Magyar Szó, 1995. június (52. évfolyam, 125-149. szám)

1995-06-01 / 125. szám

2 KÜLPOLITIKA V­annak korszakok, amikor egyetlen kérdés olyan fontos helyet kap a köztudat formálásá­ban, hogy szinte mindenki foglalko­zik vele. Napjainkban mindinkább ilyen kérdés lesz a kisebbségek problémája, az emberek és nemze­tek egyenjogúságának az a problé­mája, amely abból ered, hogy vala­mely embercsoport számbeli ki­sebbségben él egy nagyobb közös­ségben. Nem vitás, hogy ez a jelen­ség a nagy táradalmi fordulat és a hidegháború megszűnése utáni korszak egyik fontos jellegzetessé­ge. Magyarázatának lényeges eleme ugyanis, hogy a kommunista-bolse­vik ideológia helyébe lépő naciona­lizmus a többség és kisebbség szá­mára egyformán kiélezte ezt a kér­dést, így aztán a kisebbség kérdése a többségben lévő nemzeteknél vagy úgy vetődik fel­­ az elvakul­taknál­­, mint zavaró elem - szélső­­ges e­setekben addig menően, hogy bátorkodnak az etnikai tisztogatást hirdetni, vagyis azt vallani, hogy a nemzetek nem élhetnek egymás mellett - vagy mint­­ a józanul gon­dolkodóknál - olyan kérdés, amely­nek megoldása nélkül sem demok­rácia, sem zavartalan fejlődés nem lehetséges. A kisebbségben élőknél a probléma a hétköznapok szerves tartozékává, végletes esetben létkér­déssé, de legjobb esetben is a társa­dalomban való elhelyezkedés prob­lémájává válik. A kérdésnek a min­dennapokra gyakorolt hatásával magyarázható, hogy ezzel a kérdés­sel annyit foglalkoznak a politiku­sok és a pártvezérek (mert számuk­ra ez a hatalom megszerzésének és megtartásának stratégiai és taktikai kérdése), a biztonsági szakemberek (mert ők tudják, hogy Európába szó sem lehet biztonságról e kérdés megoldása nélkül), a jogászok (mert rájuk vár a megoldások ki­­­munkálása) és ki tudná még felso­rolni a társadalmi élet hány részfe­ladatával foglalkozó ember. A mindebből eredő szükségletet szem előtt tartva készült el Bozóki Antalnak a Családi Kör kiadásában, a Soros Alapítvány támogatásával megjelent valóban hézagpótló köny­ve. Ahogy Varga László az előszó­ban írja: „Ez teszi ezt a könyvet hasz­nossá, sőt szerfölött szükségessé. Biztos támpontja lehet a tudatfor­málásnak, kézikönyve az állhatatos, fogékony, kitárulkozó, segítőtárs­vonzó politikai küzdelmek stratégiai és filigrán taktikai kimunkálásának, meg, de nem utolsósorban, semle­gesítheti a voluntarista nekibuzdu­lást, az oktalan licitálást, a sötétben való tapogatózást, a szűkkeblű kizá­rólagosságot, végső soron a nemzeti ügyek ürügyén való felelőtlen ját­szadozást”. És a könyv értékének és jelentőségének a kidomborítására már itt a bevezetőben tegyük hozzá: teszi mindezt úgy, hogy rekordot ál­lít fel a vajdasági magyar könyvki­adásban - de ezzel állhatja a ver­senyt rangosabb könyvkiadásokkal is —, a szerző által készített összefog­laló áttekintés-kommentár 1995. április 12-i keretezést visel, vagyis a könyv ennek megírásától számítva alig több mint egy hónap múlva már a piacon volt, és tartalmazza az alig két hónappal ezelőtt aláírt magyar­szlovák alapszerződést is. Bozóki nem egy íróasztal mögött trónoló jogtudós, aki megelégszik az okmányok összegyűjtésével. Pedig maga az okmánygyűjtemény elké­szítése hihetetlenül nagy munka lett volna. Csak aki próbálta, tudja, mi­lyen nehéz innen Újvidékről akár magyar fordításban megszerezni, akár szerb nyelven beszerezni és le­fordítani ezeket az okmányokat olyan körülmények között, amikor apróbb dolgok beszerzése is gondot okozhat. Hogy ez milyen nehéz fel­adat, azt illusztrálja a könyv egyet­len mulasztása is. Bozóki a belgrádi Jogi Kar kiadványából fordította az Európa Tanácsnak ezekben a na­pokban annyit vitatott 1201-es aján­lását. A szerb nyelvű kiadvány vi­szont ismeretlen okokból az említett ajánlással egyidejűleg elfogadott közgyűlési jegyzőkönyvet hozza az 1201-es ajánlás néven, és így aki on­nan vagy ennek alapján Bozóki könyvéből olvassa, sehogyan sem érti, mit lehet itt annyit vitázni, ami­kor ebben az ajánlásban nincs is semmi. Egyszóval: nagy munka és szép eredmény lett volna már az is, ha a könyv egy helyen összegyűjtve tar­talmazta volna mindazokat az ok­mányokat, amelyek ezt az anyagot magukba foglalják, tehát amelyekre a mindennapi harcban hivatkozni lehet, vagy a további munkálkodás, elmélkedés irányát meghatározzák. Bozókiban azonban több alkotó­szenvedély rejlik, semhogy ennyivel megelégedett volna. így lesz a könyv jelentős értéke az, amit Bozó­ki az okmánygyűjtemény elé írt. Ez ugyanis nemcsak a kérdés történe­téről, mai állásáról ad remek össze­foglalást, hanem utal mindazokra a izgató vagy éppen kínzó kérdésekre is, amelyeket a nemzetközi közös­ségnek, sőt mindannyiunknak ezzel kapcsolatban meg kell oldanunk. Persze nem a napi politika határát súroló kérdésekre.­­Ezért éppen hogy csak érinti az önrendelkezéssel kapcsolatos dilemmát vagy nem is foglalkozik Szerbia alkotmányának a kisebbségvédelem szempontjából is legfontosabb rendelkezésével, mely szerint Szerbia nem a szerb nép, hanem valamennyi polgár álla­ma, még csak nem is idézi ezt a ren­delkezést.) Inkább azokra a kérdé­sekre, amelyeket a továbbiakban a kisebbségek helyzetének kielégítő rendezése érdekében meg kell olda­ni. Visszapillantást tesz arra, hogyan oldódtak meg egyes kérdések - pél­dául hogyan diadalmaskodott a fel­fogás, hogy a kisebbségek helyzete nem lehet belügy. De még többet foglalkozik a megválaszolatlanul ha­gyott kérdésekkel. Érvényes-e a ver­­sailles-i- trianoni békeszerződések­hez csatolt kisebbségvédelem.­­Ezeknek a rendelkezéseknek még Jugoszlávia esetében is lehet jelentő­ségük, főleg ott az utalás, hogy a ki­sebbségvédelmet az tette szükséges­sé, hogy „a Szerb Királyság nagy te­rületekkel növekedett”, de Románi­át például kötelezik az autonómiá­ra.) Kötelezőek-e és mennyiben kö­telezőek a nemzetközi rendelkezé­sek? Elég védelmet biztosítanak-e stb. Különösen jelentős hozzászólá­sa e kérdéskör egyik legtöbbet vita­tott részéhez, az egyéni és kollektív jogok problematikájához. AZ OKMÁNYOK Bozóki bevezetője segítséget nyújt a közölt okmányokban való el­igazodáshoz is. (Például, aki tudni akarja, hogy a nemzetközi közösség hol foglalta össze legteljesebben a ki­sebbségek jogait, azzal Bozóki közli: az 1990. évi koppenhágai okmány­ban.) A könyv háromnegyedét azon­ban maguk az okmányok adják. (Mellettük ott van Varga László már említett előszaván és Bozóki — sze­rintünk önálló értékű és nagyjelen­tőségű tanulmányán kívül még a kérdés kronológiája, az irodalom és a rövidítések jegyzéke, a szerb és an­gol nyelvű rövid összefoglaló.­­Ezen belül a legterjedelmesebb a nemzet­közi közösség - az ENSZ és Európa - által elfogadott okmányok gyűjte­ménye. Ezek az okmányok képet adnak arról, hogyan fejlődik a nem­zetközi közösség hozzáállása, hogy minden ember jogának védelme ke­retében mind teljesebben érvénye­süljön az a hozzáállás, amit az Euró­pa Tanács keretmegállapodása így fogalmazott meg: „egy pluralista és valóban demok­ratikus társadalom­nak nemcsak tiszteletben­ kell tarta­nia minden, nemzeti kisebbséghez tartozó személy etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitását, de meg­felelő feltételeket is kell teremtenie számára, hogy kifejezhesse, meg­őrizhesse és fejleszthesse ezt az iden­titást”. A nemzetközi okmányok mellett ott vannak az államköziek - az em­lített magyar-szlovák alapszerződés - és a nemzetiek. Közülük legtelje­sebb és minden idevonatkozó kér­déssel kapcsolatban nélkülözhetet­len a jugoszláv jogszabályok ismer­tetése. Mellettük azonban ott van két horvátországi okmány - amelye­ket gyakran meg kell majd nézni Krajina helyzetének rendezésével és a jugoszláviai polgárháborúkkal kapcsolatban - és Magyarország meg Szlovénia törvénye a kisebbsé­gek jogairól, még konkrétabban ön­­kormányzatokról, amelyek nélkü­lözhetetlenek, valahányszor az auto­nómiáról és egyéb gyakorlati megol­dásokról esik szó. BÁLINT István A kisebbségvédelem szolgálatában Bozóki Antal: Kisebbségi jogok AZ IZGATÓ KÉRDÉSEK Magyar Szó Tárgyalások Athénnel csak a határzárlat feloldása után Gligorov macedón elnök kabinetjének közleménye (Szkopjei tudósítónktól) Arra a hírre, hogy Macedónia és Görögország tíz napon belül közvetlen tárgyalásokat kezd a két ország viszályának rendezéséről, miután a görögök meg­szüntetik az embargót, a macedónok pedig megvál­toztatják zászlójukat, a macedón köztársasági elnök kabinetje közleményt adott ki, amely megerősíti Gli­gorov és Macedónia tárgyalási szándékát, viszont azt is közli, hogy Vance és Nimetz közvetítőknek Rómá­ban azt is nyomatékosan megmondta, hogy az embar­gó árnyékában Macedónia nem tárgyal. Ha ezt a köz­vetítők netán félreértették volna, akkor csak sajnála­tát fejezheti ki. PAPULIASZ VÁDASKODIK Karolosz Papuliasz az Interpolra, a CIA-ra és az ameri­kai katonai hírszerzésre hivatkozva azzal vádolta meg Ma­cedóniát, hogy a kumanovói és a krivolaki kaszárnyák kör­zetében heroinfeldolgozó üzemeket tart fenn, ahol a mace­dón vegyipari szakemberek irányításával nagy mennyiségű heroint állítanak elő, és ennek egyharmadát Görögország­ban értékesítik. A macedón kormány képviselője kijelentet­te, hogy minden ez iránt érdeklődő újságíró megtekint­heti a laktanyák területét. Ugyanakkor dr. Joncsevszki, a belügyminisztérium kábítószerosztályának vezetője azt mondta, hogy az Interpol az érintett ország belügy­minisztériumának beleegyezése nélkül ilyen jelentést nem ad ki. SULEJMANI SZABADLÁBON A tetovói városi bíróság által méltánytalanul magas összegben megszabott óvadék miatt dr. Fadil Sulejmani ügyvédje kérelemmel fordult a szkopjei kerületi bíró­sághoz, hogy csökkentse az összeget. A két és fél évre elítélt albán egyetemi tanár fellebbezett az ítélet ellen, és családja felajánlott 50 000 márkát, hogy a másodfokú tárgyalásig szabadlábon lehessen. Az összeget azonban a tetovói bíróság 200 000 márkában állapította meg. A kerületi bíróság jóváhagyta az ügyvéd­ kérelmét és felére csökkentette az összeget. Sulejmani felesége kedden be­fizette a 100 000 márkát, letétbe tette férje útlevelét, és Sulejmani a délutáni órákban kiszabadult. SZEGEDI Mária 1995. június 1., csütörtök A FREEDOM HOUSE JELENTÉSE UTÁN (2.) A sajtószabadság és a sajtó A következményeket illetően egyébként aligha lényegesek a pon­tos számadatok. A lényeg sajnos ez: Magyarország ,A sajtószabadság vi­lágtérképe” (The Map of Press Free­dom) címet viselő hatalmas poszte­ren más, sötétebb árnyalattal lesz látható ezentúl. Ugyanolyan tónus­ban, mint például Bulgária, Szlová­kia, Románia vagy Ukrajna, mint Banglades, Dahomey, Kenya, Liba­non vagy Malawi. Ez a térkép sok helyütt megtalálható a szabad világ­ban, újságok szerkesztőségeiben, te­levízióstúdiókban, politikusok dol­gozószobáiban, kereskedelmi és be­fektetőtársaságok irodáinak falán. Aki ránéz - legyen az illető újságíró vagy külügyi tanácsadó, szenátor vagy autógyáros, bankember vagy éppen a NATO tábornoka -, Ma­gyarországot ugyanolyan félsötét­nek fogja látni ezentúl, mint Malit és Kirgíziát. Olyan országok, mint Argentína, Bolívia, Botswana, Jama­ica vagy Litvánia, a szabadság vilá­gos színével vannak jelölve ezen a térképen. Azzal, amelyikkel korábban Ma­gyarország is volt. Az Antall-kormány idején. Akkor például, amikor 1990 nya­rán a magyar újságírók nemzetközi vizsgálatot kezdeményeztek elnyo­matásuk miatt. A „Magyar Nemzet­ügy” kapcsán. Most, úgy tűnik, min­den rendben. A nagyvilág 1991-ben is szabad­nak minősítette a magyar sajtót, mi­közben idehaza zsúfolt termekben, jupiterlámpák és tévékamerák özö­nében olvasták föl lázas hangú szó­nokok, hogy: „demokrácia akkor lesz, ha a sajtó szabadságát nem kor­látozza állami monopólium, sem ál­lamtól függő bankok pénzügyi túl­súlya...”. A Freedom House jelenté­se szerint a helyzet mára 5 ponttal rosszabbodott e téren is. Ideje volna hát nekilátni egy újabb, az egykori­nál harcosabb szövegű Charta meg­fogalmazásához. Mert a dolog úgy áll, kedves Kon­rád György, hogy Magyarországon immár nem csu­pán a könnyű drogok használata, hanem a sajtó szabadsága is korláto­zott... 1992-ben, amikor még a szabad országok között szerepeltünk a tér­képen, ilyen szövegű nyilatkozatot adott ki a Magyar Újságírók Orszá­gos Szövetségének elnöksége: „A kormány gazdasági és politikai nyo­mással növelni akarja az állami rész­vételt a nyomtatott sajtóban...Az összehangolt pártkampányok aláás­sák a nyilvánosság alkotmányos in­tézményrendszerét...A megfélemlí­tő kampányok szervezői a múltból túlságosan is jól ismert eszközök be­vezetésével az egész társadalmat akarják megfélemlíteni”. Most, hogy Magyarország lesüllyedt a részben szabad sajtójú országok kö­zé, sokan türelmetlenül várják a MÚOSZ újabb kiáltványát. Ha ké­sik, bizonyára az lehet az oka, hogy nem könnyű fölülmúlni a ’92-es hangütés drámaiságát. Talán hasonló okból hallgat a Magyar Köztársaság elnöke, a sajtó­­szabadság régi bajnoka is. Aki a mi­niszterelnöki előterjesztések aláírá­sának sorozatos megtagadásával 1992-ben a „sajtó hőse” nevet kapta­­ a sajtótól. Aki 1993 novemberében ilyeneket nyilatkozott a La Stampa című olasz lapnak: „A rádió és a te­levízió, valamint az MTI a kormány szócsöve..A Az ellenzék nem tud a néphez szólni, és ez súlyos, minde­nekelőtt a választás előtti időszak­ban... A kormányon levő konzerva­tív párttal ellenkező minden hangot elnémítottak... Magyarországon jobboldali veszély van...”. Mindez efféle címek alatt volt olvasható: „Újra cenzúráznak - Európa segíts! - elnyomott lapok és ellenséges te­levízió - Az információ rab, mint a kommunista időkben”. A magyar sajtó helyzetét ekkor még szabadnak ítélték a nagyvilág­ban. Ma csak részben ítélik annak. Mit nyilatkozik most Göncz Árpád? De legyünk méltányosabbak, hisz talán csak elragadta a hév annak idején vagy kiforgatták szavai értel­mét. Menjünk vissza ’92 júliusába. Akkor, nyilván kellő megfontolás után, így indokolta a miniszterel­nöknek írott levelében a Magyar Televízió elnöke leváltásának s más­valaki kinevezésének megtagadását: „...alapos okkal arra lehet következ­tetni, hogy a személyre tett javaslat teljesítése miatt a kinevezéssel (fel­mentéssel) érintett szerv alapfelada­tainak ellátására... képtelenné vá­lik... megállapítható az államszerve­zet demokratikus működésének közvetlen és súlyos zavara, mely je­len esetben más jogköröm gyakorlá­sával nem hárítható el.” Most, hogy a magyar sajtó immár nem minősül szabadnak, nem következtet alapos okkal arra, hogy megállapítható az államszervezet működésének súlyos zavara? 1992 novemberében még hivatása magaslatán állt. Aznap ezt írta a miniszterelnöknek: „Az alkot­mány feladatommá teszi a demokra­tikus jogok - köztük a sajtószabad­­ság joga - feletti őrködést. Ezért mindig arra törekedtem, hogy a sza­bad véleménynyilvánításnak, a köz­érdekű adatok megismerésének és terjesztésének joga maradéktalanul érvényesüljön.” Én azt hiszem, most jött el az ál­lamfőnk ideje. Baj van a sajtósza­badsággal. Szólnia, cselekednie kel­lene! Mint a régi szép időkben. Most igazi oka volna rá, így, hogy hallgat, még az a látszat keletkezhet, hogy az egykori harcos fellépése nem a saj­tószabadság, hanem bizonyos politi­kai érdekcsoportok védelmét szol­gálta. Ha újra a régi harcosként lép­ne a porondra, azokat is nehéz hely­zetbe hozná, akik azt suttogják (s a Nagy „Sándorom”-hoz írt és szeren­csétlen módon nyilvvnosságra ke­rült legutóbbi levele valóban igen kellemetlen e tekintetben­, hogy már mindenre hajlandó azért, hogy az MSZP újraválassza. A sajtósza­badság érdekében való föllépés ga­rantáltan rontaná ennek esélyeit, te­hát bizonyosan oszlatná a rosszindu­latú vádakat is. De fordítsuk vissza a szót. A Freedom House jelentésének fényében világossá lett: az újságírók nagy többsége, a ma kormányzó egykori ellenzéki pártok a valaha mozgalom- és tüntetésszervezésig aktivizálódott hangadó értelmiségi csoportok, valamint az alkotmány­­sértésekig elmenő köztársasági el­nök korábban egy objektíve nem lé­tező elnyomás ellen vívtak ádáz sza­badságharcot... Ma ugyanezek zokszó nélkül együtt tudnak élni a sajtószabadság valóságosan létező korlátaival. Ahogy egykor a zaj volt az, most a csönd hamis. (Vége) (Debreczeni József írása a Magyar Nemzetben) Elköltözködést fontolgatnak a macedóniai szerbek Miután a macedón kormány szóvivője közzétette, hogy a macedón kormány terrorcselekménynek minősíti a békefenntartók túszul ejtését a boszniai szerbek által, a Macedóniai Szerbek Demokratikus Pártja kinyilvánította, hogy a velük szembeni hátrányosan megkülönböztető és elnyomó politika miatt arra készülnek, hogy Szerbiába költöznek. Az amerikai kormány Macedónia megsegítését tartalmazó csomagjait és az amerikai katonák jelenlétét a volt Jugoszlávia területén szolgalel­­kűségnek nevezik, a boszniai szerbek harcát igazságosnak és végső el­keseredésükben tett lépésnek minősítik. Sz. M.

Next