Magyar Szó, 1997. február (54. évfolam, 26-49. szám)
1997-02-01 / 26. szám
2 KÜLPOLITIKA Új párt Macedóniában Egyesültek a demokraták és a liberálisok - Petar Gosev nagy húzása (Tudósítónktól) Szkopje, január 31. A többpárti Macedóniában a függetlenné válás óta még soha nem foglalkoztatta ennyire a polgárokat a pártok tevékenysége és a párthovatartozás, mint az elmúlt héten. Ezt a nemrég lezajlott helyhatósági választások is gerjesztették, amelyek során a kormányzó párt ugyan nem vesztett, de előretört az ellenzék, és az eddig jól működő koalíciónak hitt két szocialista előjelű párt úgy szerepelt, mintha kormánykerék nélküli kocsiban ülnének. A helyhatósági gépezet mára úgyahogy beindult, így a két kormányzó párt előtt megnyílt a lehetőség, hogytisztázzák a választási kampányban kiütközött ellentéteiket. Branko Crvenkovszki kormányfő, aki egyben a szociáldemokraták elnöke is, pártja vezetőségének jóváhagyásával és sugallatára levelet írt a szocialista pártnak, amelyben azt kérte, hogy koalíciós partnere adjon határozott választ arra vonatkozóan, hogy továbbra is elkötelezetten áll-e a közösen meghatározott reformok, a nemzeti valuta árfolyama és az infláció szinten tartása, az ország nemzetiségeivel való együttélési politika, valamint a szintén közösen meghatározott, a szomszédos országokkal való azonos szintű együttműködés politikája mellett. Crvenkovszki azt is megírta, hogy ezeknek a feltételeknek a teljesítése a feltétele az ez évi és a jövő évi koalíciós kormányzásnak. Ljubislav Ivanov-Zingo, a szocialisták elnöke, és ahogy itt mondják, a legtöbb vezetői fotel birtoklója, pártvezetősége megkérdezése és támogatása nélkül durván visszavágott populista szólamokat hangoztatva, hogy Crvenkovszki kormánya nem találta meg a gazdasági nehézségekből kivezető utat, hanem az országot tovább vitte a szakadék felé. Ez pedig még erősebb adu, ha tudjuk, hogy három fontos miniszteri poszt a szocialistáké, akik, mint nyilatkozták, szintén a sajtóból értesültek elnökük levelezgetéséről és álláspontjáról, így most a párton belül is kemény vádaskodás alakult ki, az elnök frakciózóknak nevezi a körülötte levő legszűkebb vezetőséget. Ez pedig azt is jelentheti, hogy ha a szocialisták rövid időn belül nem rendezik soraikat, kiszorítják őket a kormányzásból ugyanúgy, mint egy évvel ezelőtt a liberálisokkal tették. Ezt a pillanatot, az elkopott láncszemek csak látszólag létező összefogó erejét használta ki taktikus és ügyes húzással Petar Gosev, a Demokrata Párt és Sztojan Andov, a liberális Párt elnöke. Mindketten kész tényekkel, vezetőségük teljes támogatásával a két párt egyesítéséről szóló szándékkal álltak az ország nyilvánossága elé. A hír sokkolta a macedón politikai színteret, a többi párt, így a kormányzó párt egyetlen képviselője sem kommentálta azt napokig, csak az újságírók próbáltak kihúzni valamit belőlük. A szociáldemokraták, a lehető legokosabban, időszerűnek tartják, hogy a 80 bejegyzett és majdnem ennyi bejegyzetten párt így majd kénytelen lesz felsorakozni a szocialista, a középpárt és a jobboldali pártok mögé, valamint hogy majd a liberális-demokrata alakuló kongresszuson kitűnik, hogy mit is akarnak tulajdonképpen a centrumpártiak. Petar Gosev, a macedón kommunisták utolsó első embere és egyben első reformere, akinek pályája többször is módosult, úgy tűnik, jó szelet fogott vitorlájába. A most 49 éves politikus volt az, aki szociáldemokrata elkötelezettségűvé reformálta a KP-t, majd szűkebb vezetősége ellenkező magatartása miatt elhagyta pártját és egy év múlva megalakította DP-t. A 94-es választásokon azonban a szociáldemokraták összefogása miatt nem jól szerepelt, és így a második forduló előtt teljes gépezetével visszalépett. Most, a helyhatósági választásokon - igaz, a VMRO-DPMNE nemzeti párttal koalícióban - megszerezték a választók felének a támogatását Gosev ismert és elismert politikus Európában és a tengeren túl is, onnan támogatják is, mert az európai centrumpárti politika híve és elméletileg is felkészült. Sztojan Andov egykori diplomata, a liberálisok első embere maga köré gyűjtötte az üzletembereket és a tőkét, és emellett nagyon jó nyugati kapcsolatai vannak. A parlament elnökeként ő helyettesítette Gligorovot a merénylet utáni távollét idején. Sem Andor, sem pártja nem tudták kiheverni, hogy tavaly februárban kiszorították őket a szociáldemokraták a kormányzásból, így mindkét politikusnak és mindkét pártnak van miért összefognia, és a '98-as választásokon miért visszavágnia. Már abban is megegyeztek, hogy fiatalabb lévén Gosev lesz az új, egyesült párt elnöke, Andovot pedig a két év múlva sorra kerülő elnökválasztásokon jelölik, hiszen Kiro Gligorov ez év májusában 79 esztendős lesz. Az új párt létrejöttével így Macedóniában nemcsak a politikai térkép változik meg, hanem minden bizonnyal az erőviszonyok is. SZEGEDI Mária MAGYAR POLGÁRMESTEREK TALÁLKOZOJA Egy másik véglet Koczon József: Lendva nem futkos európai befektetők után Budapest, január 31. Koczon József Szlovénia 147 polgármesterének egyike. Lendvát képviselve felszólalása amolyan élénk színfoltot jelentett a Budapesten most folyó tanácskozáson. Mert amíg mondjuk az Erdélyből vagy a Felvidékről érkező öt kormányzati képviselő mindenekelőtt anyagi gondjaikról voltak kénytelenek számot adni, s lázas sietséggel keresik a külföldi pénzmágnásokat, addig a szlovéniai kisváros vezetői egészen más alaphelyzetből tekintenek a világra. Megjegyzendő: a nem egészen 14 000 lakosú község évi költségvetése - átszámítva - 11 millió márka. - Mi nem futkározunk az európai befektetők után - mondja a lendvai polgármester -, azok ingatlant vagy telket nálunk nem is vásárolhatnak, céget viszont nyithatnak. - Úgy gondoljuk - folytatja -, hogy a hazai tudás hozza meg az igazi eredményt. Lendvához 23 település tartozik, azok összesen (néhány esetben összevontan) 16 helyi közösséget, azaz önkormányzatot hoztak létre, s (Tudósítónktól) mindegyikük külön költségvetést készít. Kedvező körülmény, hogy Szlovéniában az állami szintű adók egyharmada az övéké marad, a helyi szintű adóbevétel pedig egyenesen 100 százalékban. Koczon fejtegetéséből megtudjuk, hogy bármilyen döntés előtt a pártok egyeztetnek, a véglegesítésnél tehát pártviszályok már nem fordulhatnak elő, a község költségvetését ezúttal is egyhangúlag fogadták el. A községi tanács 22 főt számlál, közülük ketten külön státust élveznek, s vétójoguk van azon esetre, ha az adott kisebbséget esetleg negatívan érintő döntés születne. A polgármester nem tagja a tanácsnak, viszont szintén vétójoggal rendelkezik, azaz személyes jóváhagyása nélkül egyetlen rendelkezés sem érvényes. Az állásnélküliek számaránya viszonylag magas, 18 százalékos, ám Koczon szerint a helyzet egyáltalán nem drámai, mert sokan alkalmi munkákat vállalva - a szomszédos Ausztriában jutnak kereseti lehetőséghez. Az a vállalkozó pedig, aki új munkahelyet nyit, tetemes támogatásban részesül. Fontosnak tartják ugyanakkor az iskolahálózat erősítését, azt nem leépíteni, hanem ellenkezőleg, fejleszteni kívánják. Ha egy tanintézményben a tanulók száma meghaladja a 300-at, máris új iskola épül. Még egy impozáns adat: Lendva nemsokára új művelődési házzal gazdagodik, tervezője Makovecz Imre, a költségek kétharmadát a szlovén kormány vállalta. A takarékosság kényszere azonban náluk is megmutatkozik: ténykedése idején a polgármester a községi önkorányzat személyzeti létszámát 56-ról 11-re csökkentette. A valós problémák azonban egészen másutt keresendők. - Nekünk, szlovéniai magyaroknak látszólag minden megadatott - mondja Koczon József -, az alkotmányban és a törvényekben egyaránt. - Viszont nagyon kevesen vagyunk - fűzi hozzá - sajnálatos módon, talán éppen emiatt nem tudunk mindig élni a lehetőségekkel. Éppen ezért igényeljük fokozottan a segítséget, és a további odafigyelést. SINKOVITS Péter Magyar Szó (2.) Annyi hányattatás és ellentmondás után milyen nemzetiségi politikára volna szüksége Közép-Európa országainak? Ezt a kérdést elemzi az új viszonyok fényében (romániai változások) Törzsök Erika szociológus, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökhelyettese a Magyar Hírlapban. A kérdés gyakorlati részéhez, a gazdasági együttműködés fejleményeihez szól hozzá Máthé Éva marosvásárhelyi újságíró. Feltehetően most érkeztünk el először egy olyan történelmi helyzethez, amelyet eddig realitásként nem tudtunk elképzelni. Ennek a helyzetnek az a jellemzője, hogy sem a nemzetet eltemetőknek nem lett igazuk, sem azoknak a doktrinéreknek, akik a népek megbékélését egyetlen történelmi pillanatban képzelték el. Az a valóság, hogy a magyar kisebbségek a XX. század végére nem asszimilálódtak, nem számolódtak fel. Jelentős tömegeik - ha sokszor nagy nehézségek árán is - a szülőföldjükön maradtak. Ezek a területek a '90-es évek közép- és kelet-európai mozgásai közepette nem csatoltattak vissza Magyarországhoz. A szülőföldjükön maradt kisebbségek továbbra is két kultúra hatását élik meg, s országuk gazdasági, politikai, társadalmi változásainak szenvedői és vagy alakítói. Az európai integrációs folyamatban pedig úgyszólván előnyös helyzet több kultúrában, több nyelvben otthon lenni. Természetesen a helyzetet aktívan alakító szereplőként való részvétel realitásként való megéléséhez el kell jutnia az eseményeknek, a történetnek egy olyan pontig, ahol, ezt a politikusi álláspontot már meg lehet fogalmazni és képviselni lehet, ahol a viszonyok lehetővé teszik a mérlegelést s a választást. Ez a helyzet most elsősorban Romániára jellemző. Ugyanakkor itt utalnunk kell arra az előzményre, hogy 1990 és 1992 között a csehszlovákiai magyarság is részese volt a hatalomnak mind a törvényhozásban, mind a végrehajtó állami intézményekben. Prágában a szövetségi gyűlés alelnökét, sőt a miniszterelnök-helyettest a Független Magyar Kezdeményezés mint magyar párt adta. A szlovák nemzeti tanács alelnöke ugyancsak ennek a magyar pártnak volt tagja. Ebben az időszakban a csehszlovák kormányban magyar államtitkárok is voltak. Ma különösnek és érthetetlennek látszik, hogy az akkori magyar kormány nem vett tudomást erről a helyzetről. Sőt látványosan az ellenzékben levő Együttéléssel tartott kapcsolatot. Vajon miért? Az okok között legalábbis ott van az a felfogás, gondolkodásmód, amely „az anyaország-kisebbség” modellben gondolkozva nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. Nem fért bele a kormány vezetői politikusainak a gondolkodásmódjába annak tudomásulvétele, hogy akkor, abban a térségben volt olyan magyar politikai stratégia, amely úgy képzelte el helyzetének rendezését, hogy az ország sorsának irányításában - ahol élnie adatott - ténylegesen részt vállal. Ehhez Magyarországnak partnerként és nem „anyaországként” kellett volna viszonyulnia. Ez sem Prágával, sem Pozsonnyal nem alakult ki. SZEREPZAVAR Ez a politikai magatartás akkor is elhibázott volt, ha a történelem később gyorsan átlépett azon a pillanaton, amikor a csehszlovákiai magyarság még bízhatott Csehszlovákia demokratizálódásában. A magyar kormány a térség többi országában ilyen dilemmával nem került szembe. A létrejött magyar politikai szervezetek mindenhol ellenzékben voltak. Többségük országuk kormányával szemben a magyar kormányban látta azt a politikai erőt, amely kielégítheti követeléseiket. Ebből a helyzetből származott később az a képtelen állapot, hogy egy-egy politikai szervezet autonómiakövetelését Budpesttől várta kielégíteni. A szerepzavar tökéletes lett. S a magyar kormány nem tudott mit kezdeni az olyan független magyar politikussal, aki például szerepet vállal egy Magyarországon kívüli kormányban, mint Várady Tibor, aki a Pank-kormány igazságügy-minisztereként nem a budapesti kormánytól várta a vajdasági magyar kisebbség helyzetének javulását. Ez a szerepzavar mind a kisebbségi vezetők egy részét, mind a magyar kormányt jó ideig benne tartotta az általuk egyetlen lehetségesnek tartott „anyaország-kisebbség” modellben, a kisebbségben élő magyarokat nagyrészt infantilizáló, hamis illúziókat kergető állapotban. Mindenesetre mára megfigyelhető, hogy hiába támogatott az akkori magyar kormány olyan magyar politikai eliteket a szomszédos országokban, amelyek stílusban, retorikában közelebb álltak hozzá, hamarosan azok a politikusok jutottak szerephez, akik nem a szimbolikus, öncélú, konfrontálódó politika, hanem az adott közösség mindennapi problémáinak és egy reális jövőképnek a hordozói. Ez így van a kárpátaljai magyar polgármesterektől kezdve Románián, Szerbián keresztül valamennyi magyar közösségben. Jellemző módon először a helyi önkormányzatok és testületek számára vált világossá, hogy saját közösségüknek tartoznak felelősséggel, és boldogulásuk, jövőjük elsősorban országuk általános állapotának a függvénye. Éppen ezért felesleges Magyarországról felelőtlenül és a további következményeket, felelősséget nem viselve üzengetni, hogy milyen magyar politikát folytassanak a más országban élő magyarok, mert nekünk itt, Magyarországon nem az a dolgunk, hogy megmondjuk az ott élőknek, mit és hogyan csináljanak. Mára kiderült, hogy a szomszédos országok magyar polgármesterei, helyi önkormányzati képviseletei, intézményvezetői és a törvényhozásban, illetve végrehajtásban jelen levő magyar képviselők nem feltétlen ragaszkodnak az anyaországkisebbség aszimmetrikus viszonyhoz. Magyarország a továbbiakban partnerük lehet, kötelessége támogatni a szülőföldjükön élőket, de új szerepet kell formálnia minden résztvevőnek, aki felelősen kíván megjelenni ezen a területen. Mind kormányszinten, mind társadalmi szervezetekben, mind az önkormányzatok szintjén, valamint a kulturális és gazdasági intézmények között a partneri kapcsolatok és technikák sokasága működtethető, amely jóval hatékonyabb lehet a jövőben mind Magyarország, mind a magyar kisebbségek érdekében. Ez persze azt jelenti, hogy kevesebb lehet a rögtönzés, a melldöngetés, megalapozottabbaknak, hatékonyabbnak kell lenniük a magyarországi források felhasználásának, s változnia kell a stílusnak. Felelős partneri viszonyt kialakító feltételrendszer felé kell elmozdulni az urambátyámos, kioktató, alá-fölérendeltségi viszonyba szorító, kiszolgáltatott helyzetet teremtő állapot helyett. A kultúrmenedzsereknek, a gazdasági fejlesztő társaságoknak, az önkormányzati tisztségviselőknek nagyobb szerephez kell jutniuk, mint a szerepvesztésben lévő önjelölt redisztribútoroknak, klientúrafőnököknek. Azokon a munkaerő-piacokon ugyanis, ahol a magyar közösségek tagjainak helyt kell állniuk, a professzionalizmust nem helyettesítheti a magyar felsőbbrendűségtudat. AGYELSZÍVÁS A közelmúltban bizonyos érdekek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általánossá vált. Autonómiát, önálló egyetemet követelt nagy hangon boldogboldogtalan. Miközben természetes igénye a magyarságnak, hogy felsőoktatási intézményei legyenek, nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, kinek, miből, kikkel is akarnak, akarunk tehát. A nagy követelők az adott országok állapotának, társadalmi jelenségeinek figyelmen kívül hagyásával követelőztek, ugyanakkor súlyosan retorikus szónoklatokkal hirdették, hogy nincs remény, ezzel mintegy kivándorlásra biztatva honfitársaikat. Folyamatosan olyan célokat fogalmaztak meg, amelyek az ottani társadalom helyzetét tekintve rövid távon csakis irreálisak és elérhetetlenek lehettek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a feltehetően nem szándékolt, de mégiscsak kialakultjelenséget sem, hogy az átgondolatlanság következtében a Magyarországon többezres létszámban tanuló határon túli magyar egyetemistáknak csupán a töredéke tért vissza szülőföldjére. Ezzel folyamatosan felerősítettük az „agyelszívás” egyébként is létező délkeletészaknyugati irányát. Az így kialakult helyzetnek további mellékterméke mind a felsőoktatási intézményekben, mind a magyarországi munkaerőpiacon a fokozódó ellenszenv és gyanakvás, amely a határon túli magyar közösségből érkezőket mindinkább övezi. Nyilván nem egyszerű az önjelölt „képviselők” és érzelgős polihisztorok helyett szakmailag jól felkészült, jövőképpel rendelkező embereket találni egyik oldalon sem. Ám az a játék, amelyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenállókat”, hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban - feltehetően - nem kap támogatást. Az 1990-96 között eltelt évek tapasztalatai arra mutatnak, hogy „az anyaország-kisebbség” XX. századi modelljét a XXI. század elejére ki kellene egészítenie az intézmények, régiók együttműködési modelljének. A nemzetközi források közös projektumokban való megpályázásának, a megvalósítható programok menedzselésének ki kell szorítania a különböző szintű redisztribútorokat, klienstartókat. Ha van bennünk bölcsesség, kellő alázat és szándék a kitartó együttmunkálkodásra, ha tényleges értékeinket fel tudjuk mutatni, a XXI. században nemcsak hogy megmaradhatunk szülőföldeinken, hanem sikeresek is lehetünk. Ellenségkép nélkül 1997. február 1., szombat