Magyar Szó, 1993. május (50. évfolyam, 116-144. szám)

1993-04-30 -1993-05-03 / 116. szám

A­ vasárnapi népszavazás­i menetelével elmaradt a földrengés Oroszország­ban. Borisz Jelcin győzött, de nem olyan fölényesen, hogy egy időre elnémította, megbénította volna ellenfe­leit, s nem voksoltak rá any­­nyian, hogy nyílt harcba bo­csátkozhasson a birodalom feltámasztásáról álmodozók, a megbukott rezsim haszo­nélvezőinek népes táborá­val, az önmagukat nemzeti, hazafias erőknek nevezők csoportjával, amelynek tag­jai valójában soviniszták, rasszisták. Az elnök bizalmat kapott A világ is fellélegezhet egyelőre. Ha Jelcintől pol­gártársai megvonták volna a bizalmat, az előbbi csoportba tartozóak feltehetően még puccs végrehajtásától sem ri­adtak volna vissza, s nem kell élénk fantázia annak el­képzelésére, mi jellemezte volna a hatalomra kerülő­ket, kezdődne azzal a jelszó­val, hogy létükben veszé­lyeztetve vannak az ország határain kívül rekedt oro­szok, akiknek különben is alapvető joguk egy államban élni, természetesen az ész­tekkel, lettekkel, üzbégek­­kel, tádzsikokkal, ukránok­kal és a többiekkel együtt... S félre az olyan badarságok­kal, mint amilyen a reform­­politika, piacgazdálkodás, sajtószabadság, ez mind a kozmopoliták, szabadkőmű­vesek, a gyökértelenek, ha­­zafiatlanok, a Nyugat béren­ceinek maszlagai, hogy Oroszország anyácskát térd­re kényszeríthessék, kifoszt­hassák, olyan dicsék a ha­gyományaink, nem kell szé­gyellnünk őket, csak ápolni, s ismét gazdagok és boldo­gok leszünk. A reformra szavaztak Sajnálatukra az oroszok többsége az újra, a reformra szavazott. A cárok százado­kig tartó uralma, a 70 esz­tendős vörös önkényuralmi rezsim után nem egyszerű a szokások, a gondolkodás­­mód megváltoztatása. A szá­zadunk egyik legkiválóbb szatirikusaként számon tar­tott Vlagyimir Vojnovics, aki az egykori Szovjetunióban sikerszerző és közellenség volt egy személyben, s 1980- ban a KGB zaklatása miatt emigrációba kényszerült, azt írta, hogy „a szovjet rend­szer ugyan összeomlott, de a szovjet ember maradt, to­vábbra is szovjet módra él és cselekszik”. A szabadpiac be­vezetése reménységgel tölti el, s azt hiszi, hogy pillanato­kon belül milliomos válik be­lőle. Csak azt nem fogja fel, hogy ha e célt el akarja érni, többé nem élhet és nem dolgozhat úgy, mint ennek előtte. Nincs visszatérés a szovjet életmódra „Ha az ember egyszer el­szokott a szovjet életmódtól, nem egykönnyen tud újra visszaszokni rá, és nemigen érti, hogy miután megtör­tént az átmenet a piacgaz­dálkodásra, miért nem áll meg a szabad taxi, ha az em­ber int neki, miért akarja a pincér továbbra is rábeszél­ni, hogy menjen másik ven­déglőbe, és miért nem kap vasútjegyet, noha a vonat szinte félig üresen hagyja el az állomást. Mindenütt teljes a fejetlenség, a méla undor, az emberekből hiányzik minden szeretetreméltóság, hevesen vágynak a pénz után, de legalább ennyire intenzíven viszolyognak at­tól, hogy megdolgozzanak érte. A vevőt, aki a pénzt hozza, ellenségként kezeli és elkergeti.” Hogy ez gyakorlatilag mit jelent, a neves író egy frissen privatizált borbélyműhely­ben szerzett tapasztalatával támasztja alá. A hajvágáshoz még most is utalványra van szükség, ahogyan írta „kifi­zettem az utalványt és vissza­térek a férfirészlegbe. A fod­rászlány már befejezte ajka rúzsozását és épp a szempil­láit kerítette sorra. Ebben a pillanatban bukkantam fel újra. Az utalványt, amelyet átnyújtottam, hosszasan ta­nulmányozta, mintegy ab­ban a reményben, hogy ha­misításon kap rajta. Aztán egy nagyot és őszintét só­hajtva átengedte helyét a székben, majd lassú mozdu­latokkal bebugyolált egy le­pedőbe és aprólékos gond­dal összeszedte szerszámait. Végül munkához látott. Lassan, kedvetlenül dolgo­zott, fájdalmas és méla un­dorral teljes pillantásokat vetve a fejemre, amellyel foglalkoznia kellett. Lassan­ként engem is elfogott vala­mi furcsa mélabú. No, jó, persze, tudom, hogy nem érek fel Sylvester Szalonéval, de azért annyira visszataszító én sem vagyok, hogy úgy nézzem rám valaki, mint va­lami undorító békára... A moszkvai fodrászlány is szeretne sok pénzt keresni, de az már nem jut eszébe, hogy ehhez legalább némi munkakedvet kellene mu­tatnia, s a vendégnek kedvet csinálnia hozzá, hogy idejöj­jön vissza és ne egy másik bordélyhoz menjen. S mivel ez nem jutott eszébe, munka közben úgy viselkedett, mintha valami óriási szeren­csétlenség érte volna. Mint egy jó házból való fiatal lány, akit arra kényszerítettek, hogy bordélyházba menjen. Hol itt, hol ott nyisszantott egyet, majd gyorsan és lát­ható megkönnyebbüléssel letette a szerszámait és leka­­nyarította rólam a lepedőt, a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítva az iránt, hogy mi lehet a véleményem keze munkájáról.” Oroszország beteg, súlyos beteg, szétzüllöttek a nagygazdaságok, kritikus ál­lapotba került a falu szociális infrastruktúrája. Csökkent a termelés, a megtermelt ter­mények 40-60 százaléka megy tönkre (a burgonya és a zöldségfélék 45-60, a cu­korrépa 40-45, a szemes ter­mények 30-45 százaléka) évente. Ez kétszerese a kül­földön vásárolt élelmiszer­mennyiségnek. A malomipa­ri és takarmányfeldolgozás során további 20 százalék a veszteség. Egyre kevesebb gép jut az ágazatnak, a mezei munkák ideje lerövidül, minősége romlik. A növénytermesztés egyetlen ágazata sincs telje­sen gépesítve. A korszerű gépek a gazdaságok fizetés­­képtelensége miatt nem jut­nak el a falura, az ipari üze­mek tönkremennek. A ter­melők a terményekért nem kapnak annyi pénzt, amennyi fedezné az önkölt­séget. Tavaly 130 feldolgo­zóüzem építését állították le. Az idén a hús termelése 23, a sajté 26, az édesipari ter­mékeké 33, a növényolajoké 21, a hántolt és darált sze­mes terményeké 29, a fel­dolgozott halhúsé 16 száza­lékkal csökkent. A mezőgazdaságot csak példaként említettük. Ugyanolyan lesújtó a helyzet az iparban, a társadalomban elharapózott a bűnözés, a korrupció, mindent behálóz a maffia, a privatizálás ürü­gyén tetemes összegek ke­rültek magánkézbe, kialaku­lóban van egy új réteg, amely olyan fényűzően és parazita módon él, mint a korábbi struktúrák tagjai. Mi tehetnek Jelcinék? Mindezekkel szembe kell néznie Borisz Jelcinnek. Po­litikai pályafutásának kezde­tén a megkérdőjelezhetetlen tekintélyek és a kettős er­kölcs ellen emelt szót. Ettől kezdve arról lett híres, hogy mindig kiélezte a problémá­kat, akár a pártapparátus csökkentéséről, akár az élel­miszerhiányról, akár az át­alakításról volt szó. Tőle származik a mondás, hogy ez utóbbi „gyümölcseit az emberek nem holnap­­ akarják élvezni, hanem­­ már most meg akarják­­ kóstolni”. Nem szüntette meg az­­ áruhiányt, de megterem- t tette az illúziót, hogy a hi­­­­ány megszüntethető. Álta­lában az embereket legin­kább foglalkoztató gondok megszüntetését szorgal­mi mazta: élelmiszer-ellátás, lakáshelyzet, társadalmi I igazságosság, bűnözés. Hi­­­­bái közé sorolják, hogy a­­ hűséget, az engedelmessé- I get, az udvaronc viselke- I dést értékeli, és nem a I szakmai hozzáértést. A I rendeleteket ezért aztán I úgy fogalmazzák meg, I hogy az alkotmánybíróság I kötegenként vonhatja I vissza őket. És nagyon so­­­­kan hazudnak az elnök­­ környezetében. Visszarendeződés nem lesz Egyelőre Borisz Jelcin személye szavatolja, hogy nem lesz visszarendeződés, vagy még ennél is rosszabb. Sokan úgy vélik róla, hogy még nem döntötte el végle­gesen, elsősorban demokra­ta-e vagy orosz. Nevével kapcsolatban is felmerül a populizmus vádja, volt pénzügyminisztere azt állít­ja, hogy" profi politizálás he­lyett amatőr, népszerűségét növelő fogásokkal próbál megélni, csak népszerű dön­téseket mer meghozni, terv­szerű gazdaságpolitika ma Oroszországban nem lehet népszerű, mert áldozatokat követel. Ma még nem tudni, mi­lyen sors vár Oroszországra, megszilárdul-e a demokrá­cia vagy a diktatúra átka sújtja-e. Egy biztos: kimerít­hetetlen nyersanyagbázisá­val, óriási emberanyagával nem tűnhet el a színitérről, nem fenyegeti a pusztulás veszélye, annyi századon ke­resztül ez az ország még mindig ugyanaz az ország maradt egy kicsit: a nagy­ság, a legyőzhetetlenség, az elpusztíthatatlanság hitével és makacs büszkeségével. FISCHER Jenő A VILÁG EGYELŐRE FELLÉLEGEZHET Jelcin döntetlennel // győzött Ellenfelei nem ismerik el a vereséget I VULI VSLIIN­YM m­­ag­us utó Huszonöt éves május 1 . Éjfélkor kidobtak a vonatból. Már kezdtem megszokni, hiszen szinte percnyi pontossággal mindig éjfélkor felriasztottak ál­momból és kidobtak a vonatból Milánóban, majd Lausanne-ban, vé­gül Vallorce-ban. Mert akkor - 1968-ban - még vonattal utaztunk, és amikor megjött az első bizonytalan jóslat, hogy vonattal talán el le­het jutni a sztrájkok miatt a világtól elzárt Párizsba, vonatra ültem. Még legkevésbé zavart, hogy Milánóban kidobtak: az egész világ for­rong, miért ne tudósíthatnék a milánói diákzavargásokról. Amikor mindennapos érdeklődésemre megjött az első biztató hír, ismét fel­kerekedtem, és a Milánó-Párizs különkocsiban továbbindultam. La­­usanne-ban, a világnak ebben a nyugodt, de nagyon drága zugában már csak két napot bírtam ki, és ismét beültem egy Párizs felé induló kocsiba. Amikor a svájci-francia határállomáson ismét kidobtak, már szállodát sem volt kedvem keresni, ott aludtam a vasútállomáson, és ez volt a szerencse, mert másnap egy benzinért Svájcba járó francia taxis átvitt Franciaországba, Pontarlier-ba. Ott jártam az állomásra „gyönyörködni” abban, hogyan zárták el a közlekedést a francia vasutasok, hogy még nekik is napokba tellett, amíg eltolták az útból a vágányokat elzáró vagonokat. Végül aztán az első vonattal eljutottam Párizsba. Addig ott már minden eldőlt. A munkások felvették a munkát, és már csak a Sorbonne-t és az Odé­­ont tartották megszállva az éjjel-nappal vitatkozó fiatalok. Azt azon­ban már ott éltem meg, hogy először maguk a fiatalok az Odéonból kiűzték a „katangaiakat”, a mozgalomnak azt a szárnyát, amely eltö­kélte, hogy erőszakkal megvédi az épületet, és utána már csak napok kérdése volt, hogy az Odéon és a Sorbonne a rendőrség kezére ke­rüljön. Míg végigizgultam a kétfordulós választási kampányt, ame­lyen bevált jóslatom, az általános várakozással szemben, hogy a má­sodik világháború utáni évek legnagyobb forradalmi megmozdulása a baloldal nagy előretörését hozza, a baloldal súlyos vereséget szen­vedett. M­ost zárult az a korszak, amelynek indítója volt a franciaországi, elsősorban párizsi megmozdulás. Az ugyanis csak egy része volt egy világméretű forrongásnak, és csak a „vigyázó szemetek Párizsra vessétek” szemlélet állította előtérbe Párizst, meg az, hogy Franciaor­szág mutatta meg a legvilágosabban annak a felfogásnak a tarthatat­lanságát, hogy napjainkban a fejlett országok már nem válhatnak forradalmi események színhelyévé. A forrongás hajtóereje a fogyasz­tói társadalommal szembeforduló fiatalságnak, elsősorban az akkor először politikai erőként fellépő egyetemistáknak - hiszen bármelyik francia vidéki egyetemi városnak több egyetemistája volt, mint Lon­donnak munkája Marx korában - és a divatszerűen marxistává lett értelmiségnek az a meggyőződése volt, hogy az addig elfogadható­nak tartott társadalom elviselhetetlenné vált. Ebbe a forrongásba azonban sok minden belefért. Azzal a meggyő­ződéssel, hogy a szocializmus megújítható annyira, hogy a szocialista országok pótolják a lemaradást, az emberarcú szocializmust óhajtó csehszlovákoktól a vietnami háború ellen tüntető amerikai fiatalokon és az egész társadalommal szembeforduló hippiken át addig, hogy valamennyi nyugat-európai országban fegyveres harc kezdődött. A „megtiltani tilos” és „légy realista­­ követeld a lehetetlent” jelszóval egeket rohamozó nekilendülést azonban nem követte elugrás. De Gaule normálisnak vette volna, hogy az országot megbénító sztrájkok, egymillió ember tüntetése után, Párizs szellemében a bal­oldal átveszi a hatalmat, és csak akkor szánta rá magát határozott fel­lépésre, amikor látta, hogy a baloldal erre nem képes. Másutt erő­szak fojtotta el a megmozdulásokat. A szocializmus megújhodásának utolsó reményét Csehszlovákiában eltaposták a szovjet tankok. A diá­kokat szétverték­­ elsőként még 1968 márciusában Varsóban a „fel­háborodott polgárok” és utolsóként 1968 októberében Mexikóváros­ban, ahol több mint 500 tüntető fiatalt megöltek az orvlövészek. A baloldal politikai pártjai csak akkor próbálták hasznosítani ezt a hely­zetet, amikor az inga már közeledett ahhoz a ponthoz, ahonnan már megindul visszafelé. 1971- ben Mitterrand létrehozta a Szocialista Pártot, amely célul tűzte ki, hogy baloldali összefogással hatalomra kerül. Nyugat-Európa legerősebb kommunista pártjai pedig megte­remtették az eurokommunizmus irányzatot, amely lehetővé tette, hogy Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában a kommu­nisták a kormánykoalíció részeivé váljanak, Franciaország pedig kommunista minisztereket kapjon. Ezzel az inga el is jutott legtávolabbi pontjára. És akkor indult vissza, amikor kiderült, hogy a baloldali, kommunista támogatással dolgozó kormányok sem tehetnek mást, mint hogy átveszik Reagan neokonzervatív gazdaságpolitikáját. Az inga napjainkban ért mély­pontjára. A szovjet rendszer szétesése csapást mért a nyugat- európai baloldalra is. Kétségessé vált, hogy lehet-e egyáltalán egy másfajta társadalmat teremteni. Elbizonytalanodtak, szétestek, jelentéktelen­né váltak az addig olyan erős kommunista pártok és a francia szocia­listák nemrégiben elszenvedett katasztrofális választási vereségével a folyamat lezárult. M­it hoz a következő huszonöt év? Az optimisták szerint az embe­riségből sohasem vesz ki az, hogy szüksége van a lelkesedés, az egeket rohamozás korszakaira. 1968-69-ben ez az egeket rohamozás a fogyasztói társadalmat fenyegette, annyira megkérdőjelezve annak értékeit, hogy nem tekinthette magát értelmiséginek, aki nem tagad­ta ezt a rendszert. Húsz évre rá, 1988-89-ben ez az egeket rohamo­zás elsöpörte a „reális szocializmus” világát. A következő rohamig szükséges húsz évből már négy-öt elmúlt, és már sejthető, hogy a visszavágás még keményebb lesz: 1968 után a baloldal csak nem tud­ta kihasználni a helyzetet, 1989 után azonban a győztesek már a győ­zelemmel nem tudtak mit kezdeni, bebizonyítva, hogy Kelet- Euró­pát a bolsevik rendszer megdöntése után sem tudják a fejlettek közé emelni, tehát az egeket rohamozás következő korszaka ismét a most abszolút győztesnek tűnő rendszer ellen fordul. A pesszimisták szerint a forradalmak korszaka kétszáz évig - a francia forradalomtól 1989-ig - tartott az emberiség történelmében, és ebben a korszakban a liberálisok és kommunisták egyformán hit­tek az észben és a tudományban, az iparban és a technikában, most­ e korszak lezárult, hogy a tespedés és az irracionális őrültségek korsza­ka köszöntsön be. A kettő között vannak az ingamozgás hívei, akik szerint a mostani húszéves időszak végéig hátramaradó 15 év alatt az inga tovább megy jobbra, a fasizmus felé, abban az értelemben, ahogy annak fogalmát Bibó István meghatározta: „A fasizmus gyöke­rei mindig ott vannak, ahol bármilyen ok miatt, bármiféle megráz­kódtatás során, bármiféle tévképzet folytán a nemzet ügye és a sza­badság ügye szembekerülnek egymással.” S­zomorkás a hangulatunk, amikor 1968-ra gondolunk. Nemcsak azért, mert fiatalságunk jut eszünkbe, hanem azért is, mert az egeket rohamozás akkor kiábrándulásba, a következő, 1989. évi lel­kesedése pedig csalódásba csapott át. BÁLINT István

Next