyzet rohamos rosz­­szabbodása, az állandósuló, robbanással fenyegető társadalmi feszültség, a munkanélküliség, az ala­csony bérek, az áruhiány, a drágaság, infláció, a ki­­látástalanság, kiúttalanság felbátoríthatja azokat, akik abban az illúzióban ringatják magukat, hogy kemény kézzel rendet teremthetnek. Az alábbiakban a háború utáni európai katonai és politikai puccsokat ismertetjük. Ha már Athént említettük, kezdjük Görögországgal. Ezredesek Cso­portja 1967-ben ragadta magához a hatalmat, s már másnap kihirdették a rendkívüli állapotot, hatályon kívül helyezték az alkotmányt, felfüggesztették az összes demokratikus jogszabályokat, feloszlattak minden politikai pártot, szakszervezetet, tömegszer­vezetet. Ellenőrzésük alá vonták, szigorúan cenzú­rázták a sajtót, rádiót, televíziót. Letartóztatták, bí­rósági ítélet nélkül gyűjtőtáborba hurcolták a szer­vezett munkásság vezetőit és az értelmiségieket. A puccs balkáni változatában nagyszámú politi­kai gyilkosságot követtek el a nyár színen és a szín­falak mögött, bérgyilkosokat alkalmaztak. Az ezre­desek uralma alatt több embert öltek meg, mint Pi­nochet Chiléjében Salvador Allende bukása után. A görög katonai diktatúra 1974. július 23-án el­tűnt a színtérről. Karamanlisz miniszterelnök új kormánya szabad választásokat tartott és megszün­tette a monarchiát. Azóta Görögország polgári de­mokratikus köztársaság. Papadopulosz ezredes és társai történelmi lomtárba kerültek. Lengyelországban 1981. december 13-án hirdet­ték ki a hadiállapotot. A rendszer első embere, Ja­ruzelski vezette be, s léptetett hatályba olyan intéz­kedéseket, amelyek a korábbi demokratizálási folya­matot megszakították. Az akkori Szovjetunió és más kelet-európai or­szág rendkívül nagy nyomást gyakorolt Varsóra, hogy vessen véget a Szolidaritás szakszervezeti moz­galom tevékenységének, s katonai intervencióval fe­nyegetőztek. Ehelyett a lengyel fegyveres erők vet­ték át az ország irányítását, a hatalmat a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (a WRON) gyakorol­ta. A hatalomátvételt azzal indokolták, hogy az or­szágot politikai és gazdasági anarchia fenyegeti, szétesik az államszervezet, veszélybe kerülhet a len­gyel államiság, a függetlenség. A katonai fordulat forgatókönyve már hónapokkal azelőtt elkészült, az erőszakos beavatkozást valószínűleg a Szolidaritás tervezett nagyszabású politikai sztrájkja, a hatalmi központok mind gyakoribb megszállása váltotta ki. A hadiállapottal együtt kijárási tilalmat rendel­tek el, korlátozták az állampolgárok utazási sza­badságát az országon belül, lezárták a határokat és a repülőtereket, megszakították a telefon- össze­köttetéseket. Drasztikus ellenőrzés alá vonták a tá­jékoztatási eszközöket, Varsóban csak két napilap jelenhetett meg, a hetilapokat csak hónapok múl­va engedélyezték. Betiltották a szakszervezeteket, egyesületeket, csak a parlamentben, a szejmben képviselt politikai pártok működhettek. Internál­ták a politikai aktivistákat és a Gierek-rendszer néhány ismertebb vezetőjét. Teljes sztrájk- és gyü­lekezési tilalmat mondtak ki, a gyárakba katonai biztosokat küldtek. A gyakorlati intézkedések alkalmazását a hadse­reg és a rendőrség vállalta magára, a pártapparátus, a közigazgatás nem játszott szerepet. Több helyütt tábornokok, ezredesek vették át a polgári közigaz­gatás irányítását, ők lettek a vajdák. A hadseregnek sikerült megbénítania a Szolidaritás hálózatát, e szervezetet lényegében egyetlen letartóztatási hul­lámmal lefejezték. Végül is a tábornoki kar és a hozzájuk csatlako­zott politikusok engedtek a külső és a belső nyomás­nak: engedélyezték azt, amit addig egyetlenegy né­pi demokráciában sem, a szabad választásokat. Az puccsok urnák katasztrofális vereséget mértek mind a kato­nai uralomra, mind a korábbi rendszerre. A volt Szovjetunióban nem katonák, hanem po­litikusok hajtottak végre puccsot, s megbuktatták Nyikita Hruscsov miniszterelnököt. Látszólag biztos hatalmi pozícióban volt a Kreml reformere, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül a moszkvai rádió bejelentette, hogy rosszabbodó egészségi álla­pota miatt nyugalomba vonult, írta 1989-ben, Hruscsov megbuktatásának 25. évfordulóján Mi­chael Dobbs. Máig sem tisztázódott teljesen, mi is történt 1964-ben a Szovjetunió legfelsőbb vezető köreiben. Egyes források szerint Hruscsov abban az évben be­jelentette szándékát, hogy új jelöltet keres a Legfel­sőbb Tanács Elnökségének elnöki posztjára. E nap­tól kezdve Brezsnyev aktív részvevő lett a Hruscsov eltávolítására irányuló megmozdulásnak. Hruscsov szabadságra utazott a Fekete- tenger partjára, előtte az Oroszországi Föderáció akkori elnökének bizton­sági tisztje figyelmeztette, hogy összeesküvést sző­nek ellene. Hruscsov nem vette komolyan a dolgot, s elutazott. A puccs szervezői Brezsnyev lakásán gyűltek össze. Brezsnyev hosszas bátorítására remegő han­gon telefonon felhívták Hruscsovot, hogy sürgősen Moszkvába kell jönnie halaszthatatlan ügyek megvi­tatására. Állítólag Brezsnyev nem merte személye­sen felhívni Hruscsovot, Szuszlovnak kellett telefo­nálnia. A KB elnökségi ülésének megkezdése előtt ki­cserélték az őrséget Hruscsov fogadószobájában, majd lakásán és dácsáján is. Az állambiztonság elnö­ke megparancsolta Hruscsov testőrségi főnökhe­lyettesének, hogy tudta nélkül ne adjon ki egyet­lenegy utasítást sem. A KB plénumán Szuszlov tartotta a gyászbeszé­det Hruscsov politikai halála felett. Állítólag Hrus­csov kedvetlenül kijelentette, távozom és nem fogok verekedni. Amikor hazaért, ennyit mondott: Lehet, hogy mindabból, amit csináltak, az a legfontosabb, hogy egyszerű szavazással is le tudtak váltani en­gem. Sztálin mindannyiunkat letartóztatott volna. Utána a brezsnyevi hosszú évtizedek tespedtsé­­ge, megtorpanása következett, tovább súlyosbodott a helyzet, amely a birodalom felbomlásához veze­tett. Az utódállamok gazdasági gondjai semmivel sem kisebbek annál, amelyek ürügyül szolgáltak Brezsnyevnek és híveinek Hruscsov eltávolítására. FISCHER Jenő 1993. január 3., vasárnap

Next