Magyar Szó, 1993. október (50. évfolyam, 267-297. szám)

1993-10-03 / 267-269. szám

2 KÜLPOLITIKA Magyaroknál Ausztráliában (8.) Egy este a székelyeknél Melbourne-ben (Történetek a délvidéki magyarok elszéledéséről) Tapolcsányi Márton székelykevei lakosnak volt odahaza egy kicsi háza. Mielőtt elindultak volna Ausztráliába, eladták. Egyik közeli rokona tudomá­sára hozta a más nézeten levők véle­ményét. - Na, öcskös, eladtad azt a kicsi házat, ki tudja, lesz-e még? Márton édesapja gazdag volt, ki­lencven hold földet mondhatott a magáénak a Pancsova melletti Borcsa­rétben, huszonnyolc továbbit Fehér­­templom határában, és volt még har­minchárom a székelyi határban, Gyurgyován is. A háború utáni be­szolgáltatások idején megkínozták. Le kellett vetnie a bocskorát is, hogy lá­­bujjkáját megtapossák. A megszégye­nítés után vett magához egy könyvet és jó időre elbújdosott. Úgy kifosztot­ták őket, hogy egy ismerősük azt mondta neki: Tapolcsányi, ha öreg­apád feltámadna, csudájában meg­halna. Elmenne vissza a sírba. Ilyen sorsú emberek voltak az első székelyi kivándorlók. Tulajdonképen titokban jöttek el otthonról, még a szomszédok sem tudták mind, hogy leléptek. - Ki volt az első? - kérdeztem töb­bektől is. Juhász Gézáéknál az egybe­gyűlt társaság arra jutott, hogy talán Szabó Ferencék. A házukban égve hagytak minden lámpát, nehogy valaki megsejtse, nincs már otthon senki. A beszélgetés során változik a nézet, az jön ki, hogy mégsem Szabóék, hanem Fórai Béláék, a pékek jöttek el legelső­nek. Otthon annyira leromlott a hely­zetük, hogy kénytelenek voltak cselé­­deskedni, de itt is igen mostohán kez­dődött a sorsuk, valami irdatlan nagy messzeségben éltek egy krumpliföl­dön. Abban az időben nem volt ott még zsír, étolaj, hanem csak birka­vagy marhafaggyú, és nekik abból kel­lett zsiradékot olvasztani. Aztán jöttek a Makraiak, a Perregiek, meg még ha­marabb a Radóc Jóska. Mezei meg Amerikába ment. - Mert vagy papnak ment, aki már nem bírta ki, vagy világgá - mondja a társaság valamelyik tagja. Sorolják, kik azok, akik az előbbit vá­lasztották, s akadt közöttük még püs­pök is, Bánát első katolikus magyar püspöke, Jung Tamás ugyanis szé­kelykevei születésű volt. De ott tanul­ta a Miatyánkot a kisoroszi Erős Lajos plébános, a versed Gyuris László plé­bános. Nem jutott eszükbe több, pe­dig van még. Nem kis részük lehet nekik abban, hogy Botka József köny­ve (Karácsony, ünnepi kalendárium, vallási hagományok a székelykevei népéletben, kiadta a kikindai római katolikus plébániahivatal 1983-ban) itt Melbourne-ben is a kezembe akad, s abban is, hogy a székelykeveiek kö­zül sokan buzgólkodnak Melbourne agilis magyar plébánosa, Kiss János atya körül. A magyarságuk megtartásában nagy segítégükre van Melbourne-ben a Regnum Marianum otthon, annak az udvarán szokták a búcsút tartani húsvétkor, s amelynek ruharaktára mindenestől beleillene bármelyik ma­gyar város magyar néprajzi múzeu­mába is. Megtartó ereje van a refor­mátus egyháznak is. Az egész melbo­­urne-i, sőt mondhatjuk, hogy a victo­­riai magyarság összefogásával épült fel a Magyar Ház, s annak telkén az idén fogják felszentelni a több ma­gyar egyház által épített ökumenikus templomot. Szerda Ferenc, a Péterré­­­­véről odakerült ezermester mondja, hogy van ott az önkéntes építők kö­zött nem egy bácskai meg bánáti, aki a templom minden tégláját megfogta legalább egyszer. Annyit beszéltünk a Juhászéknál összegyűltekkel a székelyiekről, hogy Juhászné megígéri: össze fogja állíta­ni a Melbourne-be vándoroltak név­­­sorát. Egy háromgyermekes édes­anyának ez még akkor is nagy vállal­kozás, ha csak a gyermekeivel és a férjével törődik, Juhászné azonban a Regnumban és a Magyar Házban ép­pen úgy buzgólkodik, mint odahaza. Ennek eredményeként legényfia, nagylánya, de még a legkisebb gye­rek, az általános iskolás is tökéletesen beszéli az angol és a magyar nyelvet, s amikor a Magyar Házban kétnyelvű bemondó vagy szavaló kell, akkor az ő gyerekeikre mindig lehet számítani. Június 23-án este jártam náluk, s júli­us 2-án, amikor az Adáról odaszárma­zott Szügyi Szilveszter, a Forum nyomda egykori ügyes kezű Szilvi gépszedője jóvoltából megkaptam a következő állomásra, a fővárosba szó­ló repülőjegyet, Juhászné már át is adta a bonyolult névjegyzéket ezzel a kísérőszöveggel. „1­960-tól 1980-ig Ausztráliába, Melbourne-be érkezett székelykevei­ek - skorenovaciak, Juhász Etelka fel­jegyzése 1993. június. Egy kérésnek teszek eleget, de pontos statisztikát nem tudok vezetni, eléggé hiányos, de törekedtem a leg­jobbat tenni.' Kedves Marci! Örömmel jegyeztem fel neked a székelykeveiek (Skorenovac) névso­rát, akik kb. az 1960. évtől 1980-ig vándoroltak ki, a jobb megélhetést keresvén. Itt, szabad földön letele­pedtek, s nem sok az, ki innen tovább ment vagy visszatért hazájába. Letör­vén a honvágyat, s minden nehézsé­get, megkapaszkodtak, minden mun­kalehetőséget kihasználtak, hisz a szé­kellek dicsőségére váljon, dolgos nép! Több országban élnek székellek, sőt több kontinensen van belőlünk, a szélrózsa minden irányában talál­hatsz. Lassan legyökereztünk, de leg­többünk megmarad magyarnak! Van egy Kék Duna futbalpálya, melyet lát­tál is, ezen is a székek­ek dolgoznak. Többen vagyunk, kik a kultúrát, ha­gyományainkat ápoljuk. A Juhász gyerekeken kívül viszont kevés, aki mindezt a magyar iskolát (az érettsé­git) befejezte. Azt hiszem, csak ők (At­tila és Izabella), s most Angéla az ele­mi második osztályát csinálja. Bátran vallják magukat magyarnak, amire mi büszkék is vagyunk. Itt szabad!! [­...] Reméljük, ha szerencsésen haza­térsz, egy pár sorral jelentkezel ne­künk is! Saját és családját is üdvö­zöld. Ez a” A kísérőszöveghez néhány meg­jegyzés kívánatos. Az érettségit azért említi Juhászné, mert az ausztráliai iskolai hatóság megbízásából kiemelkedő ottani ma­gyar tanárok előtt is le lehet érettsé­gizni magyar nyelven, s ennek éppen olyan értéke van, mintha angolul tet­ték volna le. Van, aki igényt tart mindkét érettségire. Mint a Juhász gyerekek. Ebből az az előnyük, hogy akár magyar iskolában is tanulhatnak tovább. Az említett Laja a ma Oromon ta­nító Kovács Lajos tanár, aki az ötve­nes évek végén Székelykevén kezdte tanítói pályafutását, s akire Etelka nemcsak arról emlékezik, hogy ke­mény kézzel tartotta őket kordában - Etelka is kapott tőle pofont, de nem rója fel neki -, hanem arról is, hogy úgy megtanította őket, hogy a mai napig is tudja a magyar helyesírást. Amint a kísérőlevél is bizonyítja. Néhány szót magáról a névsorról is, jóllehet legszívesebben közzéten­­ném úgy, ahogyan Juhászné elkészí­tette. Ha valaki érdeklődik iránta, szí­vesen rendelkezésére bocsátom. A névsorban a hatos sorszám alatt található Lovász Ferenc és felesége, Teréz asszony családja. Gyermekeik, akikkel Ausztráliába érkeztek: 1.) Te­réz (elhunyt). Ennek férje Boldizsár. Két lányuk van, Teréz és Éva, előbbi­nek két lánya és egy gyermeke (fia), utóbbinak három gyermeke van. 2.) Ferenc, felesége Katalin. Gyermeke­ik: Katalin, Ferenc, Teréz és Zsuzsan­na. Nekik egy gyermek és egy leány­unokájuk van eddig. 3.) Erzsébet, fér­je Móra Mihály. Gyermekeik: Erzsé­bet és Tibor. Itt két leányunoka van. 4.) Rozália, férje Győrfi István. Gyer­mekeik: Rozália, László, Piroska. Az unokák száma három. 5.) Mária, férje Toskov József. Gyermekeik: Mária és Rozália. Egy leányunoka van. 6.) Zsu­zsanna, férje Papp Imre. 7.) Ilona, férje Antal Gáspár, három leánygyer­mekük van. Ez csak egy a listán levő 78 család­ból, valóságos törzs. Talán nem is ma­radt közülük senki otthon. Vagy hagytak égve lámpást ők is? MATUSKA Márton A székelykevei tűzoltószázad a harmincas években Magyar Szó 1993. október 3., vasárnap Európai Stabilitási Egyezmény Tervezet­ ­. MI CÉLT SZOLGÁL A STABILITÁSI EGYEZMÉNY MEGKÖTÉSÉRE IRÁNYULÓ EURÓPAI KEZDEMÉNYEZÉS? Európa megosztottságának meg­szűnésével lehetővé vált, hogy az eu­rópai kontinens államai (az F­BEÉ-n belül) a határokra és a kisebbségek jo­gaira vonatkozóan közös elveket fo­gadjanak el. Politikai, gazdasági és katonai területen számos intézmény tevékenykedett és tett erőfeszítéseket ezen elvek megvalósítása érdekében. Jugoszlávia több államra való szét­esése és a Bosznia-Hercegovinát szét­marcangoló háború rámutatott a ki­sebbségi probléma akut voltára és a nemzetközi közösség tehetetlenségé­re, beleértve a Tizenketteket is, mivel képtelenek voltak a gyakorlatban megvalósítani azokat az elveket, me­lyeket különben magukévá tettek. Sürgősen le kell vonnunk e fájdal­mas tapasztalat tanulságait. Ezt a munkát az Európai Közösségnek kell elvégeznie, együttműködve a kérdés­ben érintett valamennyi partnerével, mert csak így tudja kezelni az európai kontinens legsúlyosabb problémáit. Ha a Közösség nem vállalja föl ezt a feladatot, ha nem tud valamilyen is­csütörtöki számunkban beje­lentettük, hogy a rákövetkező na­pokban közöljük az úgynevezett Balladur-tervet Az Európai Stabi­litási Egyezmény tervezetéről szó­ló kommentárunkat a okmány is­mertetése bevezetőjének szántuk. Mivel a Magyar Szó pénteken nem jelenhetett meg, a Balladur-terv közlését vasárnapra halasztottak, kert elérni, akkor nemzetközi tekinté­lyét teszi kockára. Az európai konti­nens megbékélése viszont hozzájárul­na annak a nehéz átmenetnek a sike­réhez, amely egyaránt próbára teszi a közép- és kelet-európai országokat, valamint a volt Szovjetunió tagálla­mait, mindez döntő hatással lenne a növekedésre. A Tizenketteknek komoly érdeke fűződik egy olyan kontinens stabilitá­sához és biztonságához, melynek ők alkotják a legszilárdabb elemét. Meg­felelő gazdasági súllyal rendelkeznek ahhoz, hogy elősegítsék ezt a stabili­tást, és ha megvan a politikai akarat, szövetségeseikkel együtt rendelkez­nek a kellő eszközökkel, hogy megszi­lárdítsák azt. A maastrichti szerződés által előirányzott közös kül- és bizton­ságpolitika első feladata ezen ered­mények aktív keresése. Ez a tárgya annak a tervezett konferenciának, melyet Franciaország közösségi part­nereinek javasol, és amellyel folytatja az EBEÉ kereteiben már megkezdett munkálatokat. Ez a konferencia egy európai egyezmény aláírásával zárul­na, melyet több, az érintett országok között időközben létrejövő szerződés alkotna. Az érintettek között kialakul­na egy egyetértési és együttműködési folyamat, amely jótékony hatással lenne az európai stabilitásra. 2. MILYEN TARTALOMMAL RENDELKEZZEN AZ EGYEZMÉNY? Az Egyezmény fő tárgya gyakorla­ti megközelítésben a következő lenne:­­ azokban az országokban, ame­lyeknek a kapcsolatai még nem stabi­lizálódtak azáltal, hogy csatlakoztak valamelyik nagy európai politikai tö­mörüléshez, pontosan meg kell hatá­rozni, majd meg kell valósítani a ha­tár- és a kisebbségi kérdésben már megfogalmazott alapelveket;­­ meg kell szervezni és össze kell hangolni a már létező, nagyszámú in­tézmény tevékenységét, s ezáltal meg kell kísérelni, hogy az említett alapel­vek számára a lehető legjobb garanci­át biztosítsák. A/A HATÁROK MEGERŐSÍTÉSE Az előkészítő konferencia nem elé­gedhet meg azzal, hogy ünnepélye­sen megerősíti az európai határok sérthetetlenségét. A konferenciának jószomszédi megállapodásokban kell testet öltenie, s ezeknek a kisebbségi jogok tiszteletben tartásán kell alapul­nia, annál inkább, mivel ezen jogok megsértése nemzetközi bonyodalmak veszélyét vonhatja maga után. Anélkül, hogy eleve állást foglal­nánk, az sem zárható ki, hogy ezek a megállapodások kisebb határkiigazí­tásokat is magukba foglalnának. Az így kialakult határok érinthetetlensé­­gét később a konferencia szentesíte­né. A konferencián résztvevő államok kollektíve garantálnák a kétoldalú megállapodásokba foglaltakat. A KISEBBSÉGEK Elvi szinten a­ meglevő jogszabá­lyok fokozatosan fejlődtek oda, hogy a kisebbséghez tartozó személyek jo­gainak az egyénre vetített felfogásá­ból eljussunk a kollektív jogokig, s annak a ténynek a figyelembevételé­ig, hogy ezek a jogok rendkívül szo­rosan összefüggnek a biztonsági problémákkal. Ma az Európa Tanács tagországai­nak az állampolgárai egyéni jogorvos­lattal élhetnek az Emberi Jogok Eu­rópai Konvenciója alapján. A Békél­tető és Döntőbíróságnak lesz a felada­ta, hogy az államok közti vitákban döntsön. (Az intézmény ratifikációjá­nak folyamatát fel kell gyorsítani.) Végül az EBEÉ-n belül a nemzeti ki­sebbségek főbiztosa felhatalmazást kap a kisebbségek kollektív jogainak figyelemmel kísérésére. E fejlődési folyamat részeként az Egyezményt előkészítő konferenciá­nak kellene megvizsgálnia a nemzeti kisebbségek főbiztosa által a Tizen­­kettek megrendelésére készült jelen­tést és meghatározott időn (nyolc hó­nap) belül a következő célt tűzné ki maga elé:­­ arra ösztönözni a közép- és ke­let-európai országokat, hogy egymás között dolgozzanak ki olyan jellegű megállapodásokat, amelyek segítségé­vel esetről esetre konkrétan kezelhe­tővé válnak a kisebbségi problémák. A vizsgálódásra regionális alegysé­genként kerülhet sor, ahol a közvetle­­nül érintett országok a konferencia olyan tagországaival működnek együtt, amelyeknek közvetítői jelenlé­tét mindenki elfogadja;­­ ki kell dolgozni azokat a megelő­ző eljárásokat, amelyek segítségével el lehet kerülni, hogy a kisebbségi jogok biztonsági problémákká fajuljanak. Át kell értékelni a nemzeti kisebbségek főbiztosának a szerepét és hatáskörét. A főbiztosnak esetleges tanácsadó sze­repet kell-e játszania a kisebbségek ér­dekében oly módon, hogy jobban megismertesse azokat az intézményi mechanizmusokat, amelyek segítségé­vel biztosítható kielégítő szintű képvi­seletük (választási eljárás, jelenlét a közigazgatási hierarchiában, felekeze­tek közötti egymás mellett élés...) Ho­gyan fejthet ki hatékonyabb megelőző tevékenységet? 1­­egyen-e fellebbezési joga és milyen testület előtt? (Hajlan­­dó-e például a Tizenkettek államfői csúcstalálkozója meghallgatni a véle­ményét évente egyszer?) (Folytatjuk) Denacionalizacio lesz Macedóniában (Szkopjei tudósítónktól) A macedón parlament asztalára újabb rendszerváltási törvényjavaslat került, amely az elkobzott vagyonért akarja kártalanítani a polgárokat. A javaslat hordozója a pénzügyi minisztérium, a szöveg és indoklás szerzője pedig az igaz­ságügy-minisztérium. A javaslat szerint a törvény az 1945- től 1990-ig terjedő időszakot öleli fel és az erőszakosan na­­cionalizált vagy elkobzott, vagy a jelképesen megtérített va­gyonra vonatkozik. Macedóniában is, mint mindenütt az egykori szövetségi államban 1945-től 1953-ig volt legerősebb a nacionalizáció, amikor is minden jelentősebb objektumot és földterületet államosítottak, s ha tulajdonosa, lázadni merészelt, még börtönbe is dugták. De volt olyan eset is, hogy az ingatlan tulajdonosára előbb rásütötték, hogy államellenes kijelen­téseket tett, ezért börtönbe zárták és vagyonát elkobozták, mivel államellenes elem. A törvény javaslata ezért előirányozza, hogy a lehető­séghez mérten a károsult polgároknak visszaadják elkob­zott vagyonukat, vagy ha az nem lehetséges, kárpótlást kapnak érte. Azt is meghatározták, hogy mely esetekben nem adható vissza a vagyon, például ha egy akkori kis gyárból időközben korszerű és sokkal nagyobb kapacitású üzemet építettek, vagy ha az épületben egészségügyi intéz­mény vagy iskola van, vagy ha egy földterületen országos érdekű útvonal húzódik, vagy országos érdekű objektum van (hőerőmű, vízi erőmű stb.). A készülő törvény azt is feltételezi, hogy esetleg a nacio­nalizáció károsultjai már nem élnek, és ezért mely leszár­mazottjuk tarthat igényt a kárpótlásra. Mivel 1953 óta is volt nem egy „erőszakos” nacionalizá­ció, amelyekért tulajdonosuk csak jelképes kártérítést ka­pott, a honatyák nekik is méltányos, az akkor érvényes vi­szonylagos értéket akarja megtéríteni. A pénzügyminiszté­rium az eszközök forrását a megvalósuló privatizációból akarja biztosítani. Szkopje egyik legszebb háború előtt épült lakóháza, az ún. Skaperda-palota sorsa is eldől majd. A módos, egykori kultúriparos Skaperdát annak idején 24 óra alatt kilakol­tatták házából, ahonnan a méretre tervezett bútorokat csak részben tudta kimenteni. Skaperdát és családját meg­élhetési lehetőség nélkül hagyták. Később gyermekeik gondoskodtak róluk és úgy haltak meg, hogy sem nyugdí­jat, sem szociális segélyt nem kaptak. A házban mindig va­lamelyik politikai szervezet kapott elhelyezést, legutóbb az ifjúsági szervezet, amelynek akkori elnöke ma a kormány­fő. A rendszerváltást követően Skaperda még ma is élő lá­nya megpróbálta visszaszerezni a házat, de mindenütt visszautasították, mivel a bíróságon a nacionalizációnak semmmi nyoma nincsen. A ház ma is áll, Szkopje belváro­sában van, jócskán körülvették bérpalotákkal, és a harminc évvel ezelőtti földrengést is átvészelte. SZEGEDI Mária

Next