Magyar Szó, 1994. január (50. évfolyam, 356. szám - 51. évfolyam, 1-28. szám)

1993-12-31 - 1994-01-02 / 356. szám

1993. december 31január 12. Magyar Szó ­ Az inga visszaindul­­/1.n­ ehéz közös vonást találni az év eseményei között. De hogyne lenne nehéz, amikor erre az évre az jellemző, hogy legfontosabb eseményei jelentős fordu­latot hoztak a béke megteremtésében - az első nagyobb horderejű megállapodás a Közel-Keleten, a faji megkü­lönböztetés rendszerének felszámolása Dél-Afrikában, béke Kambodzsában stb. -, ugyanakkor előtérben a há­borús hírek álltak - a jugoszláv polgárháború, harcok a szovjet utódállamokban azzal az állandó, veszéllyel, hogy a „szerb vírus” terjedéseként megszületik a 25 millió határon kívül rekedt orosz, 12 millió ukrán egy államba tömörítésének jelszava, a Szomáliai események stb. Sokkal több közöset találunk azonban, ha az év leg­­elgondolkodtatóbb eseményeit állítjuk egymás mellé. Mert a legmeghökkentőbb esemény az volt, hogy Oroszország első többpártrendszerű választásain az el­ső helyen végezhetett egy párt, amelynek vezére nem kisebb dolgot hirdet, mint az, hogy az orosz katonának csizmáját az Indiai-óceán vizében kell mosnia, amivel összecseng egy sereg kelet-európai esemény - ellenség­­kereséssel vagy éppen egész népcsoportok kilakoltatá­sának emlegetésével próbálnak szavazókat szerezni a pártok ,sőt nyugat-európai esemény - a Duce unoká­ja neofasiszta programmal majdnem Nápoly polgár­­mestere lett, Németországban törökökre gyújtják a há­zakat stb. Az év legmeghökkentőbb leleplezése az volt, hogy az antikommunista hisztéria felmelegítésére az olasz tit­kosszolgálat robbantásokat szervezett, nem valami ideológiai megfontolásból, hanem azért, mert féltette az eddig ellenőrizetlenül elpazarolt hatalmas összeget. A legmeghökkentőbb kép az volt, amelyen egy asztal­nál Tudman áll, Milosevic ül és szabdalják egy függet­len állam, az ENSZ egyik tagállamának térképét, hát­térbe szorítva az év más megrázó tévéfeltételeit: ho­gyan lövik értelmetlenül a szarajevói tömbházakat vagy lövik szét a felsorakozott tankok az orosz parlament épületét, stb. A fenti meghökkentő történéseket ugyanis közös nevezőre hozza, hogy megerősítik az év folya­mán kialakult meggyőződést: a világnak úrrá kell len­nie az olyan tragikus folyamatok felett, amelyek látszó­lag a kelet-európai fordulathoz kapcsolódnak, valójá­ban azonban sokkal nagyobb horderejű, civilizációs, történelmi útkeresést jeleznek. F­ordulópontra érkezett a fejlett világ éppúgy, mint az első világháborút követő korszakban. Mint isme­retes, akkor arról a pontról, ahol nyilvánvaló lett, hogy a társadalom a régi úton nem haladhat tovább, három út ágazott el, méghozzá az események emberi befolyá­solásának három elképzelésével. A bolsevikok útja, az emberi egyenlőség és társadalmi igazságosság ősi esz­ményével, de egy ideológiával és gyakorlattal, amely kí­sérleti állatként kezeli a társadalmat. A fasizmus az erő­szak, az állami fegyelem, a Führer mindenhatósága hirdetésével. És a roosevelti New Deal, amelyről idő­közben már elfelejtettük, hogy olyan beavatkozás és változás volt a társadalom életében, hogy a Hearst-la­­pok sokáig Franklin Delano Sztálint emlegettek. Nap­jainkban a világ úgy jutott el az új fordulópontra, hogy a Nyugat évtizedekig tartó töretlen fejlődése által kiter­melt neoliberalizmus diadalra vitte azt a programot, amely minden problémát megoldónak tekinti a piacot és a magánvállalkozást, és ezzel beleépült a Nyugaton a „jóléti állam” visszaszorításába, a Keleten pedig lehető­vé tette a bolsevik világ összeomlását, mert ahhoz kel­lett a neoliberalizmusnak az az önbizalma is, hogy el tudja viselni a másik fél összeomlását, hiszen a bolsevik világot nemcsak saját ereje tartotta fenn, hanem az is, hogy elképzelhetetlen volt letűnése, sőt mint a magyar­­országi és csehszlovákiai szovjet beavatkozáshoz nyúj­tott közvetett vagy közvetlen amerikai segítség mutatta, még akadályozták is letűnését. Mikor aztán ez az önbizalom megalapozatlannak bi­zonyult - a Keleten a rendszerváltás nem hozta meg a várt nagyméretű javulást, a Nyugaton pedig a lendület elakadt - természetszerűleg jelentkezett az 50-70 évvel ezelőtti politikához való visszakanyarodás igénye. A New Dealbe beleépülő keynesi közgazdaságtan és a tel­jesen csődbe jutott bolsevik ideológia is elérkezettnek érezte az időt a visszatérésre, de leglármásabb a dekla­ráltan vagy ténylegesen neofasiszta erők, amit elősegí­tett, hogy az egykori kelet-európai országokban még a volt kommunisták is csak több évtizedes visszakanyaro­­dással tudták elképzelni a politikát, amit segített a kül­földi emigráció hite is, hogy eljött az ő idejük, de a Nyugaton is elfelejtették, hogy a bolsevik világ össze­­­­omlása semmit sem változtat azon, hogy azok az erők, amelyek a második világháborút elveszítették, azt nem nyerhetik meg utólag. Ezeknek az erőknek a közös vo­násuk, hogy ideológiájuk a nacionalizmus - idegengyű­lölettel, kisebbségellenességgel, a nemzeti abszolutizálá­sával -, eszközük pedig az erőszak, mindegy, hogy a gyújtogatás csak néhány házra vagy egész országra ter­jed-e ki. És az teszi őket a második világháborúban ve­reséget szenvedő erők rokonává, hogy teljesen elsza­kadtak a realitástól. Mert pillanatnyilag e politikának lehet haszna - a szerbiai példa mutatja, hogy a töme­gek még a gazdaság teljes tönkretevését, a több milli­árd százalékos inflációt is vállalják, ha azt hiszik, hogy ez nemzeti érdek­­, mint ahogy kezdetben Hitler hi­hette, hogy esélye van a sikerre, hiszen leigázta egész Európát a La Manche-tól Moszkváig, de a következő lépés kiszámítására való képtelenség miatt utólag már az egész nevetségesnek tűnik, hiszen a háború kezdete­kor Németországnak és Japánnak együtt 6-7 ezer első­rendű repülőgépe volt, az USA viszont 1941 és 1945 között 130 ezer repülőgépet gyártott. A világunkat fenyegető sötét erők elleni harc sikere­nek esélyét növeli, hogy a magunk mögött hagyott évben nemcsak a veszélyek, hanem az emberiség új fordulópontjának felismerése is kikristályosodott. En­nek a felismerésnek a része annak tudatosodása is, hogy egyrészt - mint Szerbia és Horvátország példája mutatja - a nacionalizmusnak mindegy, hogy a balol­dallal vagy a jobboldallal olvad-e össze, mind a kettő tömeggyilkosok szövetségese lesz, másrészt, hogy az emberiség mostani fordulópontján a New Deallel fel­érő koncepció kidolgozásán csak most dolgozó baloldal úgy viszonyul a bolsevik világhoz, mint Mitterrand Sztálinhoz. BÁLINT István VISSZATÉRÉS A JÖVŐBE A mumus A Rettenthetetlen Vlagyimirtól megszeppent a világ Decemberben annak a veszélye legyintette meg a világot, hogy a leg­nagyobb ország, az egyik szuperhata­lom élére szélsőséges kerülhet. Nem került. Egyelőre biztosan nem is ke­rülhet. A választási eredményeket ak­kor - a megdöbbenéstől és ijedelem­től - eltúlozták. De a veszélyt nem. Mert a tény maradt: Oroszország választótestüle­tének jó nagy része egy fasisztoid, szélsőjobboldali pártra adta voksát. Mindazonáltal Oroszország politikai­lag aránylag stabil, a fő politikai áram­lás irányítói jelelnek - a külpolitiká­ban szintén -, ami bizonyos mérték­ben szavatosságot jelent a demokrati­kus folyamat megőrzésére. Nagyon könnyű kielemezni az extrém párt fel­jövetelét, csak a „közhelyszámba” me­nő megállapításokat kell felsorakoztat­ni, amelyeket a történelem már-már törvényszerűséggé avatott. A súlyos gazdasági és szociális helyzet kedvez a szélsőségeknek, kitermeli őket, s nem véletlen, hogy a mostani oroszországi helyzetet a­ 30-as évek Németországá­hoz hasonlítják. (Ha csak ennél a megállapításnál maradnánk, akkor a felelősség a fasiszta párt választási győzelméért nemcsak az orosz veze­tést, hanem a nemzetközi közösséget, mégpedig annak boldogabb felét is terheli. Mert Oroszországot nagyobb mértékben kellett volna segíteni, hogy az életszínvonal zuhanása, a nyomor ne legyen olyan nagy, hogy menthe­­tetlenül kihasson a politikai fejlemé­nyekre. Mondhatják ezt azok, akik nem mérik fel, hogy Oroszország szinte segélyezhetetlen, gazdasági gondjai enyhítésének nem ez az útja, hanem előnyös bekapcsolása a világ­­gazdaságba.­ Az okok között említhet­nénk a nemzeti büszkeséget sértő le­maradást a szuperhatalmi versengés­ben, a birodalmi álmokat, amelyekkel kitűnően pótolni lehet a megalázó sorbanállást. Szóval van magyarázat elég, s valamennyi elemzés számot tarthat a részigazságra. Z­sirinovszkijék előretörésének azonban egészen közvetlen okai is voltak. Például, hogy a hangzatos ne­vű Demokrata Liberális Párt mögé bújt szélsőségesek mellett más, hason­ló programú jobboldali szervezet nem indult. Már eleve kiszelektálták a nagyhangú szélsőségeseket (Zsiri­­novszkijék akkor még igencsak sza­lonképesen viselkedtek). Ez a jószán­dékú, demokratikusnak nemigen ne­vezhető lépés bosszulta meg magát. A szavazatok ugyanis nem oszlottak meg a jobboldali pártok között, hanem mind egy rakásra kerültek, Zsiri­­novszkij pártját komoly parlamenti erővé téve. Ha több hasonló párt in­dulhatott volna, akkor a szenzáció fel­tehetőleg elmarad, egyesek ezek kö­zül ugyanis a megszerzett szavazatok arányával nem lépték volna át a köte­lező küszöböt. A világnak azonban - ilyen formá­ban - nem ártott a figyelmeztetés. Az ugyanis nem volt elegendő a világpo­litika irányítóinak, hogy másutt már korábban megjelentek a Zsirinovszki­­jok, hogy a keleti tömb felbomlása után térségünkben szinte mindenki­nek megvolt a maga ilyen vagy olyan Zsirinovszkija. De ezek csak szűkebb környzetükre jelentettek veszélyt, te­hát­­ világviszonylatban - ártalmatla­nok. Nem kaparinthatják meg a világ második legerősebb hadseregét, nem rendelkezhetnek pusztító atomfegy­verekkel. De Zsirinovszkij­­ az más. Mindezeknek a lehetőségeknek már a gondolata is visszaidézte a hideg­­háborús hangulatot. Már NATO-éknál is komolyan beszéltek róla. Új szem­szögből kellett megvizsgáni a csatako­­zás kérdését. Aggodalom futott végig a Szovjetunió kötelékéből kiszabadult or­szágokon, különösen a balti államocs­­kákon, de a kelet-európaiak, a volt Varsói Szerződés volt tagjai sem lehet­tek közömbösek. Régen elfelejtett sza­vak kerültek elő, mint például a rossz emlékezetű érdekövezet. Történelmi sztereotípiák kerültek előtérbe, mint a délszláv válsággal kapcsolatban is. A visszatérés a jövőbe című futurista múltidézésnek azonban nem lebecsülen­dő hatása volt a világpolitikai, katonapo­litikai fejleményekre, a nemzetközi vi­szonyokra, jövőbeni lépéseket befolyá­solhat, amelyeket már úgy kell igazítani, hogy - a Zsirinovszkij-jelenség után - nem zárható ki, amitől megijedtek. Nem attól ijedtek meg, amit a Ret­­tenthetetlen Vlagyimir összehordott Németország bombázásáról, vagy a Bosznia-tervről, vagy éppen a kilenc orosz hadosztály angazsálásáról a bal­káni válság rendezése érdekében (mert szerinte a balkániaknak el kell dönteni­ük, hogy kit akarnak, Németországot, Franciaországot vagy Oroszországot), sem a belügyekbe való sértő beavatko­zásaitól (ami miatt Bulgáriából egysze­rűen kiutasították). A sok blődség azonban meg sem vigasztalta a világot, hogy csak egy öntelt, magát ünnepelte­tő fajankóval van dolga. A paprikajan­csik, ha hatalomközelbe - pláne, ha ha­talomra­­ jutnak, veszélyes, mindent felforgató őrültekké - őrültségükben szuggesztívekké - válhatnak. A történe­lem és jelenünk is bizonyítja. Mondjak egy közeli példát? Például Zsirinovsz­kij. SEBESTYÉN Imre Bátrak Európában még a barna inges nemzetiszocialisták színre lépése előtt a viccek jó része úgy kezdő­dött, hogy utazik két zsidó a vona­ton... Aztán megkaparintották a ha­talmat a vér és rög prófétái, megin­dultak a menetrend nélküli szerel­vények túlzsúfolt emberszállítmá­nyaikkal, s morbidnak tűnt úgy kezdeni a viccet, hogy utazik száz zsidó a vagonban... New York az más. Ott fennmaradt a közösség, vagy ma divatos megfogalmazással élve, a nemzettest egy része, ott még elmesélhető, hogy utazik a föl­dalattin egy néger, s a Zsidó Szem­lét olvassa. Megdöbbenve tapasztal­ja ezt egy zsidó, s felkiált: Te sze­rencsétlen, nincs neked enélkül is elég bajod? Milyen tanulság szűrhető le mindebből? A leglényegesebb. Saját hazát kellett teremtenie annak a népnek, amelyet oly gyakran kiál­tottak ki bűnbaknak, s hogy a világ egyetlen pontján se kelljen többé rettegnie olyan hatalomtól, amely törvényerőre emeli az alantas ösztö­nöket, ne riadjon fel olyan rémá­lomból, hogy egy összeomlott rend­szer romjain, a kilátástalanságot, a zűrzavart meglovagolva szinte az is­meretlenségből felbukkan egy Zsiri­novszkij, aki cinikusan azt ismétel­geti, hogy mint liberális demokrata nem bántja a zsidókat, nemes misszióval bízza meg őket: világ­szerte terjesszék az orosz nyelvet. Ez az érem egyik oldala. A másik az, hogy létezik egy palesztin nép, amelynek sorsa, jövője rendezetlen, s a harmincas évek óta tartó hábo­rúskodásban a lányát vagy a fiát el­vesztő palesztin anya bánata éppen olyan mély, mint a front másik ol­dalán. Nekik is saját hazájukban kell élniük, hogy önállóan, senki­nek sem kiszolgáltatva boldogulhas­sanak szorgalmuk és érdemeik sze­rint. Csaknem fél évszázados kölcsö­nös öldöklés, egymást követő hábo­rú után az idén szeptember 13-án bekövetkezett a döntő fordulat, az örökös ellenfeleknek vélt Yitzak Ra­bin izraeli kormányfő és Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke Washington­ban ellátta kézjegyével a békemeg­állapodást, amely az első lépés egy­más kölcsönös elismerésének útján. A világ nem alaptalanul egyönte­tűen történelmi áttörést emlege­tett, Bill Clinton elnök a bátrak lé­pésének nevezte az okmány elfo­gadását. Miben is állapodott meg Rabin és Arafat, mielőtt vendéglátóik un­szolására kezet nyújtottak egymás­nak? Az egyezmény egyik tétele, hogy Izrael az aláírás utáni négy hónapon belül kivonja hadseregét és közigazgatását a Gázai övezetből és Jerikóból. A kivonulás egy ötéves átmeneti korszak kezdetét jelenti, kilenc hónapon belül egész Ciszjor­­dániában és a Gázai övezetben nemzetközi ellenőrzéssel választáso­kat tartanak. A megválasztandó ta­nács látja el az izraeli katonai köz­ békéje igazgatás eddigi feladatait, s betölti az önkormányzat szerepét. Az egyezmény szerint Izrael to­vábbra is felelősséget vállal a terület külső fenyegetésekkel szembeni vé­delméért, valamint a zsi­dó telepe­sek belső biztonságáért és közrend­jéért. Két éven belül a palesztin és az izraeli fél megkezdi a nyugati partvidék és a Gázai övezet végső státusáról szóló tárgyalásokat, az olyan vitatott kérdéseket, mint Je­ruzsálem, a zsidó telepesek vagy az izraeli katonai támaszpontok prob­lémája, az ötéves átmeneti időszak végéig rendezni kell, továbbá Izrael fontolóra veszi az 1967. évi háború­ban elűzött palesztinok hazaenge­dését. A történelmi jelentőségű ok­mány aláírása óta nem kezdődött meg az izraeli csapatok kivonása, mert számos kérdés tisztázatlan ma­radt, ennek ellenére illik kalapot emelni Jasszer Arafat és Rabin előtt bátorságuk miatt. Hiszen a Wa­shingtonban aláírt megállapodás a részleges palesztin önkormányzat­ról az izraeli nacionalisták szerint túl nagy engedmény, mert egy fel­tartóztathatatlan folyamatot indít el, ami a palesztin szélsőségesek számára túl kevés, valójában az ügy elárulása. A megbékélés lehetőségének azonban ára van, mint minden kompromisszumnak. Az utóbbi há­rom-négy évtizedben körömszakad­táig védett merev álláspontokról, nosztalgiákról, nagy állami ábrán­dokról kell lemondani. S ez nem megy könnyen sehol, kiváltképpen, hogy mindkét fél a múltba visszaka­nyarodva kereste saját igazolását. A Rabin-Arafat kézfogás jelentőségét növeli, hogy immár a múlt felé for­dulás helyett a jövőbe tekintenek. Nem elég csak a palesztinokkal megegyezni, rendezni kell a Go­­lán-fennsík jövőjét is Szíriával, mert ez most a béke legnagyobb akadálya. Egyes elképzelések sze­rint a „Gáza-Jerikó először” terv mintájára a szíriaiakkal is komp­romisszumot kötnek. Az izraeliek először az egész Golan-fennsík he­lyett Mardzs­el Shams drúz város­kát ajánlották fel Damaszkusznak. A szírek csak egy teljes kivonulási terv keretében fogadnák el. Ha Szíriával egyezség születik, akkor rendezhetitek a Libanonnal kap­csolatos kérdések is, mindenek­előtt a Dél-Libanonból való izraeli kivonulás és az ott létrehozott hadsereg feloszlatása. Máról holnapra nem lehet átfo­gó, mindenki számára elfogadható béke. Már az is óriási eredmény lenne, ha csak abban értenének egyet, hogy mellőzik a tőröket, a gyilkos fegyvert, s mindent tárgya­lóasztalnál vitatnak meg abból­ az elvből kiindulva, hogy az emberélet a legértékesebb. Mi, akik esztelen rombolásnak, gyilkolásnak vagyunk tanúi és szenvedői, átérezzük ennek súlyát. FISCHER Jenő Kissé csiklandós a puszi: Jasszer és Husszein jordániai király für­gp KÜLPOLITIKA 3

Next