Magyar Szó, 1994. január (50. évfolyam, 356. szám - 51. évfolyam, 1-28. szám)
1993-12-31 - 1994-01-02 / 356. szám
1993. december 31január 12. Magyar Szó Az inga visszaindul/1.n ehéz közös vonást találni az év eseményei között. De hogyne lenne nehéz, amikor erre az évre az jellemző, hogy legfontosabb eseményei jelentős fordulatot hoztak a béke megteremtésében - az első nagyobb horderejű megállapodás a Közel-Keleten, a faji megkülönböztetés rendszerének felszámolása Dél-Afrikában, béke Kambodzsában stb. -, ugyanakkor előtérben a háborús hírek álltak - a jugoszláv polgárháború, harcok a szovjet utódállamokban azzal az állandó, veszéllyel, hogy a „szerb vírus” terjedéseként megszületik a 25 millió határon kívül rekedt orosz, 12 millió ukrán egy államba tömörítésének jelszava, a Szomáliai események stb. Sokkal több közöset találunk azonban, ha az év legelgondolkodtatóbb eseményeit állítjuk egymás mellé. Mert a legmeghökkentőbb esemény az volt, hogy Oroszország első többpártrendszerű választásain az első helyen végezhetett egy párt, amelynek vezére nem kisebb dolgot hirdet, mint az, hogy az orosz katonának csizmáját az Indiai-óceán vizében kell mosnia, amivel összecseng egy sereg kelet-európai esemény - ellenségkereséssel vagy éppen egész népcsoportok kilakoltatásának emlegetésével próbálnak szavazókat szerezni a pártok ,sőt nyugat-európai esemény - a Duce unokája neofasiszta programmal majdnem Nápoly polgármestere lett, Németországban törökökre gyújtják a házakat stb. Az év legmeghökkentőbb leleplezése az volt, hogy az antikommunista hisztéria felmelegítésére az olasz titkosszolgálat robbantásokat szervezett, nem valami ideológiai megfontolásból, hanem azért, mert féltette az eddig ellenőrizetlenül elpazarolt hatalmas összeget. A legmeghökkentőbb kép az volt, amelyen egy asztalnál Tudman áll, Milosevic ül és szabdalják egy független állam, az ENSZ egyik tagállamának térképét, háttérbe szorítva az év más megrázó tévéfeltételeit: hogyan lövik értelmetlenül a szarajevói tömbházakat vagy lövik szét a felsorakozott tankok az orosz parlament épületét, stb. A fenti meghökkentő történéseket ugyanis közös nevezőre hozza, hogy megerősítik az év folyamán kialakult meggyőződést: a világnak úrrá kell lennie az olyan tragikus folyamatok felett, amelyek látszólag a kelet-európai fordulathoz kapcsolódnak, valójában azonban sokkal nagyobb horderejű, civilizációs, történelmi útkeresést jeleznek. Fordulópontra érkezett a fejlett világ éppúgy, mint az első világháborút követő korszakban. Mint ismeretes, akkor arról a pontról, ahol nyilvánvaló lett, hogy a társadalom a régi úton nem haladhat tovább, három út ágazott el, méghozzá az események emberi befolyásolásának három elképzelésével. A bolsevikok útja, az emberi egyenlőség és társadalmi igazságosság ősi eszményével, de egy ideológiával és gyakorlattal, amely kísérleti állatként kezeli a társadalmat. A fasizmus az erőszak, az állami fegyelem, a Führer mindenhatósága hirdetésével. És a roosevelti New Deal, amelyről időközben már elfelejtettük, hogy olyan beavatkozás és változás volt a társadalom életében, hogy a Hearst-lapok sokáig Franklin Delano Sztálint emlegettek. Napjainkban a világ úgy jutott el az új fordulópontra, hogy a Nyugat évtizedekig tartó töretlen fejlődése által kitermelt neoliberalizmus diadalra vitte azt a programot, amely minden problémát megoldónak tekinti a piacot és a magánvállalkozást, és ezzel beleépült a Nyugaton a „jóléti állam” visszaszorításába, a Keleten pedig lehetővé tette a bolsevik világ összeomlását, mert ahhoz kellett a neoliberalizmusnak az az önbizalma is, hogy el tudja viselni a másik fél összeomlását, hiszen a bolsevik világot nemcsak saját ereje tartotta fenn, hanem az is, hogy elképzelhetetlen volt letűnése, sőt mint a magyarországi és csehszlovákiai szovjet beavatkozáshoz nyújtott közvetett vagy közvetlen amerikai segítség mutatta, még akadályozták is letűnését. Mikor aztán ez az önbizalom megalapozatlannak bizonyult - a Keleten a rendszerváltás nem hozta meg a várt nagyméretű javulást, a Nyugaton pedig a lendület elakadt - természetszerűleg jelentkezett az 50-70 évvel ezelőtti politikához való visszakanyarodás igénye. A New Dealbe beleépülő keynesi közgazdaságtan és a teljesen csődbe jutott bolsevik ideológia is elérkezettnek érezte az időt a visszatérésre, de leglármásabb a deklaráltan vagy ténylegesen neofasiszta erők, amit elősegített, hogy az egykori kelet-európai országokban még a volt kommunisták is csak több évtizedes visszakanyarodással tudták elképzelni a politikát, amit segített a külföldi emigráció hite is, hogy eljött az ő idejük, de a Nyugaton is elfelejtették, hogy a bolsevik világ összeomlása semmit sem változtat azon, hogy azok az erők, amelyek a második világháborút elveszítették, azt nem nyerhetik meg utólag. Ezeknek az erőknek a közös vonásuk, hogy ideológiájuk a nacionalizmus - idegengyűlölettel, kisebbségellenességgel, a nemzeti abszolutizálásával -, eszközük pedig az erőszak, mindegy, hogy a gyújtogatás csak néhány házra vagy egész országra terjed-e ki. És az teszi őket a második világháborúban vereséget szenvedő erők rokonává, hogy teljesen elszakadtak a realitástól. Mert pillanatnyilag e politikának lehet haszna - a szerbiai példa mutatja, hogy a tömegek még a gazdaság teljes tönkretevését, a több milliárd százalékos inflációt is vállalják, ha azt hiszik, hogy ez nemzeti érdek, mint ahogy kezdetben Hitler hihette, hogy esélye van a sikerre, hiszen leigázta egész Európát a La Manche-tól Moszkváig, de a következő lépés kiszámítására való képtelenség miatt utólag már az egész nevetségesnek tűnik, hiszen a háború kezdetekor Németországnak és Japánnak együtt 6-7 ezer elsőrendű repülőgépe volt, az USA viszont 1941 és 1945 között 130 ezer repülőgépet gyártott. A világunkat fenyegető sötét erők elleni harc sikerenek esélyét növeli, hogy a magunk mögött hagyott évben nemcsak a veszélyek, hanem az emberiség új fordulópontjának felismerése is kikristályosodott. Ennek a felismerésnek a része annak tudatosodása is, hogy egyrészt - mint Szerbia és Horvátország példája mutatja - a nacionalizmusnak mindegy, hogy a baloldallal vagy a jobboldallal olvad-e össze, mind a kettő tömeggyilkosok szövetségese lesz, másrészt, hogy az emberiség mostani fordulópontján a New Deallel felérő koncepció kidolgozásán csak most dolgozó baloldal úgy viszonyul a bolsevik világhoz, mint Mitterrand Sztálinhoz. BÁLINT István VISSZATÉRÉS A JÖVŐBE A mumus A Rettenthetetlen Vlagyimirtól megszeppent a világ Decemberben annak a veszélye legyintette meg a világot, hogy a legnagyobb ország, az egyik szuperhatalom élére szélsőséges kerülhet. Nem került. Egyelőre biztosan nem is kerülhet. A választási eredményeket akkor - a megdöbbenéstől és ijedelemtől - eltúlozták. De a veszélyt nem. Mert a tény maradt: Oroszország választótestületének jó nagy része egy fasisztoid, szélsőjobboldali pártra adta voksát. Mindazonáltal Oroszország politikailag aránylag stabil, a fő politikai áramlás irányítói jelelnek - a külpolitikában szintén -, ami bizonyos mértékben szavatosságot jelent a demokratikus folyamat megőrzésére. Nagyon könnyű kielemezni az extrém párt feljövetelét, csak a „közhelyszámba” menő megállapításokat kell felsorakoztatni, amelyeket a történelem már-már törvényszerűséggé avatott. A súlyos gazdasági és szociális helyzet kedvez a szélsőségeknek, kitermeli őket, s nem véletlen, hogy a mostani oroszországi helyzetet a 30-as évek Németországához hasonlítják. (Ha csak ennél a megállapításnál maradnánk, akkor a felelősség a fasiszta párt választási győzelméért nemcsak az orosz vezetést, hanem a nemzetközi közösséget, mégpedig annak boldogabb felét is terheli. Mert Oroszországot nagyobb mértékben kellett volna segíteni, hogy az életszínvonal zuhanása, a nyomor ne legyen olyan nagy, hogy menthetetlenül kihasson a politikai fejleményekre. Mondhatják ezt azok, akik nem mérik fel, hogy Oroszország szinte segélyezhetetlen, gazdasági gondjai enyhítésének nem ez az útja, hanem előnyös bekapcsolása a világgazdaságba. Az okok között említhetnénk a nemzeti büszkeséget sértő lemaradást a szuperhatalmi versengésben, a birodalmi álmokat, amelyekkel kitűnően pótolni lehet a megalázó sorbanállást. Szóval van magyarázat elég, s valamennyi elemzés számot tarthat a részigazságra. Zsirinovszkijék előretörésének azonban egészen közvetlen okai is voltak. Például, hogy a hangzatos nevű Demokrata Liberális Párt mögé bújt szélsőségesek mellett más, hasonló programú jobboldali szervezet nem indult. Már eleve kiszelektálták a nagyhangú szélsőségeseket (Zsirinovszkijék akkor még igencsak szalonképesen viselkedtek). Ez a jószándékú, demokratikusnak nemigen nevezhető lépés bosszulta meg magát. A szavazatok ugyanis nem oszlottak meg a jobboldali pártok között, hanem mind egy rakásra kerültek, Zsirinovszkij pártját komoly parlamenti erővé téve. Ha több hasonló párt indulhatott volna, akkor a szenzáció feltehetőleg elmarad, egyesek ezek közül ugyanis a megszerzett szavazatok arányával nem lépték volna át a kötelező küszöböt. A világnak azonban - ilyen formában - nem ártott a figyelmeztetés. Az ugyanis nem volt elegendő a világpolitika irányítóinak, hogy másutt már korábban megjelentek a Zsirinovszkijok, hogy a keleti tömb felbomlása után térségünkben szinte mindenkinek megvolt a maga ilyen vagy olyan Zsirinovszkija. De ezek csak szűkebb környzetükre jelentettek veszélyt, tehát világviszonylatban - ártalmatlanok. Nem kaparinthatják meg a világ második legerősebb hadseregét, nem rendelkezhetnek pusztító atomfegyverekkel. De Zsirinovszkij az más. Mindezeknek a lehetőségeknek már a gondolata is visszaidézte a hidegháborús hangulatot. Már NATO-éknál is komolyan beszéltek róla. Új szemszögből kellett megvizsgáni a csatakozás kérdését. Aggodalom futott végig a Szovjetunió kötelékéből kiszabadult országokon, különösen a balti államocskákon, de a kelet-európaiak, a volt Varsói Szerződés volt tagjai sem lehettek közömbösek. Régen elfelejtett szavak kerültek elő, mint például a rossz emlékezetű érdekövezet. Történelmi sztereotípiák kerültek előtérbe, mint a délszláv válsággal kapcsolatban is. A visszatérés a jövőbe című futurista múltidézésnek azonban nem lebecsülendő hatása volt a világpolitikai, katonapolitikai fejleményekre, a nemzetközi viszonyokra, jövőbeni lépéseket befolyásolhat, amelyeket már úgy kell igazítani, hogy - a Zsirinovszkij-jelenség után - nem zárható ki, amitől megijedtek. Nem attól ijedtek meg, amit a Rettenthetetlen Vlagyimir összehordott Németország bombázásáról, vagy a Bosznia-tervről, vagy éppen a kilenc orosz hadosztály angazsálásáról a balkáni válság rendezése érdekében (mert szerinte a balkániaknak el kell dönteniük, hogy kit akarnak, Németországot, Franciaországot vagy Oroszországot), sem a belügyekbe való sértő beavatkozásaitól (ami miatt Bulgáriából egyszerűen kiutasították). A sok blődség azonban meg sem vigasztalta a világot, hogy csak egy öntelt, magát ünnepeltető fajankóval van dolga. A paprikajancsik, ha hatalomközelbe - pláne, ha hatalomra jutnak, veszélyes, mindent felforgató őrültekké - őrültségükben szuggesztívekké - válhatnak. A történelem és jelenünk is bizonyítja. Mondjak egy közeli példát? Például Zsirinovszkij. SEBESTYÉN Imre Bátrak Európában még a barna inges nemzetiszocialisták színre lépése előtt a viccek jó része úgy kezdődött, hogy utazik két zsidó a vonaton... Aztán megkaparintották a hatalmat a vér és rög prófétái, megindultak a menetrend nélküli szerelvények túlzsúfolt emberszállítmányaikkal, s morbidnak tűnt úgy kezdeni a viccet, hogy utazik száz zsidó a vagonban... New York az más. Ott fennmaradt a közösség, vagy ma divatos megfogalmazással élve, a nemzettest egy része, ott még elmesélhető, hogy utazik a földalattin egy néger, s a Zsidó Szemlét olvassa. Megdöbbenve tapasztalja ezt egy zsidó, s felkiált: Te szerencsétlen, nincs neked enélkül is elég bajod? Milyen tanulság szűrhető le mindebből? A leglényegesebb. Saját hazát kellett teremtenie annak a népnek, amelyet oly gyakran kiáltottak ki bűnbaknak, s hogy a világ egyetlen pontján se kelljen többé rettegnie olyan hatalomtól, amely törvényerőre emeli az alantas ösztönöket, ne riadjon fel olyan rémálomból, hogy egy összeomlott rendszer romjain, a kilátástalanságot, a zűrzavart meglovagolva szinte az ismeretlenségből felbukkan egy Zsirinovszkij, aki cinikusan azt ismételgeti, hogy mint liberális demokrata nem bántja a zsidókat, nemes misszióval bízza meg őket: világszerte terjesszék az orosz nyelvet. Ez az érem egyik oldala. A másik az, hogy létezik egy palesztin nép, amelynek sorsa, jövője rendezetlen, s a harmincas évek óta tartó háborúskodásban a lányát vagy a fiát elvesztő palesztin anya bánata éppen olyan mély, mint a front másik oldalán. Nekik is saját hazájukban kell élniük, hogy önállóan, senkinek sem kiszolgáltatva boldogulhassanak szorgalmuk és érdemeik szerint. Csaknem fél évszázados kölcsönös öldöklés, egymást követő háború után az idén szeptember 13-án bekövetkezett a döntő fordulat, az örökös ellenfeleknek vélt Yitzak Rabin izraeli kormányfő és Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke Washingtonban ellátta kézjegyével a békemegállapodást, amely az első lépés egymás kölcsönös elismerésének útján. A világ nem alaptalanul egyöntetűen történelmi áttörést emlegetett, Bill Clinton elnök a bátrak lépésének nevezte az okmány elfogadását. Miben is állapodott meg Rabin és Arafat, mielőtt vendéglátóik unszolására kezet nyújtottak egymásnak? Az egyezmény egyik tétele, hogy Izrael az aláírás utáni négy hónapon belül kivonja hadseregét és közigazgatását a Gázai övezetből és Jerikóból. A kivonulás egy ötéves átmeneti korszak kezdetét jelenti, kilenc hónapon belül egész Ciszjordániában és a Gázai övezetben nemzetközi ellenőrzéssel választásokat tartanak. A megválasztandó tanács látja el az izraeli katonai köz békéje igazgatás eddigi feladatait, s betölti az önkormányzat szerepét. Az egyezmény szerint Izrael továbbra is felelősséget vállal a terület külső fenyegetésekkel szembeni védelméért, valamint a zsidó telepesek belső biztonságáért és közrendjéért. Két éven belül a palesztin és az izraeli fél megkezdi a nyugati partvidék és a Gázai övezet végső státusáról szóló tárgyalásokat, az olyan vitatott kérdéseket, mint Jeruzsálem, a zsidó telepesek vagy az izraeli katonai támaszpontok problémája, az ötéves átmeneti időszak végéig rendezni kell, továbbá Izrael fontolóra veszi az 1967. évi háborúban elűzött palesztinok hazaengedését. A történelmi jelentőségű okmány aláírása óta nem kezdődött meg az izraeli csapatok kivonása, mert számos kérdés tisztázatlan maradt, ennek ellenére illik kalapot emelni Jasszer Arafat és Rabin előtt bátorságuk miatt. Hiszen a Washingtonban aláírt megállapodás a részleges palesztin önkormányzatról az izraeli nacionalisták szerint túl nagy engedmény, mert egy feltartóztathatatlan folyamatot indít el, ami a palesztin szélsőségesek számára túl kevés, valójában az ügy elárulása. A megbékélés lehetőségének azonban ára van, mint minden kompromisszumnak. Az utóbbi három-négy évtizedben körömszakadtáig védett merev álláspontokról, nosztalgiákról, nagy állami ábrándokról kell lemondani. S ez nem megy könnyen sehol, kiváltképpen, hogy mindkét fél a múltba visszakanyarodva kereste saját igazolását. A Rabin-Arafat kézfogás jelentőségét növeli, hogy immár a múlt felé fordulás helyett a jövőbe tekintenek. Nem elég csak a palesztinokkal megegyezni, rendezni kell a Golán-fennsík jövőjét is Szíriával, mert ez most a béke legnagyobb akadálya. Egyes elképzelések szerint a „Gáza-Jerikó először” terv mintájára a szíriaiakkal is kompromisszumot kötnek. Az izraeliek először az egész Golan-fennsík helyett Mardzsel Shams drúz városkát ajánlották fel Damaszkusznak. A szírek csak egy teljes kivonulási terv keretében fogadnák el. Ha Szíriával egyezség születik, akkor rendezhetitek a Libanonnal kapcsolatos kérdések is, mindenekelőtt a Dél-Libanonból való izraeli kivonulás és az ott létrehozott hadsereg feloszlatása. Máról holnapra nem lehet átfogó, mindenki számára elfogadható béke. Már az is óriási eredmény lenne, ha csak abban értenének egyet, hogy mellőzik a tőröket, a gyilkos fegyvert, s mindent tárgyalóasztalnál vitatnak meg abból az elvből kiindulva, hogy az emberélet a legértékesebb. Mi, akik esztelen rombolásnak, gyilkolásnak vagyunk tanúi és szenvedői, átérezzük ennek súlyát. FISCHER Jenő Kissé csiklandós a puszi: Jasszer és Husszein jordániai király fürgp KÜLPOLITIKA 3