Magyar Szó, 1997. február (54. évfolam, 26-49. szám)

1997-02-01 / 26. szám

2 KÜLPOLITIKA Új párt Macedóniában Egyesültek a demokraták és a liberálisok - Petar Gosev nagy húzása (Tudósítónktól­) Szkopje, január 31. A többpárti Macedóniában a füg­getlenné válás óta még soha nem fog­lalkoztatta ennyire a polgárokat a pár­tok tevékenysége és a párthovatarto­zás, mint az elmúlt héten. Ezt a nem­rég lezajlott helyhatósági választások is gerjesztették, amelyek során a kor­mányzó párt ugyan nem vesztett, de előretört az ellenzék, és az eddig jól működő koalíciónak hitt két szocialis­ta előjelű párt úgy szerepelt, mintha kormánykerék nélküli kocsiban ülné­nek. A helyhatósági gépezet mára úgy­­ahogy beindult, így­ a két kormányzó p­árt előtt megnyílt a lehetőség, hogy­­tisztázzák a választási kampányban kiütközött ellentéteiket. Branko Crvenkovszki kormányfő, aki egyben a szociáldemokraták elnöke is, pártja vezetőségének jóváhagyásával és su­gallatára levelet írt a szocialista párt­nak, amelyben azt kérte, hogy koalíci­ós partnere adjon határozott választ arra vonatkozóan, hogy továbbra is el­kötelezetten áll-e a közösen meghatá­rozott reformok, a nemzeti valuta ár­folyama és az infláció szinten tartása, az ország nemzetiségeivel való együt­télési politika, valamint a szintén közö­sen meghatározott, a szomszédos or­szágokkal való azonos szintű együtt­működés politikája mellett. Crven­kovszki azt is megírta, hogy ezeknek a feltételeknek a teljesítése a feltétele az ez évi és a jövő évi koalíciós kormány­zásnak. Ljubislav Ivanov-Zingo, a szocialis­ták elnöke, és ahogy itt mondják, a legtöbb vezetői fotel birtoklója, pártve­zetősége megkérdezése és támogatása nélkül durván visszavágott populista szólamokat hangoztatva, hogy Crven­kovszki kormánya nem találta meg a gazdasági nehézségekből kivezető utat, hanem az országot tovább vitte a szakadék felé. Ez pedig még erősebb adu, ha tudjuk, hogy három fontos mi­niszteri poszt a szocialistáké, akik, mint nyilatkozták, szintén a sajtóból értesültek elnökük levelezgetéséről és álláspontjáról, így most a párton belül is kemény vádaskodás alakult ki, az elnök frakci­­ózóknak nevezi a körülötte levő leg­szűkebb vezetőséget. Ez pedig azt is je­lentheti, hogy ha a szocialisták rövid időn belül nem rendezik soraikat, ki­szorítják őket a kormányzásból ugyan­úgy, mint egy évvel ezelőtt a liberáli­sokkal tették. Ezt a pillanatot, az elkopott láncsze­mek csak látszólag létező összefogó erejét használta ki taktikus és ügyes húzással Petar Gosev, a Demokrata Párt és Sztojan Andov, a liberális Párt elnöke. Mindketten kész tényekkel, vezetőségük teljes támogatásával a két párt egyesítéséről szóló szándékkal áll­tak az ország nyilvánossága elé. A hír sokkolta a macedón politikai színteret, a többi párt, így a kormányzó párt egyetlen képviselője sem kommentálta azt napokig, csak az újságírók próbál­tak kihúzni valamit belőlük. A szociál­demokraták, a lehető legokosabban, időszerűnek tartják, hogy a 80 bejegy­zett és majdnem ennyi bejegyzetten párt így majd kénytelen lesz felsora­kozni a szocialista, a középpárt és a jobboldali pártok mögé, valamint hogy majd a liberális-demokrata ala­kuló kongresszuson kitűnik, hogy mit is akarnak tulajdonképpen a centrum­pártiak. Petar Gosev, a macedón kommu­nisták utolsó első embere és egyben el­ső reformere, akinek pályája többször is módosult, úgy tűnik, jó szelet fogott vitorlájába. A most 49 éves politikus volt az, aki szociáldemokrata elkötele­zettségűvé reformálta a KP-t, majd szűkebb vezetősége ellenkező maga­tartása miatt elhagyta pártját és egy év múlva megalakította DP-t. A 94-es vá­lasztásokon azonban a szociáldemok­raták összefogása miatt nem jól szere­pelt, és így a második forduló előtt tel­jes gépezetével visszalépett. Most, a helyhatósági választásokon - igaz, a VMRO-DPMNE nemzeti párttal koa­lícióban - megszerezték a választók fel­ének a támogatását Gosev ismert és elismert politikus Európában és a ten­geren túl is, onnan támogatják is, mert az európai centrumpárti politika híve és elméletileg is felkészült. Sztojan Andov egykori diplomata, a liberálisok első embere maga köré gyűjtötte az üzletembereket és a tőkét, és emellett nagyon jó nyugati kapcso­latai vannak. A parlament elnökeként ő helyettesítette Gligorovot a merény­let utáni távollét idején. Sem Andor, sem pártja nem tudták kiheverni, hogy tavaly februárban kiszorították őket a szociáldemokraták a kormány­zásból, így mindkét politikusnak és mind­két pártnak van miért összefognia, és a '98-as választásokon miért visszavág­nia. Már abban is megegyeztek, hogy fiatalabb lévén Gosev lesz az új, egye­sült párt elnöke, Andovot pedig a két év múlva sorra kerülő elnökválasztáso­kon jelölik, hiszen Kiro Gligorov ez év májusában 79 esztendős lesz. Az új párt létrejöttével így Macedó­niában nemcsak a politikai térkép vál­tozik meg, hanem minden bizonnyal az erőviszonyok is. SZEGEDI Mária MAGYAR POLGÁRMESTEREK TALÁLKOZOJA Egy másik véglet Koczon József: Lendva nem futkos európai befektetők után Budapest, január 31. Koczon József Szlovénia 147 pol­gármesterének egyike. Lendvát képviselve felszólalása amolyan élénk színfoltot jelentett a Budapes­ten most folyó tanácskozáson. Mert amíg mondjuk az Erdélyből vagy a Felvidékről érkező öt kormányzati képviselő mindenekelőtt anyagi gondjaikról voltak kénytelenek szá­mot adni, s lázas sietséggel keresik a külföldi pénzmágnásokat, addig a szlovéniai kisváros vezetői egészen más alaphelyzetből tekintenek a vi­lágra. Megjegyzendő: a nem egé­szen 14 000 lakosú község évi költ­ségvetése - átszámítva - 11 millió márka. - Mi nem futkározunk az európai befektetők után - mondja a lendvai polgármester -, azok ingat­lant vagy telket nálunk nem is vásá­rolhatnak, céget viszont nyithatnak. - Úgy gondoljuk - folytatja -, hogy a hazai tudás hozza meg az igazi eredményt. Lendvához 23 település tartozik, azok összesen (néhány esetben összevontan) 16 helyi közösséget, azaz önkormányzatot hoztak létre, s (Tudósítónktól) mindegyikük külön költségvetést készít. Kedvező körülmény, hogy Szlovéniában az állami szintű adók egyharmada az övéké marad, a he­lyi szintű adóbevétel pedig egyene­sen 100 százalékban. Koczon fejte­getéséből megtudjuk, hogy bármi­lyen döntés előtt a pártok egyeztet­nek, a véglegesítésnél tehát pártvi­szályok már nem fordulhatnak elő, a község költségvetését ezúttal is egyhangúlag fogadták el. A községi tanács 22 főt számlál, közülük ket­ten külön státust élveznek, s vétójo­guk van azon esetre, ha az adott ki­sebbséget esetleg negatívan érintő döntés születne. A polgármester nem tagja a tanácsnak, viszont szin­tén vétójoggal rendelkezik, azaz sze­mélyes jóváhagyása nélkül egyetlen rendelkezés sem érvényes. Az állásnélküliek számaránya vi­szonylag magas, 18 százalékos, ám Koczon szerint a helyzet egyáltalán nem drámai, mert sokan­­ alkalmi munkákat vállalva - a szomszédos Ausztriában jutnak kereseti lehető­séghez. Az a vállalkozó pedig, aki új munkahelyet nyit, tetemes támoga­tásban részesül. Fontosnak tartják ugyanakkor az iskolahálózat erősíté­sét, azt nem leépíteni, hanem ellen­kezőleg, fejleszteni kívánják. Ha egy tanintézményben a tanulók száma meghaladja a 300-at, máris új iskola épül. Még egy impozáns adat: Lendva nemsokára új művelődési házzal gazdagodik, tervezője Mako­­vecz Imre, a költségek kétharmadát a szlovén kormány vállalta. A takarékosság kényszere azon­ban náluk is megmutatkozik: tény­kedése idején a polgármester a köz­ségi önkorányzat személyzeti létszá­mát 56-ról 11-re csökkentette. A va­lós problémák azonban egészen má­sutt keresendők. - Nekünk, szlové­niai magyaroknak látszólag minden megadatott - mondja Koczon József -, az alkotmányban és a törvények­ben egyaránt. - Viszont nagyon ke­vesen vagyunk - fűzi hozzá - sajná­latos módon, talán éppen emiatt nem tudunk mindig élni a lehetősé­gekkel. Éppen ezért igényeljük fo­kozottan a segítséget, és a további odafigyelést. SINKOVITS Péter Magyar Szó (2.) Annyi hányattatás és ellent­mondás után milyen nemze­tiségi politikára volna szük­sége Közép-Európa országai­nak? Ezt a kérdést elemzi az új viszonyok fényében (ro­mániai változások) Törzsök Erika szociológus, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökhelyettese a Magyar Hírlapban. A kérdés gyakor­lati részéhez, a gazdasági együttműködés fejleményei­hez szól hozzá Máthé Éva marosvásárhelyi újságíró. Feltehetően most érkeztünk el először egy olyan történelmi hely­zethez, amelyet eddig realitásként nem tudtunk elképzelni. Ennek a helyzetnek az a jellemzője, hogy sem a nemzetet eltemetőknek nem­ lett igazuk, sem azoknak a doktriné­­reknek, akik a népek megbékélését egyetlen történelmi pillanatban képzelték el. Az a valóság, hogy a magyar kisebbségek a XX. század végére nem asszimilálódtak, nem számolódtak fel. Jelentős tömegeik - ha sokszor nagy nehézségek árán is - a szülőföldjükön maradtak. Ezek a területek a '90-es évek kö­zép- és kelet-európai mozgásai kö­zepette nem csatoltattak vissza Ma­gyarországhoz. A szülőföldjükön maradt kisebbségek továbbra is két kultúra hatását élik meg, s országuk gazdasági, politikai, társadalmi vál­tozásainak szenvedői és vagy alakí­tói. Az európai integrációs folyamat­ban pedig úgyszólván előnyös hely­zet több kultúrában, több nyelvben otthon lenni. Természetesen a hely­zetet aktívan alakító szereplőként való részvétel­­ realitásként való megéléséhez el kell jutnia az esemé­nyeknek, a történetnek egy olyan pontig, ahol, ezt a­ politikusi állás­pontot már m­eg lehet fogalmazni és képviselni lehet, ahol a viszonyok le­hetővé teszik a mérlegelést s a vá­lasztást. Ez a helyzet most elsősor­ban Romániára jellemző. Ugyanakkor itt utalnunk kell ar­ra az előzményre, hogy 1990 és 1992 között a csehszlovákiai ma­gyarság is részese volt a hatalomnak mind a törvényhozásban, mind a végrehajtó állami intézményekben. Prágában a szövetségi gyűlés alelnö­­két, sőt a miniszterelnök-helyettest a Független Magyar Kezdeményezés mint magyar párt adta. A szlovák nemzeti tanács alelnöke ugyancsak ennek a magyar pártnak volt tagja. Ebben az időszakban a csehszlovák kormányban magyar államtitkárok is voltak. Ma különösnek és érthetetlen­nek látszik, hogy az akkori magyar kormány nem vett tudomást erről a helyzetről. Sőt látványosan az ellen­zékben levő Együttéléssel tartott kapcsolatot. Vajon miért? Az okok között legalábbis ott van az a felfo­gás, gondolkodásmód, amely „az anyaország-kisebbség” modellben gondolkozva nem tudott mit kezde­ni ezzel a helyzettel. Nem fért bele a kormány vezetői politikusainak a gondolkodásmódjába annak tudo­másulvétele, hogy akkor, abban a térségben volt olyan magyar politi­kai stratégia, amely úgy képzelte el helyzetének rendezését, hogy az or­szág sorsának irányításában - ahol élnie adatott - ténylegesen részt vál­lal. Ehhez Magyarországnak part­nerként és nem „anyaországként” kellett volna viszonyulnia. Ez sem Prágával, sem Pozsonnyal nem ala­kult ki. SZEREPZAVAR Ez a politikai magatartás akkor is elhibázott volt, ha a történelem ké­sőbb gyorsan átlépett azon a pillana­ton, amikor a csehszlovákiai ma­gyarság még bízhatott Csehszlová­kia demokratizálódásában. A ma­gyar kormány a térség többi orszá­gában ilyen dilemmával nem került szembe. A létrejött magyar politikai szervezetek mindenhol ellenzékben voltak. Többségük országuk kormá­nyával szemben a magyar kormány­ban látta azt a politikai erőt, amely kielégítheti követeléseiket. Ebből a helyzetből származott később az a képtelen állapot, hogy egy-egy poli­tikai szervezet autonómiakövetelé­sét Budpesttől várta kielégíteni. A szerepzavar tökéletes lett. S a ma­gyar kormány nem tudott mit kez­deni az olyan független magyar po­litikussal, aki például szerepet vállal egy Magyarországon kívüli kor­mányban, mint Várady Tibor, aki a Pank­-kormány igazságügy-minisz­tereként nem a budapesti kormány­tól várta a vajdasági magyar kisebb­ség helyzetének javulását. Ez a sze­repzavar mind a kisebbségi vezetők egy részét, mind a magyar kor­mányt jó ideig benne tartotta az ál­taluk egyetlen lehetségesnek tartott „anyaország-kisebbség” modellben, a kisebbségben élő magyarokat nagyrészt infantilizáló, hamis illúzi­ókat kergető állapotban. Mindenesetre mára megfigyel­hető, hogy hiába támogatott az ak­kori magyar kormány olyan magyar politikai eliteket a szomszédos or­szágokban, amelyek stílusban, reto­rikában közelebb álltak hozzá, ha­marosan azok a politikusok jutottak szerephez, akik nem a szimbolikus, öncélú, konfrontálódó politika, ha­nem az adott közösség mindennapi problémáinak és egy reális jövőkép­nek a hordozói. Ez így van a kárpát­aljai magyar polgármesterektől kezdve Románián, Szerbián keresz­tül valamennyi magyar közösség­ben. Jellemző módon először a helyi önkormányzatok és testületek szá­mára vált világossá, hogy saját kö­zösségüknek tartoznak felelősség­gel, és boldogulásuk, jövőjük első­sorban országuk általános állapotá­nak a függvénye. Éppen ezért feles­leges Magyarországról felelőtlenül és a további következményeket, fe­lelősséget nem viselve üzengetni, hogy milyen magyar politikát foly­tassanak a más országban élő ma­gyarok, mert nekünk itt, Magyaror­szágon nem az a dolgunk, hogy megmondjuk az ott élőknek, mit és hogyan csináljanak. Mára kiderült, hogy a szomszé­dos országok magyar polgármeste­rei, helyi önkormányzati képvisele­tei, intézményvezetői és a törvény­­hozásban, illetve végrehajtásban je­len levő magyar képviselők nem fel­tétlen ragaszkodnak az anyaország­kisebbség aszimmetrikus viszony­hoz. Magyarország a továbbiakban partnerük lehet, kötelessége támo­gatni a szülőföldjükön élőket, de új szerepet kell formálnia minden résztvevőnek, aki felelősen kíván megjelenni ezen a területen. Mind kormányszinten, mind társadalmi szervezetekben, mind az önkor­mányzatok szintjén, valamint a kul­turális és gazdasági intézmények kö­zött a partneri kapcsolatok és tech­nikák sokasága működtethető, amely jóval hatékonyabb lehet a jö­vőben mind Magyarország, mind a magyar kisebbségek érdekében. Ez persze azt jelenti, hogy kevesebb le­het a rögtönzés, a melldöngetés, megalapozottabbaknak, hatéko­nyabbnak kell lenniük a magyaror­szági források felhasználásának, s változnia kell a stílusnak. Felelős partneri viszonyt kialakító feltétel­­rendszer felé kell elmozdulni az urambátyámos, kioktató, alá-föl­­érendeltségi viszonyba szorító, ki­szolgáltatott helyzetet teremtő álla­pot helyett. A kultúrmenedzserek­­nek, a gazdasági fejlesztő társasá­goknak, az önkormányzati tisztség­viselőknek nagyobb szerephez kell jutniuk, mint a szerepvesztésben lé­vő önjelölt redisztribútoroknak, kli­entúrafőnököknek. Azokon a mun­kaerő-piacokon ugyanis, ahol a ma­gyar közösségek tagjainak helyt kell állniuk, a professzionalizmust nem helyettesítheti a magyar felsőbbren­dűségtudat. AGYELSZÍVÁS A közelmúltban bizonyos érde­kek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általános­sá vált. Autonómiát, önálló egyete­met követelt nagy hangon boldog­boldogtalan. Miközben természetes igénye a magyarságnak, hogy felső­­oktatási intézményei legyenek, nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, ki­nek, miből, kikkel is akarnak, aka­runk tehát. A nagy követelők az adott országok állapotának, társa­dalmi jelenségeinek figyelmen kívül hagyásával követelőztek, ugyanak­kor súlyosan retorikus szónoklatok­kal hirdették, hogy nincs remény, ezzel mintegy­ kivándorlásra biztatva honfitársaikat. Folyamatosan olyan célokat fogalmaztak meg, amelyek az ottani társadalom helyzetét te­kintve rövid távon csakis irreálisak és elérhetetlenek lehettek. Nem le­het eléggé hangsúlyozni azt a­­ fel­tehetően nem szándékolt, de mégis­csak kialakult­­jelenséget sem, hogy az átgondolatlanság következtében a Magyarországon többezres lét­számban tanuló határon túli magyar egyetemistáknak csupán a töredéke tért vissza szülőföldjére. Ezzel folya­matosan felerősítettük az „agyelszí­vás” egyébként is létező délkelet­északnyugati irányát. Az így kiala­kult helyzetnek további mellékter­méke mind a felsőoktatási intézmé­nyekben, mind a magyarországi munkaerőpiacon a fokozódó ellen­szenv és gyanakvás, amely a határon túli magyar közösségből érkezőket mindinkább övezi. Nyilván nem egyszerű az önjelölt „képviselők” és érzelgős polihiszto­rok helyett szakmailag jól felkészült, jövőképpel rendelkező embereket találni egyik oldalon sem. Ám az a játék, amelyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenálló­kat”, hogy folyamatos konfrontáló­­dásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a to­vábbiakban - feltehetően - nem kap támogatást. Az 1990-96 között eltelt évek tapasztalatai arra mutatnak, hogy „az anyaország-kisebbség” XX. századi modelljét a XXI. század elejére ki kellene egészítenie az in­tézmények, régiók együttműködési modelljének. A nemzetközi források közös projektumokban való megpá­lyázásának, a megvalósítható prog­ramok menedzselésének ki kell szo­rítania a különböző szintű redisztri­­bútorokat, klienstartókat. Ha van bennünk bölcsesség, kellő alázat és szándék a kitartó együttmunkálko­­dásra, ha tényleges értékeinket fel tudjuk mutatni, a XXI. században nemcsak hogy megmaradhatunk szülőföldeinken, hanem sikeresek is lehetünk. Ellenségkép nélkül 1997. február 1., szombat

Next